A NYELVMŰVELÉS MINT ÁLTUDOMÁNY
KÁLMÁN LÁSZLÓ
Bevezetés
Mint a cím is mutatja, ebben az
írásban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam: a nyelvművelés — vagy
legalábbis annak közkeletű értelmezése — megfelel a hagyományosan
„áltudományosnak” nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a
sarlatánság1 kategóriáját.2
A bizonyítás több lépésben történik.
Először is meg kell vizsgálnom az áltudomány fogalmát, amelyet véleményem
szerint túl tágan szokás értelmezni (a szokásos szkeptikus álláspont értelmében
akár a filozófia, az irodalomtudomány, a matematika nagy része is ide tartozna).
Másodszor meg kell vizsgálnom, hogy
mit is értünk nyelvművelésen. Ebből a szempontból a legfontosabb a nyelvi
ismeretterjesztés és készségfejlesztés (együttesen: „nyelvi nevelés”) és a
szorosabban vett nyelvművelés („nyelvvédelem”) gondos szétválasztása. Ezek
között az a nagy különbség, hogy míg a nyelvi nevelés a nyelvhasználattal
kapcsolatos, annak gondozására (és persze az arról való gondolkodásra)
törekszik, a nyelvművelés magát a nyelvet célozza meg, azt szeretné
megváltoztatni.
Harmadszor, most már az áltudomány és
a nyelvművelés fogalmának használhatóbb definíciójával felvértezve megvizsgálom,
hogy mennyiben felel meg a nyelvművelés az áltudományok ismérveinek.
Megállapítom, hogy mind magának a definíciónak a szempontjából, mind a
nyelvművelés társadalmi beágyazottságának, hatásmechanizmusának a szempontjából
klasszikus sarlatánsággal állunk szemben, amelytől a tudományos közösségnek, az
Akadémiának, az egyetemeknek és a tanároknak kötelességük lenne elhatárolódni.
1.
Az
áltudomány fogalma
1.1.
Leegyszerűsítő álláspontok
Sokan azt gondolják, hogy a tudomány
és az áltudomány elkülönítése triviális kérdés, és általában a módszertani
különbségben találják meg rá a választ. Eszerint az áltudomány nem a
tudományos elvárásoknak megfelelő kísérleti eszközöket használja, tehát a
szokásosan bizonyító erejűnek tekintett döntési módszerek helyett a „tudós”
intuíciójára, szubjektív megítélésére, a vakhitre, valamiféle transzcendens
meggyőződésre támaszkodik.
Nemcsak az a baj ezzel a
hozzáállással, hogy tautologikus („áltudomány az, ami nem tudományos”), hanem az
is, hogy igaztalanul bánik az összes olyan tudományággal, amely nem a ma bevett
természettudományos módszertant használja, így elsősorban a filozófiával, a
logikával, a klinikai pszichológiával és persze a matematikával. Nem csoda, hogy
ennek a nézetnek a képviselői természettudósi gőgjükkel széles támadási
felületet adnak a sarlatánoknak.
Ráadásul a természettudományokban sem
olyan tiszta a helyzet, mint azt a fenti álláspontot képviselők sugallják. A
sarlatánok jól látják, hogy a „hivatalos” tudományosságban is sok a dogma, a
tévhit, a tudományszociológiai, nem pedig szigorúan tudományon belüli hatás a
kutatások menetére. Elég, ha csak a hozzánk közel álló nyelvészetben (pl. a
mondattanban) jelen levő különböző iskolák harcára gondolunk. Magában a
sarlatán-ellenességben is megfigyelhető egy ilyen, valójában tudományellenes
elfogultság, amennyiben bizonyos témák eleve tudományon kívülinek vannak
bélyegezve, művelésük módjától függetlenül.
1.2. Kísérlet egy meghatározásra
Mi akkor a tudomány és az áltudomány
valódi különbsége? Talán természettudós barátaim is egyetérthetnek velem abban,
hogy a fő különbség a kiinduló, vizsgálandó tények
összetételében van.
A tudomány mindig egy tömegesen (vagy
ha ritkán is, de legalábbis ismétlődő módon) megfigyelhető jelenségkörből indul
ki, és éppen ez az egyik olyan összetevő, amely az áltudományokból hiányzik. Az
áltudományok kiindulópontja ugyanis nem az induktív általánosítás, vagyis
nem megfigyelésekből indulnak ki, amelyekre valahogy magyarázatot kell találni,
hanem magából a magyarázatból. Nem arról van szó, hogy egy bizonyos szobának egy
bizonyos sarkában áll egy ágy, és aki ott aludt, mindig fiatalon és hasonló
kórokban csúfosan múlt ki, míg a szoba másik végében levő ágyon mindenki az
emberi kor végső határáig pihent, vagyis hogy olyan mennyiségben halmozódtak fel
az ilyen tapasztalatok, olyan rendszeresen működött a dolog, hogy valamilyen
elméletet már muszáj volt alkotni arról, hogy mi is lehet a hátterében. (Hasonló
példákat persze még ezrével sorolhatnék.)
Tisztában vagyok vele, hogy az
induktív általánosítás mint kritérium még nem zárja ki a démonológiát vagy az
ufók által elrabolt nők vizsgálatát, hiszen tömegesen fordul elő a
megszállottság, és se szeri, se száma az ufók által (általában a szexussal
összefüggésben, pl. megtermékenyítés céljából) elrabolt nőknek.
Azt is vállalom, hogy az eddigiek
alapján (és szerintem általában is) tudományosnak minősül a pszichoanalízis,
mert bár sok metaforikus magyarázó sémával dolgozik — pl. „elfojtás” —, amelyek
a közvetlen természettudományos megfigyelés számára nem elérhetőek, tömeges
megfigyeléseken alapul.
Van azonban egy másik feltűnő
tulajdonsága is a legtöbb áltudományos nézetnek: az alapvető logikai
megfontolások merev elutasítása. Nem egy-egy botlásról, logikai tévedésről
van szó, hanem tudatos és vállalt módszertanról. Így például számtalan áltudós
hivatkozik arra, hogy minden (vagy legalábbis sok minden), ami
szabályszerűségeket mutat, szükségképpen valamilyen intelligencia jelenlétére
utal, ha kimutathatóan nem emberi intelligenciáéra, akkor persze bolygón
kívüliére vagy természetfelettiére. Pontosan tudják, hogy ez az állítás egyszerű
non sequitur, és nem tartják ezzel ellentmondónak, hogy a természet
minden különösebb intelligencia nélkül is produkál rendszeres jelenségeket.
Például csak nagyon elvont értelemben lehet intelligensnek nevezni az évelő
növényeknek azt a viselkedését, hogy valahány évente rendszeresen kivirágzanak,
vagy a hópelyhek szigorú matematikai törvényeknek engedelmeskedő rendezettségét
(de persze lehet, hogy ez amiatt van, hogy intelligens lény hozta őket létre).
Hasonlóképpen vetik el a hagyományos
logikai megfontolásokat abban, ahogyan különböző jelenségeket azonos eredetűnek
tekintenek. Például az ufóhívők rengeteg mindent hajlamosak egyazon lényeknek
tulajdonítani, anélkül, hogy a legcsekélyebb indikációja is lenne annak, hogy
azonos alanyokról van szó. Hiszen lehetne éppen úgy is, hogy a fényjelenségek, a
maguktól mozgó tárgyak, a gabonakörök és elrabolt asszonyaink más-más lények
lelkén száradnak, például az egyiket a manóknak, a másikat trolloknak, a
harmadikat ördögöknek kell tulajdonítanunk. Ez olyasfajta logika, mint abból,
hogy ’elveszett az öngyújtóm’, és abból, hogy ’elveszett a tollam’, azt a
konklúziót levonni, hogy ’a tollam és az öngyújtóm ugyanott vannak’.
A hagyományos logika megvetésének ezek
a jelei azon alapulnak, hogy az áltudomány magáénak vallja a „nem kizárt, tehát
tartható hipotézis” elvét, sőt, ez a központi gondolata. Sok sarlatán odáig
megy, hogy nyíltan megkérdőjelezi a mi vaskalapos arisztoteliánus logikánkat
(hiszen az is csak a „hivatalos” tudományosság része), rámutatva, hogy a
tudomány sokszor éppen az intuíció, nem pedig a logika révén haladt előre.
Einsteinnek nem volt a kezében olyan adat, amely pozitíve megerősítette volna a
relativitáselméletet, tehát csak egy „nem kizárt” hipotézist állított fel (igaz,
hogy azóta számos új megfigyelés alátámasztani látszik ezt a hipotézist).
Ez ellen bizony nehéz érvelni. Ha
valakinek azt súgja az intuíciója, hogy az ufók a Hold felszíne alól indulnak
ide, ami persze nem kizárt (Egely György szavaival élve meg éppenséggel
nagyon valószínű), az nem
sokban különbözik Einstein intuícióitól, amennyiben ő sem kísérletekre alapozta
hipotézisét. Csak egy nagy különbség van: Einstein egy csomó megfigyelésre (pl.
a gravitációra) olyan lehetséges magyarázatot keresett, amelyből ezek a
jelenségek az ósdi Arisztotelész-féle logika alapján
következnek.
Nem mondható el ugyanez például a Hold
alatti ufók „elméletéről”, amelyből eszerint a logika szerint semmi sem
következik. A gabonakörökért felelős ufonauták ugyanilyen erővel a Vénuszról, a
Föld belsejéből vagy akár az n-ik
dimenzióból is jöhettek (ahol n > 3). Ezzel szemben a tudományos
állítások — bár nem mindig dedukció eredményei — mindig azt célozzák, hogy
belőlük a megfigyelt adatok deduktíve levezethetőek legyenek. Ez igaz még a
leghumánabb, „legpuhább” tudományokra is, az áltudományokra viszont nem.
