1975-ben ért a csapat a csúcsra, magyar bajnokságot nyert. A bajnokokat olyan ünnepségben részesítette a város lakossága, hogy arról azóta is beszélnek. „Felkaptak az emberek a vállukra, úgy cipeltek körbe, közben elvesztettem a cipőmet, elszakadt az ingem, de kit érdekelt ez akkor, csodálatos érzés volt” – mesélte Varga István. Az ezt követő években érmeket nyertek, MNK-ban az élen végeztek. Ám viharfelhők is gyülekeztek, időnként már egy-egy zápor, majd nagy-nagy csend jelezte, hogy „időjárás-változás” lesz. A KEK-mérkőzésen aztán ez be is következett. Nem az volt a baj, hogy kikaptak, hanem, ahogyan kikaptak. Akkor már látszott, hogy a Debreceni Dózsánál lezárult egy szakasz. Kezdődik egy új. Erről beszélgettünk dr. Varga Imrével, az egyesület elnökével, Molnár Tiborral, az ügyvezető elnökkel, Benyáts Balázzsal, a csapat edzőjével és Varga Istvánnal, aki április 6-án búcsúzik az aktív játéktól.

A SZEMLÉLET TORZULÁSA

Remek csapat volt a Dózsa. Többek között azért, mert kiváló kézilabdások, mint dr. Süvöltős, Gottdiener, Varga, Sárközi, Kordás alkották a csapatot és valamennyien igyekeztek mindent megtenni a sikerért az edzéseken és a mérkőzéseken egyaránt. 1975 után...

Ezt a csapatot itthon istenítették – mondta Molnár Tibor. – Büszke volt a játékosokra a város, ezrek és ezrek buzdították őket mérkőzésről mérkőzésre. Ezt a talán kissé túlzott népszerűséget nem mindegyikük tudta helyesen értékelni. Egyre inkább olyan hangulat kerekedett felül, hogy a kézilabdások elhitték magukról, hogy nekik elég már csak a pályára kifutni, hiszen a bajnoki cím ékesen bizonyította, hogy az országban ők a legjobbak. Több lett az ünneplés, sok lett a dicshimnusz és kevesebb a munka.

– Olyan életkörülményeket biztosítottunk játékosainknak, hogy eredményesen kézilabdázhattak, és közben tisztességesen felkészülhettek a sportolás befejezése utáni civil életre. Nem is volt probléma a bajnokság megnyeréséig, utána viszont mi továbbra is adtunk, de keveset kaptunk vissza. Sokuk csak a sportolásból fakadó előnyöket nézi, ezeket igyekszik lehetőleg minél kevesebb munkával elérni.

Nem lehet elítélni a szurkolókat. Ők szívből ünnepelték kedvenceiket. „Csodálatos közönség az itteni. »Pokoli jó« hangulatot tudnak teremteni – mondta Varga István. – Délelőtt tizenegykor játszottunk, de nyolc órakor már a stadionban reggeliztek az emberek. Mindig ilyen közönségre vágytam, űztek, hajtottak bennünket.” Vajon a játékosokat egyértelműen el lehet-e ítélni? Debrecenben a kézilabdások valósággal közéleti személyiségek lettek. Hovatovább hősök, de csillagok mindenesetre. Csakhogy az igazi sportembert elsősorban nem a közönség „csinálja”, hanem rajtuk kívül maga a versenyző, az edző és a vezető. És akkor tévedtek a játékosok, amikor az edzéseket csak a „szereplés” váltotta fel. Valóságos mámoros hangulatban éltek és ebből az álomszerű világból valakinek fel kellett volna őket ébresztenie. Az az ár, amely sodorta a játékosokat, magával ragadta a vezetőket is. Csak most, talán az utolsó pillanatban tudtak megállni. Ha évekkel korábban mutatják azt a határozottságot, amellyel most kívánnak rendet teremteni, akkor valószínűleg nem érte volna őket ilyen nyersen a valóság, mint a KEK-mérkőzésen. „Spanyolországban lementem a díszpáholyból, úgy restelltem magam” – mondta dr. Varga Imre. „Nem a vereség miatt, hanem ahogy kikaptunk. Megalázó volt”. Pedig számos példa jelezte korábban, hogy az út ide torkollik.

A HELYTELEN SZEMLÉLET KÖVETKEZMÉNYEI

Debrecenben az utánpótlás-nevelésre sokat fordítottak és eredményesnek is tartják, de hová lettek az ifjú tehetségek, miért nem sikerül a frissítés, mondhatjuk úgy is, hogy miért nem következett be az elkényelmesedett játékosok lecserélése?

