„Pályafutásom legnagyobb eredménye volt”

Ökrös István

A Kossuth Gyakorló Gimnázium patinás épülete mögött szerényen húzódik meg az apró tornaterem. Röplabdamérkőzés zajlik éppen a Kossuth és a Vegyipari leánycsapata játszanak. A terem fölötti galérián néhány diák buzdítja barátnőjét, olykor komolyan, többnyire csak élcelődve. A játékvezető kicsiny asztalának nem jutott bent hely, így a küszöbön kívülre került. A jegyzőkönyvet az „előszobából” vezeti Ökrös István testnevelő-tanár a hazaiak mestere.

Az iskolai sport szervezése, irányítása nem könnyű, de nagyon szép feladat. A testnevelői munka még soha nem töltötte ki ennyire az életemet – mondja a találkozó után az udvaron egy koros gesztenyefa árnyékában. Megbeszélt találkozókon ide telepszünk le, és még a jelennél maradva lelkesen újságolja, nagyszerű kézi-, kosár- és röplabda csapatokat sikerült szerveznie egy év alatt. Azóta, hogy három évig kuwaiti edzősködést követően 1984. júliusban hazatért és a kispad helyett a tanári katedrát választotta. Régi iskolájában, amely mindig támogatta edzői ambícióit.

A kitűnő szakember méltóan öregbítette a magyar kézilabda sport hírnevét a világ leggazdagabb országában, ahol az olajmilliárdok egy részét a sportra, a testkultúra fejlesztésére költik. Itt megméretni nem csekélység, és akit még erővel is marasztalnak, annak ez a legnagyobb elismerés. Ökrös Istvánt vendéglátói nem akarták még hazaengedni, ő mégis búcsút intett a mesés keleti világnak. Hiányzott a család, az otthon, a barátok, a hazai környezet, egyszóval három év múltán mindennél erősebb lett a honvágy.

Körülöttünk labdák pattognak. A sportudvar egyik pályáján a fiúk fociznak, mellettük a lányok dobálnak kosárra, közbe-közbe oldalra, feléjük pillantgatnak, összesúgnak, nevetgélnek. A srácok azonban mindezt észre sem veszik, ők csak a labdával vannak elfoglalva.

Beszélgetésünkhöz alaposan felkészült, egy vaskos füzetet is hozott magával, amely tele van ragasztva a D. Dózsával foglalkozó valamennyi sajtócikkel, fotókkal és kiegészítve a „legszubjektívebb” edzői feljegyzésekkel.

A debreceni lila-fehér kézilabda együttes élére Ökrös István személyében 1975. január 1-jén új vezetőedző került.

– Már 74 novemberétől együtt dolgoztunk – mondja –, csak akkor még nem volt szerződésem. Nagyszerű társaság, a megye legügyesebb játékosai kerültek a Dózsába, akik aztán együtt játszhattak Vargával és Sárközivel. Ez a két játékos különleges bizonyítási vággyal érkezett Debrecenbe. Ők és a többiek – Pócsi, Szabó, Gottdiener, Lukács L., Mészáros, Kormos, Süvöltős, Kordás, Molnár, Takács, Lukács J. – valamennyien tehetséges, lelkes, posztjaikon meghatározó, kitűnő sportemberek voltak.

A csapat adott volt, és a szakmai elképzelés is világosan kirajzolódott. A megvalósítás aprólékos munkája maradt hátra. A feladatok rangsoránál a német kézilabdázás tanulságait is felhasználták. Eszerint: 1. fegyelem, 2. a csapatjátékra törekvés, 3. az egyéni képességek minél nagyobb kifejlesztése. A Dózsa ezen az úton indult el, alakította ki sajátos követelményrendszerét, amely a későbbi sikerek egyik fontos tényezője lett. A bajnokság vége előtt hat fordulóval már egyértelmű volt, hogy a Bp. Honvéd és a D. Dózsa között dől el az aranyérem sorsa.

