Lázár A. Péter
Propagand(um)a
Úgy
kezdődött, hogy 1996. márciusában a Hócipő főszerkesztője a Népszabadságban
belekötött egy pártvezérbe, mert szerinte az rosszul használta a médiák szót: valahogy úgy, hogy a médiák hazudtak. És hogy ezt nem lehet
így mondani, mert „a média a médiumok... összefoglaló többese”.
Április
4-ikén a MaNcs kulturális rovatvezetője tudatta mindegyikünkkel, az addig
tévelygő Farkasházyval főleg, hogy már régesrég cseréptörés van, hiszen a
Beszélőben majd egy éve megjelent egy írás, amelyben az ismert filozófus
kinyilatkoztatta: a médium szó nem
úgy használandó, ahogyan azt a főszerkesztő használni leend, hanem éppenséggel
úgy, ahogyan majd – mi már tudjuk – a másik, a pártvezér-féle kánon szerint
helyes. Tamás G. M. azt is megírta még, hogy itten szerkesztők „nem tudnak
magyarul”, és hogy a „magyar nyelv .... szerves része a deákos magyarság”.
Erről az egészről ő egyébként nem nyitna vitát, ezt kérem, érezni kell. Egyben
kérte a „műveletlen kartársakat, ne javítsák magyartalanra” kéziratait (sic,
sic, sic, sic). A MaNcs pedig Farkasházyval úgy járt el, mint a pengős
malaccal, de megérdemelte, mivel nyilván nem szokta olvasni a Beszélőt, hisz ha
olvasná, akkor rég tudná, mi az igazság nyelvészetileg médium-ügyben, hozzáférhető a Farkasházyét überelő té-gé-em-i
krátkij kursz (Beszélő, 1995. április 13.).
Európa
akkoriban még legjobb hetilapja már akkoriban is legjobb rovatának a vezetője
szerény véleményem szerint ezzel kétrendbeli minősített bornírtságról tett
bizonyságot. Nem jutott eszébe, hogy attól, hogy valaki olvasta az illető
Beszélő-számot, esetleg megmaradt a régi véleménye mellett. Én például ajánlom
magamat, úgyismint jó ellenpélda. A másik: Farkasházy és Tamás után
harmadikként neki sem jutott egyszerűen eszébe, hogy magyar embereknek magyar
szavakat – meg talán portugál, stb. embereknek portugál, stb. szavakat – kétféleképpen lehet, illetve szabad
használni. Sőt több. És hogy ez jó dolog.
Mármost
ez azért tragikus, mert azoknak, akik véleményére a leginkább adok, eszébe se
jutna, hogy annak a jó édes anyanyelvnek a szféráján kívül bármiféle más
kérdésben csakis egyféleképpen szabadjon csinálni valamit. Ettől a központilag
kötelező uniformizmustól ugyanis mindegyikünknek egyformán undora támadna,
legyen szó zakó-, nevelés-, hajszín-, vagy folyóirat-preferenciáról. Ettől van
az akolmeleg. Csakhogy azután MaNcsban soha többé nem esett szó erről az egész
szomorú kakasviadalról. Senki nem szólt közbe, hogy „Uraim, lehet, hogy nem
tudják, mit cselekszenek, de lehetetlent – és Önökhöz aligha méltót – kívánnak:
hogy a másik ember ne olyan legyen, amilyen, hanem olyan, mint Önök.” Úgy
látszik, a kérdésben a MaNcs szerint konszenzus van: magyarul úgy kell
beszélni, ahogy azt Tamás mondja, Farkasházy meg megbukott, mint Rottenbiller.
(Hogy egyébként Farkasházy valóban mért auszgetippelt ebbe köt bele T. J.-vel
kapcsolatban, az számomra is rejtély.)
Mindez
régen gyötör, kívánkozik kifelé, s azért csak most hozakodom elő az egésszel,
mert a MaNcsban végre – a fenti „vitától” teljesen függetlenül – Bori Erzsébet
egy helyen kimondja, hogy a „nyelvhelyességi szőrözés” nem csupán visszafelé
sülhet el, de ostobaság is. Nos, hogy mennyire veszélyes ez az izgatott
fegyvertisztogatás, izgága piszkálgatás, azt lám szegény főszerkesztő esete
kitűnően mutatja. Rálőni készül a pártvezérre, de arra jár a ravasz filozófus,
ujjai már a T. G. M. mintájú elsütő billentyűn pihennek, és Bumm! bele Farkasházyba. Aztán jön a Rottenbiller barátja,
Turcsányi, és még egyet beleereszt.
Ha
mindössze annyit látunk be, hogy a „kicsinyes piszkálgatás” visszafelé sülhet
el, akkor sajnos mégiscsak belementünk a piszkálódók játékába, elfogadtuk a
szabályaikat, amelyek szerint szőrözni lehet és kell is, csak pontosan, szépen,
különben megjárhatjuk. Gondolom, ezért teszi hozzá Bori Erzsébet is, hogy
„nincs királyi út”. Vagyis nem az a
kérdés, kinek van igaza, hanem az: ugyan miért gondolják a piszkálódók, hogy
speciel ebben a kérdésben valakinek igaza lehet. Hármójuk vitája
stílusváltozatokról, ízlésről, egyéni használatról, a nyelvhasználat helytől és
időtől (vagy éppen semmitől nem) függő inherens sokféleségéről folyik,
kijelentéseik tehát éppen olyan komolytalanok, mintha egyikük kivörösödésig
állítaná, hogy a művelt magyar férfiember igenis mindig öltönyt hord, a másik
pedig gutaütésig, hogy márpedig sose tesz
ilyet. Nézzünk csak körül: van ilyen is, olyan is.
