Született: Újléta, 1949. augusztus 29.
Orvosi diploma: 1974
Szakorvosi képesítés: igazságügyi orvostan
kézilabdázó
Magyar bajnok, 114-szeres válogatott

Miben különleges dr. Süvöltős Mihály riportalanyunk? Nemcsak abban, hogy az egyetlen kézilabdázó a kötetben és az egyetlen igazságügyi orvostani szakorvos, hanem leginkább abban, hogy az egyetlen, de városához nagyon hűséges vidéki sportoló és orvos.

– „Mint minden gyerek, én is először rúgtam a labdát, de utána dobáltam is, és 6. általánosba jártam, amikor Debrecenben beszerveztek az induló kézilabda sportiskolába. Hamarosan kéthetes tatai edzőtáborozáson voltam, mint a legtehetségesebbnek ítélt kézilabdázók egyike. A Fazekas Mihály Gimnáziumban a testnevelő tanárom a kézilabdát szerette a legjobban, s így sokat foglalkoztunk ezzel a sportággal.”

A játék jól ment, a csapat nagy nézősereg előtt országos döntőt játszott a középiskolás bajnokságon, majd hamarosan a helyi Agrártudományi Egyetem sportköre igazolta le Süvöltős Mihályt. Tulajdonképpen már megelőzően játszott leigazolt versenyzőként, mert 12 éves korában az edző meghamisította az igazolását, hogy 14 év felettiként ifjúsági csapatban léphessen pályára. A DASE-ban is jól ment a játék, mert 16 éves korában már az NB. I-ben játszó felnőtt csapatban szerepelt. Hamarosan újabb sportkör következett, mert amikor a Debreceni Dózsa megnyerte az NB. II-es bajnokságot, Süvöltős Mihályt legfiatalabb játékosként az első osztályú csapatba igazolták.

Meghatározó élménye maradt az első mérkőzés, melyet az újonc NB. I-es csapat Budapesten, a Tüzér utcában játszott, az ellen a fővárosi gárda ellen, amelyik nemrég BEK döntőt játszott Párizsban. A válogatottakkal teletűzdelt Budapesti Honvéd elleni első NB. I-es mérkőzésén, a labdák „elhalászásával” Süvöltős Miska négy gólt szerzett. Még abban az évben utánpótlás-válogatott lett, és így az akkori időben csodás dolognak számító külföldi utazások lehetőségei is megnyíltak előtte. A tréningezés, tanulás folyamatosan ment együtt. Jött az érettségi, majd az orvosi egyetem hat éve. Ez alatt nem volt könnyű összeegyeztetni a tanulással az állandó edzéseket, sokszor edzőtáborokat, külföldi szerepléseket. Néha kihagyott kisebb versenyeket, de még nemzetközi szerepléseket is. 1973 táján Ökrös István edző vezetése alatt kezdett olyan jól összekovácsolódni a Debreceni Dózsa csapata, s már érződött, hogy többre képesek, mint a kiesés szélén állni. 1975-ben megtörtént, ami még akkortájban talán elképzelhetetlennek tűnt. A Debreceni Dózsa a nagyhírű fővárosi csapatok (Honvéd, Újpest, a Vass testvéreket felvonultató Elektromos) előtt megnyerte a magyar bajnokságot. Süvöltős Mihálynak különös élménye fűződik az utolsó előtti bajnoki mérkőzéshez, amelyre Budapesten került sor. Mivel a bajnokságban a Debreceni Dózsa egy ponttal vezetett a Honvéd előtt, gyakorlatilag aki ezt a mérkőzést megnyeri, az a bajnok. A 25 évvel ezelőtti mérkőzést a TV is közvetítette.

