Hésziodosz, Theogonia

Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.
Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát,
őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában,
s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal,
s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt,
szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét,
Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok
lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat,
és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt,
s mind az örökké élő isten szent születését.
Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg
szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat.
Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák:
"Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak!
Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!"
Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba.
Ámde nekem mi közöm mindehhez, szikla-e, tölgy-e?...
Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,
zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt,
egy hangon, s ajkukról csörgedez el nem apadva
édes szózat, válaszol is Zeusz nagy palotája
istennők liliomhangjára vidám kacagással,
és ezt visszhangozza Olümposz hóboritotta
orma s az isteni termek mind; kieresztik a hangjuk
s zengik az istennők a haláltalanok születését,
kezdve a kezdeteken, Földtől s Égtől kik eredtek,
és kik ezektől, minden jónak az osztogatói.
Zeusszal másodjára, az istenek és a halandók
atyjával kezdik dalukat s vele végzik a Múzsák,
mert nincs nála nagyobb isten, sem erőre kiválóbb.
Embereket s a Gigászokat is kidalolva, Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák.
Zeusz Kronidésznak Píeriában szülte meg őket
Mnémoszüné, az Eleuthér lejtőjén ki királynő,
s ők hoznak feledést a bajokra, nyugalmat a gondban.
Mert szerelemben töltött bölcs Zeusz véle kilenc éjt,
távol a többi haláltalanoktól szent nyoszolyáján,
és hogy az év elmúlt és évszakok új sora indult,
fogytak a holdak s teljes lett nagy száma napoknak,
Mnémoszüné megszülte kilenc egyforma leányát,
kik csak az énekkel gondolva a gondot elűzik,
legmagasabb hófödte olümposzi csúcs közelében.
Ott járják körtáncukat, ott van szép palotájuk,
mellettük van a Vágynak a háza s a szép Khariszoknak.
És ünnep ha virágzik, szép hang hagyja el ajkuk,
mindenség törvényeit éneklik, meg a józan
isteni életmódot, szép hang hagyja el ajkuk.
Akkor szép hangjukkal büszkélkedve felérnek
zengve az isteni dalt az olümposzi csúcsra, köröttük
visszhangozza a föld, kedves zajt ver fel a lábuk,
míg atyjukhoz mennek, Zeuszhoz, az égi királyhoz,
fennmennydörgőhöz, ki parázsló mennyköveket szór,
mert atyján, Kronoszon, diadalt vett, s rendben elosztott
mindent, rangot is egyformán a haláltalanok közt.
Hát minderről zengtek dalt az olümposzi Múzsák,
fenséges Zeusz édes lányai mind a kilencen,
Kleió, Melpomené, Euterpé s véle Thaleia,
Terpszikhoré, Erató, Polühümnia Úrániával,
s Kalliopé, minden nővérénél ki kiválóbb,
mert fényes fejedelmek hű kísérete-társa.
Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok
közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,
ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak
szájából mézízű szó folyik és mikor ítél,
ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság
biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal,
súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.
Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet
könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,
megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.
Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják
hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.
Hát ez a Múzsák szent adománya az emberi nemnek.
Mert csak a Múzsák s messzelövő nagy Phoibosz Apollón
jóvoltából lesznek a dalnokok és citerások,
míg a királyok Zeusz jóvoltából; kit a Múzsák
kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes
szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban
még el nem fásultat, s szenved tőle az ember,
Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak
hírét zengi s a boldog olümposzi isteneket mind,
rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember
vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
Üdv nektek, Zeusz lányai, adjatok énnekem édes
dalt, zengjétek örökkéélők szent születését,
mindazokét, kik eredtek Földtől s csillagos Égtől,
és a sötét Éjtől, s akiket Tenger vize táplált.
Sorra beszéljetek arról, hogy lettek legelőször
istenek, és föld és folyamok, meg a végtelenül nagy
tenger, tágas mennybolt, s fényes csillagok ott fenn,
és kik ezektől lettek, minden jó adományok
osztogatói, az istenek, és köztük hogyan oszlik
meg rang és vagyon és hogy lett az övék az Olümposz.
Ezt mind mondjátok nekem el ti, olümposzi Múzsák,
kezdve a kezdeteken s hogy létre mi jött legelőször.
Elsőnek jött létre Khaosz, majd Gaia követte,
szélesmellű Föld, mindennek biztos alapja
- isteneké is, kik hófödte olümposzi csúcson
laknak, s kik lent mélyen a Tartarosz éji ködében -
és Erosz, az, ki a legszebb mind a haláltalanok közt,
elbágyasztja a testet, az istenek és a halandók
keblében leigázza a józanságot, a bölcs észt.
Szült Khaosz, és Erebosz lett gyermeke és a sötét Éj,
szült a sötét Éj, s tőle eredt Aithér meg a Nappal,
mert szerelembe vegyült Erebosszal s lett viselőssé.
Gaia először méltó párját hozta világra,
csillagos Égboltot, hogy mindent ez beborítson,
és legyen Úranosz! áldott istenek égi lakása.
Aztán szülte a nagy hegyeket, meghitt ligetekkel,
hol dombos-völgyes tájékon laknak a Nümphák,
és ő szülte a zordon tenger végtelen árját,
Pontoszt, még szerelem nélkül, majd Úranosz ágyán
mélyörvényű Ókeanoszt, Koioszt s vele Kríoszt,
fenséges Hüperíónt, Íapetoszt vele együtt,
Theiát és Rheiát s Themisz úrnőt Mnémoszünével,
fénykoszorús Phoibét s kedvességgel teli Téthüszt.
Végül megszületett a ravasz Kronosz, ő valamennyi
közt legkisebb s legcudarabb, gyűlölte az apját.
Aztán Küklópszok gőgös népét szüli Gaia,
Brontészt és Szteropészt és még Argészt, a kegyetlent,
Zeusznak a dörgést ők kölcsönzik s művük a villám.
Másban az isteni fajra hasonlítottak egészen,
ám szeme egy nőtt csak mindnek, homlok közepében.
Éppen azért hívják őket Küklópsz nevezettel,
mert kerek egy szeme ült mindnek homlok közepében,
ám volt bennük erő, izom és a dologra ügyesség.
Földnek s Égnek még született három fiusarja,
órjások, bátrak, nevüket nem jó felidézni,
indulatos fiak ők: Kottosz s Briareósz a Güésszel.
Két vállából száz roppant kéz lendül előre
mindegyiküknek s vállból még ötven fejük is nőtt,
ormótlan testrészeik avval lettek egésszé,
és a hatalmas testekben félelmes erő volt.
Földanya: Gaia, meg Úranosz: Égisten valamennyi
gyermeke mindjárt kezdetben gyűlölte az apját,
mert sorban mihelyest közülük csak megszületett egy,
elrejtette a föld mélyén mindet, hogy a fényre
föl ne kerüljenek, és még tetszett is neki álnok
tette, de bánatosan sóhajtott Gaia, az órjás
Földanya és maga is rút cselt szőtt Úranosz ellen.
Szürke acélt hoz gyorsan létre, belőle az első
sarlót elkészítve, övéinek ily szavakat mond,
átérezve baját, hogy bátrakká tegye őket:
"Kedves gyermekeim ti, enyéim s dölyfös apáé,
bárcsak hallgatnátok rám, vállalva a bosszút,
mert méltatlan tettet apátok tett legelőször."
