A BETEGSÉG-METAFORA*
NÁDASDY ÁDÁM
A 19. században, amikor a nyelvészet
először vált tudománnyá, a nyelvet sokáig egyfajta élő organizmusnak, élőlénynek
tekintették. Ezt a biológiai metaforát a természettudományok ihlették, különösen
Linné és Darwin tanai hatottak rá. A nyelvek akkoriban dívó történeti
vizsgálata, családfákba osztása biológiai mintákat követett. A nyelvnek — az
élőlényekhez hasonlóan — életpályát tulajdonítottak, azaz születést, virágzást
és hanyatlást, végső esetben halált. Olyasféleképp látták a nyelvek életét, mint
mondjuk az őshüllőkét: azok is egy ponton kialakultak, elterjedtek, virágzottak,
majd meggyengültek és letűntek a földtörténet színpadáról. Hasonlóképp látták a
19. században a nemzetek, népek életét is: azoknál is beszéltek egészséges és
beteg állapotról, felfelé ívelő és lefelé hanyatló szakaszokról.
Ez a kép a nyelv vonatkozásában hamis,
még akkor is, ha ilyesmit látszólag egy-egy nyelvről is el lehet mondani. Nézzük
például a késő ókorban a kelta nyelvet. A kelta ebben az időben szinte az egész
európai kontinenst uralta, aztán pozíciója meggyengült, és mára Európa
legnyugatibb peremére szorult vissza, kis túlzással helyi dialektusok szintjén
vegetál. Csakhogy az ilyen példákban nem a kérdéses nyelv tartalmáról,
szerkezetéről, hanem a használóiról és a használatáról beszélünk. Hiszen
miközben a kelta nyelv csillaga leáldozott, egyre kevesebben beszélték,
kiszorult a fontos és történelemformáló helyzetekből, azt egyáltalán nem
mondhatjuk, hogy mint nyelv szegényedett vagy romlott volna. A mai velszi,
breton, vagy ír nyelv — tehát a kelta még élő leszármazottai — ugyanolyan, mint
a többi nyelv, gazdag és hajlékony, vannak benne magán- és mássalhangzók,
toldalékok és segédigék, melléknevek és határozók, hatókörök és inverziók — csak
éppen kevesen használják őket. Lehet, hogy ki fognak halni, ám a nyelvek nem
tudnak hanyatlani: amikor meghalnak, hirtelen halnak meg, egy-két generáció
alatt, amikor az utolsó beszélők is föladják a nyelvet, hiszen egy nyelvet vagy
használnak, vagy nem. (A kulturálisan életben tartott holt nyelvek, mint a
szanszkrit vagy a latin, érdekes ellenpéldák, de az emberek nem anyanyelvként
tanulják őket, így nyelvészetileg csak másodlagosan értékelhetők.)
Az élőlények létének természetes
velejárója a betegség, a romlás, vagy legalábbis ennek állandó, fenyegető
veszélye. Ez metaforikusán egy-egy nép életében, azaz a történelemben is igaz,
mert tartalmilag meghatározható a jó és a rossz: jó egy népnek, ha szaporodik,
ha gazdagszik, ha tagjai műveltebbek és egészségesebbek; rossz egy népnek, ha
megfogyatkozik, ha rabságba kerül, ha szegény, vagy ha gonosz és kártékony hitek
követőjévé válik. A biológiában értelmes kérdés, hogy mi használ és mi árt egy
növény, állat vagy ember egészségének, mi gyengíti, mi akadályozza. funkcióinak
ellátásában. Betegségről, tehát romlásról, rosszról ott beszélhetünk — akár
biológiai, akár társadalmi értelemben —, ahol meg tudjuk mondani, mi a jó.
A nyelv azonban önkényes, nincs
önértéke, nincs tartalma, ezért nem lehet róla ilyen megállapításokat tenni. Nem
mondhatjuk, hogy jobb, ha a melléknév a főnév előtt van (magyar
fehér
kutya, német weisser
Hund), vagy utána áll (francia chien blanc, héber kélev laván).