Végül tegyük hozzá, hogy maga
Arisztotelész is tudós volt, logikája megfigyelések mérhetetlen tömegét
magyarázza, ti. arról, hogy a józan ember (leginkább: maga a filozófus) mit
fogad el érvényes következtetésnek, és mit nem.
2. A nyelvművelés fogalma
Állításom az, hogy a nyelvművelésnek,
ennek a nálunk a 19. százzá óta (de pl. Németországban még régebben)
művelt tevékenységnek éppen olyan áltudományos elképzelések állnak a hátterében,
mint amilyenekről eddig beszéltem. Fontos hangsúlyozni, hogy csak „a hátterében
állnak”, hiszen a nyelvművelők általában nem tekintik magukat tudósoknak, tehát
nem is tartanak igényt arra, hogy a nyelvművelést a tudományok közé soroljuk. Ez
azonban nem változtat a dolog lényegén, hiszen hasonlóképpen nem minden sarlatán
tartja magát tudósnak, hanem például gyógyítónak vagy jósnak, tehát csak egy
(okkult) „tudomány” alkalmazójának. A lényeg az, hogy tudomány-e vagy áltudomány
az, amelyet alkalmaznak. Később, az áltudományok társadalmi beágyazódásának
tárgyalásánál még visszatérek arra az ellentmondásra, hogy a nyelvművelők, bár
nem tartják magukat tudósnak, képviseletet követelnek és kapnak például a Magyar
Tudományos Akadémián és az egyetemeken, némelyikük „profesz-szornak” szólíttatja
magát, és így tovább.
2.1. A nyelvművelés és a nyelvi nevelés
Az embereknek természetes igényük,
hogy minél pontosabban fejezzék ki magukat, valamint hogy minél jobban
alkalmazkodjanak ahhoz a normához, amelynek betartása a lehető legnagyobb
presztízst biztosítja a számukra azokban a körökben, amelyeknek meg akarnak
felelni. Jobb politikusok öltözködés dolgában is kikérik külön tanácsadóik
véleményét; ugyanígy van kommunikációs, ezen belül pedig nyelvi tanácsadójuk is.
Gyerekeinkkel is szeretnénk elsajátíttatni a kulturált, jó vagy legalábbis
elfogadható viselkedés, így a normának megfelelő öltözködés és beszéd
képességét, és ebben joggal várjuk el az iskola segítségét, közreműködését,
együttműködését. Ezen a téren soha senki sem kérdőjelezte meg a nyelvi
nevelés létjogosultságát, szükségességét. Aki ezzel foglalkozik, annak a
különböző társadalmi normák legfinomabb árnyalataira is fogékonynak kell lennie,
tudatosan kell ismernie ezeket kívülről-belülről, és rendelkeznie kell azzal a
képességgel, hogy mindezeket az ismereteket nagyon közérthetően átadja,
készségszerűén megtanítsa.
Az is természetesnek tekinthető, hogy
az emberek idegenkednek a normát sértő viselkedéstől, sőt, néha meg is bélyegzik
(„stigmatizálják”), aki ilyet tesz. Olyan ez, mint az agresszió, nem szeretjük,
de el kell ismernünk, hogy természetes viselkedésmód az egész állatvilágban (így
az embernél is). Az ember sajátja, hogy úrrá tud lenni az agresszív ösztönei
felett, és ugyanígy a tőle eltérőkkel szemben érzett idegenkedés felett is.
Ugyanakkor a nyelvi viselkedés
nagyrészt nem áll a tudatos ellenőrzésünk alatt. Fogalmazni még úgy-ahogy
tudatosan fogalmazunk, de már a beszéd megértése, befogadása szinte teljesen
tudattalanul történik, és sokszor ugyanez igaz arra is, ahogy beszélőtársunknak
a normákhoz való igazodását megítéljük. Viselkedésük sokszor negatív,
megbélyegző megítélése az agresszióhoz hasonló atavisztikus magatartás, amely
természetesnek minősül, de persze nem örvendetes. Általában a nyelvhasználatnak
— éppen e nagyrészt tudattalan volta miatt, valamint a nyelvhez és a
kommunikációhoz fűződő igen bensőséges viszonyunk miatt — számos mágikus, alig
felfogható vonása van, amit a különböző társadalmakban hozzá kapcsolódó rítusok,
tabuk, hiedelmek és egyéb gyakorlatok tömkelege tanúsít.
Mindez jó táptalaja az áltudományos
elképzelések létrejöttének. Nézzük akkor most azt, hogy ez tényleg
bekövetkezett-e. Állításom az, hogy igen: a nyelvi viselkedésre nevelés indokolt
célja mellett, ezen élősködve kibontakozott a nyelvvédelem
koncepciója, vagyis az az elképzelés, hogy anyanyelvünket valamiféle veszélyek
fenyegetik, amelyektől óvni-védeni kell. Na nem a kihalás veszélye — az sok
nyelv esetében valóban fennáll, de épeszű ember nem hozakodna elő azzal, hogy a
határokon belül fenyegetné a magyar nyelvet —, hanem olyan veszélyek, amelyeknek
meglétét ugyanúgy semmilyen valóságos tudományos bizonyíték nem mutatja, mint az
ufók ármánykodását vagy távoli égitestek hatását személyiségünkre.
A nyelvvédelem abban különbözik a
nyelvi neveléstől, hogy nem a nyelvi viselkedésünket kívánja pallérozni,
hanem magát az anyanyelvünket akarja megváltoztatni, változását
valamilyen irányba befolyásolni. Ezt a különbséget érdemes pontosan
végiggondolni. Ha a különböző nyelvváltozatoktól eltekintünk, és a nyelvet
egyetlen egységes egészként fogjuk fel, akkor igaz, hogy a nyelvet a
nyelvhasználat „konstituálja”, vagyis ha tömegesen másképpen használják a
nyelvet, mint korábban, akkor maga a nyelv változik meg. Ezt a leegyszerűsítést
használja a nyelvvédő, amikor arra hivatkozik, hogy az ő elsődleges célja a
„helyes” nyelvhasználatra nevelés, s ennek csak mellékhatása lehet (ha sikeres),
hogy a nyelv másképp alakul, mint spontán módon tenné. Csakhogy ez álságos
érvelés: mint már megállapítottam, a nyelvi nevelés a különböző normákhoz
való alkalmazkodás képességére tanít, a „helyes” fogalma pedig csak egy-egy
normához képest értelmezhető. Tehát a nyelvi nevelés nem irányulhat olyan
kifejezések, beszédhangok, szerkezetek ellen, amelyek a nyelvben léteznek,
legfeljebb arra hívhatja fel a figyelmet, hogy ezek egy-egy normának
megfelelnek-e vagy nem. Ezért a nyelvi nevelésnek még mellékhatása sem lehet a
nyelv változásának befolyásolása (legfeljebb egy-egy normán belül érvényesülhet
a hatása); az a nyelvvédelem, a nyelvművelés, a sarlatánság célja lehet csak.
2.2. A nyelvművelés áltudományos volta
A nyelvműveléssel kapcsolatban tehát
elsősorban azt kell megállapítani, hogy hiányzik az a jelenséghalmaz, az a
tömegesen előforduló, megfigyelhető tényanyag, amely a nyelvvédelem
kiindulópontjául szolgáló állítólagos „veszélyek” létezése mellett szól. A
határainkon belül beszélt magyar nyelvben nem figyelhető meg olyasmi, hogy egyre
kevésbé értjük meg egymást, vagy egyre kevésbé tudjuk megértetni magunkat (ezek
a nyelv fő funkciói), vagy hogy akár kevésbé fontos funkcióit egyre kevésbé
tudná betölteni a magyar nyelv, ugyanúgy, ahogy a földsugárzások tömeges
pusztító hatása vagy akár kisebb ártalmai sem tornyosulnak az emberiség fölé
viharfellegként. Egyszerűen tévedés (vagy hazugság?), hogy a nyelvek ilyen módon
„romolhatnának”.
A nyelvvédők veszélyérzete egyszerűen
abból fakad, hogy — mint mindenki — öregszenek, és kénytelenek tapasztalni, hogy
a náluk fiatalabbak másképpen beszélnek, mert a nyelv és a nyelvhasználati
szokások így szoktak változni. A nyelvet fenyegető veszélyek gondolata
körülbelül olyan tudománytalan, igazolhatatlan naiv megfigyelés, mint „az
erkölcsök általános romlása”, aminek az érzése — több ezer évre visszamenőleg
tudjuk — szintén minden öregedő generációra rendszeresen rátör.
Ugyanilyen tudománytalan és tényekkel
alátámaszthatatlan feltételezése a nyelvvédőnek, hogy gondos „felvilágosítással”
és „a vadhajtások lenyesegetésével” bizonyos „ártalmak” ellen hatásosan fel
lehet lépni. Gyakran hivatkoznak a 19. századi nyelvújító mozgalomra, amelynek
valóban rengeteg magyar eredetű kifejezést sikerült meghonosítania olyan
fogalmakra, amelyeket azelőtt idegen eredetű szavakkal fejeztek ki. Csakhogy az
ilyen mozgalmak sosem terjedőben levő „divatjelenségeket” próbáltak
megakadályozni a további terjedésben, mert az persze reménytelen, hanem
ellenkezőleg, a maguk presztízsére és népszerűségére támaszkodva új divatokat
indítottak útjukra. Például a nyelvújítás korában a latin-görög tudományos
kifejezések használata nem terjedő divatjelenség, hanem több évszázados
hagyomány volt már. Tudományosan nem legitim tehát az ilyen mozgalmakra
hivatkozni, amikor valaki azt tűzi ki célul, hogy valamely egyre népszerűbb,
rohamosan terjedő, egyre bevettebbé váló beszédmódot megpróbáljon kiiktatni.