Így szólt, ám elfogta a félelem ott valamennyit,
egy se felelt, a ravasz Kronosz egymaga bátorodott fel,
és mindjárt ily szókkal szólította meg anyját:
"Édesanyám, fogadom, hogy megteszem azt, amit elvársz
tőlem, s átokverte apánkra nem is hederítek
többé, mert ő tett méltatlan tettet először."
Így szólt, s Gaia, az órjás Földanya szíve örömmel
telt meg, a jólköszörült sarlót odaadta kezébe,
s leshelyen elrejtette fiát, kitanítva a cselre.
Jött - a sötét Éj volt a kisérete - Úranosz is már,
Gaiát vágyódó szerelemmel akarta ölelni,
minden irányba kinyújtózott, s fia bal keze lesből
tört rá, míg jobbjában feltartotta az órjás,
jólköszörült sarlót, avval jó apja szemérmét
hirtelenül lenyiszálta s egész erejét beleadva
dobta a háta mögé, de kezéből nyomtalanul nem
tűnt el: ahány vércsepp csordult ki belőle s aláhullt,
mind az ölébe fogadta a Föld, s megszülte időre
zordon Erinnüszeket, s a Gigászokat, ezt a kemény fajt,
melynek fegyvere csillog s hosszú dárda kezükben,
s szülte az erdők Nümpháit, híres Meliákat.
Apja szemérmét meg lenyiszálva az éles acéllal
szárazföldről mély tengerbe vetette be mindjárt,
hogy hosszú ideig ringassa-sodorja a hullám;
isteni bőrről cseppent fényes hab körülötte,
abból lép ki a lány a küthérai partra először,
majd innét tovaúszva elér Küprosz szigetéhez.
Ott, hol a szép istennő lép, a szemérmes, a partra,
karcsú lába alatt pázsit nő; Aphroditének,
"habszültének", vagy Küthereiának, koszorúsnak
hívják istenek és a halandók, mert a habokból
lett, s aztán a küthérai néphez jött el először.
Hívják Küprogeneiának Küprosz szigetéről
és Philomédésznek, mert "médosz" a férfi szemérme.
Ennek, alighogy megszületett, Erosz és gyönyörű Vágy
lettek a társai, együtt léptek az isteni körbe.
Osztályrésze pedig kezdettől fogva maradt ez,
istenek és a halandók közt ez jut neki tisztül:
lányos csacska beszédek, igézete csalfa mosolynak,
mézes-mázos szó, édes szerelem gyönyörével.
Títánoknak hívta saját atyjuk valamennyit,
gyermekeit gúnyolta nagy Úranosz evvel a névvel
nagyratörőknek, azért, mert nagy tettekre törekvők
voltak, balgatagon, megtorlást vonva fejükre.
Nüx, a sötét Éj, szülte az éjszinü Kért, meg a Sorsot,
és a Halált meg az Alvást, Álmok tarka rajával,
és úgy szült Nüx, hogy senkit sem ölelt nyoszolyáján.
Aztán szülte a gúnyos Mómoszt és a Siralmat,
s Heszperidákat, kik túl Ókeanosz birodalmán
őrzik a szép aranyalmákat, s ahol érnek, a kertet.
Nüxnek a lányai még a kegyetlen Kérek, a Moirák:
Klóthó és Lakheszisz, meg a harmadik: Atroposz, ember
jó és bal sorsát tőlük nyeri már születéskor,
s férfi vagy isten lép túl mértékén, utolérik,
s fel nem hagynak az istennők dühös indulatukkal,
míg csúfúl meg nem fizet érte, ki bűnt követett el.
Még Nemesziszt is szülte, bajára az emberi nemnek,
Nüx, a veszélyes, majd a Csalódást és a Szerelmet,
a pusztító Aggkort, meg Eriszt, a viszály keverőjét.
Gyűlölt istennő, Erisz is szült, szülte a kínos
Fáradságot, az Éhséget, Feledést, meg a könnyes
Fájdalmat, meg az Öldöklést, meg a Harcot, a Küzdést,
Versengést, Kétértelműséget s a Hamis Szót,
Törvénysértést, és ami jár a nyomában, a Romlást,
Esküt, amely mindig nagy bajt hoz a földi lakókra,
hogyha az ember szántszándékkal tesz hamis esküt.
Pontosz minden gyermeke közt Néreusz a legelső;
ő mindég igazat mond; hívják őt az Öregnek,
mert megfontoltan szól és jóságos, a törvényt
nem feledő, az igaznak, a jónak is ő a tudója.
Aztán még egyszer Gaiát megölelte a Tenger,
és nemzette a nagy Thaumaszt, s Phorküszt, az erőset,
széparcú Kétót s az acélszivü Eurübiét is.
Néreusz gyermekeit még istennők is irigylik,
Dórisz szülte a terméketlen tengeren őket,
Ókeanosznak, a körbe-folyónak széphaju lánya,
ím ezeket: Plótó, Szpeió meg Pontoporeia,
Eukranté meg Prótomedeia, Pherúsza Szaóval,
Eudóré, Thetisz és Glauké s vele Amphitrité,
Paszitheé, Erató s Euniké rózsakönyökkel,
és kedves Melité és Eulimené meg Agaué,
Kümothoé s a Thoé, Halié és véle Galéné,
Nészaié és Aktáié és Laomedeia,
Dórisz meg Panopeia s a szépalakú Galateia,
Hippothoé, a szeretnivaló, s rózsás könyökével
Hipponoé, meg Kűmodoké, aki megszelídíti
ködbeborult tenger hullámzását meg a szélvészt
- Amphitrité s Kűmatolégé is vele vannak -,
Dótó, Prótó, Dűnamené meg Lűszianassza,
Kűmó, Élioné meg a szépkoszorús Halümédé,
Léagoré meg Glaukonomé, a mosoly szeretője,
Pulünoé és Autonoé, s Nészó Pronoéval,
kedves termetü Euarné, külsőre hibátlan,
szépalakú Pszamathé, s tündöklő, égi Menippé,
Euagoré és Eupompé és véle Themisztó,
s Némertész, aki apja igaz lelkét örökölte.
Ím, a derék Néreusz ágyékából kik eredtek,
ötven lány, s jó mesterséget tud valamennyi.
Thaumasz a mélyörvényű Ókeanosznak a lányát
vette el, Elektrát, gyorslábú gyermekük Írisz,
s széphaju Harpüiák, és Óküpetész meg Aelló,
kik gyors szárnyaikon szélvészt és saskeselyűket
érnek utol, s versengve röpülnek a röpke idővel.
Phorküsznak széparcú Gráiákat szüli Kétó
- már születésükkor hajuk ősz volt, így "Öregeknek"
hívják őket az égi lakók meg a földi halandók -,
szépleplű Pemphrédót, sáfrányleplü Enűót,
s Kétó szülte a Gorgókat, kik az Éj birodalmát
lakják, Ókeanosz túlpartján, Heszperidákkal,
Szthennó, Eurüalé, s aki bajba jutott, a Medúsza,
hármuk közt a halandó, míg örökifju a másik
kettő, ámde a Kékhaju isten nem szeretett mást,
és a tavaszban pompázó réten megölelte.
Így amikor Perszeusz a szerencsétlent lenyakazta,
véréből hős Khrűszaór meg a Pégaszosz ugrott
rögtön elő; az arany kardot forgatta az ifjú,
míg nevet Ókeanosz forrásai adtak a lónak.
Ez meg szárnyra kapott s elhagyta a földet, a nyájak
tápláló anyját, fent Zeusz házába fogadta,
s ő hordozza a mennydörgést, villámot azóta.