Nem mondhatjuk, hogy jobb, ha vannak nemek, mint ha nincsenek. Nem
mondhatjuk, hogy jobb, ha prepozíciók vannak, mint ha toldalékok. Nem
mondhatjuk, hogy jobb, ha az asztalt Tisch-nek, mesa-nak vagy asztal-nak nevezik. Következésképpen azt se
mondhatjuk, hogy ha ezek megváltoznak, netán egymásra hatnak, vagy egymáshoz
konvergálnak, akkor javulnak vagy romlanak a nyelvek.
Csak akkor beszélhetnénk romlásról,
betegségről, ha a nyelv alkalmatlanabbá válna feladatának ellátására, azaz
kommunikatív potenciálja gyengülne. Ám ezt nem látjuk sehol és semmikor. A nyelv
változik, de nem veszít kommunikatív képességéből. Erről az emberi lény igen
erős nyelvi ösztöne gondoskodik, nagyjából úgy, mint ahogy a nemi ösztön
gondoskodik a szaporodásról: bármennyire is változzanak a házassági szokások, a
rituálék, akár az egész őket körülvevő vallás — nincs olyan közösség, ahol az
emberek elfelejtenének közösülni.
Az egészség-betegség metaforát a 19.
századi gondolkodás óhatatlanul kiterjesztette a nyelvre is, hiszen mint láttuk,
biológiai jellegű létet, életet tulajdonított neki. Úgy vélték, és komolyan
kutakodtak is ezirányban, hogy a nyelvek története, sőt „élete” (figyeljük a
biológiai metaforát!) valamilyen irányba tart, változása értelmes, olyan
minőségi fogalmakkal írható le, mint felívelés és hanyatlás, prosperálás és
sorvadás, gazdagodás és szegényedés. Ám nagyjából az 1920-as évekre kiderült,
hogy a nyelvtörténet ilyen jellegű erőfeszítései, vagyis hogy értelmet, irányt,
minőségileg értékelhető tendenciákat mutasson ki a nyelvek történetéből,
kudarccal végződtek. Szép, komoly kudarc volt ez, hatalmas anyaggyűjtésen
alapult, és tudományos eszközökkel jutottak el hozzá. Ezt nem ironikusan mondom:
nagy dolog valamiről kijelenteni, hogy biztosan nem úgy van. Az általunk ismert
nyelvek, kb. 6000 év távlatában, sem javulást, sem romlást nem mutatnak,
semmiféle értelmes irányba nem fejlődnek, csak változnak.
A nyelvészet érdeklődése — nagyjából
Saussure-től kezdve — más irányba fordult, ám a közgondolkodásban megmaradtak a
régebbi nézetek, így a betegség-metafora is, az az elképzelés tehát, hogy a
nyelv meg tud betegedni, hogy vannak erők, tényezők, hatások, melyek ártanak
neki, meg tudják fertőzni, meg tudják rontani, s ha nem vigyázunk, ha nem lépünk
időben közbe, ezek végzetesen elhatalmasodhatnak.
A nyelv esetében a betegség-metafora
azért alapvetően téves, mert a nyelv a kommunikáció eszköze, nem pedig tárgya.
Másképp kifejezve: a nyelv kód, s mint ilyen, nem kell, hogy homológ legyen a
továbbított üzenettel. Nem kell, hogy hasonlítson a közleményeinkre, nem kell,
hogy tükrözze őket — csak továbbítsa. Nem kell, hogy tükrözze a
gondolkodásunkat, vagy hogy gondolkodásunk tükrözze nyelvünket. Azaz, ha egy
nyelvben nincs hímnem-nőnem, az nem jelenti azt, hogy beszélői e különbségről ne
tudnának, ne tartanák fontosnak, s közleményeikben ne tudnának erre kellőképpen
utalni — miközben nyelvük nyelvtani rendszere nem ismeri a nemeket. Ha egy
nyelvben nincs névelő, az nem jelenti azt, hogy beszélői ne tudnák a
határozottságot elgondolni és egymással közölni. Ha egy nyelvben nincs régmúlt,
az nem jelenti azt, hogy beszélői ne értenék, mi történt régen és mi még
régebben.