Csak anekdotikusan, az érveléstől
függetlenül említem, hogy a 19. századi nyelvvédő mozgalom (az „új orthológia”,
amely pl. a Magyar Nyelvőr c. folyóiratot létrehozta) „vadhajtásokon”
elsősorban a nyelvújítási túlkapásokat értette, „helyes magyarságon” pedig a
magyar nyelv szabályszerűségeit, abban az értelemben, ahogy egy-egy kifejezés
valamely magyar norma szerint szabályszerű, nem pedig azt, hogy egy
bizonyos normának megfelel a kifejezés. Szarvas Gábor és Simonyi Zsigmond
forognának a sírjukban, ha a „nyelvvédő” vagy a „nyelvőr” mai értelmezését
hallanák.
3. Az áltudomány varázsa
Mielőtt konkrét, életből vett
példákkal illusztrálom a nyelvművelők sarlatánságát, hadd térjek ki az
áltudomány társadalmi beágyazottságának a kérdésére: mitől népszerű, hogyan
hódít, milyen járulékos jellemzői vannak?
Az áltudományok vonzereje
mindenekelőtt abban áll, hogy (talán egy kicsit üzleti megfontolásból is)
reményt sugároz. Nem hallottunk még olyan sarlatánról, aki valamely betegség
garantált gyógyíthatatlansága mellett kardoskodott volna. Általában „valamennyi
javulást” mindig ígérnek. Ugyanez érvényes az áltudományok szinte minden
válfajára. Zászlójukra írhatnák: „Van megoldás, van orvosság”. Igaz ez a
nyelvművelésre is, hiszen a saját létjogosultságát kérdőjelezné meg, ha nem
hinne abban, hogy a nyelv változását befolyásolni tudja.
A másik csábereje az áltudományoknak,
ami egyébként erősen összefügg az előzővel, az, hogy magyarázatot kínál
az embereknek olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyek a számukra
felfoghatatlanok. Az áltudományok ezek köré szerveződnek. Ilyenek például a
véletlen, a tudat és a tudattalan, a gravitáció, a betegség és a halál, a
világegyetem stb. Ugyanilyen érthetetlen és frusztráló az az érzet, hogy a nyelv
folyamatosan „romlik” (valójában: változik), ahogy az utánunk jövő fiatalabbak
újabb és újabb nyelvváltozatokat beszélnek. Nem véletlen, hogy a nyelvművelés
nem a fiatalabbak körében a legnépszerűbb.
Sokan az áltudomány vonzó vonásai közé
sorolják lázadó, establishment-ellenes mivoltát, azt, ahogy „jól megadja”
a zsíros akadémiai és egyetemi állasokban terpesz-kedö pökhendi tudósoknak és
orvosoknak, akiket az emberek — némi joggal — erős gyanakvással szemlélnek.
Ugyanakkor paradox módon nem érhet nagyobb öröm egy áltudóst, mint amikor
valamilyen — akármilyen jelentéktelen — tudományos társaság befogadja, vagy
amikor találmányát bejegyzik, díjazzák stb. G. Grogovoj az Orosz
Természettudományi Akadémia tagjaként ellenőrizte rendszeresen Borisz Jelcin
külön-repülőjének készenléti állapotát „pszichikai” eljárással.
Az áltudományoknak egy csomó fajtája
egy sor helyen éppenhogy beépült az establishmentbe. Az Orosz Polgári Védelmi
Minisztériumnak van egy ESP-osztálya (ESP = „extra-sensorial perception”, nem
érzékszervi érzékelés), amely a katasztrófavédelmet szolgálja. A Védelmi
Minisztériumban pedig alkalmaznak egy katonai asztrológust, sőt, van egy Extrém
Orvosi Központjuk, ahol az emberek auráját vizsgálják. Magyarországon a jog nem
meri kétségbevonni az ún. alternatív gyógymódok egyetlen fajtáját sem. Tegyük
hozzá: a Magyar Tudományos Akadémia még ma is egyik elsőrendű feladatának tartja
a nyelvművelést — amit az Akadémia alapításakor egyáltalán nem ’nyelvvédelemnek’
értettek, hanem ’nyelvújításnak’, vagy még inkább a nyelv tudományos és irodalmi
célokra való használatának —, a Nyelvtudományi Intézetben van egy Nyelvművelő
Osztály, az egyetemeken és a főiskolákon a magyartanárok egyik fő feladataként
tanítják a nyelvvédelmet.
Végül majdnem minden áltudománynak
sajátja egyfajta parazitizmus, vagyis az, hogy olyasvalamin élősködik,
ami teljesen ésszerű és kézzelfogható. Így az ún. alternatív gyógymódok egy
része (pl. a gyógynövények használata a gyógyászatban, a pszichoszomatikus
betegségek lelki terápiája vagy a különböző böjtök) teljesen józan és gyakran
sikeres módszerek, még ha működési mechanizmusuk nem is mindig teljesen
tisztázott. Ezeken az alapvetően ésszerű próbálkozásokon élősködik számtalan
teljesen ötletszerű, légből kapott sarlatánság (pl. az, hogy az ember rakjon
mindenféle geometriai alakzatokat vagy tükröt az ágya alá éjszakára, vagy a
pohár víz alá, mielőtt megissza). Ugyanígy élősködik a nyelvművelés a nyelvi
norma kutatásának és a nyelvvel kapcsolatos képességek pallérozásának teljesen
ésszerű célkitűzésén és módszerein.
4. Szemelvények elemzése
Fenti megállapításaim illusztrálására
olyan forrást, könyvet választottam, amelyre sem azt nem lehet ráfogni, hogy már
nem jellemzi a nyelvművelést, mert a 2003. évi könyvhétre jelent meg, sem pedig
azt, hogy nem a nyelvművelés fő vonalát képviseli, hiszen legjelentősebb, a
legnagyobb publicitást élvező nyelvművelőktől származó írásokat tartalmaz. A
Kedves hallgatóim! c. kötetről van szó, amely a Tinta Könyvkiadónál jelent
meg. Kövesdy Zsuzsa válogatta és szerkesztette a Magyar Rádió Édes
anyanyelvünk c. műsorának anyagából. A szerzők Balázs Géza (a továbbiakban:
B. G.), Bencédy József (B. J.), Deme László (D. L.), Fábián Pál (F. P.), Grétsy
László (G. L.) és Szathmári István (Sz. L). Az oldalszámok mindig erre a kötetre
fognak vonatkozni.
Nem idézem Pozsgay Imre előszavát,
hiszen ő nem nyelvművelő, legfeljebb azt illusztrálhatná, hogy a nyelvművelésért
lelkesedő laikust mi taszítja a hiszékenység eme vámszedőinek karjaiba. Kövesdy
Zsuzsa ugyan nem szólal meg a könyvben, de aki ismeri a rádióadást, tudja, hogy
valóban reprezentatív gyűjteményről van szó: csak a nyelvvédők szólalhatnak meg
az Édes anyanyelvünkben, a velük vitatkozók még sohasem kaptak ezekből az
ötpercekből.
Sajnos nem végeztem statisztikát
arról, hogy ezekben az írásokban milyen az arány a nyelvvédelem és a nyelvi
nevelés között. Nehéz is lenne bekezdések, mondatok vagy akárcsak odavetett
megjegyzések, sejtetések száma alapján meghatározni egy ilyen arányt. Talán
közvéleménykutatással lehetne pontosabban meghatározni, hogy melyek az uralkodó
mozzanatai az idézett szerzők munkásságának. Látatlanban megkockáztatom: a
hallgatók igenis fontosnak érzik bennük a nyelvvédelem elemét. Alaposan össze
van kutyulva a két dolog, a nyelvi nevelés és a nyelvvédelem, annyi biztos.
Mindenesetre feltűnő, hogy a józan, a nyelvi nevelés elveinek és céljainak
megfelelő alapállás következetes képviselete és magyarázata csak egy-két helyen
bukkan fel a kötetben — ezekből is fogok idézni. Annyi biztos, hogy a tévhitek
terjesztése ilyen értelemben mindenképpen nagyobb súllyal van jelen ezekben a
jegyzetekben, mint ami megengedhető lenne.
4.1. Romlik a nyelv
Ellentmondásos és ambivalens érzéseket
vált ki a nyelvművelőkből az, hogy ők maguk is tudják: a nyelv változását nem
lehet megállítani, de még lényegesen befolyásolni sem. Hol elismerik, hol
tagadják ezt a triviálisan igaz állítást, leggyakrabban valamilyen „középutas”
álláspontot foglalnak el, miszerint persze változik a nyelv, de valamennyire
lehet lassítani, illetve terelgetni, irányítgatni ezt a folyamatot. Mi igaz
ebből? Annyi, hogy azokban a körökben, amelyekben a nyelvművelők népszerűek,
képesek hosszabb-rövidebb ideig valamilyen divatot elterjeszteni, éppen úgy,
ahogy más körökben meg népszerű médiaszemélyiségek és újságírók képesek — akár
akaratukon kívül — divatba hozni egy-egy kifejezést, beszédmódot. A nyelvművelők
természetesen úgy gondolják, hogy az őáltaluk (tudatosan) terjesztett
kifejezésmódok nem divatok, hanem a nyelv hosszabb távú jobbítását, a nemzet
javát célozzák, míg a mások által terjesztettek általában „károsak”. Sőt, ennél
tovább is mennek: ha nem hallgatunk rájuk, ha a spontán folyamatokat hagyjuk a
maguk medrében folyni, akkor a nyelv „romlik”, a „káros” tendenciák
felerősödnek. A nyelvművelő misztikában ugyanis a nyelvhasználók maguktól
rejtélyes okokból (szerintük: lustaságból, divatmajmolásból, az értékek
általános elvesztése miatt, vagyis erkölcstelenségből) a „rosszabb”, a
„károsabb” fejleményekre fogékonyak.