Khrűszaórtól szülte a hírneves Ókeanosznak
gyermeke, Kalliroé, háromfejü Gérüoneuszt, kit
Héraklész, a hatalmas hős ölt meg, kaszalábú
ökrei mellett hullámoktól vert Erütheián,
akkor nap, hogy az Ókeanosz hullámain átkelt
s széleshomloku marháit Tirünszbe vezette,
Orthoszt s Eurütiónt agyonütve, ebet meg a pásztort,
Ókeanosz túlsó partján, ködlepte karámban.
Kalliroé szült még egy másik szörnyeteg órjást,
emberhez se, haláltalan istenhez se hasonlót,
barlang mély üregében, az isteni szörnyet, Ekhidnát.
Félig széparcú és fényes szembogarú lány,
félig nagytestű kígyó, félelmetes órjás,
nyerset evő, tarkán csillámló, isteni földben,
odvas szikla alatt ott van barlangja a mélyben,
emberi szállás, isteni székhely messze van onnét,
hol számára az istenek ezt a lakást kijelölték.
Föld színét arimosz nép lakja, a mélyben Ekhidna,
és a halál nem fér hozzá, nem fér az öregség.
Azt mondják, szerelemmel e tájon ölelte Tüphaón,
szépszemü lányt ama törvénytipró rettenetes szörny,
s ez méhébe fogadva, keményszivü gyermekeket szült.
Elsőnek született meg Gérüoneusz ebe, Orthosz,
majd kit megközelíteni vagy szólítani néven
nem jó, Hádész érchangú ebe, Kerberosz, ádáz,
durva, szemérmetlen szörny, ötven fejjel a törzsén.
Harmadikul Lerné hüdráját szülte Ekhidna,
bajra tudósat, kit maga hókaru Héra nevelt fel,
váltig hős Héraklész ellen forrva dühében.
Mégis, Zeusz hős magzata, gyermeke Amphitrüónnak,
végzett Lerné szörnyével, vele volt Iolaosz,
Arész híve, tanácsaival segitette Athéné.
Még a Khimairát szülte Ekhidna, a lángot okádót,
rettenetes, gyorslábú szörnyet, szörnyen erőset.
Volt három feje: egy tűzpillantással oroszlán,
másik kecskefej, és sárkánykígyó az utolsó,
kecske középen, sárkány hátul, elöl meg oroszlán,
orrán-száján forró tűz szörnyű heve árad,
Pégaszosz ölte meg és a derék hős, Bellerophontész.
Phixet szülte, a kadmoszi thébaiak veszedelmét,
Orthosz igája alatt s Nemeában a gyilkos oroszlánt.
Ezt is Zeusz felséges hitvese, Héra nevelte,
és Nemeában a völgybe helyezte, bajára a népnek,
ölte az embereket s iszonyat töltötte be tőle
Trétoszt és Apeszaszt, a magaslatokat Nemeában,
míg elpusztult Héraklésznak hős erejétől.
Kétónak s Phorküsznak utolsó sarja a mérges
kígyó volt, aki éj színű mélyében a földnek
színarany almák hű őrzője a messze határon.
Íme, ezek Kétó és Phorküsz utódai rendre.
Ókeanoszt Téthüsz megajándékozta folyókkal,
szülte a Neiloszt, Alpheioszt és Éridanoszt is,
Sztrűmónt, Maiandroszt és szülte a szépvizü Isztroszt,
Phasziszt és Rhészoszt s az ezüstszínű Akhelóoszt,
Nesszoszt és Rhodioszt és Heptaporoszt s Haliakmónt,
Grénikoszt és Aiszéposzt, Szimoeisz folyamistent,
Péneioszt, Hermoszt, szépséges Kaikosz árját,
Szangarioszt meg a nagy Ládónt és Parthenioszt is,
isteni Euénoszt, Ardészkoszt és a Szkamandroszt.
Szent lánygyermekeket szült még Téthüsz, kik a földön
Phoibosz Apollónnal s a folyókkal a zsenge fiúkat
emberré nevelik - Zeusz bízta rájuk e tisztet -:
Peithó, Admété, Élektré, Dórisz, Ianthé,
Hippó, Prümnó, Uranié, amaz isteni arcú,
Kalliroé, Klümené, Klütié, Zeuxó, meg Idűia,
Paszithoé, Ianeira, Rhodeia, Thoé, Galaxauré,
Pléxauré meg a csábító szépségű Dióné,
Méloboszisz meg a fürge Thoé meg a szép Polüdóré,
kedves termetű Kerkéisz s a tehénszemü Plútó,
Perszéisz, Xanthé, kedves Petraia, Meneszthó,
Eurünomé, Métisz, sáfrányszín leplü Telesztó,
Európé, Eudóré, Khrűszéisz meg Akaszté,
Óküroé, Amphíró, s szépek szépe, Kalüpszó,
Ázsia asszonya, és a Szerencse: Tükhé, a szeszélyes,
végül Sztüx, ki tekintélyben túltesz valamennyin.
Mindezek Ókeanosznak s Téthüsznek legidősebb
lányai, ámde sokan vannak rajtuk kivül is még,
háromezer szép gyöngebokájú Ókeanosz-lány,
kik mindenhol a földön, szétszéledve nyüzsögnek,
s tenger mélyén, istennők ragyogó ivadéka.
Még ugyanennyi folyó is van, harsogva iramlók,
Ókeanosz fia mind és mindnek Téthüsz az anyja,
nincs ember, ki nevét meg tudná mondani mindnek,
ismeri mindet a nép, amely ott él épp körülötte.
Theiának fia Éeliosz s a leánya Szeléné,
Nap s Hold s fénylő Éósz is testvérük, a Hajnal,
ő, ki világít emberi nemnek s égilakóknak,
- Theiát meg Hüperíón kényszeritette magához.
Kríosszal szerelembe vegyülve az isteni úrnő,
Eurübié, Asztraioszt s Pallaszt hozta világra,
és Perszészt, aki mindenkin túltett a tudásban.
Asztraiosznak erőslelkű szeleket szül a Hajnal:
tisztító Zephürosz, Boreasz, sebesen tovaszálló,
és Notosz, istennő istentől szülte e hármat.
Szülte utánuk a Hajnalcsillagot Érigeneia,
s rendre a többit, az ég fényes csillagkoszorúját.
Ókeanosznak a gyermeke, Sztüx, Pallaszt megölelve
Féltékenységet s Győzelmet hozta világra,
és az Erőszakot és az Erőt, akiket maga mellett
tart mindig maga Zeusz, a hatalmas mennyköves isten,
széket nélkülük el nem foglal, a háza se teljes,
útra se kel soha, hogy - testőreiként - ne követnék.
Sztüx, örökéletü Ókeanosz-lány így javasolta
ezt az olümposzi Zeusznak, csillagsátor urának,
akkor nap, hogy az isteneket felhívta magához,
s szólt: ki a títánokkal szemben most vele harcol,
elnyeri majd a jutalmát, és ami tiszteletet bírt
eddig az isteni rendben, megtarthatja tovább is,
s kit Kronosz országlása alatt rang nélkül, ajándék
nélkül hagytak, most elnyerheti már, ahogy illik.
Elsőnek Sztüx ért az olümposzi csúcsra, magával
hozta a gyermekeit, mert így tervezte el atyja,
megtisztelte ezért Zeusz bőséges jutalommal,
hogy legyen ő legszentebb eskü az istenek ajkán,
gyermekeit meg Zeusz tartotta örökre magánál.
Így híven megtett mindent, ahogyan megigérte,
és maga Zeusz a királyi hatalmat vette kezébe.