Ezt a legjobban abból látjuk, hogy ha
ilyen nyelvekből fordítunk valamely másik nyelvre, mely rendelkezik a kérdéses
nyelvtani eszközökkel, rutinszerűen pótoljuk ezeket. Magyarról olaszra a nemeket
pótoljuk, finnről németre a névelőt, oroszról angolra a régmúltat. A fordító
ezeket szinte automatikusan teszi be, azaz a „hiányban” szenvedő nyelvek szemmel
láthatólag kommunikálni tudják, hogy férfi vagy nő, hogy egy ló vagy a
ló, hogy tegnap történt vagy tegnapelőtt. A kérdéses nyelvek tehát jól
kódolták, kielégítően átvitték az üzenetet, akár voltak hozzá ugyanolyan nevű
eszközeik, akár más módon tették. Levonhatjuk a tanulságot: a nyelvek mind
hibátlanok, mert egyetlen céljuk és funkciójuk az üzenetek kódolása és átvitele,
nem pedig az üzenetek tartalmának tükrözése, és különösen nem a világ vagy az
emberi gondolkodás tükrözése. A nyelv nem tükröz semmit.
A betegség-metaforát tehát magára a
nyelvre alkalmazni súlyos tévedés, míg a társadalomra, a kultúrára, a nemzet
misztikus testére, megengedem, sikerrel alkalmazható. A nyelv léte, működése,
használata persze — különösen itt a Kárpát-medencében — nagyon is összefonódott
más kérdésekkel; de mint nyelvészek nem mondhatunk és nem taníthatunk mást, mint
amit a szakmánk diktál. Ezért különösen aggasztó, ha nyelvész képzettségű ember
használja a betegség-metaforát, különösen a laikusoknak szánt
megnyilatkozásaiban, mert könnyen azt a látszatot kelti, hogy nézeteit a
nyelvtudomány mintegy szavatolja; hogy valóban vannak a nyelvben egészséges és
káros tendenciák, valóban van romlás és gyógyulás. Olyasféle hiba ez, mint ha
valaki mint genetikus nyilatkozna a nemi erkölcs dolgaiban: lehet erről
véleménye, akár ostorozhatja is embertársai magatartását — de nem genetikusi
minőségében. A nyelv igen erősen ösztönös viselkedés, melyet bírálni,
korlátozni, mások viselkedéséről elmarasztalóan nyilatkozni erkölcsileg kényes
dolog. Sokak önérzetét sértheti az ilyen beavatkozás, akik magyar anyanyelvűek
lévén teljes joggal gondolják, hogy ugyanannyira birtokában vannak a nyelvnek,
mint bármely nyelvtársuk.
Ennek a téves magatartásnak egy
jellegzetes példáját fogom a továbbiakban górcső alá venni. Nem kisebb szerzőről
van szó, mint Bárczi Gézáról, a 20. század egyik legjelentősebb magyar
nyelvtudósáról. Az ő Nyelvművelésünk című, 1974-es könyvéből — melyet
akár szenvedélyes pamfletnek is nevezhetnék — válogattam ki a betegségmetafora
különböző megfogalmazásait. Bárczi elég nagy ember volt ahhoz, hogy méltó
bírálatban részesítsem, amikor nem állt hivatása magaslatán. Tény persze, hogy
nem a nyelvművelés volt a szűkebb hivatása (mint ezt könyvében meg is mondja);
de nagy tekintélyű nyelvész volt, s így e kis könyvben is óhatatlanul nyelvészi
súlyával, tekintélyével hirdeti, amit hirdet, s ezt olvasói is pontosan tudták.
