Beszélgetés Dr. Süvöltős Mihállyal, a hajdani Debreceni Dózsa és a válogatott irányítójával, a Hajós Alfréd-díj egyik kitüntetettjével (2004-11-29)

– Nemrég kapott Hajós Alfréd-díjat a várostól, mely elismeréssel kapcsolatban is szeretném kikérdezni, de csak később. Kezdjük talán az előzményekkel, az elmúlt 55 esztendővel! Ön már magyar bajnok volt, amikor én 1975-ben születtem. Így, személyes emlékeim nem igazán vannak a nagy csapatról, a szüleim, viszont ódákat zengtek arról a Dózsáról. Éppen ezért haladjunk végig kronológiai sorrendben a pályafutásán, hogy képben legyen mindenki, aki olvassa a következő sorokat.
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Jó. 1949. augusztus 29-én születtem Újlétán, de gyakorlatilag egyéves korom óta Debrecenben élek. Az állandóság jellemzi a pályafutásomat, ugyanis általános iskolába végig, mind a 8 évig a Petőfi Sándor Általános Iskolába jártam a Szabó Kálmán utcában – édesanyám a mai napig ott lakik.

– Elnézést a közbevetésért, de ha jól tudom, akkor több hírességére is büszke az az iskola. Gondolok itt a válogatott röplabdázó Bardi Gyöngyire, például.
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Igen-igen, többek között oda járt ő is, meg Pócsi Attila is, aki szintén a mi bajnokcsapatunk tagja volt és válogatott lett később. Szóval ott voltam nyolc évig, majd 4 évig a Fazekas Mihály Gimnáziumban, aztán meg 6 éven keresztül a Debreceni Orvostudományi Egyetemre jártam. Ott 1974-ben végeztem, és az év november 1-jétől vagyok a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr Főkapitányság Egészségügyi Osztályán, most kaptam meg a 30 éves bm-szolgálatért az úgynevezett szolgálati jelet.

– A sport terén is nézzük végig, milyen időpontokhoz köthetők a nevezetes események!
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Tizenkét éves voltam, amikor szerveződött a kézilabda Debrecenben Nagy Jenő bácsi vezetésével, s akkor én már a 14 évesek között játszottam hamis igazolással, amit Jenő bácsi szerkesztett. A Petőfiben Fogarasi Józsi bácsi foglalkozott velünk, és amikor elsős gimnazista voltam a Fazekasban, akkor a komplett ifi csapatot átvette a DASE, az Agrártudományi Egyetem csapata, majd 16 éves voltam – na jó, tizenhetedik –, amikor leigazolt engem az NB I-be feljutó Debreceni Dózsa. 1974-ben kerültem a felnőtt válogatottba – előtte utánpótlás válogatott voltam –, bár ’72-ben már felvetődött az, hogy részt veszek a müncheni olimpián, de akkor már az egyetemet végeztem és nem volt időm edzésekre járni, elég volt az élvonal. Később részt vettem két világbajnokságon, a montreali olimpián (1976), ahol hatodikok lettünk és itthon ünnepelték a pontszerző helyünket, de azért nekünk csalódás volt, mert még az ellenfelek közül is sokan a döntőbe vártak minket. Egyébként összesen 115-ször voltam címeres mezben. Ha a klubot nézzük, akkor a Dózsa 1966-ban igazolt le, mint mondtam, és gyakorlatilag húsz évig, 1986-ig kéziztem az NB I-ben.

– Pedig 1984-ben elvileg befejezte, nem?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Igen, akkor volt a búcsúm a klubtól, de még két évig visszahívtak, hogy segítsek, mert kiesésre állt a csapat, de szerencsére végül bennmaradt.

– Ha már így belelendültünk az évszámokba, szóljunk a családját érintő kiemelten lényeges dátumokról is!
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Nos, a feleségemmel – ő is orvos – 1975-ben házasodtunk össze és ebben az évben megszületett a kislányunk Zsuzsa is. 1980-ban érkezett meg a fiunk András, aki most ugye a DKSE-ben kézilabdázik. A lányomnak – aki a táblabíróságon dolgozik, mint jogász – a jövő év elején fog megszületni a gyermeke, tehát unokám lesz, a fiam, pedig idén szerezte meg Budapesten (a lányom is oda járt) a diplomáját, szintén jogi karon. Ő is dolgozik már, most a VESZ-nél, vagyis a Városi Egészségügyi Szolgálatnál van, jogászként.