Phoibét Koiosz csábító nyoszolyája fogadta,
s istennő miután istennel esett szerelembe,
szülte a kék leplet viselő Létót, a szelídet,
mindig jót, akinél nincs jobb az olümposziak közt,
mert jóságos az emberhez s a haláltalanokhoz,
s szülte a jónevü Aszteriét, akit elvezet egykor
Perszész házába, hogy ott legyen ő a királyné.
Aszterié méhéből jött Hekaté a világra,
kit megtisztelt Zeusz Kronidész ragyogó adománnyal,
adva a terméketlen tengerből meg a földből
osztályrészt neki, megbecsülést is a csillagos égben,
így lett legtiszteltebbé a haláltalanok közt.
Még most is valahányszor akármely földi halandó
áldozatot bemutat s könyörög hozzá, ahogy illik,
és szólítja nevén Hekatét, nagy megbecsüléshez
jut, mert jót akaró istennő hallja imáját
s gazdaggá teszi őt: a hatalmából telik erre.
Minden rangból, mit csak Gaia meg Úranosz összes
gyermeke egyenként nyert, osztályrész neki is jut,
s Zeusz nem nyúlt az erőszakhoz vele szemben, amit bírt
egykor a títánok közt, megtarthatta tovább is,
úgy, ahogy osztozkodva kiadták ősi időkben.
Abból sem látott kárt, hogy testvére sosem volt,
égben, földön, tengeren is neki jár az ajándék,
annál több az előnye, hiszen Zeusz fogja a pártját.
Ő pedig annak van hasznára, akit maga választ,
és az válik csak ki a vásártéren a népből,
vagy mikor emberpusztító harc várja a férfit,
annak a pártján áll Hekaté, akit erre kiválaszt,
s tőle való a csatában a győzelem és a dicsőség,
és a királyok mellett ő ül, hogyha itélnek.
Férfiak is versenyben erőiket össze ha mérik,
ő pártolja, segíti a győzteseket diadalra.
És ki legyőzte vetélytársát, haza is viszi könnyen
versenydíját és örül és büszkék a szülők is;
mert Hekaté, ha akarja segíthet a jó lovasoknak.
Kik keresik kenyerük kék tengeren, úttalan úton,
Földrázó istenhez imádkoznak s Hekatéhoz,
és a vadászzsákmányt is az istennő szaporítja,
ám egykönnyen foszt meg tőle, ahogy neki tetszik.
Hermész mellett ő szaporítja karámban a nyájat,
szarvasmarhákat, kecskék széles legelőjét,
s dúsgyapjú juhokat; gyakran gyarapít a kevésből,
vagy mikor úgy tetszik neki, csak keveset hagy a sokból.
Így bár anyjától született testvértelen egynek,
tiszteletük jeleit halmozzák rá a halandók,
s Zeusztól nyert tisztsége szerint a fiúk nevelője,
mindé, kik csak utána születtek; rangja nem egy van,
ám kezdettől fogva fiúk nevelője a tiszte.
Szült Rhea, hogy Kronosz ő rá tette szerelme igáját.
Sarjai: Hisztia, Démétér, meg arany sarujával
Héra, s erős Hádész, akinek mélyben van a háza
s szíve könyörtelen, és a morajló Ennoszigaiosz,
és ki az istenek és a halandók atyja, a bölcs Zeusz,
ő, aki menny dörög és megrázkódtatja a földet.
Ám Kronosz őket, amint kijutottak a szent anyaméhből
és anyjuk térdéig elértek, sorra lenyelte,
attól félve, hogy ők is az Ég ivadékai, s egyszer
egyikük elveszi még őtőle királyi hatalmát.
Mert megtudta a Földtől és meg a csillagos Égtől,
hogy rámérve a végzet: gyermeke, bármily erős is,
majd leigázza, hogy így Zeusz kívánsága beteljen.
Nem volt nyugta ezért, résen volt, sorra lenyelte
gyermekeit; rettentő gyász sújtotta le Rheiát.
Ám amikor már Zeusszal, az istenek és a halandók
atyjával volt várandós, édes szüleit ment
megkérdezni, a csillagos Égboltot meg a Földet,
tudnak-e adni tanácsot, hogy szülhetne titokban,
s titkon szült kedves fia bosszút állna az atyján
mindazokért, kiket álnokszívű nagy Kronosz elnyelt.
És nem kérte hiába a kedves lány a szülőket,
elmondtak mindent, mit tartogatott a királynak,
nagy Kronosz úrnak s büszkeszivű sarjának a végzet.
Aztán Kréta kövér szigetén Lüktoszba vezették,
hogy legutolsó gyermeke készült jönni világra,
Zeusz, a nagy isten; az órjás Földanya vette magához
Krétának tágas szigetén ápolni, nevelni.
Röpke sötét éj árnyain át elhozta magával,
és Lüktoszhoz elérve, az isteni Földnek ölében
elrejtette, a mély barlangban, sziklafal ormán,
ott, ahol Aigaion magas, erdős csúcsa mered fel.
Férjének meg, az Ég sarjának, az ősi királynak
kődarabot nyújtott át gyolcspólyába takarva.
Ez megfogta a nagy követ és gyomrába leküldte,
nem gondolva meg azt a szerencsétlen, hogy e kővel
megváltottan, baj nélkül, kit senki le nem győz,
élve maradt fia és készül már őt leigázni,
és megfosztva a rangtól lenni helyette királlyá.
Testben-lélekben gyorsan felnőtt a királyfi,
tagjai fénylők voltak; amint gördültek az évek,
Gaia, a Földanya volt, aki szőtte a cselt Kronosz ellen,
ámde saját fia volt, aki mesterséggel, erővel
kényszeritette az elnyelt gyermekeket kiokádni.
Elsőnek jött vissza a kő: ez ment le utószor,
aztán Zeusz emlékjelnek leszögezte a földbe,
isteni Pűthóban, Parnasszosz alatt, hol a széles
út visz, s majd a halandók eljönnek csodalátni.
Zeusz oldotta le atyjának testvéreiről is
láncaikat; Kronosz indulatában rakta reájuk.
S megszabadulva a jótettért élt bennük a hála,
így neki adták azt, amit addig Gaia dugott el:
dörgést, mennykövet, ég villámát, füstösen égőt;
ebben bízva vetette hatalma alá a világot.
Íapetosz feleségül vette el Ókeanosznak
széplábú lányát, Klümenét, s a közös nyoszolyán hált.
És szült is Klümené hőslelkű gyermeket, Atlaszt,
szülte Menoitiosz órjást és ő szülte Prométheuszt,
tarkaeszű títánt, meg a kurtaeszű Epimétheuszt.
Embernek kezdettől fogva csak árt ez utóbbi,
mert ő vette először Zeusztól át az agyagból
gyúrt asszonyt szűzen. Gőg volt a Menoitiosz átka,
messzetekintő Zeusz füstölgő mennyköve érte
s balga fölénye miatt Erebosz mélyére leküldte.
Atlasz tartja a tágas eget zord végzete folytán
föld peremén, széphangú Heszperiszek közelében
áll, és tartja fején, meg-megtámasztva kezével,
mert ezt szabta ki rá osztályrészéül a bölcs Zeusz.
És ugyanő a ravaszdi Prométheuszt durva bilinccsel
oszlop törzséhez szorosan láncolta-kötötte,
s ellene szélesszárnyú saskeselyűt is uszított,
hogy máján lakmározzék, amely éjszaka mindig
annyit nő, mennyit napközben a sas harapott ki.