A rádió is felerősíthet, terjeszthet
hasznos és káros nyelvi divatokat. (B. G., 351. o.)
Aggódva figyelem: szólásaink,
hasonlataink, közmondásaink, melyeket eleink „nyelvünk virágaiként” tiszteltek
és rögzítettek különféle gyűjteményekben, egyre inkább fogynak, kopnak és
torzulnak. Valami rémlik belőlük, de összekeveredve, elveszítve eredeti
formájukat, s vele értelmüket is. (D. L., 29. o.)
De hogy mai apróságokból,
mozaikkockákból, a jövőre is vonhatunk le következtetéseket, arra kevesen
gondolnak. Igen, mert különfélék ezek. De van bennük valami közös, ami a
szakember számára aggasztó. (D. L., 68. o.)
Hogy engedékenyebb hangnemre is
lássunk példát, álljon itt egy idézet, amely mutatja, hogy nem minden változást
tekintenek „veszélyesnek”, csak némelyiket (hogy ez mitől függ, arra még
visszatérek):
A nyelvet nem hivatásszerűen vizsgálók
közül sokan úgy ítélik, hogy nyelvünk egyre romlik, szennyeződik, s bírálják a
nyelvművelőket, amiért túlságosan elnézőek a hibákkal, torzulásokkal szemben.
Egyes modern nyelvészeti irányzatok képviselői ellenben azt hirdetik, hogy
minden nyelvi közlés a maga nemében tökéletes, kifogástalan, ebből következőleg
a nyelvi változásokat már eleve csak megfigyelni s leírni van jogunk, minden
értékelő megjegyzés fölösleges és tudománytalan. Én sem az egyik, sem a másik
nézetet nem tudom elfogadni […]. Van olyan változás, amely arra késztetheti a
nyelvművelőt, hogy hívja fel a figyelmet a szóban forgó változási irány
hátrányaira, veszélyeire — pl. igyekezzék meggyőzni a nyelvhasználókat arról,
hogy a napjainkban divatozó természetesen, hogy-, valószínűleg, hogy-,
nyilvánvalóan, hogy-féle
formulák kétféle mondatszerkezet keveredéséből születtek, s ezért nemkívánatos
elemei az igényes nyelvhasználatnak —, s van olyan is, amelytől nem érdemes
viszolyogni pusztán azért, mert régen más volt a módi. (G. L., 70–1. o.)
Nagyon sok igazság van abban, amit G.
L. mond, nevezetesen abban, hogy a nyelvművelő feladata csak a figyelemfelhívás
lehet, és hogy legfeljebb az „igényes nyelvhasználat” jellegzetességeire
irányulhat ez a figyelemfelhívás. Az engedékenység mellett azonban itt is
megjelenik az áltudományos elem: „kétféle mondatszerkezet keveredéséből
születtek, s ezért nemkívánatos elemei az igényes nyelvhasználatnak” — amikor ez
a mondat „nyelvésznek” minősített ember, tehát „tudós” szájából hangzik el, a
hallgató joggal gondolhatja, hogy ez a „tudomány” álláspontja. Holott
nyelvészeti közhely, hogy minden nyelvben minden időben sok olyan szerkezet
keletkezik, amely történetileg több szerkezet „keveredésének” tekinthető, és
ezek „elítélésére” ugyanúgy nincs tudományos alap, mint ahogy a fajok
keveredésének (például az öszvérek létének) „elítélése” furcsán hatna.
Például nagyon sok magyar
nyelvváltozatban (különösen keleten, ezen belül Erdélyben) teljesen bevettek az
el kell (hogy) menjek-típusú
szerkezetek, amelyek az infinitívuszos el kell mennem és a
mellékmondatos kell, hogy elmenjek keveredéséből keletkeztek. Későbbi, de
szintén „ártalmatlan” keveredés eredményei az azt nyilatkozta-típusú szerkezetek: a nyilatkozik
és sok más hasonló ige régebben tárgyatlan volt, de a többi mondást jelentő
ige hatására, azokkal keveredve egyre elterjedtebb lett, mára pedig teljesen
elfogadottá vált a tárgyas használatuk. A tágabb értelemben vett
nyelvtörténetből is ezerszámra idézhetnénk hasonló folyamatokat.
Hasonlóképpen engedékeny B. G., amikor
az euro- kezdetű összetételek elszaporodásán (és egyáltalán, az
Európa-mánián) ironizálva így fakad ki:
Rohamléptekben folyik tehát az
europaizálás. Szavakban Kelet-Közép-Európába is beköltözött a földrajzilag
kisebb, de politikailag nagyobb befolyású Európa, lényegében Nyugat-Európa.
Az említett nyelvi tények nem mind örvendetesek, de annak valóban örülni
kell, ha Európa nagy kérdésekben összefog. Meghódított, letepert bennünket. (B.
G., 126. o. Kiemelés tőlem. — K. L.)
Az azonban szerintem is feltűnő — és
levélírónkkal együtt magam is úgy érzem: nem kívánatos — jelenség, hogy ez a
latin, de hozzánk nem kis részben német közvetítéssel eljutott per
nemegyszer, sőt mind gyakrabban magyar szavakkal alkot szókapcsolatot. Igaz,
ezek között vannak olyanok, amelyeket bátran elfogadhatunk, sőt hasznosnak
ítélhetünk. Gondoljanak hallgatóim pl. arra, hogy milyen jó szolgálatot tesz ez
a per a törtszámok kifejezésekor. (G. L., 144. o.)
Szintén „megengedi” a nyelv változását
F. P., de ő is int a „nem kívánatos” folyamatokkal kapcsolatban:
[…] a nyelvtani szerkezetek idő
jártával átértékelődnek, s a Tihanyi alapítólevél utu reá névutós
kapcsolatából útra ragos névszó lett. Az ilyen folyamatok persze lassan
mennek végbe, és nem is mindig győzi le az új a régit. Főképp akkor nem, ha a
nyelvművelés szembefordul a nem kívánatos új módival, s megakadályozza az
elterjedését. Ez történt például akkor, amikor a nyelvújítási lőpor, rakpart,
gyufa típusú szabálytalan igetöves összetételek „gyártását” a múlt század
végén sikerült abbahagyatni. Ma is üdvös lenne leszokni egyről-másról. (F. P.,
126. o.)
Nos, ma már bárki láthatja, mennyit
ártottak nekünk a lőpor, a rakpart meg a gyufa (ha a
névszóragozást nyelvművelés híján nem tudtuk is megúszni)!
A nyelvművelők szerint nemcsak maga a
nyelv, de — kapaszkodjunk csak meg! — maga a nyelvérzékünk is romlik:
[…] budapesti levelezőnk ezt írván:
„mind sűrűbben hallani a gazdik szájából, hogy a kutyusok jogosultak a személyes
névmással való emlegetésre. Talán így kezdődött. Most már — folytatja —, az
Állatkert dolgozói mindenféle állattal kapcsolatban aki személyes névmást
használnak. A Rádió terjeszti, majmolják minden szinten.” Gyanítom: a legfőbb ok
a nyelvérzék gyengülése, bomlása. (D. L., 46. o.)
Sok szó esik — kell is, hogy essék —
az idegen szavakról, kevesebb az idegenszerűségekről. Azok — a felesleges idegen
szók — többen vannak, ezek — az idegenszerűségek — veszélyesebbek. Mindkét
csoporttal az a fo gondunk, hogy elaltatják, elsorvasztják a nyelv, a nyelvet
használók nyelvteremtő erejét, hiszen a saját — kiküzdött — megnevezés helyett
készen kapjuk őket; de az idegenszerűségek még belülről bomlasztanak is: nemcsak
a kényelmes megoldás képviselői, hanem ellentétesek is a nyelv
alaptermészetével. (B. J., 135. o.)
Ebből a maszlagból az a kevés sem
igaz, aminek egyáltalán értelme van. A „felesleges” jelző szavakra alkalmazva
értelmezhetetlen, teljesen abszurd a nyelvhasználó közösséggel kapcsolatban
egy-egy kifejezés „kiküzdéséről” beszélni, vagy arról, hogy „nyelvteremtő ereje”
„elalszik” vagy „elsorvad”. A nyelv „belülről bomlasztása” ugyanilyen
képtelenség. Ha bármit is érthetnénk ezeken a képes (és igen baljós)
kifejezéseken, akkor meg kellene tudnunk mutatni, hogy azoknak a nyelveknek a
használói, amelyek hosszú időn át komoly idegen befolyás alatt álltak, és
rengeteget vettek át más nyelvekből (ilyen egyébként a magyaron kívül az angol
vagy a perzsa is), elszenvedték mindazt a nyavalyakórságot, amelyeket itt a
szerző felsorol. Ennek azonban ugyanúgy nincs nyoma, ahogy nem tapasztaljuk a
vízér felett alvók tömeges romlását.
Végül mi az, hogy „a nyelv
alaptermészete”? A francia és az angol nyelv olyan nyelvekből alakultak ki,
amelyekben volt főnévragozás (tehát ilyen volt az „alaptermészetük”), ma azonban
már nyomokban sem őrzik ezt. Megváltozott az „alaptermészetük”? És ha igen,
kárát látták ennek? Olyan stílusú megnyilatkozás a fenti, amely hangulatilag
telített kifejezésekkel próbál riasztó hatást kiváltani olyan dolgokkal
kapcsolatban, amelyekben semmi riasztó vagy veszélyes nincs, mindezt a tudomány
nevében („egy nyelvész mondta a rádióban!”). Szégyenteljes.