– „Már kis srác koromban mindig arról álmodtam, hogy én döntök el egy mérkőzést. Ennek most eljött az ideje, mert 21:20-ra vezettünk, amikor a 7 méteres büntető dobást Szabó Pista kapusunk kifogta, és az indítás után egyedül vezethettem rá a labdát a kapusra. Ismerve annak szokását, előre elhatároztam, hogy a lába között fogom bedobni a labdát. S íme, szemaforszerűen repült fel a levegőbe, én pedig bepöttyintettem a lába között a 22:20-at jelentő gólunkat. 10 másodperc volt hátra, még egy gólt lőtt a Budapesti Honvéd és magyar bajnokok voltunk. A mérkőzésre 2000 debreceni szurkoló kísért el minket. A különvonaton érkezett szurkolókat a Tüzér utcai sporttelep parancsnoka, a Budapesti Honvéd labdarúgócsapatának későbbi edzője, Komora Imre nem akarta beengedni a pályára – nehogy ezzel a Budapesti Honvéd ellen a vidéki rivális előnyt szerezzen. Szőnyi János tévé-riporter erélyes fellépésére engedték csak be a szurkolóinkat”.

A mérkőzés után olyan ünneplés volt Debrecenben, amit tulajdonképpen csak egy vidéki város hűséges lakója élhet meg és értékelhet. A csapat autóbusszal ment haza Debrecenbe, de kimentek az állomásra a szurkolók különvonata elé. S ezek után a szurkolók minden játékost a vállukra emeltek, s az állomástól a hosszú Piac (akkor Vöröshadsereg) utcán így vitték őket a Bika szállóig. A rendőrség lezárta az utat, hogy a különleges esemény zökkenőmentes legyen.

A következő évek remek hazai eredményei nyomán többször nemzetközi kupákban szerepeltek Spanyolországban, Dániában, Franciaországban, stb. A hazai mérkőzéseken 8-10 ezer ember szurkolt a város legnépszerűbb és legsikeresebb sportági csapatának.

Süvöltős Mihály 10 éven át volt a sikeres debreceni kézilabda együttes csapatkapitánya. Szerencsés dolognak tartja, hogy ő, az irányító játékos volt a csapatkapitány. A többiek hallgattak rá a mérkőzés közben, de a pályán kívüli életben is. Tulajdonképpen az edző elképzeléseit a pályán a mérkőzés közben a csapatkapitány valósította meg. A csapatkapitány remekül megértette magát a Dózsa másik kiváló játékosával. Varga Istvánnal, aki szintén jóval több mint 100-szor volt válogatott. Egyébként ő, a maga 180 cm-es testmagasságával irányító játékosnak kitűnő volt a sok óriástermetű átlövő között. Nála alacsonyabb csak egy akadt a válogatott csapatban.

Süvöltős Mihályt, a bajnokcsapat kiváló játékosát természetesen sokszor vette számításba a magyar válogatott szövetségi kapitánya, Faludi Mihály. Először 1975 júniusában öltötte magára a címeres mezt Nagybányán, a románok ellen. Az ekkor már végzett orvost gyakran vitték el a többhetes edzőtáborokba, ahol igen kemény fizikai munka, napi három edzés folyt. Tudomása szerint már legalább tízen túlszárnyalták az ő száznál több válogatottsági rekordját, ami egyértelműen csak az orvosi munkával gyakran nem összeegyeztethető nemzetközi szereplések elmaradása miatt maradt 114.

A feltett kérdésre Süvöltős dr. kifejti, ő bizony úgy gondolja – a közhiedelemmel ellentétesen – a kézilabda nagyobb fizikai terheléssel jár, mint a labdarúgás vagy a kosárlabda. Ennek bizonyítékául szolgálhat, hogy a gyakorlatok, terhelések elvégzése nyomán létrejött, úgynevezett szuper-sportoló választást, több éven át a világválogatott kézilabdázó, Éles József nyerte meg. Ezen túlmenően a sérülés-veszély is nagyobb a kézilabdában.

– Akarták a sikeres vidéki játékost a fővárosba vagy máshová csalni?

– „Természetesen igen, több fővárosi csapat is, de még Svájcba is, nagyon jó pénzt kínálva a szerződésért. Azonban főleg a magyarországi meghívásoknál tudták, hogy ez úgy sem lesz sikeres, hiszen akkor már végzett orvosként működtem Debrecenben, a szüleim is ott voltak, szerettem a várost, minden szállal odakötődtem, így nem volt remény arra, hogy bármilyen csábító ajánlatért elhagyjam a várost. Megjegyzésre érdemes, hogy a montreali csapatból talán én vagyok az egyetlen, aki nem ment el külföldre játszani.”

