Népzene - fiatalok nyelvén (Pályavázlat a Délibáb együttesről)

A magyar kulturális élet sajátos jelensége volt – s ma is az – a néhány évvel ezelőtt szárnyra kapott nép­zenei mozgalom, amely a né­pi kultúra iránti érdeklődés növekedésével párhuzamosan bontakozott ki, s a fiatalabb generációk közvetítésével is­mét a népzene felé fordította a társadalom figyelmét. Az egymás után alakult ifjú együttesek (Sebő, Muzsikás, Vízöntő, Mákvirág) felkutat­ták a népzene ma is élő rétegeit, s maguk is avatott tolmácsolóivá váltak.

Az évek során országos is­meretségre szert tett zeneka­rok többsége a fővárosban működik, az ő muzsikájuk hallható leggyakrabban a különböző fórumokon, s mel­lettük kissé háttérbe szorul­nak – milyen ellentmondás, hogy még a népzene esetében is ez a helyzet! – a legalább olyan tehetséges vidéki cso­portok, előadók. Talán a deb­receni Délibáb együttes az egyetlen, amelynek sikerült legyűrnie a 220 kilométeres távolságot: rendszeresen sze­repelnek a rádióban, foglal­koztatja őket a televízió is, s az idén elkészült első önálló nagylemezük, amely ezekben a napokban került a boltok­ba. Kevesen tudják azonban, hogy noha a Délibáb tényke­dése egy ideje egybeesik a népzenei mozgalom fellendü­lésével, a Liszt Ferenc Zene­művészeti Főiskola debrece­ni tagozatának hallgatóiból alakult együttes már jóval a mozgalom általánossá válása előtt felfedezte magának a népzenét, s vállalkozott an­nak színpadi tolmácsolására.

Mozarttól a citeráig

Az ismerkedés gyökerei 1968 tájára nyúlnak vissza, amikor néhány zenei főiskolás Bach és Mozart szonátái mellett a magyar nép zenéje iránt is érdeklődni kezdett. Fölfedezték, hogy van egy olyan muzsika, vannak olyan hangszerek, amelyeket egy­szerű parasztemberek is bol­dogan szólaltatnak meg. A hajdúnánási vagy a püspök­ladányi citerazenekar játékát látva úgy gondolták, hogy sa­ját, s mások örömére maguk is megpróbálkozhatnának ez­zel a zenével. Szokatlannak tűnt akkoriban ez az elhatá­rozás, mert korántsem volt annyira divat a népi kultúra, nem voltak népzenei leme­zek, tanulmányaik során a népdalelemzéseken túl erede­ti anya­got alig hallottak, s a magyar nép hangszereivel sem ismertették meg őket a magyar Liszt Ferenc Zene­művészeti Főiskolán.

Mindenféle kotta, hangzó­anyag és hangszerismeret nélkül kezdtek el tehát fog­lalkozni a népzenével, s a furcsának ható, de korántsem véletlenszerű elhatározásukat a szerepléseik iránt megnyil­vánuló érdeklődés terelte egyre határozottabb irányba. Utólag visszatekintve kezdet­leges, tisztázatlan vállalásnak tűnik kísérletük, hiszen a szép szándékon és egy-két hangszeren kívül egyéb sem volt birtokukban. Nem tuda­tosan, hanem inkább ösztönö­sen közeledtek a népzenéhez, s műsoruk eleinte jobbára a népdalok énekes, illetve hangszeres előadására korlá­tozódott, a népdaloknak a maguk számára felfedezett szépségét szerették volna megéreztetni a közönséggel. De egymást követték az ese­mények: szaporodtak a meg­hívások, felkérések, mert ér­dekes volt, sikereket hozó, hogy fiatalok állnak a szín­padon, és népi hangszereken népzenét játszanak. A sze­replés, a közlés lehetősége, no meg a népzene megismer­tetésének növekvő vágya vezette őket tovább: értéket találtak, s ezt az értéket akarták átadni másoknak is. Aztán 1972-ben egy rádió­műsor és egy lengyel út ha­tására felvették a Délibáb ne­vet, és a művelődési központ amatőr csoportja lettek.

Tánczene pedagógiával

A sorozatos fellépések szükségessé tették a repertoár bővítését, az elmélyülést a zenében, hiszen eleinte klasszikus zenei tanulmá­nyaik alapján játszották a népzenét. Jöttek a zenei szakkönyvek. Az eredeti hangzóanyagok, az élmény­szerű gyűjtőutak falvakban és a népi kultúrát legtovább őrző Erdélyben; a találkozá­sok népzenészekkel és népze­netudósokkal – mind tágí­tották, mélyítették az ösztö­nös irányt a zene hiteles tol­mácsolásához. Gyarapodott hangszertáruk, a legváltoza­tosabb helyekről szerezték be az eredeti instrumentumokat, némelyiket pedig maguk fab­rikálták.