Kevésbé indulatos, de hasonló
gondolatot fejez ki a következő szemelvény:
Igyekeztem rámutatni már az
eddigiekben is az idegenszerűségek használatában rejlő veszélyekre. Ezek:
homályossá, bizonytalanná teszik a közlést; idegen, ismeretlen szokásokra
utalnak; csupán a divatnak hódolnak. — Hogy ezzel a véleményünkkel
szembekerülünk a szókölcsönzéssel, mely mindig is jellemezte nyelvünket? — Nem,
nem erről van szó! Hanem arról, hogy ne engedjük tehát kiszorítani a
használatból a jól bevált régi magyar szavakat, ne engedjük, hogy — mint utaltam
Kosztolányi gondolatára — kész elemek kriti-kátlan átvételével elsorvadjon új
szavak alkotására irányuló érzékünk, képességünk. (B. J., 136–7. o.)
És íme a „hasznos” és „káros”
változásokkal kapcsolatos polémiáról a nyelvművelő vélemény tömör
összefoglalása:
„Értelmetlen és felesleges, sőt
hatástalan is a nyelvművelés — hangzik a bírálók részérő[l] —, mert a nyelvnek
megvannak a maga belső mozgástörvényei, s ezek ellenében úgysem tudunk
eredményesen fellépni. Értelmetlenek a nyelvvédők törekvései — mondják továbbá
—, hiszen a kommunikációs folyamatban így is (azaz szabály[os] formában), úgy is
(azaz szabálytalanul) megértjük egymást.”
Itt két külön dologról van szó: a
nyelv szabályozásának lehetőségéről, illetve a nyelvhasználat
javításáról. Ami az elsőt, a nyelv életébe, mozgásába való beavatkozást illeti,
itt valóban ismernünk kell a nyelv mozgásának törvényszerűségeit, mert csak ezek
ismeretében, számba vételével számíthatunk a beavatkozás sikerére. De
beavatkozni itt is kell: a keletkező hasznos újat támogatni, a káros, a nyelv
természetével ellenkező jelenségeket viszont igyekezni kell visszaszorítani. (B.
J., 73. o.)
4.2. Mitől káros?
A „káros változás” a nyelvről beszélve
természetesen értelmetlen, légből kapott kifejezés, hiszen soha senkinek nem
sikerült egy-egy ilyen változásra rábizonyítania, hogy kárt okozott. Mégis,
feltéve, de nem megengedve, hogy a nyelvművelés „őrültség, de van benne
rendszer”, próbáljuk meg megállapítani, mitől tartanak nyelvvédőink egy-egy
folyamatot „károsnak”.
4.2.1. Idegenség
Első helyen hagyományosan az új
kifejezésmód „idegensége” áll. Néha előfordul, hogy kizárólag az új szó,
kifejezés eredetét hibáztatják:
[…] az újonnan nyelvünkbe tolakodóknak
ne engedjük meg, hogy gyökeret verjenek. Amint a privatizáció helyett
talán sikerül lassanként elterjeszteni a magánosítást, […] (D. L., 142.
o.)
Ha pl. az idegen szók gátlástalan
áradata felveti a nyelvfejlesztő érzék elapadását, veszélyezteti nyelvünk
finnugor örökségét, kötelességünk erre felhívni a figyelmet, s tenni valamit a
káros tendencia visszaszorítása érdekében. (B. J., 73. o.)
A hetvenes évek óta […] újból
felerősödött az idegen szavak támadása, s ez a veszély, amelyet korunk
idegenmajmoló divatja is táplál, rohamosan növekszik. Napjainkban legfőképpen az
angol, pontosabban amerikai angol és latin (mégpedig a jobbára új alkotású,
mesterségesen létrehozott latin) szavak özöne lep el bennünket, mégpedig oly
mértékben, hogy ez hovatovább már veszélyezteti nyelvünk sajátos vonásainak
meglétét, továbbélését. […] okkal, ok nélkül ránk telepednek az olyan,
voltaképpen fölösleges divatszavak, mint konszenzus, alternatíva, tolerancia.
[…] ma már ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság teljes jogú polgára
Budapest utcáin sétálgatva — de gondolom, a vidéki városokban sem más a helyzet
— minduntalan olyan feliratokkal találkozik, amelyek neki vagy neki is szólnak,
őt akarják rábeszélni, rábírni valamire, de nem a saját anyanyelvén. Mi ez, ha
nem a személyiségi jogok durva megsértése? […] Vagyis, kedves hallgatóim,
anyanyelvünk veszélyben van. (G. L. 164-5. o.)
Tehát maga az idegen eredet „apasztja
nyelvfejlesztő érzékünket” (szegény angolok, azzal a sok francia eredetű szóval,
elég satnya lehet a nyelvfejlesztő érzékük!), és „veszélyezteti a nyelvünk
finnugor örökségét” (az angol is megszenvedte, hogy germán öröksége
megcsappant!). Felhívom a figyelmet az utolsó szemelvény záró mondatára, amely
kvintesszenciálisan fejezi ki a „nyelvész” őszinte aggodalmát.
Különösebb indoklás nélkül ítéli el B.
J. az ilyen, tükörfordítás útján létrehozott „újításokat” (ma már szerintem ezek
egyike sem újdonság, meghonosodott kifejezésekről van szó): alultáplált
(< német unterernährt), leépít ’elbocsát’ (< német abbauen), kivált
’helyettesít’ (< német auslösen) indián nyár ’vénasszonyok nyara’ (<
angol indian summer). A tükörfordítás az egyik legközönségesebb
szóalkotási mód, és nem világos, hogy mi a baj vele.
Sokszor azzal érvelnek az idegen
eredetű kifejezések ellen, hogy azoknak „van magyar megfelelőjük is”. Eleve nem
értem, mi a probléma azzal, hogy egy dologra több kifejezés is van (máskor ők is
szorgalmazzák, hogy minél színesebben, minél többféleképpen lehessen ugyanarra a
dologra utalni). Másrészt teljesen irreális „feleslegesnek” minősíteni
olyasvalamit, aminek a használatára a nyelvhasználóknak igényük van, nyilván
azért, hogy érzelmi, stiláris vagy akár jelentéstani árnyalatot fejezzenek ki
vele. Nyilván a ’kocsma’ fogalmára is volt magyar szó (mondjuk az
ivó), amikor a szlávból átkerült a
magyarba a kocsma és a csárda szó, de nyilván egy kicsit más
hangulata volt ezeknek, amikor még újdonság volt a kocsma vagy a
csárda, mint ahogy ma is más hangulata van a kocsma, a csárda
és a presszó, bár, söröző stb. szavaknak.
Más és más oldalról indulva,
valamennyien odáig jutottunk, hogy a rádió, a televízió, a
demokrácia, az oxigén ismert és rögzített jelentésű eszközei a magyar
gondolatcserének: nem tudjuk, nem is kívánjuk mással helyettesíteni őket.
Fölöslegesek viszont az olyasfélék, mint a kontrolál, az invesztál,
a mobilizál, a sansz, mert ugyanezeket a fogalmakat kifejezi
az ellenőriz, a beruház vagy befektet, a mozgósít,
az esély. A megítélés kulcsa: hogy az adott idegen, illetőleg idegen
származású szó eléggé ismert és valóban nélkülözhetetlen-e. A régiek, az
elterjedettek, a meghonosodottak ellen fölösleges volna küzdeni. (D. L., 142.
o.)
[…] Itt van továbbá a napjainkban
rendkívül divatos per pillanat. Semmi szükség erre a hibridre, hiszen
számos más, jó szót vagy szókapcsolatot használhatunk helyette:
pillanatnyilag, e pillanatban, jelenleg, épp most, még ma vagy már ma,
és még folytathatnám a felsorolást. (G. L., 144. o.)
Előfordul — bár, meg kell mondanom,
nagyon ritkán —, hogy a nyelvvédő elnézőbbnek állítja be magát, mint amilyen,
például hogy csak a „nehezen érthető” idegen szavakat kifogásolja:
A szó választhatóságának tehát nem az
a fő szempontja, hogy milyen származású, hanem hogy adott helyzetben segíti-e a
megértést, vagy éppen gátolja. (D. L., 133.o.)
Természetesen része a nyelvi
illemtannak, hogy ne beszéljünk mások számára érthetetlen módon, ne próbáljunk
ilyen módon különbnek látszani a másiknál. Erre a nyelvművelők is sokszor
felhívják a figyelmet, hiszen előszeretettel álcázzák magukat nyelvi nevelőknek.
A fenti idézettel tehát bízvást egyetérthetünk, csak éppen az a baj, hogy a 400
oldalas kötetben egy-kettő ha akad mutatóba az ilyenből, és ellenkező értelmű
társai igencsak gyengítik a jó szándékú intés értékét.
Mélyebb, filozofikusabb
megfogalmazások is előfordulnak. Az „idegen szemléletmód” (akármit jelentsen is)
már sokkal fenyegetőbben hat, mint a puszta idegen eredet. Ezen látszik, hogy
már magát a gondolkodásunkat is veszélyezteti:
Közmondásainkban még inkább rögzített
a közös népi bölcsesség; formájában és tartalmában egyaránt. Sokszor a
hagyományos szemléletmód is. Ugye, ma már nem érzünk semmi furcsát, idegent
ezekben: Addig maradunk itt, míg az új lakás elkészül vagy: Addig
szidtam, míg elsírta magát. Pedig ez a forma a környező idegen nyelvek
szemléletmódját tükrözi: az időpont, a végpont szerinti szemléletet.” (D. L.,
31. o.)
Különösen megkapó ebben a
szemelvényben az „Ugye, ma már nem érzünk semmi furcsát, idegent ezekben”
kitétel. Ez azt mutatja, hogy nemcsak veszély van, hanem a tragédia már be is
következett: már nem is érezzük furcsának a „környező idegen nyelvek
szemléletmódját”. Lám, lám, észrevétlenül „káros” hatásuk alá kerültünk.
