Grétsy László
Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz
(Élet és Irodalom 41/20, 1997.05.16., 6)

Kedves Barátom! Van annak már 14-15 éve is, hogy legutóbb találkoztunk. Ha jól emlékszem, a televízió egy akkori, talán egy évtizedet is megélt nyelvi műsorának („A nyelv világa”) egyik adásában volt ez, ahol rokonszenvesen fejtegetted, hogy az idegen szavak, főleg szakszavak terjedése – előttem vannak példáid is: on-line, off-line – milyen nehézségeket okoznak a magyar lakosságnak, s javasoltad, hogy ahol csak lehet, tájékoztassák a fogyasztókat, a vásárlóközönséget magyarul.

Most május 9-én egyszerre két helyen is találkoztam a neveddel: egy meghívón s egy nyilatkozatban. A meghívó egy óbudai általános iskola május 28-án tartandó névadó ünnepségére invitál. Az iskola e napon veszi fel az 1955-ben elhunyt jeles finnugor nyelvésznek, nyelvrokonaink kiemelkedő tehetségű és hatású kutatójának, Zsirai Miklósnak nevét, s a róla megemlékező beszédet Te, e tudományterület egyik jelenlegi legnagyobb alakja mondod. A nyilatkozat pedig, amelynek 39 aláírója között ott látom a Te nevedet is, sommásan annak a nézetnek a „tudományos”, kinyilvánítása, hogy a nyelvművelés, az anyanyelv ápolása „a tudomány mai állása szerint” értelmetlen, fölösleges tevékenység, s az idegen szavak támadásától, növekvő térhódításától s az elamerikanizálódástól való „ódzkodás” egyszerűen egy ősi ösztön; ugyanaz az archaikus ösztön, amelyet a „fajgyűlölő ideológiák” is fel- és kihasználnak.

A nyilatkozat nem szűkölködik csúsztatásokban, torzításokban. Azt írja, hogy a „nyelvvédők” szerint rendeleti úton kell megvédeni a magyar nyelvet az idegen szavak használatától. Ez így természetesen nem igaz. A nyelvművelők – sok-sok olvasó hallgató, néző tanúsítja – nem általában minden idegen szót bírálnak, sőt igyekeznek meggyőzni az érdeklődőket, hogy szükség esetén, vagyis ha egy új fogalom megjelölésére nincs megfelelő szavunk, s nem is igen remélhető, hogy lesz, el kell fogadnunk az idegen szót, kifejezést. Rendeletet vagy pláne nyelvtörvényt általában az idegen szavak ellen? A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvőrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentős része anglista, amerikanista, közöttük jó néhány angol nyelvészeti doktorandusz, aki az angol és amerikai angol nyelv oktatásával és kutatásával kíván foglalatoskodni, továbbá az elméleti nyelvészetnek több olyan kutatója, aki nem a magyar nyelvvel, hanem általában „a” nyelvvel foglalkozik, általános törvényszerűségeket keresve. Honnan is tudhatnák hát, noha az említett akadémiai folyóirat idei első száma jegyzőkönyvszerű hitelességgel tájékoztat róla, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényű nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó előírások azonban szükségesek.

A nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek, vagy, mint említettem, torzítanak, amikor az idegen szavak elleni általános támadásról, nyelvtörvényről beszélnek. A valóság egyszerűen az, hogy most készül a reklámtörvény, s mivel a tervezetben számos tilalom is olvasható – tilos olyan reklámot közzétenni, amely közerkölcsöt sért, környezetet károsító magatartásra ösztönözhet stb. –, elengedhetetlennek érzünk egy olyan passzust, amely szerint olyan reklámot is tilos közzétenni, amely túlzott idegenszó-használatával vagy teljes egészében idegen nyelvű voltával sérti a magyar anyanyelvű lakosság személyiségi jogait. Mert ma már ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság teljes jogú polgára Budapest utcáin sétálgatva minduntalan olyan feliratokkal találkozik, amelyek neki vagy neki is szólnak, őt akarják rábeszélni, rábírni valamire, de nem anyanyelvén, hanem a reklámok „jóvoltából” a szélvihar gyorsaságával és hevességével terjedő amerikai angol nyelven. Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? S az ez ellen tiltakozókat még ki is oktatják! Azt írják, hogy a nyelvművelők „a konzervatív nyelvhasználatot” részesítik előnyben, mivel aki az idegen szavakat, fordulatokat nem látja szívesen, az mind konzervatív. Ezek szerint a múlt század nyelvújítói mind konzervatívak voltak, amiért több tízezer magyar szót alkottak, hogy a tudományokat magyar nyelven is lehessen művelni? Ugyancsak a konzervatív nyelvhasználat rabjai századunknak azok a lelkes sportújságírói, akik, mivel magyar nyelven akarták tájékoztatni olvasóikat a különféle sporteseményekről, pályázatok segítségével vagy kétszáz szót megmagyarítottak, a knock out-ot kiütés-sel, az offside-ot les-sel, a modern pentatlon-t öttusá-val, az épée-t párbajtőr-rel váltva fel? S mindezt Magyarországon nyilatkoztatja ki néhány képzett nyelvész (linguist)!