– Térjünk át a játékosként megéltekre! Ma, ugye a legjobb talajon, fedett csarnokokban játszanak a csapatok, viszont annak idején nem ez volt a jellemző...
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Bizony. Először kezdtük a salakon, a régi Spartacus pályán, ahol most valamilyen ételbár vagy mi van. Utána jött a Dózsa pályája, a beton – mindkettő szabadtéren –, majd a parketta és a műanyag borítás. Olyan szempontból jó volt ez, hogy a salakon és a betonon megtanultunk esni, vigyázni magunkra, mely után a parketta már felüdülés volt.

– Úgy tudom, hogy a Mikes Kelemen utcán lévő betonkatlanban nem szívesen vendégeskedett senki, mert a kemény talaj kevésbé volt kedvelt, vagy rosszul tudom?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Nem, azért akkor több ilyen talajú pálya is volt – pl. Győrben, Budapesten –, inkább azért jöttek hozzánk kedv nélkül, mert tudták, hogy kikapnak.

– Értem. Akkor nézzük tovább, miket hallottam még! Mondjuk egy térdmagasságban elengedett lövési típust, mely az ön specialitásává vált.
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Igen-igen-igen. Tekintettel arra, hogy nem tartoztam a legmagasabb játékosok közé – irányító voltam –, ezt technikai sajátosságokkal lehetett kompenzálni. Hozzá tartozik még, hogy annak idején Ökrös tanár úr kitalálta, hogy minél többet nyúljak hozzá bármihez bal kézzel, hogy ügyesedjen. Tényleg, a villától kezdve az ajtónyitásig, mindig azt használtam. És ez be is jött, mert például bal kézzel még a válogatottban is lőttem gólt, sőt az olimpián szintén. Meg sokszor azzal passzoltam, így kiszámíthatatlanabb voltam. Illúzió lett volna, hogy én a kétméteres nagy lovak fölött gólt szerezzek – bár jó volt a súlypont-emelkedésem –, ezért felugrottam és mondjuk felső elhajlásból engedtem el. De azért más is csinált ilyeneket, például Vass Sanyi a „Tromosból” (Elektromos – a szerk.) tudta ezt nagyon, ő a védő csípője vagy feje mellől is lőtt. Én, meg sokszor csípő vagy térd környékéről. Meg azt sem szerették a kapusok, mikor a derékon túl visszakanyarította az ember a takart területet célba véve, vagy ha lementem térdmagasságba, majd – de ehhez jó lövőkészség és megfelelő csukló kellett – onnan, a már lefelé tartó kapus felett visszalőttem alulról valamelyik felső sarokba a labdát.

– Volt olyan, akivel kifejezetten utált – ellenfél vagy csapattárs is jöhet – játszani?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Nem! A csapatból semmiképp sem! Nekünk szenzációs gárdánk volt, mert korban, játéktudásban, emberileg, szellemiségét tekintve egy ideális társaság volt. És – bár nem én voltam a legidősebb – már korán engem választottak csapatkapitánynak, tehát elfogadtak engem. Aztán az ellenfelek között sem igazán tudnék ilyet említeni, inkább azt mondhatom, hogy az alattomos dolgokat nem szerettem soha. Ez egy meglehetősen kemény játék, tehát szemtől-szembe jobb az ilyen kétes dolgokat elintézni. Én szerencsére a 20 évet megúsztam két kéztöréssel és két varrással, ami azért nem sok. Viszont, ha valaki sunyin ütött vagy szándékosan –  a tisztességes, kemény „összecsapás” az más –, akkor bizony az idő tájt kimondatlan törvény volt, hogy nem hagytuk sokáig megtorlatlanul, rövid időn belül reagáltunk, s rendesen „rászálltunk” az illetőre. Akár idegenben is. Nálunk nem nagyon volt ilyen kezdeményező, de ha kellett, akkor ott voltunk mi is. Ezt, egyébként ma nem nagyon látom, inkább a mai vízilabdás fiúkéhoz tudnám a mi felfogásunkat hasonlítani, akik például az olimpián is, amellett, hogy technikailag nagyon jók voltak, ha kellett, akkor verekedtek is. Ez fontos, mert senkivel szemben nem szabad adósnak maradni.

– És ki volt az, akitől úgy gondolja, hogy tanult, akire esetleg felnézett a pályafutása során?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Még fiatal voltam, amikor a Pécsben játszott egy Sudár nevű kézilabdázó – ő már akkor olyan harminc körül volt –, akinek nagyon nagy játékintelligenciája volt, s zseniális dolgokat művelt. Imádtam nézni, még akkor is, amikor ellenünk játszott, mert tudtuk, hogy mit akar csinálni és mégis sikerült neki, hiába figyeltek rá. Nagyon tiszteltem, s a mezszámom (8), melyet mindvégig megőriztem is „tőle” származik.