Széplábú Alkméné hős fia végre megölte
ezt a gonoszt és megmentette nehéz nyavalyától
Íapetosz sarját, gyötrelmeitől szabadítva,
és nem tett az olümposzi Zeusz ellen, ki az égből
arra ügyelt, hogy a thébai Héraklésznek a híre
sok népet tápláló föld színén gyarapodjék.
Ezt fontolva meg és fia hírét többre becsülve,
megfékezte dühét, mit a títán ellen idáig
táplált, mert Kronidész tervével szembeszegült ez.
Mert mikor osztozkodtak az istenek és a halandók
Mékónéban, a marhát feldarabolta vigyázva,
s úgy szolgálta fel azt, hogy Zeusz ne figyeljen a cselre:
zsíros belső részekből s jó húsdarabokból
rakta az egyik halmot, bőrbe, pacalba takarva,
míg a fehér csontok kupacát fényes zsiradékkal
fedte le nagy ravaszul s jól elrendezve kinálta.
Szólt hozzá a halandók s istenek atyja imigyen:
"Íapetosz fia, nagy fejedelmek közt a legelső,
osztottál, de az egyik félnek kedvez az osztály."
Zeusz így rótta meg őt az örök terv ismeretében,
ámde az álnokszívű títán így felel erre,
elmosolyodva szelíden, a cselt forgatva eszében:
"Zeusz te dicső, minden más istennél ki nagyobb vagy,
válaszd azt a rakást, amelyik lelkednek esik jól."
Szólt ravaszul, míg Zeusz az örök terv ismeretében,
bár átlátta a cselt, a halandó emberi nemnek
rosszat forralt lelkében, s ez teljesedett be.
Két kézzel felemelte tehát a fehér zsiradékot,
s gyűlt rekeszizma köré a harag s a szivében a méreg,
hogy csontot lát csak fortéllyal rakva halomba.
Attól kezdve haláltalanoknak a földi halandók
oltár lángján áldozatul csak csontokat adnak.
Fellegeket gyűjtő Zeusz ekkor mondta dühében:
"Íapetosz fia, nincs nálad ravaszabb a világon,
jaj, kedves, hogy mindig csak csel jár az eszedben."
Így szólt Zeusz dühösen s az örök terv ismeretében,
és nem tudva feledni azóta se megcsalatását,
kőrisfák koronáján át nem adott kinemalvó
lángot a földilakóknak már ezután soha többé.
Ámde megint megcsalta derék fia Íapetosznak,
mert kinemalvó tűz lángját, mely messze világít,
rejtve husáng szárába, kilopta. Szivébe belémart
felleggyűjtő Zeusznak a düh, hogy látnia kellett
földi halandók közt a tüzet, mely messze világít.
Hát fizetett is bajjal az emberi nemnek a tűzért.
Földből gyúrt Héphaisztosz, a híres sánta kovács, Zeusz
terve szerint valamit, mi szemérmes szűzre hasonlít,
ezt felövezte, fel is cicomázta bagolyszemü Pallasz,
öltöztetve fehérbe, fején meg a mesteri fátylat
elrendezte az istennő keze, látni csodás volt;
s frissen nyíló réti virágból Pallasz Athéné
fűzött szép koszorút homlokdíszéül a szűznek,
végül aranyból vont pártával megkoszorúzta.
Ezt maga mesteri kézzel készítette a híres
sánta kovács, hogy Zeusz atya kedve szerint tegyen evvel,
s ékítette a pártát sok dísszel, csoda látni,
állatokat mintázott rája, a föld meg a tenger
állatait, sokfélét, fénylik rajtuk a szépség,
bámulatos mind, mintha csak élne s akarna beszélni.
Így miután elkészült, nem csupajó, de a szép rossz,
istenek és a halandók gyűlésébe vezette
Zeusz a bagolyszemü istennőtől felcicomázott
asszonyt, bámulták a haláltalanok s a halandók,
látva a cselt, amit elhárítani nem tud az ember,
mert ez az asszony lett ősanyja az asszonyi nemnek.
Tőle eredt a szeszélyes női nem, asszonyi fajta,
mely csak azért van a háznál, hogy baj sújtsa a férfit,
ínséget ha talál, menekül, tele kamra a vágya.
Mint amikor rendjén befedett kaptárban a méhek
táplálják a heréket, akik csak a rosszra serények,
míg amazok napszálltáig röpködnek egész nap,
építgetve a lépet a kasban szőke viaszból,
ám a herék a fedett kaptárban tétlenül ülnek,
mások fáradnak s ők potrohukat teletöltik,
úgy a halandó férfiakat sújtotta a női
nemmel a fentről dörgő Zeusz, mert nem tesz az asszony
jót soha, csak rosszat, s forrása további bajoknak.
Mert ki a házasságból nem kér, megmenekülhet
asszony nyűgétől, de elér a keserves öregség
napjaihoz s nincs támasza, még ha mit enni maradt is,
míg él, ámde ha meghal, széthordják vagyonát majd
távoli vérei; mégis, megnősülhet az ember,
s hozhat jóravaló, józan feleséget a házhoz,
akkor a jó egyensúlyban van még csak a rosszal,
ám aki természettől fogva komisz feleségre
lelt, míg él csak, súlyos terhet vett a nyakába,
szívét-lelkét kór üli meg, s nincs ellene gyógyír.
Zeuszt megcsalni, eszén túljárni bizony lehetetlen,
mert lám, Íapetosz fia is, bár tette nemes volt,
Zeusz bosszúja elől mégsem menekült meg, a végzet
kényszere rakta reá a bilincset, akármily okos volt.
Atyjuk megharagudva az órjás Obriareószra,
és Kottoszra, Güészre, kemény kötelékkel e hármat
megköti, mert féltékeny volt szörnyű erejükre
s nagyságukra, ezért őket földmélyi homályba
küldte le; kínoknak helye volt a lakásuk a mélyben,
és a kerek föld végső pontján, messze szegélyén,
hol hosszú ideig szenvedtek gyászt a szivükben.
Ám ezeket Kronidész meg a többi haláltalan isten,
ők, akiket szült széphaju Rheia foganva Kronosztól,
Gaia tanácsa szerint felhozták újra a fényre.
Mert nekik ez mindent megmondott híven előre,
hogy nyernek győzelmet s hírnevet is velük együtt.
Mert réges-rég küzdöttek dühös indulatokkal
egymás ellen erőt próbáló ütközetekben
títánok s valahány isten csak eredt Kronosz úrtól.
Othrüsz hegycsúcsáról títánok hada támadt,
fenn az Olümposzon ők, minden jó osztogatói,
szépfürtű Rheiának a sarjai gyűltek a hadba.
Így álltak szemben háborgó indulatukban
tíz hosszú esztendőn át harcolva szünetlen,
s nem volt megnyugvás, a viszály dúlt, vége se látszott
még sehol, egyformán állt mindkét oldal esélye.
Akkor tettek a meghívottak elé, ahogy illik,
nektárt s ambrosziát, mit máskor az istenek esznek,
s megnőtt mindegyikük dagadó keblében a lélek,
mert ettek s ittak nektárt nemes ambrosziával.
Akkor az istenek és a halandók atyja imígy szólt:
"Föld s Ég sarjai, halljátok szavamat, ti dicsőek,
hadd mondom ki, amit kebelemben mondat a lélek.
Mert egymással már mi nagyon régóta csatázunk,
lesve, melyik fél győz s kik jutnak majd hatalomra,
títánok, vagy ahány isten csak eredt Kronosz úrtól.
Most ti mutassátok hát roppant öklötöket fel
títánokkal szemben a borzalmas viadalban,
s el ne felejtsétek: mi barátságunkba fogadtunk
benneteket s a mi tervünk volt, hogy megszabadulva
nyirkos ködből visszakerüljetek újra a fényre."