Számos fordulata utal magára az
egészségügyi kontextusra, ahol kórokozók lappan-ganak:
•
„a nyelvi levegő, amely körülvesz, nem tiszta” (9).
A nyelvi újítások, ideértve az
idegenből átvett elemeket, általában hullám- vagy su-gárszerűen terjednek szét a
nyelvközösségben, ez szociolingvisztikai tény. Ez a terjedés-mód valóban hasonló
a járványok terjedéséhez, de ugyanúgy a divat, a díszállattartás, és más emberi
viselkedésformák terjedéséhez is. Mégsem szabadna közegészség- és járványügyi
metaforát használni rájuk, hiszen a nyelvi újítások nem ártanak a nyelvnek:
•
„A helytelenségek fertőznek, ránk ragadnak, nyelvhasználatunk tehát
rászorul a tudatos ellenőrzésre.” (11)
Az állandóan fenyegető veszély, a jó
elemekre rátörő káros erők képe gyakran kerül elő:
•
„az úgynevezett -suk, -sük
nyelv… szakadatlan terjed, s azzal fenyeget, hogy rövidesen a beszélők többsége
fog vele élni, ha ugyan máris nem a többség használja” (14);
•
„kívánatos, hogy a nyelvben
szükségszerűen keletkezett újítások ne rombol
ják egyéb értékeit, hanem azokkal összhangba kerüljenek” (24–5).
Ahogyan az egészségügyben időben kell
felismerni és kezelni a betegséget, különben krónikussá és kiirthatatlanná
válik, úgy szól Bárczi az általa kárhoztatott nyelvi jelenségekről:
•
„a hibáztatható jelenségek… — legalábbis ez idő szerint — mélyrehatóan
nem módosítják nyelvünk állapotát. De vannak, megöröklődhetnek, halmozódhat nak,
számuk igen könnyen növekedhet, és idővel nyelvünk épségén kiköszörülhetetlen
csorba eshetik, értékes tulajdonságai mehetnek esetleg végleg veszendőbe” (12).
Mintha Bárczi nem tudná, hogy egyfelől
minden nyelv minden tulajdonsága értékes, tehát az „értékes tulajdonságai”
kitétel üres, ezért értelmetlen; másfelől amióta nyelv létezik, azóta évről évre
valamely tulajdonsága veszendőbe megy, hiszen minden nyelv szüntelenül változik,
a változás pedig magában foglalja egyes tulajdonságok megváltozását, illetve
törlődését (Bárczi fogalmazásában „veszendőbe menését”).
Olykor konkrétabban is megnevezi, mit
és hogyan támad meg a betegség. Bárczi elsősorban az idegenből átvett elemekben
látja a kórokozót. Szembeállítja ezeket a „magyar” (ezen feltehetőleg azt kell
érteni: a már meglévő) elemekkel. A „magyar” elé gyakran odateszi a, „jó” jelzőt
— aminek, mint láttuk, a nyelvtudományban nincs értelme, hiszen ha van, „jó
magyar kifejezés”, miért ne volna például, „jó bajor kölcsönszó”?
•
„idegenszerűségek, … melyek…
fojtogatnak egy vagy több jó magyar kifejezést, … kiirtással fenyegetve őket”
(53);
•
, jelent-e az idegen szó értéket,…
vagy káros, mert eredeti magyar szavakat öl ki” (53);
•
„A mondattanba befurakodott
idegenszerűségek a legbántóbbak, ezek a nyelv rendszerét támadják meg és, nem
előnyösen, átalakítják nyelvtanát” (76).
A nyelvészeti szakirodalom, mondanom
sem kell, nem tud arról, hogy volnának „előnyös” és „nem előnyös” nyelvtani
átalakulások.