Vagy itt van a nyelvkihalás ügye. A nyilatkozat megszövegezői szerint „A magyar nyelv és a legtöbb más nyelv tömegesen vett át idegen szavakat történetének különböző korszakaiban, mégsincs tudomásunk olyan nyelvről, amely »elromlott« vagy kihalt volna ennek következtében”.

Nem, az nem lehet, hogy ezt Te figyelmesen elolvastad, s úgy írtad alá. Nem lehet, hiszen éppen Te a Finnugor népek és nyelvek című, méltán népszerű könyvedben részletesen írtál azokról a magyarral rokon népekről, így a merjákról vagy a muromákról, akik elszlávosodtak, elvesztették nyelvüket, s mint népek is eltűntek. Sőt még a karatájokat is említetted, akik mint nép nem haltak ki, külön etnikai csoportként ma is élnek, de finnugor nyelvüket elfelejtették. Róna-Tas András most megjelent kitűnő könyvében olvasom: „Egyes vélemények szerint egész Oroszország valójában a bevándorló szlávok által egymás után asszimilált finnugor népességből áll. Ha ezt a teljes Oroszországra kiterjedő finnugor népességet feltételező véleményt egyelőre nem is lehet bizonyítani – noha cáfolni sem –, arra számos bizonyíték van, hogy finnugor népek elszlávosodtak és eltűntek.” (A honfoglaló magyar nép, Balassi Kiadó, Budapest, 1996.153. o.)

Nos, ennyit a nyilatkozat állításairól. Legföljebb még azt teszem hozzá, hogy a nyelvművelők általában nem a nyelvet bírálják, hanem a nyelvhasználatot. A kettő nem ugyanaz. Hosszú távon azonban, évtizedek vagy inkább évszázadok alatt, a nyelvhasználat visszahat magára a nyelvre is. Tehát ha a magyar nyelvet nem is fenyegeti a kihalás veszélye, sőt gazdagságban, kifejezőerőben bármely más nyelvvel versenyre kelhet, ha sok olyan elveket hirdető, olyan szemléletű ember él vagy fog élni ebben az országban, mint amilyen elveket és szemléletet a nyilatkozat tükröz – mondjuk, néhány millió –, akkor már csakugyan veszély fenyegetné a nyelvet

Végezetül még egyet hadd idézzek emlékezetedbe, bár ezt Te amúgy is nagyon jól tudod. Zsirai Miklós, aki ugyanazt a tudományterületet művelte, mint Te, a harmincas években öt éven át az akkori nyelvművelő folyóiratnak, a Magyarosan-nak is a szerkesztője volt, s gyakran tartott nyelvművelő, anyanyelvi ismeretterjesztő előadásokat a rádióban is. Ezekből az előadásokból a Magyar Rádió tavaly egy csinos és értékes kötetét ki is adott Zsirai Miklós emlékére: Azon a meghívón, amelyre levélfélém elején utaltam, egy idézet is olvasható attól a kiemelkedő tudóstól, akit a névadó ünnepségen méltatni fogsz. Az idézet a következő.

„Szeretem nyelvemet, ezt a minden előttem élt magyarnak lelkével átitatott drága örökséget, ezt a minden utánam élő magyarra átszármaztatandó szent muzsikát, s gyönyörűséges kötelességemnek érzem ennek minél tökéletesebb megismertetését, megbecsültetését, megkedveltetését.”

Kedves Péter! Kérlek, nyugtass meg, hogy ha a Te aláírásodat is tartalmazó másik irományt nem is, ezt valóban figyelmesen elolvastad.

Grétsy László