Hol sírjaink domborulnak (A Hamlet Szolnokon)
A szürkésfekete, fémesen hideg vasfüggöny előtt kihantolt sírgödör, szélein körben nyers, súlyos, fekete földdel. Kattogó, kísérteties zene szól. A függöny felemelkedik, a sír mögött vasszerkezetes, lépcsős emelvényrendszer tűnik fel. Benépesül a szín. Hamlet jő, a sír szélére térdel, s az udvar lerója neki „kegyeletét". A „részvétnyilvánítás" után elvonulnak a némajáték szereplői, s csak azok maradnak a várfokon, akiknek szavaival „rendesen" is elkezdődhet az előadás.
Rendesen? A szolnoki Hamlet-bemutató valószínűleg a legkülönösebb, legsajátosabb Shakespeare-ér-telmezések egyike, ami valaha is színre ikerült. Paál István rendező egy olyan szálra fűzte fel a darabot, amelyet eddig talán senki nem vett észre, s amellyel többet is, kevesebbet is - de mindenképpen mást - ad, mint amit Shakespeare a feltételezések szerint eredetileg adni kívánt Húzások, jelenetátcsoportosítások, hangsúlyeltolódások: a filológusok réme ez az előadás. Másfelől viszont átütő erejű, tiszta vonalvezetésű, minden ízében végiggondolt, szuggesztíven kivitelezett színpadi játék: korszerű színház.
Paál István Hamletje nem bölcseleti mű, hanem politikai tragédia, amely a hatalmi mechanizmus(ok) természetét és a gondolkodó emberre tett hatását ábrázolja. Dániája: börtön, ahol „a macska nyávog, és megvesz az eb", ahol „nincs olyan gazember, ki megrögzött cinkos ne volna", ahol Hamletnek bárgyúnak kell látszania, mert mindenik fülére jut egy hallgatózó, „rettentő gaz nép". Ez a felülről strukturált világ átláthatatlan hatalmi manipulációk bölcsője, jellegéből következően hordja magában a manipuláció szükségességét és lehetőségét. A manipulációk egyetlen tárgya és célja a hatalom megszerzése és megtartása, nem kímélve az eszközöket. Ármány, cselszövés, hierarchikus függőség, kiszolgáltatottság, bizalmatlanság és félelem hatja át Claudius udvarát, amelynek jellemző tulajdonságává így a kiismerhetetlenség, kiszámíthatatlanság válik.
A rendszer természetéből logikusan következik, hogy a nagy egészen belül mindenkinek módja nyílik rész-manipulációkra, saját hatáskörén belül önös érdekeinek érvényesítésére. így ténykedhet a színpadon a király mellett legalább olyan eredményes konspirátorként Polónius, a kamarás, ö az, aki be nem tervezett haláláig - magánszorgalomból? megbízatásból? nem tudható - az események menetét elsőrendűen irányítja. Csodálnivaló-e, hogy ebben az összefüggésben az atya szelleme sem más, mint általa felbérelt udvaronc - mint később kiderül, a színészkirály -, aki papírról olvassa fel Hamletnek „leleplező" mondatait?
Ez a mozzanat döntően meghatározza a későbbi fejleményeket. Hamlet így egyértelműen merénylet áldozata lesz: báb csupán, aki - mivel útban van - hamarosan számolhat végzetével. Sorsa ettől kezdve pusztán matematikai kérdés, annak függvénye, hogy a mechanizmus milyen hatásfokkal működik. Mint látni, majdnem tökéletesen.
Várhatnánk, hogy Polónius megölése után a darab ellenáll ennek a koncepciónak. Nem így történik: a személyek fölcserélhetők, de a struktúra változatlan; Polónius szerepét Claudius veszi át. Ophélia ebbe a felismerésbe és saját kiszolgáltatottságába őrül bele, mielőtt a király meggyilkoltatná. Meghal a színészkirály is: előadás közben társa - jó pénzért - igazi ólmot önt fülébe. Túl sokat tudott, most már veszélyes lehet. Claudius nem esett Hamlet egérfogójába, hisz mindenről „informálva" van. Laertes felbujtása pedig már utolsó lépés a végső leszámoláshoz.
Paál István Hamletjének konfliktusa az első pillanattól politikai jellegű, s végig az marad. Nem lehet más, hiszen ebben a Dániában az élet minden területét a politika hatja át. E gondolati rendszer s a színpadi világ homogenitásának megőrzése érdekében a rendező kénytelen volt szűkebbre vonni a darab egyetemes, filozófiai vonulatainak tartományát. Nincs például monológ - a királyé kivételével -: ami belőlük marad, azt Hamlet mindig valakinek, vagy valaki társaságában mondja el, mert sosincs egyedül. A mű így kétségkívül veszít dimenzióiból; viszont szerkezete, viszonyrendszere dramaturgiailag feszesebbé, egyértelműbbé vált. Ezek a változások nem a klasszikusok játszhatóságának kérdései, nem rendezői truvaillok: egy határozott világkép szervezi őket egységbe. Paál ugyanúgy létproblémákat, sorskérdéseket fogalmaz meg rendezésében, mint Shakespeare. A szolnoki Hamlet következetes eszközrendszere, egységes színészi játékmódja, kérdéseinek súlya elemi erővel tartja hatása alatt a nézőt. Nem jól vagy rosszul játszik egy színház egy darabot: egy ügy, egy eszme nyer megfogalmazást a színpadon. Aminek végén katarzis nincs, csak döbbent csend és némaság.
Mert miközben Hamlet dán királyfi, ez a „fanyar, humanista bölcs" - Kovács Lajosként – reménytelen és értelmetlen küzdelmét vívja személyiségének integritásáért és életteréért az elvadult világgal szemben, egyre több hulla zuhan a színpad előterében ásott sírgödörbe. Addig-addig, amíg mindenki odakerül: Horatiót, a túlélőt a mészárlás végére betoppanó hódító zsarnokfióka, Fortinbras emberei lövik szitává. Lám, ezért volt minden. Durva katonabakancsok tapossák a földet a gödörbe, s a sírnál furulyázó fehérruhás leányra is pisztoly csöve szegeződik.
A vasfüggöny lassan leereszkedik.
(Hajdú-bihari Napló, 1982)