A következő idézetben az „idegen
szemlélet” minden további elítélő jelző nélkül áll, mint ami önmagában kórokozó
hatású. Figyeljük meg a „magyar ember” és a „vadhajtás” kitételeket is:
•
„ha a hencegő emberre azt mondják, hogy fölvág…, ez semmi esetre sem
helyeselhető, … mert idegen szemlélet, magyar ember számára érthetetlen kép van
benne, szükség sincs rá, sőt káros, mert a fogalom minden árnyalatára van jó
magyar szavunk és ezeket fenyegeti a vadhajtás” (52).
Az „egészséges” eléggé nyíltan van
szembeállítva az idegennel a következő idézetben is. Erősen hangulatkeltő a
„fölösleges” és a „torzítja” kitétel:
•
„A nyelvi jelenségek megítélésében tehát igen fontos szempont, mennyiben
felelnek meg nyelvünk szellemének, azaz egészséges hagyományainak és mennyiben
tükröznek idegen észjárást vagy legalább olyan fölösleges idegen hatást, mely a
nyelv arculatát szeplősíti, esetleg külső hangzását is torzítja.” (25)
Az orvosi jellegű beavatkozás
sürgetése természetes következménye a betegség-metaforának:
•
„ilyen fölmérés megmutatná a sajgó pontokat,… ahol a közbelépés a
legsürgősebb” (87);
•
„szükséges annak megállapítása, hol mi a fájó pont, mit lehet és
mit kell tenni, hogy a seb bezáródjék” (126).
Mint sok nyelvművelő, Bárczi
észrevétlenül csúszik át a nyelv területéről, a nyelvhasználat és stilisztika
területére, ahol egyébként teljesen legitim volna ilyen erős szubjektív
állításokat tenni, hiszen a stílus valóban része a kultúrának, a viselkedésnek,
az embernek; a stílusról tehetők dicsérő és elmarasztaló kijelentések — csak ezt
egy tudósnak világossá kellene tennie, nem pedig összemosnia:
•
„a probléma szó … egészségtelen burjánzása már-már
nyelvhelyességi kérdéssé … nőhet” (23);
•
a „henye hézagpótlók, mint ugy-e, … hogy is hívják, …
nyelvileg ezek nem helytelenek, de mégis bántók, sőt károsak lehetnek” (23).
Súlyosan téves Bárczinak az a
szemlélete, hogy volna bármely anyanyelvi beszélő, aki ne tudná helyesen az
anyanyelvét. Meg kell mondanom, hogy az ilyen nézet hangoztatása emberileg is
elhibázott, hiszen egy szaktudósnak nincs joga embertársait ilyesmivel sakkban
tartani. Az alábbi idézet emlékeztet az egészségügy un. hospitális szemléletére:
a beteg bízza ránk magát, majd mi megmondjuk, mi az egészséges és mi a beteg,
azt a paciens úgysem tudja magától kitalálni:
•
„elég gyakran vétünk nyelvünk értékes hagyományai, tisztasága, épsége
ellen, olykor akaratlanul, legjobb tudásunk ellenére” (11).
Az orvosi szakma hagyománya, hogy a
szakmai vitákat nem szabad a betegek elé kivinni; orvos sose mondjon laikus
előtt véleményt a másik orvos döntéséről. Hasonló felfogást látunk a következő
idézetben, amikor Bárczi a nem kellően megalapozott preskriptív szabályokat
utasítja el. Valakik ugyanis kitalálták, hogy
a fog segédigés jövőidő
helytelen és kerülendő. Bárczi erről — igen helyesen — elmondja, hogy ostobaság;
majd ezt fűzi hozzá:
•
„az ilyen alaptalan »szabályok« hangoztatása azért is káros lehet, mert
azáltal, hogy kihívják az ellentmondást, és vitát indítanak, a laikus olvasó
bizalmát megingatják, kinek higgyen?” (9)
Bárczi tehát a nyelv ügyében a
laikusok előtt folyó vitát károsnak tartja.
