A szabad madárnak nehéz lett a szárnya

A Szabad Demokraták Szövetségének küldöttgyűlése nemcsak a párt, hanem az ország politikai éle­tében is lezárt egy korszakot. Elemzésünk az előzményeket és a várható ki­látásokat veszi számba.

A „bomba" akkor robbant, amikor Kis János hetekkel ezelőtt bejelentette: nem vállalja tovább az SZDSZ-elnökséget. A kisgaz­dapárt állandósult belső botrányaival elkábított ma­gyar állam­polgárokat derült égből villám­csapásként érte a hír: válságban az addig sért­he­tet­lennek, ki­egyensúlyozottnak láttatott leg­nagyobb ellenzéki párt. Megin­gott a mítosz, amely a szabadság letéteményesének, a demokrácia védőszentjének, a totalitarizmus­ra törő, tekintély­elvű MDF európai ellentettjének mutatta az SZDSZ-t. Ha ugyanis a pártel­nök mond le, az olyan súlyos gondokra, belső meghasonlottságra utal, ami alapjaiban rendít­het meg egy szer­vezetet. És Kis János nem csupán pártelnök volt, hanem mentora, szellemi vezére annak a demokratikus ellenzéki mozgalomnak, amelyből az SZDSZ is kinőtt.

Lépések, ballépések

A tájékozott politikai elemzők azonban már régen megjósolták a válság bekövetkeztét. Előt­tük nem maradhattak rejtve az SZDSZ-alapítók ideológiai nézet­különbségei, és a tömeg­kommu­nikáció jótékony bábáskodása sem fedhette el a hirdetett libe­rális, demokratikus alap­elvek és a párt centralizált felépítése, központosított döntési mecha­nizmusa közötti ellen­té­teket, amelyek miatt a politikai ellen­lábasok egyenesen bolsevik tí­pusú pártnak minősítették az SZDSZ-t.

A központosított irányításnak, az alapító intellektuális elit sz­abadon érvényesülő hatal­má­nak alighanem nagy része volt azok­ban a taktikai ballépésekben, amelyeket az SZDSZ elkö­vetett. Nemcsak törvényességi, hanem politikai szempontból is súlyos hibának tetszik például a taxis blokádban az „elnyomott" társa­dalom önszerveződését, az „el­nyomó" kormány meg­buktatá­sára alkalmas akciót látni. Ebben az esetben a másik liberális párt, a Fidesz böl­csessége, amivel szi­gorúan a törvényesség talaján maradt, jócskán felülmúlta az SZDSZ stra­tégáinak helyzetfelis­merő képességét. Úgyszintén elsietettnek, a hatalom túl korai meg­szer­zésére irányulónak lát­szott tavasszal az új stratégia a kormány megdöntésére. A for­dulat éppen az ellenkező hatást érte el; a csöndes parlamenti fel­morzsolódás helyett egysége­sedésre, sorai rendezésére kész­tette a legnagyobb kormánypár­tot.

Az ellenzék kenyere

A választási kudarc és az el­lenzéki szerep prolongálódása hosszú távra meghatározta a sza­bad demokraták politikai mozgásterét és magatartását. A vá­lasztási vereség minden párt szá­mára letaglózó élmény, a várt irányító pozíció helyett az ellen­zék soványka kenyerének maj­szol­gatása pedig egzisztenciá­lisan is zavarba ejtő állapotot idéz elő. Nem erre készült az SZDSZ, és nem ezzel kecseg-tette értelmisé­gi támogatóit sem. A kiszorí­tottság, a korlátozott érdekér­vényesítési lehetőségek még inkább felszínre hozták az ideo­lógiai különbségeket, amelyeket csak átmenetileg enyhített a helyhatósági választásokon a vá­rosok többségében elért győze­lem feletti öröm.

Miközben a kormánypártok a sorozatos támadások kereszt­tüzében egyre erőteljesebben kényszerültek meghatározni sa­ját arculatukat, világnézeti és politikai koordinátáikat, az SZDSZ mint párt nem ment ke­resztül irányt meghatározó, tisztító vitákon. A liberális, a szociál­demokrata és a radikális nézetek legfeljebb a párt belső köreiben vívták harcukat, az ábrázat kifelé civilizált, de elpuhuló vonásokat kezdett mutatni. A kárpótlás és az igazságtétel kérdésében tanú­sított magatartás is azt jelezte, hogy az SZDSZ – egy képvi­selője szerint nem utolsósorban a pénzvilág és a tömegkommu­nikáció neoliberális köreivel fenn­álló szoros kap­csolatai miatt – fokozatosan elveszítette radikális antikommunizmusát, és ezzel párttag­ságá­nak azt a részét is, amelyik éppen a korábbi rend­szer egyértelmű tagadása és nem kifejezetten liberális eszmeisége miatt csatlakozott a párthoz.