A bajnokság első harmadát követően már elől voltunk. Kialakult egy különös és sajátos vonása a támadójátékunknak. A védekezésben kellett megtalálni azokat az embereket, akik hasonló színvonalon oldják meg feladataikat. Munkamegosztást kellett kialakítani. Ez különleges és nehéz pedagógiai feladat volt. Szerencsére Süvöltős, Gottdiener és Lukács L. személyében az egész magyar mezőny három legjobban és legkeményebben védekező játékosával rendelkeztünk. Két kapusunk pedig ebben az időszakban rendre válogatott szintű teljesítményeket produkált.

– Ma is úgy értékelem, hogy jól felkészült többségében kiforrott játékosaink voltak. Megteremtődött a lehetősége annak, hogy a legjobbak legyünk.

A bajnokság vége felé a Debreceni Dózsa szereplése az országos érdeklődés középpontjába került. A Magyar Kézilabda Szövetség, az egyesület vezetősége és a hazai szurkolótábor már kezdett ráhangolódni a bajnoki sikerre. A sajtó, a rádió, rendszeresen foglalkozott eredményeikkel, a televízió pedig többször egyenesadásban közvetítette mérkőzéseiket.

– A hazai meccseinken 7-8-10 ezer néző buzdított, és ez példátlan siker volt. Talán utolérhetetlen is az, ami akkor itt történt. Nem tudok róla, hogy valahol is lett volna ehhez hasonló példa. Úgy gondolom, sokan emlegetik még ezt az időszakot. A betetőzés a Honvéd elleni mérkőzés volt Pesten. A debreceni különvonat kétezer szurkolóval, az ő segítségükkel kivívott győzelem, aztán a fogadtatás a Nagyállomáson, felvonulás a Vörös Hadsereg útján, felejthetetlen, örök, szép élmény. Nem sok embernek adatik meg, hogy ilyet átéljen. Nekem sikerült és mindenkinek, akik ehhez hozzásegítettek hálás vagyok.

A D. Dózsa játékosai rengeteget edzettek. Legendák keringtek az ólommellényekről és a különféle „inkvizíciós” eszközökről. Ökrös tanár úr azonban nem csupán szuper kondíciót teremtett, de különös gondot fordított az elméleti képzésre is. Az NB I-es mezőnyt sok dologgal meglepték. Feladták az addigi hatos védelmi falat és áttértek az 5+1-es védekezésre. Ezen belül a magyar mezőny zömmel húzásos támadójátékának ellenszerét is megtalálták. Letámadták, kizárták az ellenfél szélsőit, és már ott igyekeztek labdát szerezni, vagy ha ez nem sikerült, akkor a hallatlan ritmusérzékkel rendelkező Süvöltős középen csente el azt az ellenfél orra elől. A legnagyobb hatású azonban a Varga-féle szabaddobás volt és az abból fakadó variációk. A „csodafegyver” rendkívül eredményesen üzemelt, ám hívei mellett akadtak, akik fenntartással fogadták, vagy ellenzői voltak.

– A szabaddobás nagy érték volt, de már akkor felvetődött Varga és a csapatjáték közötti konfliktus. A baj forrása az volt, hogy néha öncélúvá vált az erőltetése. Ilyenkor ugyanis szó sem lehetett csapatjátékról, az együttes nem érezte a játék dinamikáját, ritmusát. Ezt az akadémikus kérdést leszámítva, úgy hiszem végül is taktikailag érett játékot nyújtottunk, bár még rengeteget lehetett volna fejlődni. A munkám jelentős része volt: irányítani az egyénileg jól felkészített játékosokat, annak az értékrendnek megfelelően, melyet közösen állítottunk fel. Utólag elmondhatom, hogy minden játékos hajlandó volt jelentős áldozatokat vállalni a siker érdekében. Mindezért a mai viszonyokhoz mérve szinte nevetséges mértékű anyagi ösztönzőket tudtunk részükre biztosítani. A csapat lelkesedésével, erkölcsi tartásával semmi baj nem volt a 75-ös évben és élvezet volt velük foglalkozni.