4.2.2. Normához igazodás
Már mondtam: nagyon fontos a különböző
normákkal kapcsolatos ismeretterjesztés, fontos, hogy tudatosítsuk a
gyerekekben, miben különböznek ezek. Ugyanakkor a nyelvművelők számtalanszor
keverik a normák különbségét a „helyes” és a „helytelen” különbségével. Azt
állítják, hogy a „helyes” fogalma normák fölött áll, egy bizonyos kitüntetett
normán alapul, nem pedig azt, hogy a „helyes” fogalma csak egy bizonyos normához
képest értelmes. Ebből fakadóan minden „káros”, ami nem igazodik ahhoz a
bizonyos kitüntetett normához:
Ha csupán a szokásra támaszkodnánk,
egyszerű statisztikai módszerrel, alighanem egyenrangúnak kellene ítélnünk a
kétféle megoldást. De ha a szabályt abban a nyelvhasználati rétegben keressük,
amely az utóbbi két évszázad során az igényes használat normájaként rögzült,
akkor a többes számú alak bizonyul szabályosabbnak. (D. L., 58. o.)
Ám ez a regionális köznyelviség
korlátozott érvényű: a maga területén és a civil mindennapokban fogadható el.
Aki a saját pátriáját képviseli, annak a nevében szólal meg, elviheti akár a
rádióig, a televízióig, a parlamentig.
De aki a rádió, a televízió nevében
beszél, vagy országos szerv, szervezet szószólójaként, attól már az igényesebb,
a központi nyelvi formát várjuk el. (D. L., 108. o.)
Nem kevesebbet állít itt a szerző,
mint hogy a „központi” norma igényesebb, mint a regionális vagy más normák.
Akárhogy értsük is az igényes szót (azt hittem, a nyelvművelők nem
szeretik az ilyen homályos és mesterkélt jelzőket!), az mindenképpen
dehonesztáló a mai magyar nyelvben, ha egy normát „kevésbé igényesnek” nevezünk,
mint egy másikat.
4.2.3. „Racionális” megfontolások
Igen érdekesek azok az okfejtések,
amelyek egy-egy változás „káros” voltát racionális alapon próbálják magyarázni,
hiszen alapvetően irracionális fogalomról van szó. Tekintsük például ezt a
szemelvényt:
Ugyanezt mondhatom el a tizenegy
óra magasságában, öt óra magasságában szerkezetekről, amelyeket programok
összeállítói, sőt egyes kereskedelmi rádióadások műsorvezetői is kedvelnek. Mi
az, hogy öt óra magasságában. Ha nem pontosan öt órakor, akkor mondhatom
azt, hogy öt óra tájban, öt óra tájékán, öt óra körül, nem pontosan ötkor —
sokféle kifejezés van tehát, de a magasságában itt egyáltalán nem
helyénvaló. Persze lehet terjeszteni, hiszen kellő akarattal, erőszakkal azt is
el lehet érni, hogy holnaptól az asztal helyett szék-et, az ablak helyett ajtó-t mondjunk. Ám akkor már egészen
biztosan nem lesz szükség nyelvművelésre sem. Ezért hallgatóim levelére csak azt
válaszolhatom: ami meghonosodott, aminek szemléleti alapja van, azt használjuk,
ami fölösleges, mert számos megszokott, világos formája van, azt kerüljük a
nyelvben. (B. G., 65–6. o.)
Itt mindjárt két „érvet” is látunk:
„káros” az, ami „fölösleges, mert számos megszokott, világos formája van” (ennek
ellentmond, hogy máskor „előnynek” tartják, ha minél több kifejezés van
ugyanarra a dologra), de még inkább: „káros, aminek nincs szemléleti alapja”. A
magasságában talán a folyókon való közlekedéskor a parton levő dolgokhoz
viszonyításból ered (Kalocsa magasságában kötöttünk ki), ezért az
időpontokkal kapcsolatban használva „nincs szemléleti alapja”. Egy cseppet sem
zavarja a szerzőt, hogy az általa is idézett tájban, tájékán, körül, meg
persze afelé is térbeli metaforából válhattak időhatározói értelművé,
„szemléleti alapjuk” tehát hasonlít a magasságában ilyen értelmezéséhez.
Ki tudja, lehet, hogy ezek némelyike is vicceskedö szóhasználatként kezdte
pályafutását. A szerző fölényeskedő élcelődése mindennek a fényében nevetséges
ágálássá válik. Mintha csak azon viccelődne, hogy Az Astoriánál kötöttünk ki
kifejezést használjuk, holott az Astoria környékén nincs is hajózható víz.
Egy másik típusa a „racionális”
magyarázatnak a „logikátlanság” vádja. Nyelvtudományi közhely, hogy a nyelvi jel
önkényes, aminek többek közt az is a következménye, hogy nem minden eredetileg
szerkesztett jel jelentése következtethető ki a részeinek a jelentéséből
(például aki nem tudja, mit jelent a csőgörény, hiába tudja, mi az a
’cső’, és mi az a ’görény’; ha nem tudod, mi a futómacska, hiába tudod,
mi az, hogy futó, és mi az a macska). Ennek ellenére ilyet
olvashatunk nyelvész tollából:
[…] ebben az összetételben:
tömegkommunikáció, az a sejtetés rejlik, hogy a sajtó, a rádió, a televízió
’eszmét cserél’ a tömegekkel. Pedig dehogy! Nagyon is egyoldalúan hat:
információt szolgáltat. Valódi neve: tömegtájékoztatás. (D. L., 134. o.)
Tehát a tömegkommunikáció
szóval az a baj, hogy nem transzparens, vagyis nem azt jelenti, hogy ’tömegek
egymással kommunikálnak’. Ha ez „káros”, akkor a Jutó-macska is az.
Szintén a „logikátlanság” ellen van G. L.:
Aztán itt van ez az épp imént említett
szó is, a ma. Mind gyakrabban ezt halljuk: per ma. Ez egyszerűen
nevetséges, hiszen a per elöljárónak az égvilágon semmi szerepe sincs
benne. A per ma semmivel sem jelent többet, mint a ma. (G. L.,
145. o.)
Szintén a logikát, közelebbről a nyelv
logikáját, az analógiák teljességét kéri számon a szerző a következő
szemelvényben:
[Olvasói levél:] „A tévében, rádióban
[…] állandóan vízi erőművek-rö\ hallani. Vajon ehhez hasonlóan lesz
gőzi és atomi erőmű is?” [Válasz:] Remélem nem! A köznyelvben azonban
a vízi erőmű a gyakoribb változat. Célszerűbb lenne a szaknyelvi
vízerőmű formát használni, hiszen a többi erőműfajta nevét is így képezzük:
hőerőmű, atomerőmű. […] Köszönöm kedves Hallgatónk levelét, amelyből árad
a nyelv iránti féltő szeretet és gondoskodás. (B. G., 207. o.)
Ebből a rövid megjegyzésből egy olyan
nagyszabású munkálat terve sejlik fel, amely már-már emberfeletti teljesítményt
tűz ki célul: visszaállítani a nyelv logikáját. Az üregi nyúl, a
nádirigó és a víziló mintájára kötelezővé fogják tenni a pincei
bogár elnevezést pincebogár helyett (vagy fordítva), és még ennél
jelentősebb változtatásokra is számíthatunk, pl. várható a seggberúg és
a fejbevág mintájára a tökberúg elterjesztése és a tökönrúg
betiltása (vagy fordítva).
A nyelv és a gondolkodás viszonyának
örök problémájába nyerünk már-már filozófiai mélységű betekintést a következő
megállapításban:
[Az (én) úgy gondolom… gyakori
használatáról:] Bizony ez a sok gon-dolom-ozás kissé egysíkúvá teszi a
gondolkodást és egyhangúvá a nyelvet. (B. G., 198. o.)
Stilisztikailag tényleg nem szép, ha
valaki túl gyakran használja ugyanazt a mondatbevezetést. De itt megint a jó
szándékú pallérozás és az áltudományos indoklás keveredik, hiszen nincs
bizonyíték arra, hogy az ilyen ügyetlen fogalmazás „egysíkúvá tenné a
gondolkodást” — kicsit olyan ez, mint amikor valaki azt magyarázta, hogy a
tagadószó gyakori használata erősíti a szuicid tendenciákat. A következő
idézetből is a gondolkodás, sőt, a jó erkölcs féltése hallatszik ki. Már-már
politikai-ideológiai súlyt is kap a szerző aggodalma, legalábbis ilyen
konnotációjuk van a „hiteles magyar” és a „polgári” jelzőknek, amelyeket ebben a
szövegkörnyezetben bizony nehéz pontosan értelmezni:
Talán egyszer ismét lesz divatja a
tiszta, világos kifejezésnek; visszatérünk a jól bevált, ismert, hiteles magyar
szavakhoz; lesz hitele és értéke az alapalakjukban használt jelzőknek; talán
polgárjogot kap a polgári közérthető nyelvezet. Most nem vagyunk ezen a szinten.
A minduntalan „last minute”, a „legcsokoládébb”, a „tisztíccsa”, a „tejminátor”
és társai olyan messze vannak ettől a nyelvi etalontól, mint Makó Jeruzsálemtől.
(B. G., 152. o.)
Végül a következő idézetből kiderül,
hogy a hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedői szerint nemcsak a
gondolkodásunkat, de még mentális épségünket is fenyegetik a „káros” változások:
A közéleti kommunikációt figyelve
pedig azt tapasztaljuk, hogy a mai magyar élőbeszéd feltűnően hibás. […] A
kommunikációkutatók ezeket a jelenségeket a belső meghasonlottság tükrözőjének
vélik. Tehát a nem célratörő, hibás, rossz fogalmazás mögött szorongás,
bizonytalanság, szerep- és talán értékválság- változás van. (B. G., 369. o.)