Mindezek újabb lehetősé­geket nyitottak meg; feltá­madt bennük az igény az au­tentikus­ság­ra, a visszatérés­re a tiszta forrásokhoz; Az elemzés magával hozta aztán a felismerést, hogy összefüg­géseiben miként él a népze­ne; ekkor kezdték elsajátíta­ni bizonyos területek össze­füg­gő zenéjét, majd táncrend­jét – hiszen a népzene szo­rosan kapcsolódik a tánchoz is. Így jutottak el a táncház­hoz.

A Délibáb együttes 1974 ta­vaszán próbálkozott először táncestékkel. A siker folyta­tásra ösztönzött, s megszüle­tett a szomszédolás terve. Szemben a pesti táncházak induktív módszerével, amely a tánc felől közelített a népi kultúrához, ők a másik, de­duktív módot választották: az egészből kiindulva komplex szórakozási forma kialakítá­sára törekedtek, amelyben a tánc mellett helyet biztosítot­tak a népművészet más ágai­nak is az irodalomtól az épí­tészetig. Ez a kezdeményezés egyedülálló, s új távlatokat nyithatna meg a népi kultúra értékeinek bemutatásában, a szabad idő kellemes és hasz­nos eltöltésében, ha az együt­tes megfelelő partnereket ta­lálna elképzelései megvalósí­tásához.

A népi muzsika színpadi megszólaltatása és a táncház szervezése a Délibáb tagjai­nak életében egy folyamattá állt össze, amelynek: közép­pontjába mindinkább a ma­gyar népi kultúra ma is ható értékeinek megőrzése és át­adása került. Ezért – lévén pedagógusok is – szinte tör­vényszerűen jutottak el a népzenei oktatás fontosságá­nak felismeréséhez. 1978-ban kis népzenei iskolát indítot­tak el a debreceni Lőwy Sán­dor Űttörőházban, amellyel pótolni szeretnék mindazt, ami hiányzik az általános is­kolai zenei oktatásból. A ma­gyar zenei képzés szerkezeté­ben ugyanis – akkor, ami­kor Bartók és Kodály példá­ján az egész világ ránk figyel – érthetetlenül kis hányad jut a népzenére, a hangsze­res népi muzsikára. A Déli­báb szándékainak lényege, hogy egyrészt a hangszerekkel ismertetik meg a gyere­keket – ehhez metodikai tankönyveket készítenek –, másrészt a hangszereken és a népzenén keresztül a zenei nevelés egyik útját kísérlete­zik ki, a folklór és a klasszikus zene közös értékpontjai­nak keresésével. Ezzel új alapokra helyeznék a népzeneoktatást – jó volna, ha erre a zenei oktatási intéz­mé­nyek is felfigyelnének.

Ismeretátadás és értékmegőrzés

Az eddigiek talán bizo­nyítják, hogy a Délibáb együttes ténykedésének kü­lönböző formáiban egy ügyet szolgál elhivatottsággal: a magyarságtudat, a magyar népi kultúra értékeinek ápolását és közvetítését. Nem könnyű és nem mindenütt népszerű feladatra vállalkoztak, hiszen az ismeretek és kulturális javak tömeges áramlásának idején akadnak, akik elfeledkeznek arról, hogy minden nemzet és nép a saját kultúrájában él, és fennmaradásra is csak önnön kulturális identitásának megőrzésével van esélye. Ami persze nem zárja ki az idegen hatások egészséges asszimilációját.

Jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját az együttes. A jubileum alkalom a megtett út felmérésére, a következő lépések kijelölésére. A Délibáb tagjainak nincs okuk a szégyenkezésre: itthon és külföldön is sokfelé jártak, sokhelyütt szereztek örömet a magyar népzene megszólaltásával. 1978 óta a Kölcsey Ferenc Művelődési Központ munkatársaiként – azóta hozzájuk tartozik a megyei pávakörök szakfelügyelete – minden feltétel rendelkezésükre áll elképzeléseik csiszolásához, a gyűjtőmunkához, hangszeres tanulás közös hasznosításához.

Szerteágazó tevékenységük tengelyében továbbra is színpadi munka marad. Az eredeti zenében való fokozottabb elmélyüléssel párhuzamosan élni kívánnak a népzene alkotó újrafogalmazásának lehetőségeivel is, mint nagylemezük példázza. Nem titkolják, hogy a zenei irány – eredeti megszólaltatás vagy átértelmezés – dolgában megoszlanak a vélemények az együttesen belül, ami nem csoda, mert ez ma a városi népzenei együttesek egyik alapkérdése. Egy biztos: Bartók tiszteletében fel akarják vállalni a mennyiségi közvetítést, hogy a népzene beépüljön a zenei köztudatba, s talajáról új, a kornak megfelelő minőségek születhessenek.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)