A Szabad Zene Nyilvánossága (Szabados György és köre)

 

"A muzsikusok eddig is abból az egyszerű és mind mélyebb meggyőződésből folytatták e tevékenységüket, hogy a szabad zenélés, mint a zene leghitelesebb módja, fölöttébb időszerű. Időszerűségét a civilizáció kulturális csődje: a zene gyökértelenedése, a műzenei stílusok teljes elidegenülése, az ember belső elnémulása teremtették meg, ami korunk ürességében újra a szüntelen kozmikus emberi lét eszméletét, a lényünk egészét érintő elemi zeneiséget követeli; a direkt gyermeki látásmód meditatív művészi gyakorlatát és közegét. A szabad zene és zenélés úgy is, mint "sílus" – tehát nemcsak zenei értelemben, hanem metafizikusan is időszerű."

Ezek a mondatok egy meghívóból valók, amely a budapesti Kassák Művelődési Ház új klubestjének első műsorára szólt 1987. december 15-én. Maga a klub és az ott folytatott zenei-zenélési gyakorlat korántsem újkeletű: jó évtizedes múltra tekinthet vissza, amióta a XIV. kerületi Uzsoki úti intézmény helyet ad a Szabados György vezette zenei társulások próbáinak. Eleinte a későbbi 180-as Csoport magját alkotó muzsikusokkal Kassák Műhely néven, majd a MAKUZ Zenekarral és barátaikkal működött – és működik ezután nyilvánosan – itt az a kör, amelyik a szabad zene és zenélés jegyében létrehozta a Szabad Zene Nyil­vá­nossága Klubot.

Hogy a szabad zene fogalma valójában mit takar, annak megfejtéséhez két út kínálkozik. Az egyik a kompozíciós zene, amelyben a XX. század során egyként jelentkeztek a leg­szi­gorúbb kötöttségek (a tizenkét fokúság), valamint a rögtönzésnek teret adó (aleatorikus) törekvések. A másik út a jazz, amelynek megszületése óta alapeleme az improvizáció, az adott témákra, harmóniákra, ritmusokra épülő, illetve azok kötöttségeitől egyre inkább szabadulni vágyó rögtönzés. A zenei kifejezés viszonylagos vagy abszolút szabadságának igénye persze nem e század terméke, hanem egyidős az emberiség, a zene kialakulásával, hogy példaként csak az afrikai dobzenék variációs játéktechnikájára, Bach orgona impro­vi­zációira, vagy Penderecki jazzmuzsikusok közreműködésével készített művére hivatkozzunk.

A Szabad Zene Nyilvánossága (SZAZEN) kiindulópontja az a tézis, hogy az ember már születése pillanatában magában hordozza a tiszta zeneiséget, amire aztán struktúraszerűen rakódnak rá a különböző kulturális élmények, tapasztalások. A cél: a legbenső érzések, gesz­tusok felmutatásával visszajutni,az “ős-zeneiség” állapotába, amely a környezet manipulatív hatásaival a lélek rezdüléseit és a közvetlen partnerkapcsolatokat állítja szembe. A szabad zenélés nem azonos a formátlansággal, a káosszal; csak éppen a készen kapott, mechanikus reprodukálást igénylő alakzatok helyett a nyitottságot, a természetességet, a spontaneitás teremtő erejét választja.

A Kassák Klub évek óta otthona a MAKUZ zenekarnak és társulásnak (Dresch Mihály, Grencsó István, Kovács Ferenc, Lőrinszky Attila, Baló István, Geröly Tamás, Benkő Róbert, Tréfás István, Mákó Miklós, Kobzos Kiss Tamás, Kiss Gábor, Juhász Zoltán és mások). E fiatal muzsikusok között vannak olyanok, akik a jazz, s vannak, akik a klasszikus zene felől érkeztek. A kör vezetője Szabados György, aki a hatvanas évek­ben az avantgárd jazz területéről indult, de mára a műfaji és stiláris kategóriákat meghaladó muzsikussá vált. Az ő szellemisége, a magyar kultúra és zeneiség iránti elkötelezettsége a SZAZEN inspriratív forrása. A klub, amely havonta egyszer tartja összejöveteleit, a nyitóestet követően 26-án óriási érdeklődés mellett rendezte meg hagyományos, közösségi Kassák-karácsonyát, a szabad zenélés ünnepi fórumát, majd Nagy József (mozgás), Bicskei Zoltán (képzőművészet), Dresch Mihály és Grencsó István (szaxofonok) performance-át.

Az eszmék, értékek századvégünkre jellemző kavargásában és elbizonytalanodásában nehéz megvonni a határt üdvözítő és érdemtelen művészi teljesítmények között. Ön­magukban a zárt, meghatározott struktúrák sem biztosítékai a sikernek, a szabadabb formák, megnyi­latkozások esetében pedig nagyobb a veszélye annak, hogy a zene nem születik meg, csak kísérlet marad (mint ahogy a 29-i performance-nak is inkább gesztusértéke volt fontos). De az, hogy Budapesten a nyilvánosság elé lépett egy olyan zenészkör, amely a nyitottságot, a kapcsolatteremtést és a kulturális önazonosság fontosságát hang­sú­lyozza, már önmagában is bíztató fejlemény. Sorsa vélhetően nem művelői szándékán múlik majd.

(Magyar Nemzet, 1988)