text=Azt a jelenséget, amikor egy közeg egy másik közeg rezgéseitől maga is rezegni kezd, kényszerrezgésnek nevezzük. A rezgésbe hozandó, gerjesztett test vagy rendszer neve: rezonátor. A kényszerrezgés frekvenciáját mindig a gerjesztett test saját rezonanciafrekvenciája szabja meg. A rezonancia jelensége akkor lép fel, amikor a gerjesztő jel frekvenciája megegyezik a rezonátor saját rezonanciafrekvenciájával, vagy annak a közelében van. A rezonátor saját frekvenciája az a frekvencia, amellyel az nyugalmi helyzetéből kimozdítva szabad rezgést végezne. Ez a frekvencia megegyezik azzal az értékkel, amelyen a rezonátor a leghatékonyabban rezeg. Pontosabban a rezonátort egy frekvenciasávval szokás jellemezni, melynek szélessége a rezonanciafrekvenciától balra és jobbra az amplitúdó csúcsértékének 70,7 százalékáig terjed.
Az ezen az oldalon látható egyik példánkban a rezonátor saját frekvenciája 800 Hz. A rezonátor sávszélessége 200Hz, azaz 700-tól 900 Hz-ig terjed. Ez azt jelenti, hogy a rezonátor kimeneti jele 800 Hz-en rezeg maximális amplitúdóval (ezt az értéket tekintsük egynek), 700-900 Hz között a kimeneti jel amplitúdója ennek az értéknek a 70,7 százalékánál nem kisebb, intenzitása legalább a fele a maximális intenzitásnak (dB-ben kifejezve: az intenzitás csökkenése 3 dB). Ha egy ilyen rezonátorba egy sok azonos intenzitású harmonikus összetevőből álló hangot (gerjesztőjelet) vezetünk, akkor a kimeneti hang energiaeloszlása jelentősen módosul: spektrumában a 700-900 Hz közötti összetevők felerősödnek, az ezen a sávon kívül esők intenzitása csökken.
Azaz a rezonátor tulajdonképpen egyfajta szűrőként viselkedik. A rezonanciagörbéjének megfelelően bizonyos frekvenciákat felerősítve átenged, másokat viszont jelentősen gyengít, s ezáltal módosítja a hang karakterét.