– A polgári életben mennyire találta meg a számítását?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: 1974-ben, ugye megkaptam a diplomámat, és volt is állásajánlatom a belgyógyászaton vagy a szülészeten, de akkor csillant fel a lehetősége, hogy olimpián szerepelhetek, a kettő együtt, pedig nem ment volna. Ekkor kaptam állást a rendőrségen, ahol másfél évig, gyakorlatilag nagyon kevés szakmai munkát végeztem, mert a napi három edzésre koncentráltam, meg az edzőtáborokra, nemzetközi meccsekre. Ezért is történt az, hogy a ’76-os olimpia után mondtam, hogy nekem már az orvosi hivatás a legfontosabb, és ha kellek még, akkor a világversenyek előtt két-három héttel hajlandó vagyok edzőtáborba menni, de többet – a munkám és a Dózsa mellett – nem tudtam vállalni; így is két évembe került, amíg utolértem magam szakmailag. Tehát a dániai és a spanyolországi vb-re két hetet készültem, de belefért.

– A mai és az akkori kézilabdát összehasonlítaná nekünk?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Kevés ilyen termetű játékos van ma, mint én, általában 190 és 205 centi közöttiek szerepelnek minden poszton. A fizikai rátermettségük nagyon fontos, mert azon kívül hogy magasak, erősek, a viszonylagos fürgeségüknek is meg kell lennie. A játék felgyorsult, de egy dolgot hiányolok, amely talán elveszett a pályákról, és ez a látványosság. A mi játékunk élvezhetőbb volt – persze nem azt kell elképzelni, hogy mi állandóan a levegőben repkedtünk, de technikailag ma kevesebbet látok a kézisektől. Olyat, például nem nagyon, mint annak idején a román Gacutól (irányító), vagy egy Vass Sanyi féle fej melletti lövést, aztán a Győrben volt Bartovics, aki az elhajlásos dobásaival volt nagyszerű. Ma elzárnak, tízről felugrik a srác és bebombázza. Vannak persze ma is bejátszások, kínai figurák, de kevesebb az alkalmazott technikai elem.

– Ön szerint nem is tanítják nekik, vagy csak egyszerűen tehetségtelenebbek?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Nem tudom. Lehet, hogy edzésen megcsinálják, de hogy mérkőzéseken nem nagyon látom, az biztos. Talán a maiak közül Pérez az, aki megközelíti azt, amit annak idején Varga Pista tudott felső elhajlásból – nála ezt akkor úgy hívtuk, hogy „híd”.

– Ha már itt járunk, elmondaná, hogy a mostaniak közül ki a kedvence? Pérez?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Igen, ő testesíti meg a tökéletes kézilabdázót, mert az alkata, a tudása alapján ő a maiak talán legjobbja.

– A DKSE-re, illetve az ön által ott beöltött tisztségre, az elnökségi tagságra is térjünk ki. Mi a feladata pontosan?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: A testületben, például ott van Benyáts Balázs, Ökrös tanár úr, Tiba Imre, Gilányi Józsi és jómagam is. Az elnök, pedig a debreceni kézilabdáért rendkívül sokat tevő Csonka Tibor a Hőszolgáltató Rt-től. Különböző működésbeli, játékosvásárlási kérdésekben döntünk. A kapcsolataink révén igyekszünk szponzorokat találni.

– A DKSE eddigi szereplésével mennyire elégedettek?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Egy szavunk nem lehet, mert jól állnak a srácok, de nekem egy pici hiányérzetem van. A Győr ellen hozni kellett volna a meccset, meg – az Elektromos ellen talán nem is, de – Csömörön mindenképpen.