Debrecent 1975-ben, amikor a D. Dózsa bajnokságot nyert, a kézilabdázás fellegváraként tisztelték. A szurkolók diadalittasan ünnepelték a kedvenceket, és mindazokat, akiknek része volt a siker kiharcolásában. A jó szóból és gratulációkból bőven jutott a kiváló, rendkívül szerény, szimpatikus edzőnek, Ökrös Istvánnak is.

Mielőtt befejeznénk a megsárgult újságkivágások, méltatások böngészését, az emlékek idézését, egy kérdésre szeretnék még választ kapni.

Milyen volt a szakmai és emberi kapcsolat Ökrös és Varga István között? Valóban megromlott-e és mikor kettejük viszonya, amely úgy hiszem jó ideig alkotó volt, és ha igen, akkor annak kárát látta a későbbiekben a bajnokcsapat is, amely többet nem tudta megismételni diadalát, lehetőségeiből csak egyszer merített? Egy nyáron át táncolt.

– Varga Pista rendkívüli tehetségű, világklasszis játékos volt. Ki kell hangsúlyoznom, hogy nélküle nem lett volna bajnokcsapat, és én nem lehettem volna annak edzője sem. Akkor 1975-ben úgy éreztem, hogy a szereplésén áll vagy bukik minden. Később ennek az ellenkezőjéről kezdtem megbizonyosodni. Egyszemélyessé teszi a játékot – véltem. Egyik sem volt igaz! Nekem is és neki is valamit másként kellett volna csinálni. Itt öt évig még bajnokcsapatnak kellett volna lenni, és ezért hiányérzetem marad örökre. De erről nemcsak mi, mások is tehetnek. A kapcsolatunkban csak kétszer fordult elő komolyabb összekoccanás. Amúgy egyáltalán nem volt olyan vészes, ahogyan később felfújták. Amikor barátian beszélgettünk, társalogtunk, mindig rejtélyesnek tűnt, hogy ez a roppant értelmes ember a pályán néha hogyan tudja annyira elveszíteni a fejét. Szerettem volna ezen segíteni, aminek csak ő és a csapat vette volna hasznát. Mindig őszinték voltunk egymáshoz, bármikor bátran elmondtuk véleményünket. Talán ebből is adódott, hogy voltak vitáink, nézetkülönbségeink egyes dolgok megítélésében. Lehet, hogy mint egy házasságban a felek, mi is meguntuk egymást. Ám inkább hajlok ma már arra: nem biztos, hogy csak kettőnkben volt a hiba…

– Pista elismerte, hogy itt olyan csapatba került, ahol válogatott szintű társakra talált, akik nagy részének én voltam az edzője szinte gyerekkoruk óta. A szakmai felkészültségemet mindig elismerte és tiszteletben tartotta. A mai napig jó a kettőnk közötti kapcsolat, amikor haza-hazajön az NSZK-ból felkeres, és olyankor jókat beszélgetünk.

Az edzői pályafutás szinte valamennyi színterén megfordult Ökrös István, jelenleg a diákoknak, gyerekeknek tanítja a kézilabdázás „tudományát”. Életéből most hiányoznak a látványos, nagy küzdelmek, csaták, a közönség, rivalda.

– Eddigi pályafutásom legnagyobb eredménye volt a D. Dózsával 1975-ben nyert bajnoki cím, de szomorúan teszem hozzá, hogy itt ért a legfájóbb kudarc is, a 79-es bajnokság elvesztése. Csak másodikok lettünk… Aminek talán mindennél jobban örülök, hogy egykori játékosaim a magánéletben is megtalálták helyüket. Sokan közülük sokra vitték; az élet más területein is.

(Forrás: 35 éves a Debreceni Dózsa. (A Debreceni Dózsa baráti körének alkalmi kiadványa). Debrecen, 1985. 13–20.)