Különös a nyelvművelői igyekezet a
„felesleges” kifejezések kigyomlálására is. Ezt is a stiláris nevelés álruhájába
öltöztetik, és időnként megpróbálják megindokolni, hogy az inkább csak attitűdöt
kifejező, kissé homályos kifejezések némelyikét — amelyek nem tetszenek nekik —
helytelenítik. Már iskoláskorunkban intettek mindannyiunkat a Hát…
használatától (csak Arany Jánosnak szabad: „Hát a másik hol van?”, meg
Petőfinek: „Hát hogy s mint vagytok otthon, Pistikám?”), pedig ennek — ha nehéz
is körülírni, hogy pontosan mit fejez ki — igen fontos kommunikatív szerepe van.
Olyasmit jelent, mint a Nos… — azt pedig sosem kifogásolják. Más
nyelvekben is találunk hasonló funkciójú szavakat, pl. az angolban a Well,…
felel meg neki, és tudtommal az igenis része az „igényes” angol
nyelvhasználatnak.
Nem igazán,
bocsánat, igazán nem azzal van
bajom, hogy a nem igazán valószínűleg anglicizmus, vagyis a not really-nek a hatására terjedt el, sokkal
inkább semmitmondó, beszédtöltelék jellege zavaró. A nem igazán
jelentése: majdnem teljesen, nem egészen. […] De a használatból lassan kikopik
az igazán nem, s jelentését a nem igazán veszi át, jelentve most
már egyszerre a nem egészen-t és az egyáltalán nem-et is. (B. G.,
199. o.)
Ez a szemelvény egyúttal a jelentések
és a nyelv változásával kapcsolatos általános averziót is illusztrálja, amelyről
alább lesz szó. A következő idézetekben viszont kizárólag egyes kifejezések
pontatlanságát hibáztatja a szerző:
[…] egy vezető (politikus vagy
kormánytag) holdudvara lehet a követők, a párthívek tábora, de lehet a
hódolók, támogatók, rajongók, csatlósok, talp-nyalók vagy a tisztelők,
tanítványok köre is. (B. J., 353. o.)
Ez csúcs!
lehet: kiváló, remek, csodás, pompás,
kitűnő, nagyszerű, elsőrangú, első osztályú, kiemelkedő, klassz, bámulatos,
rendkívüli, páratlan, káprázatos; ellentéte: átlagos, hétköznapi, középszerű.
(B. J., 355. o.)
A szakmai tudás súlyos hiányosságára
utal, ha valaki annak a folyamattípusnak próbál gátat szabni, amely mindig,
minden nyelvben megfigyelhető volt, hogy tudniillik a túlzás (és ellentéte,
az „enyhítés”, görögül: „litótesz”) a figyelemfelhívásnak ez a banális nyelvi
eszköze beépül a szavak jelentésébe. Például a latinnak még a klasszikus
korszakában bekövetkezett a horribilis, extraordinarius stb. szavaknak az
ilyen „devalválódása”. Semmi alapja nincs annak, hogy ezt az igen természetes
változástípust „károsnak” minősítse valaki. Hasonló képtelenséget tartalmaz a
következő idézet:
Jól megfigyelhető, hogy az idézett
szavak nemcsak devalválódtak, hanem ki is üresedtek, sokszor már nem jelentenek,
nem jelölnek semmit. A kőkemény helyzetet, a fantasztikus kinézetet
hallva ugyanúgy nem tudok mire gondolni, mint a hallókészülék-galéria, a
rácsstúdió esetében. Oda kell mennem, megnéznem, megtapasztalnom, mi is
ez a csoda dolog, de hát akkor a nyelv elvesztette értelmét, visszasüllyedtünk a
mutogató, gesztikuláló korszakba. Ugye, nem ezt akarjuk! (B. J., 359. o.)
A panasz, amely az idősebb nyelvművelő
kebléből felszakad (nem érti, mit értenek „kőkemény helyzeten” és „fantasztikus
kinézeten”), már-már arra emlékeztet, amikor egy idős ismerősöm arról
panaszkodott, hogy körülötte mindenki egyre halkabban és gyorsabban beszél, alig
érti. Pedig csak neki romlott a hallása.
A takarékosság iránti fogékonyság
szellemében született a következő hosszabb eszmefuttatás is, a „Csökkentsük az
igekötők gyakoriságát!” nemes eszméjének jegyében. Hogy kinek és miért ártanak
az igekötők, az viszont nem derül ki belőle:
Több hallgatóm hívta fel a figyelmemet
arra, hogy a le- igekötővel alkotott újabb nyelvi formák egyik része
gazdagítja a nyelvet, a másik viszont teljesen fölösleges. […] Lereagál:
[…] Itt fölösleges az igekötő, hiszen a reagál ugyanazt fejezi ki. Tehát: Pista
lereagálja a kérdést helyett sokkal jobb: Pista reagál a kérdésre.
Ugyancsak fölösleges a le- igekötö a leszabályoz és a lecsökken
esetében. Tehát szabályoz és csökken. S további fölösleges
le- igekötő található még a lefogad, leigazoltat, leellenőriz,
leközömbösít, leszámláz, leszerződik esetében. Valójában a le-
igekötő nélküli formák is elegendőek lennének: fogad, igazoltat, ellenőriz,
közömbösít, számláz, szerződik. Betolakodik a le- igekötő a meg-
igekötő helyére. Pl. leebédeltet, lesóz, le-fürdik, lemosdik, lelátogat.
[…] fölösleges a meg-
igekötőnek a /e?-cserélése. A szaknyelvekben kedvelt, ámde fölösleges le-
igekötős formák: lefixál, ledegradál, leredukál. […] De még
helyesebb, ha mindezeket magyarul mondjuk: a fixál helyett rögzít,
megállapít, leszögez — lám itt egy le—, ha fontos. A degradál
helyett lefokoz, a leredukál helyett pedig mondható ez:
csökkent.
S ott van a hirdetések nyelvezetéből
közismert leinformálható. […] A leinformálható helyett javasolnám
az információképes-X.
Amikor minden körülmény takarékosságra
int; takarékoskodjunk az igekötőkkel is — ha fölöslegesek!” (B. G., 218-9. o.)
Amellett, hogy a „feleslegesség” mint
érv könnyen visszafelé sülhet el (hiszen máskor a sokféleség, a színesség
mellett érvelnek a nyelvművelők), itt még a nyelvi jelenségek okaival szembeni
teljes érzéketlenség is kitapintható (pedig mi mást várnánk el a nyelvi
nevelőtől, minthogy fogékony legyen a nyelvre?). Szegény szerző nemcsak a
megmosdik és a lemosdik (meg a többi hasonló pár) közötti
jelentéskülönbséget nem veszi észre, de azt sem tudja, hogy a magyarban az
igekötő az ún. perfektivitás (kb. „befejezettség”) kifejezésének fő eszköze, és
az olyan igéknél, amelyeknek nincsen igekötős párja (pl. légtelenít),
természetes igénye a beszélőknek a perfektivitás kifejezésére az igekötő
alkalmazása (ha csak alkalmilag is, pl. elképzelhetőnek tartom a
kilégteleníti, lelégteleníti a csőrendszert kifejezéseket, amikor a beszélő
a perfektivitást fontosnak tartja hangsúlyozni).
Hasonló süketség, a nyelvérzék hiánya
vagy időleges kiesése figyelhető meg a következő szemelvényben:
Általában nem vagyok az s
képzős szavak ellen, hiszen voltaképpen minden új képzett szó nyereségnek
számít, ezekkel a mentős, repülős típusú elnevezésekkel azonban csínján
kell bánnunk. Ezek korántsem olyan pontos, lényegretörő megnevezések, mint
ugyancsak -s képzős, régebben is meglévő társaik: az asztalos, a
fazekas, a traktoros vagy a postás. Ezek a mostaniak inkább csak
körülírások, a lényeget nem fejezik ki. […]
„Én ezeket az
s-betűs változatokat valahogy
degradálónak érzem; mintha kisebbítenék vele — akarva-akaratlanul — az eredeti
szó jelentését.” [olvasói levélből]
Magam is így vélem, s éppen ezért nem
tudok lelkesedni azért, hogy a mentősök meg a repülősök mellé
újabban már felzárkóztak az egész-ségügyisek — holott bőven elég volna ez
is: egészségügyiek —, s hogy megjelentek a vendéglátósok is. […]
[…] úgy gondolom, akkor járunk el
helyesen, ha nem szegődünk a divat uszályába, s öncélúan, fölöslegesen nem
szaporítjuk az -s képzősök számát. […] annak aligha örülhetnénk, ha a
divat további erősödésével a vízügyiek-ből vízügyisek, a
könyvelők-ből, kézbesítők-ből,
újságírók-ból, sportolók-ból, könyvelősök, kézbesítősök,
újságírósok, sportolósok lennének. Ugye, ebben mindnyájan
egyetértünk? (G. L., 222–4. o.)
Egyszerűen elkerülte a szerző
figyelmét, hogy a mentő, repülő szavak a beszélők számára ma már
elsősorban ’mentőkocsi’, ’repülőgép’ értelműek (a feltételezett *könyvelősök,
*sportolósok megjelenésére tehát semmi okunk számítani), ezért különböztetik
meg az -s képzővel a ’mentőorvos,
mentőkocsis dolgozó’, illetve a ’pilóta, repülővel dolgozó’ jelentéseket.