S végül egy több szempontból is
összefoglaló értékű idézet. Egyrészt vegyük észre a „mélypont, bomlás,
elfajulás” kitételek erősen (és, mint rámutattunk, tudományos értelemben
alaptalanul) hangulatkeltő voltára; másrészt kérdezzük meg: mit jelent a stílus
tisztasága és szabatossága mellett a „magyarosság” — ha nem azt, amit a magyarok
használnak? Ám Bárczi a laikus nyelvhasználatot fentebb megbízhatatlannak
minősítette, hiszen mi, a használók, gyakran vétünk „nyelvünk épsége” (11)
ellen.
• „Ez a gyakran megnyilvánuló
aggodalom — hogy nyelvünket súlyos veszedelem fenyegeti, hogy stílusunk
tisztasága, szabatossága, magyarossága mélypontra süllyedt, már-már a bomlás, az
elfajulás jeleit mutatja — még ha olykor erőszakosan jelentkezik is, alapjában
véve rokonszenves.” (6)
Íme a klasszikus hospitális szemlélet:
egyedül az orvos tudja megmondani, mi a helyes, míg a laikusok feladata az
állandó aggódás és szorongás.
*
Tisztelem Bárczi Géza tudósi
munkásságát, ám ezeket a gondolatait, egész könyvének üzenetét el kell
utasítanom. Az emberek keveset értenek a nyelv működéséből, elhiszik a
betegség-metaforát, és fölöslegesen megijednek. De ez a kisebbik baj. A
nagyobbik baj az, hogy a nyelvészet mindezt semmilyen formában nem tudja
igazolni — ezt viszont nagyon is meg kellene tanítani az embereknek. A nyelvész
csak biológus lehet, nem orvos, hiszen a nyelv nem lehet beteg. Természetesen
vannak nyelvi zavarok, melyeknek gyógyításában a nyelvész nélkülözhetetlen
(afázia, dadogás, siketség, stb.), ám ezek az egyén zavarai, nem a nyelvéi.
Talán a nyelvhasználat is lehet beteg (például készséggel nevezném betegnek a
„csendőrpertu” használatát a cigányokkal szemben) de ez meg a társadalom
betegsége, metaforikusán vagy ténylegesen. Ezek gyógyításában közreműködni
mindnyájunk kötelessége.
Önmagában is tanulságos egy nagy
elődünk nézeteiben rámutatni a téves elemekre. De többről van szó, mint
szellemtörténeti érdekességről. A betegség-metaforát ma is sokan érvényesnek
tartják. Úgy érzik, a nyelvhez — „nyelvünkhöz” — való viszonyuk hasonló az
egészségügyhöz: legyen egy állam bármilyen liberális, tüdőszűrésre kényszer árán
is előállíthatóak legyenek a polgárok, mert elharapózhat a romlás. A nyelvben
azonban nincs ilyen működési zavar, a nyelvészetnek nincsenek is ésszerű
kritériumai arra, hogy ilyeneket találjon. A biológiai-közegészségügyi
hasonlatrendszer alapvetően téves. Ha mint tudósok, tudománynépszerűsítők nem
hangoztatjuk, hogy a betegség-metafora értelmetlen, mert a nyelvnek nincsenek
betegségei, nem tud fertőződni és károsodni, csak változni, és változásait
tudományos alapon nem lehet jónak vagy rossznak minősíteni; ha nem mutatunk rá
minden fórumon, hogy a nyelvészet nem ismeri a „nyelvromlás” fogalmát — akkor
nem szakemberek vagyunk, hanem sarlatánok.
Jegyzet:
* Köszönöm az MTA Nyelvtudományi
Intézetének, hogy a Hajdú Péter Ösztöndíjjal lehetővé tette a jelen dolgozat
elkészítését.
Irodalom
Bárczi Géza 1974: Nyelvművelésünk, Budapest, Gondolat.
(A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI. (Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika). Szerk. Büky László. Szeged, 2004. 117–122)