Így szólt, s erre felelt a derék Kottosz neki mindjárt:
"Ó, te csodálatos, azt, amit elmondtál, tudom én is,
s tudjuk mind, hogy a versenyt senkisem állja eszeddel:
isteneket fenyegette fagyos vész, és te kivédted.
Így mi is árnyékból, ködből bölcs terved alapján
jöttünk vissza megint, irgalmatlan köteléktől
megszabadulva, pedig nem volt rá semmi reményünk,
fenséges Kronidész. Mi ezért elszánt akarattal
védelmezzük uralmatokat harcolva keményen
títánokkal erőt próbáló ütközetekben."
Szólt, s meghallgatták minden jó osztogatói,
és helyeseltek az istenek és vágyódtak a harcra
egyre mohóbban mind, s nem irigylendő viadalhoz
készültek fel az istennők és istenek aznap,
títánok, s valahány isten csak eredt Kronosz úrtól,
és akiket Zeusz hívott vissza sötét Ereboszból,
rettentőek, erősek, nem fog rajtuk a fegyver,
két vállukból száz roppant kéz lendül előre
egyformán mindnek s vállból ötven fejük is nőtt,
ormótlan testrészeik avval lettek egésszé.
Akkor a títánokkal szemben hadba vonulva
órjás sziklákat tartottak nagy kezeikben.
Átellenben a títánok feltöltik a hadsort,
megnő bátorságuk s mindkét fél erejéről
tettekkel bizonyít, hogy a tenger végtelen árja
attól lesz visszhangos, a föld dübörög, meginogva
felnyög az ég, s megrázkódik tőből az Olümposz
isteni mozdulatoknak a lendületére, a rengés
terjed s elhat a Tartaroszig, lábak dobogása,
szörnyű harci kiáltás s fegyverzaj kavarognak.
Sok sóhajt okozó nyilat ott egymásra kilőttek,
mindkét oldalról, fel egészen a csillagos égig
ért a hadak lármája, amint egymásra rohantak.
Már maga Zeusz sem türtőztette tovább a haragját,
mert megtelt vele keble; egész erejét kimutatta,
sebbel-lobbal szállt le az égből és az Olümposz
ormáról villámfényben, keze mennyköveket szórt,
mennydörgött a magasban, villámfény a nyomában,
s szüntelenül járt isteni tűz szent lángja cikázva,
meggyulladt s dübörögve nyögött fel az életadó föld,
égett körben az erdő és jajgatva vonított.
Felforrott a talaj, hullámai Ókeanosznak,
s terméketlen tenger, húzódott a meleg gőz
föld mélyén lakozó títánokhoz, de a lángnyelv
felcsap az isteni légbe lobogva, s akármily erősek
voltak is ők, szemüket villám tüze elvakitotta.
Izzott már a Khaosz, szörnyű látvány a szemeknek,
és a füleknek hírt is szörnyű hallani róla.
Mint amikor Föld és a kiterjedt Ég a magasból
egymáshoz közelítettek, volt ekkora lárma:
Gaia lehuppant s fentről Úranosz is lehanyatlott.
Most meg az istenek összecsapása okozta a lármát.
Föld rengett, port vert fel a szélvész, és a viharban
mennydörgött, villámlott, égve csapott le a mennykő,
felséges Zeusz fegyvere, keltve zavart, riadalmat
mindkét hadsor közt a középen, a durva viszálynak
hangja magasra csap, és az erőt tettek bizonyítják.
Míg nem lankad a harc, elszántan törnek előre
egymás ellen erőt próbáló ütközetekben.
Küzdők sűrűjébe az elsők közt elegyedtek
harcok szomjuhozója, Güész s Kottosz Briareósszal,
háromszáz kősziklát ormótlan kezeikből
dobtak a títánokra, s a nyílzápor betakarta
sűrű árnyékkal mindet, s száműzve a mélybe
raktak durva bilincset rájuk, mert kezeikkel
győztek, a títánok, bár gőgjük nagy, lekerültek
földtől oly távolra, amily távol van az ég fent.
[Mert a homályos Tartarosz oly távol van a földtől.]
Mert égből lezuhanva kilenc nap tart az esése,
s ér tizedik nap a rézüllő céljához, a földre,
és földről lezuhanva kilenc nap tart az esése,
s ér tizedik nap a Tartaroszig, céljához az üllő.
Körben rézfal fut, s háromszoros éj köde ömlik
szűk nyílása köré; tartó gyökerükkel idáig
nyúlnak a terméketlen tenger s föld le fölülről.
Ott rejtőznek azóta a títánok ködös árnyban,
felleggyűjtő Zeusz ahogy elrendelte, kivánta,
hol végződik a föld, a dohos szagu messze vidéken.
Vissza se tudnak jönni, a rézkapukat be Poszeidón
zárta mögöttük, fal fut körben rakva magasra,
s bátorszívü Güész, Kottosszal s Briareósszal,
áll őrt, aigisztartó Zeuszhoz hű ez a három.
Ott a sötét földnek meg a földmély Tartaroszának,
terméketlen tengernek meg a csillagos égnek,
sorban mindennek forrása van és a határa,
szörnyű dohszagban, mit az istenek is megutáltak,
mély gödör, oly, mély, hogy nyílásától fenekéig
az sem jut, ki egész esztendőt szánna az útra,
örvénylő viharok csapkodnak erre meg arra,
még a haláltalan istenek is borzadnak e szörnyű
látványtól. A sötét Éj borzalmas palotája
áll ott, kék felhők közt elrejtőzve egészen.
Nüx palotája előtt áll Íapetosz fia, Atlasz,
s tartja fején az eget, meg-megtámasztva kezével,
nem lankadva; a rézküszöbön jön szembe naponta
Éjszaka és Nappal, s egymás közelébe hogy érnek,
egymást üdvözlik, de az egyik jön ki az ajtón,
megy be a másik, nincs együtt soha otthon a kettő,
mert ha az egyik házon kívül járja a földet,
bennmarad és ott vár idejére a házban a másik,
míg a sor aztán rákerül és útjára elindul.
Az visz földilakóknak fényt s mindent bevilágít,
ez karján a Halál testvérét hozza, az Alvást,
Nüx, a veszélyes, szürke, ködös felhőbe takarva.
Mert ez a két fia is Nüxnek vele lakja a házat,
Hüpnosz meg Thanatosz, félelmetes istenek, őket
fényes napsugarak sosem érik, sem, ha az égre
megy fel Héliosz, akkor sem, mikor este lenyugszik.
Ám békésen járja az egyik a földet, a tengert,
s megközelíti az embert mézédes nyugalommal,
míg vasból van a másik szíve, a lelke kegyetlen
rézből, és embert ha utolér, el nem ereszti
többé, gyűlölik őt a haláltalan istenek is mind.
Szemben a földmély istene visszhangos palotáját
lakja erős Hádész fenséges Perszephonéval,
szörnyű eb van előtte, kegyetlen, az őrzi a házat
álnok fortéllyal: ki belép, csóválja körötte
hízelkedve a farkát és füleit leereszti,
ám aki egyszer bent van már, nem hagyja kilépni,
lesben ül és felfalja, ki szökni igyekszik a házból,
melyben az úr Hádész, fenséges Perszephonéval.
Az lakik erre, kitől borzadnak az istenek is mind,
Sztüx, legidősebb lánya a körben visszairamló
Ókeanosznak, távol a többi haláltalanoktól
áll sziklák oltalma alatt híres palotája,
körbefutó oszlopsor ezüstből tartja az égnek.