(Nádasdy Ádám szíves közlése szerint a repülő nemrég még jelenthetett
’pilótát’, mert 1956 utáni történelemkönyvekben Göring még mint „morfinista
repülő” szerepelt.) Mint említettem, a nemes értelemben vett nyelvi nevelés jó
nyelvérzéket és a nyelv alapos ismeretét követeli meg; itt a szerencsétlen
nyelvvédő sem azt nem vette észre, hogy minek köszönhető egy jelenség, sem azt
nem látja, hogy milyen irányba hat. Éppen ilyenekre nem szabadna a nyelvi
nevelést bízni.
Hogy ezek az új szavak nem elég
pontosak? Könyörgöm, talán a vízügyi pontosabb, mint a vízügyes?
Pontosan lehet tudni, milyen szakmát fed az APEH-es? Ha egyszer a
beszélők szükségét látják, hogy ilyen „fedőfoglalkozásokat” használjanak (pl.
mert mindegy nekik, hogy mit dolgozik az illető az APEH-nél), miért kell ebbe
beleszólni? Abban pedig nyilván G. L. is egyetértene velem, hogy a vendéglátó
és a vendéglátós már réges-régen ugyanilyen használati megoszlást
mutat: a vendéglátó bárki, aki valakit vendégül lát, míg a vendéglátós
profi, a vendéglátóiparban dolgozó egyén.
Az idegen szavak elleni küzdelem
„racionális” alapokra helyezésére korábban már láttunk példát (eszerint az
átvételek „elkényelmesítenek”, „elsorvasztják a nyelv teremtő erejét”, „belülről
bomlasztanak” stb.). A következő idézet egy másfajta „racionális” megokolást
tartalmaz:
Voltaképpen egy második nyelvújítás
volt ennek a rokonszenves mozgalomnak az eredménye; egy sportnyelvújítás,
amelynek nyomán a labdarúgásnak, az ökölvívásnak, az asztalitenisznek, a
vívásnak és több más sportágnak a nyelve egyszeriben magyarrá, maga a sportág
pedig ezáltal még kedveltebbé, még népszerűbbé vált[.] […] Úgy vélem, hogy ismét
nagyon itt van az ideje egy olyanfajta sportnyelvújításnak, amilyen az a már
említett, majd két emberöltővel ezelőtti volt. Ismét szükség volna arra, hogy a
sportolók, sporttudósítók és sportrajongók próbáljanak magyar szavakat keresni
egyrészt az új sportágak magyar elnevezésére, másrészt e sportágak legfontosabb
idegen szavainak magyarral való felváltására. […] Tegyük tervszerűbbé a
sportágak idegen szókincsének magyarítását! Tudom, néhány évtized alatt az
idegen elnevezés is meghonosodhat, de minden sportág csak nyer vele, ha
szakszókincsét alapjaiban magyarrá tudja formálni. (G. L., 138–9. o.)
Miért is van szükség a sportnyelv
magyarítására? Hogy népszerűbbek legyenek az új sportágak! Van bizonyíték arra,
hogy ha a szakkifejezésekre magyar szavakat használunk, népszerűbb lesz a
sportág? Nincs. De a fő az, hogy a hatalom hitelt adjon a „nyelvésznek”, mert —
mint már említettem — minden áltudós fő ambíciója az establishment által való
elismertetés:
Örömmel értesültem arról, hogy 2002-re
a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is tervez s már hirdetett is egy
olyan anyanyelvi pályázatot, amelyiknek a tárgya s egyúttal címe ez:
Sportnyelvünk a 19. század elején. (G. L., 139. o.)
4.2.4. Régen nem így volt
Az idősebb ember számára minden
szokatlan, ami új, ami megváltozott azóta, hogy ő a világ dolgaival ismerkedett.
Ez érhető tetten, amikor az idősebb nyelvvédők eleve „károsnak” minősítenek
olyan kifejezéseket, amelyeket korábban másképpen használtak. Például F. P.
hallott egy tudósítást, amelyben csillaghullásként hivatkoztak arra, hogy
a hadseregben tömeges elbocsátást terveztek. Így reagál rá:
Ha van is magyarázat az idézett
botlásra, nem kívánatos ennek a félrevezető szóhasználatnak az elterjedése. (F.
P., 67. o.)
Nem tudom, mikor használták utoljára a
csillaghullás szót ’tömeges kitüntetés, kitüntetés-eső’ értelemben; a
bírált szóhasználatot (amellett, hogy elterjedése nem nagyon fenyeget) itt
pusztán azért marasztalták el, mert nem felelt meg ennek az elavult
értelmezésnek.
Tény, hogy sokszor az az egyetlen baj
egy-egy újonnan terjedő kifejezésmóddal, hogy régebben az illető jelentést
másképpen fejeztek ki, vagy az illető kifejezést más értelemben használták. A
nyelvművelők néha azt állítják, hogy ami már meghonosodott, azt nem kell
bántani. Máskor viszont az derül ki, hogy az is lehet „ártalmas”, amit már — ők
is elismerik — mindenki használ:
[…] sikeres pályát mondhat magának.
Elolvastattam ezt néhány nem nyelvész ismerősömmel, s közülük —
meglepetésemre — egy érezte csak úgy, hogy valami hibázik benne. (D. L., 41. o.)
Érdekesek azok az indoklások is,
amelyekkel azt próbálják alátámasztani, hogy egyes meghonosodott kifejezéseknek
szabad utat adnak, másokat elleneznek:
[A közel szó ’csaknem, majdnem,
mintegy’ értelemben való használatáról:] A század eleji nyelvművelő szakirodalom
a közel-nek ezt a
használatát még egyértelműen németességnek minősítette. Kitűnt azonban, hogy a
közel-nek ez az értelme
már a 19. században jelentkezett, akkor latinizmusként. Mivel végső soron
bármely nyelvben kialakulhat egy efféle jelentés, a közel 800
szóhasználatot inkább stílushibának, mint nyelvhelyességi botlásnak tarthatjuk.
(F. P., 51–2. o.)
Világosan kiderül ebből, hogy baj
lenne, ha németesség lenne, talán még az is, ha latinizmus (bár ez már nem
annyira világos az idézetből), és a végső érv az elismerés mellett — no, azért
nem a teljes elismerésről van szó, misztikus okokból azért „stílushibának”
minősül! — az, hogy „bármely nyelvben kialakulhat egy efféle jelentés”. Mondanom
se kell, hogy ezen az alapon millió más helytelenített kifejezésmódnak is
„legitimnek” kellene lennie, például a sokat kárhoztatott magasságában is
ilyen. Erről viszont ezt tudjuk meg:
Úgy ötödik magasságában kiderült,
hogy az orosz az ciki.
Ezt egy írószerkesztő mondta a rádióban. Mi érhető tetten? A
divat, az igénytelenség. (B. G., 65. o.)
Nem derül ki világosan, a „divat” és
az „igénytelenség” szinonimákként szerepelnek-e itt. Talán csak arról van szó,
hogy az újonnan felkapott kifejezések, ha nem tetszenek a nyelvművelőnek, egyben
igénytelennek is minősülnek.
4.2.5. Ízlés dolga
A fentiekből is kiderült, hogy a
nyelvművelők legtöbbször pusztán az ízlésükre támaszkodva ítélnek egy-egy
megoldást, jobbnak” a másiknál (egyúttal a másik terjedését „károsnak”
minősítve), hiszen ha próbálkoznak is racionális érveléssel, az önellentmondásba
vagy más sikertelenségbe fullad. Üdítő viszont, amikor — elvétve előfordul, a
korábban idézett szemelvények közt is volt erre példa — bevallják, hogy
valójában csak az ízlésük, a megszokotthoz való ösztönös ragaszkodásuk lapul meg
elítélő véleményük mögött. Ez ugyanis emberi gyengeség, és bár tudománytalan —
hiszen a nyelvvédő ízlésének semmi köze egy-egy kifejezés „előnyös” vagy
„hátrányos” voltához —, legalább bevallottan az:
Ha egy jelenség meghonosodik a
nyelvben, akkor persze újabbak követik: magas vendég (persze átvitt
értelemben és nem centiméterben), magas kor. Ezekben az esetekben is föl
lehetne fedezni a statisztikák hatását, de mégis jobbnak tartanám a jeles,
rangos, fontos vendég, az éltes, hajlott kor megnevezést. (B. G., 65.
o.)
Az „én jobban szeretem”, Jobbnak
tartanám” jellegű őszinte kifejezések azonban ritkán fordulnak elő a
nyelvművelöknél. Amikor mégis, akkor kilépnek „tudósi” szerepükből, és
hétköznapi emberként nyilvánulnak meg, mintha kávéházi asztal mellett vitatnák
meg, milyen kifejezések tetszenek, illetve nem tetszenek nekik. Nem tagadom, én
legfeljebb azt, a kávéházi asztalt tartanám a nyelvvédő vélekedések megfelelő
közegének (bár a kávéházban sem értenék velük egyet). Áltudósról, sarlatánról
csak akkor beszélhetünk, ha az illető tudósnak (orvosnak, nyelvésznek stb.) adja
ki magát, illetve abban a minőségében nyilatkozik. Közemberként természetesen
azt mond, amit akar.
Jegyzetek:
1Tudom, hogy a sarlalán szó leginkább
’szélhámos’ jelentésű, tehát a szándékos félrevezetés szándékát is tartalmazza,
de sajnos nem találtam olyan szót, amely az ’áltudós’ fogalmát a ’szélhámos’
mozzanat nélkül fejezi ki. A továbbiakban is ebben a „jóindulatú” értelemben
fogom használni a szót.
2 Köszönettel tartozom mindazoknak, akik a
kézirat különböző változatait elolvasták, és elmondták a véleményüket: Fejes
Lászlónak, Gárdái Kingának, Kálmán C. Györgynek, Molnár Cecíliának, Nádasdy
Ádámnak és Rebrus Péternek. A butaságok persze nem tőlük származnak.
(A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI. (Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika). Szerk. Büky László. Szeged, 2004. 63–82)