A dilemma ez év őszére érett kritikussá, elkendőzhetetlenné: szűk körű, értelmiségi elit­párt maradjon-e az SZDSZ, avagy váljon tömegpárttá, amelyben az alapító vezérkar tör­vény­szerűen elveszíti addigi hatalmát? Más szóval, teoretikusabban: az ideo­lógia csinálja-e a pártot, vagy a párt az ideológiát?

Kétségtelenül személyes megrendültséget tükröznek most azok a gyászbeszédek, amely az alapítók leköszönése miatt az „eszmét" temetik, az „ügy" el­vesztését siratják. (Külön be­kez­dést érde-melne itt a sajtó, amely SZDSZ-pártosságával, elfogult­ságával, a kritika elhall­gatásával, a problémák elföldelésével – szándékaival ellentétesen, de – nagyban hozzájárult a válság elmélyüléséhez.) Más kérdés, hogy egyes politikai források szerint Kis János és az egykori alapítók búcsúja nem saját el­határozás függvénye volt. E vé­lekedések értelmében a párt külföldi támogatói az eredmé­nyek elmaradása és jövendő választási sikerekkel szemben táplált kétségeik miatt megszün­tették a legnagyobb magyar libe­rális pártnak szánt juttatásaik fo­lyósítását.

Caesar halott

Akár így, akár úgy, nincs könnyű helyzetben az új korszakot nyitó Tölgyessy Péter és a mel­lette vezetői szerepet vállaló ügy­vivői testület. A vita, hogy az ideológia csinálja-e a pártot vagy a párt az ideológiát, a választás­sal eldőlni látszott; jóllehet nehéz magyarázatot adni arra, hogy a küldöttgyűlés ugyanúgy tapsvi­harral búcsúztatta a leköszönő elnököt, mint köszöntötte az új vezetőt. Ma még nem lehet látni, hogy ez a váltás az SZDSZ végső megroggyanásának, avagy az új SZDSZ születésének a jele-e. Töl­gyessy mindenesetre nem a régi politika javí­tásának, hanem új célok meghirdetésének az ígé­retével lépett a színre.

Mi volna ez az új politika? Nagy, belső koalíció létrehozása, a párt demokratikus mű­ködé­sének megteremtése, közérthető program megfogalmazása, a szűk liberális eszmekör doktriner képviseletével szemben gya­korlatias, szociálliberális vonal követése, a politikai érintke­zésben a szembenállás helyett a kompromisszum keresése, az ideológiában a nemzeti jelleg erősítése. Ez a program válóban nem a régi SZDSZ-é, de ha a pár­ton belül uralkodóvá tud válni, jelentősen kiszélesítheti a köz­pont legitimációs bázisát, és erősebb nyomatékot adhat a mindennapi gyakorlati dönté­seknek. Ez a folyamat és állapot teremtheti meg egy párt valóban demokratikus alapjait.

Bal, jobb

Saját csapdájában vergődő madár most az SZDSZ, de aligha akad józan gondolkodású vá­lasztópolgár ebben az országban, akit ez kárörömmel töltene el. A demokrácia meg­szi­lár­dulásának alapvető feltétele a politikai váltógazdaság kialakulása, ami­hez stabil, nagy tömeg­bázisú, világos programú pártokra van szük­ség. E tekintetben a ma­gyarországi rend­szer­vál­tozás még korántsem fejeződött be, a jövőben kormányzati és ellenzé­ki oldalon is további át­rendező­dések várhatók.

Az SZDSZ olyan úton indult el, amelynek a vége ma még nem látható. Ha a magyar történelmi fejlődést és a kelet-európai fo­lyamatokat tartjuk szem előtt, akkor azt kell mon­danunk, hogy a liberalizmus soha nem jutott ekkora szerephez a térségben, mint az 1991-es választásokon. Ez ugyanakkor várhatóan jövő­beli lehetőségeit is meghatároz­za: az európai parlamentáris de­mokráciákban a konzervatív/­jobboldali irányzatoknak nem a liberalizmus, hanem a baloldali/szociáldemokrata képviselet a tényleges alternatívája.

Aligha kétséges, hogy az önál­ló hatalmi ággá növő tömeg­kommunikáció támogatása nél­kül a liberális pártok nem érhet­tek volna el ilyen eredményeket Magyarországon. A kérdés most már „csak" az, hogy a mun­kavállalói érdek, a baloldal mi­kor tör ki bénultságából, mikor szerveződik önálló politikai erő­vé a szabad vállalkozást favori­záló, uralkodó konzervatív ide­o­lógiával szemben. Mert végső soron nem a nézet-, hanem az érdektagoltság fogja kijelölni a pártok helyét a magyar közélet­ben. A történelem önmagát írja: a forradalom könyörtelenül fel­falja gyermekeit, a jövő a prag­matikus politikusoké, vége az in­tellektuális kalandozások hősi korszakának.

(Hajdú-bihari Napló, 1991)