Az élet képtelen változásai

 

Itt a szeptember, s ilyenkor nem­csak iskola, de a színházi évad is menthetetlenül elkez­dődik. Így tör­tént ez Debrecenben is, ahol a tár­sulati ülésen a Csokonai Színház igazgatója nyitotta meg az új sze­zont.

Debrecen csokonai szinhaz.jpg

Rendhagyóan: beköszöntő be­szédében a sajtóvisszhangokra ref­lektálva jól fenéken billentette a helyi kritikusokat, mert évadvégi ér­tékelésükben kéte­lye­iknek meré­szeltek hangot adni az új műsorterv könnyedre fogott, a szórakoztatást előtérbe állító jellege miatt.

Mondhatnánk, így van ez rend­jén: júniusban a kritikusok tették ezt a direktor nevezett testrészével, amit ő csak viszonzott augusztus­ban, így hát most mindenki áll, de­rékban kissé megdőlve.

Mondhatnánk ezt, s nem is áll­nánk – kissé megdőlve – messze az igazságtól, ha nem lett volna egy mondat az igazgató érvelésében, amely túllép a billentgetések bevett keretein. Arról a mondatról van szó, amely így hangzott: "Az élet válto­zásait a színház képtelen követni."

Mit üzen nekünk ez a mondat?

Mindenekelőtt azt, hogy kijelen­tője világosan látja: az élet változik. Olyannyira, hogy ez a változás fel­színre hozta a magyar színházi struktúra és gyakorlat súlyos vál­ságát, átalakításának követelmé­nyét. Annak kívánalmát, hogy az ideologikus színházat fel kell válta­nia a naturális színháznak, az eszmei hűség fejében mért állami tá­mogatást az értékpártoló mecena­túrának. Mindezt természetesen a gazdaságosság – sokáig elhanya­golt – szempont­jai­nak érvényesü­lésével.

A válság „kezelésére" a színhá­zak előtt többféle lehetőség áll: iparkodhatnak érdekesebb, színvo­nalasabb előadásokat létrehozni, tartalmasabbá tehetik műsortervü­ket, közvetlenebbé formálhatják közönségkapcsolataikat, esetleg több humoros darabot iktathatnak műsorukba stb. Csak egyet nem te­hetnek a megváltozott körülmények között sem: nem száműzhetik a gondolatot a deszkákról.

A színház természetesen nem fa­liújság; de ha feladja azt a küldeté­sét, hogy az élet mé­lyebb összefüg­géseit megfogalmazza, lemond mű­vészet voltáról. Akár politikai okok­ból (amint ez nálunk az ötvenes, hatvanas, hetvenes években tör­tént sok esetben), akár üzleti meg­fontolásokból teszi ezt. Különösen olyan társadalmi átalakulás idején nem tekinthet el a színház az élet tükrözésétől, amely sorsfordulót, felszabadulást hozhat egy nemzet tör­té­nelmében. Éppen ellenkező­leg: ilyenkor minden igaz művé­szetnek – megőrizve szuverenitá­sát – eredendő feladata a prog­resszió élére állni, a maga eszköze­ivel elősegíteni a változások kibon­takozását és érvényre jutását. Ki fogja felrázni, közönyös félelméből kibillenteni a „csendes többséget", az ország jövőjéről szavazó polgáro­kat, ha a színház sem törekszik másra, mint hogy feledtesse a gon­dokat, s „mosolyt varázsoljon" a né­zők arcára? Homokba dughatja-e a fejét a művészember – a felelősen gondolkodó ember – akkor, amikor szava messze visszhangozhat, ami­kor állásfoglalása perdöntő lehet az események befolyásolásában?

Az a megállapítás, hogy a színház képtelen követni az élet változásait, e művészi kül­detésről való lemondás beismerésének tekinthető. Mert hamis kategóriát állít fel: a határt a gondolati színház és a szó­rakoztató színház, nem pedig az ér­vényes és az érvénytelen színház között húzza meg. Holott a színmű­vészetnek – és minden művé­szetnek – egyetlen mértéke van: az élet. Minden más az üzlet fogalom­körébe sorolandó. Természetesen szerveződhet színház is üzleti ala­pon – de akkor el kell tekinteni a művészet minősítés használatától.

Aligha hihető, hogy a Csokonai Színház tapasztalt igazgatója ne volna tudatában mind­ennek. Kije­lentést; ezért zavarba ejtő: nem fog­ható fel másként, mint annak el­kendőzéseként, hogy vezetésével a debreceni társulat elsősorban nem művészi, hanem üzleti vállalkozá­sokba kíván vagy kényszerül fogni. Amihez természetszerűleg joga van. Ezt is az élet változása hozta magával.

Csak az a kérdés, jó befektetés-e, ha ezt a „követhetetlen élet" míto­szának leple alatt próbálja „eladni" a nagyérdeműnek.

(ÚTON, 1989)