Thaumasz lánya, a gyorslábú Írisz jön a hírrel
néha a tenger széles hátán át, valahányszor
visszavonás, versengés kél a haláltalanok közt.
És ha hazug szót ejt ki olümposzi isten az ajkán,
Zeusz már küldi is Íriszt, hozza az isteni esküt
messze vidékről, gyűjtse arany korsóba a hűvös,
soknevü tiszta vizet, meredek szirtfal magasából
bőven alácsorgót; föld mélyén Ókeanosznak
mellékága az éji homályban szent folyamából
szökteti fel, s az egészből egy tized az, mi előtör.
Mert földet s tengert körülönti kilenc tizedével,
majd az ezüst hullámok a sós tengerbe ömölnek,
egy rész tör fel a sziklán, isteneket fenyegetve.
Mert aki erre megesküszik, és ez az eskü hamis volt,
bár isten, ki lakik hófödte olümposzi csúcson,
egy kerek esztendőt fekszik s nem jut levegőhöz,
ambrosziával, nektárral nem üdíti az ajkát,
fekszik hangtalanul s lélegzet nélkül, aléltan,
kábult álom fátyla alá rejtőzve az ágyán.
És ha betegségének hosszú éve lejárt is,
még nehezebb próbák várnak rá sorra: kilenc év
távol a többi haláltalanoktól, számkivetésben,
sem gyűlésbe velük nem járhat, sem lakomára.
Mind a kilenc év így telik el, hogy majd tizedikben
fent az Olümposzon isteni társak közt legyen ismét.
Ekkora esküt bíztak az istenek el sose múló
ősi vizére a Sztüxnek, mely kövecses talajon fut.
Ott a sötét földnek meg a földmély Tartaroszának,
terméketlen tengernek meg a csillagos égnek,
sorban mindennek forrása van és a határa,
szörnyű dohszagban, mit az istenek is megutáltak.
Márványból kapufélfa, küszöb rézből nem inog meg,
mély gyökerekbe kapaszkodik, ott is nőtt ki magától.
Távol minden más istentől itt a küszöbnél
laknak a títánok, túlsó partján ködös űrnek,
míg a dicső Zeusz híres társai, hű segitői
messze az Ókeanosz partján lakják palotájuk,
Kottosz s véle Güész, Briareószt meg, a legderekabbat,
Ennoszigaiosz, a zúgva morajló tette vejévé,
nőül hozzáadva leányát, Kűmopoleiát.
Így miután kivetette a títán-népet az égből
Zeusz, megszülte utolsó sarját Gaia, Tüphóeuszt,
mert arany Aphrodité által maga Tartaroszé lett.
Nagy tettekre való kezein kidagadnak az izmok,
lábai el nem fáradnak soha, száz feje nőtt ki
vállából s félelmes kígyófej valamennyi,
elfeketült nyelvekkel nyaldos, az isteni száz főn
lángok lobbannak pillái alatt a szemekben,
csak néz, és tűz villan fel valamennyi fejében,
s minden félelmes fejben még hangok is ülnek,
mindenféle csodálatos értelmű szinezettel.
Van, hogy az istenek értik csak, mit mond, de van úgy is,
hogy mint fékétől szabadult bika bömböl a hangja,
máskor meg felbődül, akár a kegyetlen oroszlán,
máskor, hallani is rossz, mint az ebek, ha ugatnak,
máskor csak sziszeg, ám visszhangozzák a hegyormok.
Aznap nagy baj volt küszöbön, jóvátehetetlen:
isteneket s a halandókat hogy majd leigázza.
Csakhogy az istenek és a halandók atyja időben
észbekapott, dörgött száraz villámmal, a föld is
megremegett körben meg az ég boltíve felette,
föld mélyében a Tartarosz, Ókeanosz meg a Tenger.
Útnak eredt az olümposzi úr, s megrendül a nagy hegy
isteni lába alatt, az egész föld nyögve felel rá.
Két tűztől gyullad meg a kék, ibolyásszinü tenger,
villámtól s forró párájától ama szörnynek,
izzó szélviharoktól s mennykövek égi tüzétől.
Felforrott a talaj, meg az ég, meg a tenger egészen,
s nagy hullámok csapkodják torlódva a partot
isteni léptek lendületére, a föld belerendül.
Reszket Hádész, holt lelkeknek alant a királya,
s títánok, Kronosz is köztük, mély Tartarosz alján,
mert nincs vége, se hossza a rettenetes hadizajnak.
Összeszedett Zeusz minden erőt s öltötte magára
fegyvereit, villámot, dörgést, s mennykövet, izzót,
és az Olümposzról lenn termett és odasújtott,
és valahány feje volt csak, felperzselte, a szörnynek.
Így fékezte meg és szíjostorral fenyitette,
ez meggörbedt és lezuhant, és Gaia nyögött fel.
Tűz tört fel mennykő-sújtotta királyi tagokból
ott ahol elnyúlt, erdős Etna alá letaszítva,
nagy darabon meggyulladt tőle a föld, ez az órjás,
gőzölgött és olvadozott is, akárcsak az ón, ha
értve a módját, öntik a tégelyen át a legények,
s mint a vas, ámbár minden más fémnél ridegebb ez,
völgyben, a hegy lábánál égő tűz vele is bír,
s olvad a föld mélyében Héphaisztosz keze által,
így olvad meg a föld lobogó lángok melegében.
- Őt meg a Tartaroszig hajította le Zeusz, a haragvó.
Minden fúvó, párával teli szél e Tüphóeusz
sarja - Notosz, Boreasz meg a tisztító Zephürosz nem:
isteni sarj ez a három s hasznos az emberi nemnek.
Ám vaktában nyugtalanítja a többi a tengert,
hogyha lecsapnak a szürke, ködülte habokra, halandók
súlyos bajba kerülnek, szélvész forgatagában.
Jobbról s balról fújnak s szétszórják a hajókat,
pusztítják a hajósokat és nem tud menekülni
senki, ha szembetalálja magát a habokban ezekkel.
És ugyanők a virágos föld végnélküli síkján
tönkreteszik földönszületett ember kezeművét,
fergeteges zajjal, s mindent teleszórva homokkal.
Így miután amit istenek elkezdtek, befejezték,
s títánoknak a rangja felől döntöttek erővel,
mind biztatták Zeuszt, az olümposzi messzetekintőt,
Gaia tanácsa szerint legyen ő az uruk s a királyuk,
ő meg a többieket mindet tisztjükbe helyezte.
Zeusz első felesége az Értelem asszonya, Métisz,
istenek és a halandók közt legtöbb a tudása,
ám amikor megjött az idő, hogy Pallasz Athénét
szülje meg, őt mégis Zeusz csellel félrevezette,
s addig hízelgett neki, míg elnyelte egészben.
Ezt a tanácsot Gaia s a csillagos Úranosz adta,
mert azt gondolták, ne legyen másé a királyi
tisztesség, csak Zeuszé, mind a haláltalanok közt,
mert ígért bölcs gyermekeket Métisznek a végzet,
és elsőnek a lányt, a bagolyszemü Tritogeneiát,
azt, kiben ész meg erő van, az apjáéval egyenlő,
majd ezután más gyermeke is születik, ki királya
istennek s embernek lesz, s nagy erő a szivében.
Csakhogy Zeusz Métiszt, mindezt megelőzve, lenyelte,
így jót s rosszat az istennő neki jelzi belülről.