– Itthon mindent megnyertek a fiataljaink – mondta Molnár Tibor. – Két helyi NB II-es együttessel, a Medicorral és a DMVSC-vel szerződést kötöttünk. Ifjúsági korú játékosainkat átadjuk, hogy ott edződjenek meg, kemény összecsapásokon. Ez helyes elképzelése volt Ökrös Józsefnek (!), az egykori edzőnek. Sőt, akkor még a DMVSC az NB I/B-ben szerepelt. így kívántunk szilárd alapot létrehozni, de ...

– Több csapatra való kézilabdást adtunk át – vette át a szót dr. Varga Imre –, és mit gondol, hány jobb, képzettebb játékost kaptunk vissza? Talán egyetlen egyet sem.

– Miért?

– Az igazság az, hogy az NB II nem sokat ér – mondta Varga István. Ez a sportág országos gondja. A két osztály között a különbség – ég és föld. Ha valaki az NB I-ben a kispadon ül, nem tanul meg kézilabdázni, de a példák azt bizonyítják, hogy az NB II-ben sem. Véleményem szerint ebből adódik, hogy a fiatalok nem, vagy csak nagyon nehezen tudnak betörni a legjobbak közé. Ezért hosszú éveken át egy-egy csapatban ugyanazok „húzzák a szekeret” és az NB I-es együttesek egymástól „szipkázzák el” a játékosokat. Csakhogy a „tartalék” egyre kisebb, következésképpen a színvonal csökken.

– Úgy tudjuk, az edzéseken sem ment minden rendben.

– Valóban – bólint Varga. – Hiszen voltak olyan edzések, amikor nekem kellett szólnom, hogy ez nagyon kevés. Pedig én már túljutottam a pályafutásom csúcsán.

Mindez tükröződött a mérkőzéseken is. Elveszítette a Dózsa azt a harcos szellemet, amely a bajnoksághoz segítette. Néhányan visszavonultak, mások pedig már nem tudták, nem volt erejük, hogy lendületet adjanak a társaknak. Akikre most ez a feladat hárulna, az előbb említett okokból ma még képtelenek ezt megvalósítani. Sokan azt kérdezhetik, ha ilyen komoly bajok már évek óta mételyezik a csapatot, akkor hogy lehet, hogy nyertek közben MNK-t, és az NB I-ből nem estek ki. Arról van szó, hogy a Debreceni Dózsának az 1975-ös eredmény jelenti az igazi mércét és a következő években még jobb, még eredményesebb együttes váltatott volna belőle.

A JÖVŐ

Mi a véleménye a jövőről Benyáts Balázsnak, az edzőnek?

– Nehéz megmagyarázni a játékosoknak, hogy hosszú évek kényelme után, most keményen kell edzeni. Pedig ez föltétlenül szükséges. Nincs klasszisjátékosunk (dr. Süvöltős is már a pályafutása befejezésére gondol). Csak akkor érhetünk el eredményt, ha mindenki vállalja az edzésekből a részét.

– Én pedig azt mondom – veszi át a szót Molnár Tibor –, ha nem csinálunk rendet, akkor elvesztünk. Ha hat játékosunk marad, maradjon hat, de az eddzen tisztességesen.

– Erre különösen szükség van, hiszen ettől az idénytől kezdve ismét szabadban, ismét a Dózsa-stadionban játsszuk a bajnoki mérkőzéseket.

– Miért döntöttek a szabadtér mellett?

– Egyrészt a csarnokban túlságosan rnagasak a bérleti díjak, és többször az is előfordult, hogy más műsor miatt nem tudtunk edzeni. A legfontosabb azonban az, hogy visszaszerezzük a közönséget. A csarnokban elfért kétezer ember, a stadionban ennek a többszöröse. Szükségünk van a szurkolók támogatására.

Néhányan talán azt tartják, hogy mindez a debreceniek ügye. Ők nyertek bajnokságot, majd a későbbi években önmagukhoz viszonyítva ők szerepeltek gyengébben, és most rájuk vár az a nem könnyű feladat, hogy ismét felkapaszkodjanak. Csakhogy a Debreceni Dózsa gyenge vagy jó szereplése nem csupán helyi jelentőségű. Hagyománya van itt a sportágnak és meghatározó a szerepe a magyar kézilabdasportban is.

Tanulságos is a debreceniek esete, a szép eredmények „elaltatták” a játékosokat, a vezetőket egyaránt. Öt év Csipkerózsika-álmából egy kínos gólzáporos vereség ébresztette fel őket.