Tőle tudhatjuk meg, hogy a magyar kézilabdázásnak volt másik éljátékosa is, aki orvos volt. Dr. Hoffman Béla [Hoffmann László] több csapatban is védett, így Debrecenben is, ahol az egyetemet végezte. Majd válogatott lett, később Spanyolországba szerződött játékosként, s jelenleg külföldön él.

A montreali olimpiáról. Természetesen a kézilabdacsapatnak selejtezőket kellett játszani. A sportvezetés nem csak azt tűzte ki feltételül, hogy csoportgyőztesek legyenek, hanem hogy minden csapatot itthon és külföldön is verjenek meg. Ugyanis egy nagy létszámú csapatot kijuttatni a tengeren túlra igen költséges, főleg mert ugyanakkor három másik csapat, a vízilabda-, a női kézilabda, valamint a női röplabdacsapat is kvalifikált résztvevő volt. A magyar férfi kézilabdázók kijutottak az olimpiára, és mivel előzőleg a négyszeres világbajnok románokat kilenc góllal verték meg és a lengyeleket is legyőzték, a 12 indulós, két csoportra osztott olimpiai kézilabda bajnokságon a döntőbe várták magukat. Ezzel szemben taktikai hiba miatt Romániától, majd pedig a nyugatnémet bírók kíméletlen nyomása miatt, 16:11-es vezetés után a lengyelektől is vereséget szenvedtek. Az ötödik helyért vívott küzdelemben a jugoszlávoktól is kikaptak. A hatodik helyezést a sportvezetés sikernek ismerte el, de a játékosok csalódást éreztek, s Süvöltős Mihálynak is nagy szívfájdalmat okozott a szereplés, a dobogós helyezés elmaradása.

A következő olimpián Moszkvában a csapat negyedik lett, de Süvöltős Mihály ekkor nem volt ott. Írták is az újságok, hogy „Süvöltős doktor hiányozni fog.” Ez nagyon jól esett neki, de egyéni okból döntött a távolmaradás mellett. Ugyanis pontosan az olimpiai játékok idejére esett fiúgyermeke születése, s nem merte megkockáztatni, hogy ekkor ne legyen felesége mellett.

Sajnos még egy negatív élménye volt Süvöltős Mihálynak és a magyar férfi kézilabda sportnak. 1979-ben Dániában került sor a világbajnokságra. A jól felkészült csapatnak ismét nagy esélyei voltak a csoportjában. Kezdetként meg is verték a később bronzérmet nyert NDK-t. A románok elleni mérkőzésen azonban, akkor és később is a világsajtót bejáró botrány történt. Egyértelmű „idegenkezű” beavatkozás révén szabálytalan, négy másodperccel az időn túl dobott góllal nyert a román csapat. Kiderült – s ezt évtizeddel később az öregfiú találkozón már a románok is elismerték – hogy a román edző jó barátja, Erik Elias nevű svéd döntnök, a zsűri mögött állva lefogta annak a kezét, akinek a mérkőzés végét jelző dudát le kellett nyomni. A falon lévő óra és a videó visszajátszás is egyértelműen bizonyította az időntúliságot. Óvásháborúra került sor, de a magyar csapatnak nem adtak igazat, s így nem kerültek az első nyolc közé, csak a kilencedik helyet sikerült megszerezni.

Süvöltős Mihálynak az élsportolás mellett jól ment a gimnáziumi tanulás, szerette a biológiát, orvosnak készült. Első alkalommal fél pont hiányzott és nem vették fel az egyetemre. Ezzel kapcsolatosan szeretné eloszlatni azt a tévhitet, hogy az első osztályú sportolók előnyben részesültek volna, hiszen az ő esete sem ezt példázza. Egy éven át fizikai munkát végzett, reggel hatkor kelt, segédmunkásként dolgozott.