Másodikul feleségül vette Themiszt, ki a Hórák:
Törvényesség, Jog s a virágzó Béke szülője
- földi halandók munkájára ezek felügyelnek -,
s Moirák anyja, akiknek nagy tisztséget adott Zeusz,
hogy Klóthó, Lakheszisz meg a harmadik, Atroposz, ossza
jó vagy bal sorsát a halandó földilakóknak.
Eurünomé, aki Ókeanosznak a lánya, a kedves,
három lánynak az anyja, a széparcú Khariszoknak,
Aglaié és Euphroszűné s Thalié ez a három.
Szempillájuk alól szerelem pereg olvatagon le,
és minden pillantásuk szépséges igézet.
Gabnában dús Démétér ágyába fogadta
Zeuszt és szülte fehérkaru Perszephonét, akit aztán
anyjától Hádész rabol el - s nem tiltakozik Zeusz.
És aztán lett széphaju Mnémoszünéba szerelmes,
így lett Mnémoszüné a kilenc Múzsának az anyja
- rajtuk arany fejdísz, csak a dal meg az ünnep a gondjuk.
Létó gyermeke Phoibosz Apollón és nyilazó szűz
Artemisz istennő, legszebb ivadéka az Égnek:
aigisztartó Zeusszal esett szerelembe az anyjuk.
Héra virágzó szépségében lett az utolsó
asszonya istenek és a halandók égi urának,
és Hébét meg Arészt s Eileithűiát neki szülte.
Zeusz a fejéből szülte bagolyszemü Tritogeneiát,
egymaga, félelmes szűzet, seregek vezetőjét,
felségest, aki kedvet lel harcban, hadizajban.
Héra pedig szintúgy szerelem nélkül maga szülte
Héphaisztoszt, féltékeny versengésben urával,
ez mesterségben kitünő ivadéka az Égnek.
Amphitríté s messzemorajló Ennoszigaiosz
gyermeke nagy Tríton, az erős, félelmetes isten,
tenger mélyén anyjával s a királyi apával
él az arany palotában. Arésznak, a pajzsbeverőnek
szülte a Félelmet meg a Rettenetet Küthereia
- ők a fagyos harcban hősök sorait riogatják
együtt városok elpusztítójával, Arésszal -,
s Harmóniát, kit a dölyfös Kadmosz vett feleségül.
Atlasz lányát, Maiát, Zeusz szent ágya fogadta,
úgy született meg a híres Hermész, isteni hírnök.
Kadmosz lánya, a szép Szemelé, szerelembe vegyülve
Zeusszal, szülte Diónüszosz istent, dús örömosztót,
istent ő, a halandó, s most mindkettejök isten.
Alkméné Héraklészt szülte, a hőst, az erőset,
Zeusszal, a felleggyűjtővel szerelembe vegyülve.
Aglaié, a legifjabbik valamennyi Kharisz közt,
Héphaisztosznak, a nagy bicegőnek lett felesége,
Szőke Diónűszosz meg aranyfürtű Ariadnét,
Minósz lányát vette el, és Kronidész a leánytól
távoltartja ezért a halált s vénséget örökre.
Nagy Zeusznak s az aranysarujú Hérának a lányát,
Hébét, széplábú Alkméné hős fia nyerte,
Héraklész, az erős, nagy munkáit befejezve,
hű feleségül hóboritotta olümposzi ormon.
Az boldog, ki nagyot cselekedve, haláltalanok közt
lakhat, távol minden bajtól és örökifjan.
Szülte sosem fáradt Napnak neves Ókeanosz-lány,
Perszéisz, Kirkét és Aiétészt, a királyt is.
Ez, fia földilakókra sugárzó Éeliosznak,
úgy, ahogy istenek eltervezték, Ókeanosznak
széparcú lányát feleségül vette, Idűiát,
és arany Aphrodité által keltett szerelemben
széplábú Médeiát szülte urának Idűia.
Most pedig üdv nektek, kik fenn az Olümposzon éltek,
s nektek is, ó, szigetek, szárazföld, sósvizü tenger!
Szóljon hát dalotok most már, édesszavu lányok,
lányai aigisztartó Zeusznak, Olümposzi Múzsák,
róluk, akik bár istennők, de szeretve halandó
férfit, szültek gyermeket, isteni lényre hasonlót.
Démétér, a nagy istennő, így hozta világra
Plútoszt, Íaszión héroszt szerelemmel ölelve,
Kréta kövér földjén, háromszor vont ekenyomban;
Plútosz, a jótékony, földet s tengert bebarangol,
és aki rálel, vagy kinek ő szökken tenyerére,
gazdaggá teszi azt, megajándékozza vagyonnal.
Kadmosz Harmoniát, arany Aphroditének a lányát
vette el, és szép falkoszorús Thébaiban ez Ínót
meg Szemelét meg a kedves Agauét és Polüdóroszt
szülte, meg Autonoét is, Arisztaiosz feleségét.
Khrűszaórnak Kalliroé, szép Ókeanosz-lány,
eggyé válva a nagyszivü hőssel arany szerelemben,
szülte fiát, aki lett a halandók közt legerősebb,
Gérüoneuszt, hős Héraklész végzett vele mégis,
ökrei kedvéért a haboktól vert Erütheián.
Títhónosznak a rézvértes hőst szülte a Hajnal,
Memnónt, éthiopok fejedelmét, s Émathiónt is,
majd szült még egy híres hőst Kephaloszba szeretve,
ritkaerős Phaethónt, a haláltalanokra hasonlót,
kit viruló ifjúságának zsenge korában
mint játékos gyermeket elragadott a mosolygó
Aphrodité: szentséges templom lett a lakása,
ő meg a szentély éjszaka éber szelleme, őre.
Aiétésznek, a Zeusz-táplálta királynak a lányát
Aiszón gyermeke nőül vette, mivel sose múló
istenek így tervezték, ő pedig állta a próbát,
mit rárótt, nem is egyfélét, a király, a hatalmas
és gőgös Peliasz, ez a féktelen, ostoba bűnös.
Mindezt elvégezve, sokat szenvedve, Iólkosz
partját érte el újra a fürge hajóval Iaszón,
rajta a szépszemü lány, kit vett viruló feleségül
Aiszón gyermeke, népek pásztora; gyermekük is lett,
Médeiosz, kit fenn a hegyen Philüré fia, Kheirón
felnevel és táplál, hogy a nagy Zeusz terve beteljen.
Sósvizü tenger öregjének, Néreusznak a lánya,
istennők közt is ragyogó Pszamathé szüli Phókoszt,
Aiakosz őt aranyos szerelemmel ölelte; a másik
meg Péleuszhoz ment, az ezüstlábú Thetisz úrnő,
s szülte Akhilleuszt, pusztító kedvében oroszlánt.
Aineiaszt meg szülte a szépkoszorús Kütheireia,
Ankhiszész hőssel kedves szerelembe vegyülve,
sok mély völggyel szegdelt, erdős Ída-hegy ormán.
Kirké, lánya a Napnak, a nagy Hüperíonidésznek,
szült szerelemben a hosszantűrő hős Odüsszeusznak
két fiat - Agriosz és a királyi Latinosz e kettő -,
[és arany Aphrodité által még Télegonoszt is.]
Távoli rejtekben, nagy messze, a szent szigetek közt
ők a dicső türrhének népe felett fejedelmek.
Nauszithoosznak s Nauszinoosznak az apja Odüsszeusz,
anyja Kalüpszó istennő, ki szerette Odüsszeuszt.
Hát ezek istennő létükre szeretve halandó
férfit, szültek gyermeket, isteni lényre hasonlót.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

forrás: http://mek.oszk.hu/06200/06221