Az újabb „Süvi” (fotó: DKSE archivum)

– A fiával kapcsolatban  – ha nem az apa szemével nézi – mi a meglátása, mire viheti a kézilabdában?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Ő is kevesebb időt fordított eddig a játékra, meg az edzésekre, ugyanis most végezte el az egyetemet. Van még miben fejlődnie, de az adottságai – 191 centi, pedig szélső, balkezes – alapján is van rá esélye, hogy jó játékos legyen belőle. Sokat kell még vele foglalkoznia az edzőnek. Azt értékelem benne nagyra, hogy gondolkodik a pályán és figyel. Nehéz velem összehasonlítani, mert ő balkezes, szélső, magasabb jóval – inkább a nagyapjára ütött ebben, ugyanis édesapám volt ilyen alkatú. De mondom, jó NB I-es játékos lehet belőle, csak hát a mai sport már teljes embert kíván ahhoz, hogy igazán kiemelkedően szerepeljen valaki. Nálunk, a DKSE-nél a srácok 90 %-a tanul vagy dolgozik, edzés pedig délutánonként van 18 órától, több nincs is egy nap. Egyébként sem értek egyet azzal, hogy valakit naponta nem tudom hányszor megmozgassanak, kizsigereljenek – annak idején mi sem edzettünk többet. Viszont az az egy tréning legyen nagyon intenzív, pörgős, mint a skandinávoknál, ott is hasonlóan csinálják.

– Volt (vagy van) Csonka úrnak egy sokakat megmosolyogtató ideája, miszerint a DKSE rövid időn belül akár már a Barcelonával meccselhet a BL-ben, ott is a döntőben akár. Ez ön szerint is reális cél?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Annak idején, amikor azt mondta, hogy az alacsonyabb osztályokban ilyen-olyan hatalmas előnnyel fogunk az élen végezni, akkor is sokan csak mosolyogtak rajta, aztán tessék, megvalósult. Úgy gondolom, hogy ezek az új álmok is megvalósíthatók, de nagyon rögös út vezet majd odáig. Például hazai viszonylatban borzasztóan nehéz lesz utolérni a Fotexet vagy a Szegedet, főleg anyagilag. Azonban nekünk lehet egy nagy előnyünk velük szemben, amiben igenis hiszek. Ez, pedig a lokálpatriotizmus, mert nálunk csupa Debrecenhez kötődő játékos van, és vannak olyan szituációk, amikor csak ez adhat annyi lelki pluszt, amennyi szükségeltetik. Elismerem, hogy ha valaki tényleg profi, akkor teljes odaadással küzd éppen aktuális csapatáért, de ez szerintem csak egy határig működik, onnan jön a szív, ami 15-20 % többletet is nyújthat.

– Egy kis humort csempésszünk bele a beszélgetésbe! A sok edzőtábor, utazások, egyéb együttlétek alatt bizonyára temérdek marhaságot műveltek egymás között, az amúgy is vagánynak számító kézilabdázók. Mondana egy kissé pikánsabb történetet?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Pont a minap volt találkozója a csapatnak az egyik étteremben, ahol ilyen témák is előjöttek. Neveket nem említenék, de jó, elmondok egyet közülük. Szóval egy nemzetközi tornán voltunk, ahol a meccs előtti este folyamán három játékos erősen kinn maradt az éjszakában. Jöttek hazafele, aztán amikor a bejárati ajtóhoz értek, azt mondja az egyik a másiknak: „Te, úgy menj be a szobádba, hogy észre ne vegye az edző, mert akkor kapni fogunk!” Erre a másik nagy vigyorogva: „Az nehéz lesz, mert ugyanabban a szobában vagyunk!” Nos, a lényeg az, hogy emlékeim szerint másnap egyikőjük sem játszott.

– Gondolom, még ők jártak jól esetleg, mert kipihenhették az éjszakai fáradalmakat. Viszont mi kanyarodjunk vissza a legelején elhangzottakra, vagyis a Hajós Alfréd-díjra. Tudjuk jól, hogy vannak olyanok, akik nem ájulnak el a különféle díjaktól, van aki át sem veszi. Kíváncsi vagyok, hogy ön miként értékeli ezt, illetve miként élte meg, hogy megtisztelték vele?
Dr. SÜVÖLTŐS MIHÁLY: Talán elcsépeltnek hangzik, de sokat jelent nekem ez a díj, pedig már nem számítottam rá. Őszintén megmondom, hogy évekkel korábban még nézegettem a díjazottak névsorát, hogy ki és miért kapott ilyet, hasonlítgattam őket egymáshoz vagy magamhoz, de már nem. Ezért is ért valamennyire váratlanul, hogy most mégis.

Ehhez mi csak annyit tehetünk hozzá, hogy gratulálunk a doktor úrnak! És mivel – bár nem tagadom, hogy az elismerés volt a fő apropója beszélgetésünknek – nem a „plecsni”, hanem a mögötte lévő tartalom a lényeg, erről többet nem is szólunk, a lényeges mozzanatok már a fenti sorokban úgyis elhangzottak.

Koppányi Szabolcs

(Forrás: Debreceni InfoPortál)