Bekerülvén az egyetemre, azért, hogy a gyakorlati oktatásról ne hiányozzék, az utánpótlás-válogatottságot lemondta. Sőt a Debreceni Dózsában is – mivel nem tudott minden edzésen részt venni – Ökrös edző egyéni adagokat írt neki elő. Így aztán reggel már futott, s ha szünet adódott az előadások vagy gyakorlatok között, akkor is súlyt emelt, vagy a Nagyerdőben futott. Még így is adódott malőr, mert például jól emlékszik, hogy vizsgaidőszakban Lengyelországban játszott a csapat, nem tudott jól felkészülni és gyógyszertanból „elhasalt”, csak az utóvizsgán tudott túljutni. Szeretettel emlékszik vissza olyan oktatókra, akik bár ugyanúgy megkövetelték tőle a tananyagot, mint másoktól, de érezte a segítő szándékot, ami a közismert sportolónak szólt: Tarsoly Elemér anatómus, Karmazsin László professzor és Csorba Sándor docens gyermekgyógyászok részéről. Különös sztoriként maradt meg benne a kórbonctan szigorlata. Bár egész egyetemi pályafutása alatt ezt nem tette meg – de ez alkalommal, mivel úgy gondolta, a kihúzott tételekből semmiképpen nem tudna érdemlegesen felelni – azt mondta a vizsgáztatónak, az akkor még adjunktusi címet viselő Gomba Szabolcsnak, hogy írja be az elégtelent, mert nem tudja az anyagot. Mire Gomba Szabolcs azt mondta, hát ő nem úgy ismer egy jó sportolót, aki ilyen hamar feladja, gondolkozzon egy kicsit. S az első kérdést, mikor megfejtette, mondta, hogy 1:0 a javára. Végezetül mind a három kérdés helyes megválaszolásával végződött a szigorlat.

Miután sikeresen elvégezte az egyetemet, eljött az a pillanat, hogy beválogatták az olimpiára készülő válogatottba. Másfél éves folyamatos edzőtáborozás, utazás állt előtte. Ugyan volt belgyógyászati- és szülészeti osztályról ajánlata, de Süvöltős Mihály felmérte, hogy ezeket a sportolói szereplés mellett lehetetlen vállalni. Ezért elfogadta a Debreceni Dózsa gazdájának, a rendőrségnek az állását, ahová tulajdonképpen ezalatt a másféléves időszak alatt mint rendőrorvos igen csak ritkán kellett bejárnia. Viszont az olimpia után teljes vállszélességgel nekivetette magát az igazságügyi orvostani szakmának, amelyet a mai napig művel és nem is bánt meg. Háromnegyed évig volt Budapesten továbbképzésen és kemény munkával sajátította el ezt az igen emberpróbáló szakmát. A 25 éves működése alatt 5-6 ezer között lehet az elvégzett boncolások száma. Különösen izgalmas esemény az ismeretlen tettes által elkövetett emberölések, a cserbenhagyásos gázolások nyomozati munkája, valamint a helyszíni szemlék. Ez utóbbikra vonatkozóan döbbenetes, hogy a mai napig, Süvöltős Mihály évente hat hónapig ügyeletes, hiszen összesen ketten vannak a megyében erre a munkára.

A kézilabdához való későbbi köze. Szakosztályban való vezetői munkára agitálták, de hamar elment tőle a kedve. A fia viszont ígéretes kézilabdázó, jelenleg 20 éves, lehet hogy Budapesten fog első osztályú csapatban játszani. Ami nagy szomorúság mindenkinek Debrecenben, ennyi siker után, másfél évvel ezelőtt megszűnt a férfi kézilabda szakosztály. A tehetséges gyerekek nem tudnak hova menni, így ez a sportág teljesen elhalt. Viszont ő maga pályára lép szinte minden évben, mert öregfiúk mérkőzéseket szerveznek a nagy csapatok között, s az utóbbinak felelt meg az, amikor az egykori magyar olimpiai csapat az akkori románokkal csapott össze. Ezen kívül hetente kispályás focizik, amit nagyon élvez, szeret, s kondícióját is ezzel tudja jól megtartani.

Süvöltős Mihály összefoglalásként megállapítja, hogy számára a sport önuralomban, kitartásban, fegyelmezettségben rengeteget jelentett. De rengeteget jelentett számára az emberekkel való megismerkedésben, kapcsolatfelvételben is. Debrecenben ma is olyan népszerűségnek örvend, hogy a szemetestől a professzorig mindenki tegezi. Jól-esően veszi tudomásul például, amikor férfifőzéshez a piacon vásárol és érdeklődnek az emberek: „mi van Süvi, lesz-e még kézilabda Debrecenben?”