message=A fül szerkezetileg nagyon összetett, működésében azonban egységes berendezés. A hallószervet három szervcsoportra osztjuk: külső fül, középfül és belső fül.
A külső fül
A külső hallójárat nyílását a fülkagyló veszi körül. A külső hallójárat részben porcos, részben csontos cső, amely a hangtér rezgéseit a dobhártya felé vezeti.
A középfül
A középfül anatómiai részei a dobüreg, a csecsnyúlvány és a fülkürt. A dobüreget a dobhártya zárja el a külső hallójárattól. Három csontocska található benne: a kalapács (malleus), az üllő (incus) és a kengyel (stapes). Belső falában két nyílás van a belső fül felé: az ovális (fenestra vestibuli) és a kerek ablak (fenestra chochleae). Az előbbit a kengyel talpa, az utóbbit egy hártya zárja el. A dobüreg az Eustach-kürtön át közlekedik az orrgaratüreggel, illetve a külső levegővel.
A kúp alakú dobhártya csúcsával befelé néz, és kissé ferdén helyezkedik el a külső hallójárat végén. A külső hallójáraton át a kívülről érkező hangnyomás-ingadozásokat mechanikai rezgéssé alakítja, és a rezgést átadja a vele összenőtt kalapácsnak.
A kalapács, az üllő és a kengyel alkotja a hallócsontláncot, hosszú nyúlványa (nyele) a dobhártyába van beágyazva, feje szorosan csatlakozik az üllőhöz, az üllő pedig lazán ízesül a kengyellel. A kengyel talpa az ovális ablak nyílásába ágyazódik. A hallócsontok átveszik és a belső fülbe továbbítják a dobhártyával felfogott rezgéseket. A kengyel a hang frekvenciájának megfelelően ide-oda mozgatja a csigában levő folyadékot, s kényszerrezgésekre készteti az alaphártyát.
Az Eustach-kürt a dobüreget köti össze az orrgarattal. Általában zárva van, kinyílik nyeléskor, ásításkor, vagy ha előre hajtjuk a fejünket. A középfülben a nyálkahártyák elnyelik az oxigént és a nitrogént, ezért csökken a nyomás. Ezt a nyomáscsökkenést egyenlíti ki az Eustach-kürt.
Hanginger hatására a dobüregi izmok összehúzódnak, s a hangintenzitással arányosan megfeszülnek, ezzel csökkentik a hangátvitelt, és védik a belső fület a túl erős ráhatásoktól.
A belső fül.
A belső fület a csontos labirintus alkotja, ami egy csontfallal körülvett bonyolult üregrendszer. Részei: a) a három félkörös ívjárat, b) a csiga (cochlea) és c) a tornác (vestibulum), más néven csarnok. Ennek egy csontfallal körülvett bonyolult üregrendszernek része a 2,5-2,7 csavarulatból álló csiga. A csigában három párhuzamosan futó csatorna található, amelyeket folyadék tölt ki. A felső és az alsó járat a csiga csúcsánál találkozik. A középső hártya fenekén található az alaphártya, rajta az érzékelő szőrsejteket tartalmazó Corti-szerv. A folyadékban terjedő nyomáshullám megmozgatja a végkészülékek (az érzékelő szőrsejtek) fölött lebegő, azokkal csaknem összeérő fedőhártyát, és egyben az alaphártyát kilendíti nyugalmi helyzetéből. A kétféle mozgás együttes hatására a fedőhártya egyes helyeken hozzáér az érzékelő szőrsejtek finom csillóihoz, s ennek következtében a szőrsejtekben elektromos kisülés keletkezik. Ezt veszik át és vezetik tovább az idegek. A fül különböző részei jelentősen módosítják a hanghullám akusztikai tulajdonságait. A külső hallójárat üregrezonátorként is funkcionál: a beérkező hang intenzitását kb. 10-12 dB-lel növeli, sajátfrekvenciájának megfelelően a legjentékenyebben a 3000 Hz körüli tartományban erősít. A középfülben is jelentősen felerősödik a hang, méghozzá a rezgés amplitúdójának növekedése nélkül. Ez egyfelől annak köszönhető, hogy a hallócsontok az egykarú emelő elvének megfelelően helyezkednek el: a kalapács ütőereje a háromszorosára nő, mire a rezgés eléri a kengyelt. Másfelől, jelentős jelerősítő hatása van a dobhártya (kb. 55 cm2) és a kengyel talpához illeszkedő, a belső fülbe vezető ovális ablak (kb. 0,03 cm2) közötti méretkülönbségnek. Összességében a hallócsontok rendszere a dobhártyától az ovális ablakig mintegy 22-szeres nyomásfokozódást hoz létre, a rezgés amplitúdójának a csökkenése mellett. Ugyanakkor középfül is egyfajta sáváteresztő szűrőként viselkedik, hiszen az intenzitásnövekedés különböző frekvenciákon nem azonos. Az erősítés csak az 1000 Hz körüli tartományban éri el a 33 dB-t, más frekvenciákon kisebb mértékű. Erősítésre azért van szükség, mert a hang csak nagy energiaveszteség árán alakítható folyadékhullámmá (a veszteség mintegy 30 dB lenne).
A csiga a hangok magasságát is azonosítja és felbecsüli annak hangerejét is. A hangmagasság érzékelésének és megkülönböztetésére vonatkozó legelterjedtebb nézet, az ún. helyelmélet szerint a hangmagasság észlelésének az az alapja, hogy a hang frekvenciája az alaphártyán helyfüggvénnyé alakul. Egy adott frekvenciájú hang az alaphártya megfelelő részén nagyobb amplitúdójú rezgést vált ki, mint más pontokon, s ezzel más szőrsejteket hoz ingerületbe - így a hangmagasság azonosítható. Az alaphártya a csiga alapjától annak csúcsa felé haladva egyre rugalmasabbá és szélesebbé válik (a csiga alapján szélessége 0,08 mm, a csúcsnál pedig 1,5 mm), ennélfogva különbözőképpen rezeg hossztengelye különböző pontjain: a nagy frekvenciájú rezgések az alapnál, a kis frekvenciájúak viszont a csúcs közelében kifejezettebbek. Az alaphártya nem egyetlen ponton rezeg be, hanem (az alaptól a csúcs felé) haladó hullám alakul ki rajta. Az összetett hangok frekvencia-összetevői ugyanazokon a helyeken térítik ki az alaphártyát, mint az azonos frekvenciájú színuszos hang.