Azt
próbálnám röviden bemutatni, hogy valóban mennyire nem létezik királyi út.
Éppenséggel nem azt állítom, hogy nyelvi kérdésekről nem lehet szakmai vitát
folytatni, sőt. De csak bizonyos fajta kérdésekről és nem így, hanem
szakszerűen. A piszkálódók a legelemibb szakmai érvelés nélkül, önnön
„nyelvérzékükre”, „fülükre” hivatkozva szokták kifejteni tudományos
elméleteiket. Így történt ez most is. Mindhárman ismerni látszanak például az
„összefoglaló többes” (eredetileg Farkasházytól származó) illetve a „kollektív
egyes számú főnév” (eredetileg Tamás használta) kifejezés fogalmát, hiszen
magyarázataikban ezzel operálnak. E terminusokat ezúton kérem tisztelettel
pótlólag definiálni.
Farkasházy
azt állítja, hogy a média többes
számú alak. Nem ritka vélekedés ez, csak éppen butaság. Többes számú magyar
alakhoz ugyanis többes számú, egyes számúhoz könyörtelenül egyes számú
állítmány dukál: nincs megírták az
újság és nincs megírta az
újságok. Sokszor ha máshonnan nem is, ebből mindig megállapítható a nyelvtani szám. Egyes vagy többes
szám-e a telek szó? Egyes számú itt:
drága volt a telek; többes számú itt: enyhék voltak a telek. A média szó tehát egész biztos nem többes
számú alak, mert nincs ilyen: Megírták
a média. Lehetnek nyelvek a világban, ahol a média szó többes számú (s ilyen igét vesz maga mellé); az is lehet,
hogy ez a szó azt jelenti: ‘eszközök, közegek’ (a latin történetesen ilyen
nyelv). A magyar használat szempontjából
azonban érdektelen, hogy a latinban
mi a helyzet. Latinul a referendum
egyes számú, a korrigenda többes
számú; magyarul ettől teljesen függetlenül az előbbit egyes számúként um-os formában használjuk és „rendes” -k-val tesszük többesbe; az utóbbi
viszont így hangzik: korrigenda–korrigendák. Ez a szó csak a
latint ismerő művelt beszélők számára kapott kétszer többesszámot. Ez csak a
látszat: magyarul csak egyszer kapott
többes számot. Az átlag magyar beszélő – ha úgy tetszik: „a magyar nyelv” mint
olyan – számára a banda–bandák, a panda–pandák, és a korrigenda–korrigendák pontosan egyforma képzésű.
Egyszerű,
regisztrálandó tény az is, hogy a művelt magyar beszélők nyelvében a médium és a média szavak egyaránt használatosak ‘tömegtájékoztatási eszköz’
értelemben, s mindkettő használatos egyes számúként (tehát egyes számú igével).
Ugyanilyen tény, hogy a művelt magyar beszélők egy része a médiumok többes számot, más részük a médiák alakot használja (többes számú igével). Néha tréfásan a médiákok alakot is: ez is tény, még ha
magam sem fetrengek tőle a röhögéstől. Azt már láttuk, hogy a média többes számot senki fia magyar
ember nem használ(hat)ja, mert nincs
ilyen többes szám. Nos, e tényeket csak annyira ildomos figyelmen kívül hagyni,
mint bármely más vizsgált jelenség esetében. Ezt a filozófus sem teheti meg.
Nem írhat le olyat, hogy „a helyes többes szám: médiák, a helyes egyes szám: médium.”
Az ilyesmit egyebek közt indokolni, motiválni, esetleg empirikusan
alátámasztani szokás.
Tegyük
hozzá, hogy az sem abnormális, ha valaki egyszer így, másszor úgy használja e
különféle alakokat. Az is előfordul, hogy akinél egyszer ez a médium szerepel, az következő mondatában így használja
ugyanezt: ezek a médiák; egy másik
beszélőnél esetleg ez a média áll
szemben ezek a médiumok-kal.
Hogy
mindez honnan tudható? Megfigyelhető: iskolázott beszélők gondozott beszédjében
és írott szövegeiben. Mellesleg (igazán
csak adalékként) én is használom így. Akadnak természetesen e beszélők között
nálam műveltebbek is, műveletlenebbek is szép számban. Az ebben az értelemben vett műveltségnek azonban a nyelvhasználathoz
semmi köze: abban mindenkor a magyar beszélők közössége dönt, és néha úgy
alakul, hogy párhuzamos alakokat is „szentesít”.
E
ponton persze – talán a „szentesít” hallatán, talán hogy kiderült, mégiscsak
jól használta ő azt a fránya szót, meg hogy a magyar beszélők közössége végre
egy döntésnél helyzetbe lett hozva – alighanem még a pártvezér is bekiabálná:
„De hogy úgy van!” Dehát azér attól még télleg úgy van.
(Ez az írás a Magyar Narancsban nem jelent meg.)