Teljes hőfokon

2003.09.15.  |  Aczél Ákos

Varga István neve fogalom Debrecenben. Igazi őstehetség volt, zseni – mondják, akik látták kézilabdázni. Ugyanakkor zabolázhatatlan, nehéz természetű ember hírében áll.

Életének gyakori kacskaringói ellenére mindenki tiszteli benne azt a konok kitartást, megalkuvást nem ismerő megszállottságot, amellyel kivételes fizikai adottságaira építve, világszínvonalú teljesítményt mutatott fel. Születésnapja apropóján barátai körében, a debreceni Honda-szalonban mesélt pályafutásának meghatározó élményeiről.

– Sokan úgy tartják, a kezdet már mindent eldönt. Az ön gyermekkorában benne volt a lehetőség, hogy valaha nagy kézilabdázóvá váljon?

– Hát, ahogy vesszük, akkor nem gondoltam, de mint később kiderült, mégis meghatározó volt, hogy Abonyban falusi gyerekként az utca nevelt. Sokat játszottam, állandóan mozogtam, több sportággal is próbálkoztam. Elkezdtem a szolnoki gépipari technikumot, de annyira szegények voltunk, hogy anyám kivett az iskolából. Tizenöt éves koromtól három műszakban dolgoztam az abonyi téglagyárban, dobáltuk a nyers téglát. Utólag rájöttem, ez volt az én alapozó időszakom. Jó fizikummal rendelkeztem, vékony, inas fiú voltam. Ekkortájt érkezett a testnevelési főiskoláról egy edző, Magyar Sándor, aki összeszedett egy csapatot. Eleinte a legügyetlenebbek közé tartoztam, ám gyorsan fejlődtem, felfigyeltek rám. A seregben bekerültem a katonaválogatottba, amely szinte teljes egészében a Budapesti Honvéd élcsapatából állt. Tehetségesnek találtak, leigazoltak.

– Gondolom, innentől fogva végleg elkötelezte magát a kézilabda mellett. Mégis, mi az, ami ehhez a játékhoz vonzotta?

– Kimondhatatlan élvezetet nyújtott a labda. Olyan erővel tudtam eldobni, hogy senki nem fogta meg. Egyszer egy lövésem eltörte a válogatott kapus, Faludy ujját, aki erre így reagált: honnan szedtétek ezt a parasztgyereket, tébécét kap tőle az ember. A végkimerülésig hajtottam magam, önszorgalomból rádolgoztam az edzésekre, fanatikusan küzdöttem a sikerért. A Honvédból – amellyel egymás után három bajnokságot nyertünk – egyenes út vezetett a válogatottba. Részt vettem a 67-es svéd és a 70-es francia világbajnokságon. A 72-es müncheni olimpián második lettem a góllövők listáján.

– Ilyen sikerek után miért jött el a fővárosból? A Debreceni Dózsa játékosaként mire emlékszik vissza a legszívesebben?

– Úgy éreztem, váltanom kell, Debrecenben is jó csapat volt, tetszett óriási, lelkes közönsége. Kezdetben hátrányt jelentett a klubcsere, mégis jól döntöttem, csodálatos időszakot éltem át itt, a hetvenes évek a Dózsa aranykorszakává vált. 1975-ben Ökrös Pista edzői irányításával mi lettünk az első vidéki bajnokcsapat. Sose felejtem el, hogy a döntő meccsre kétezer debreceni utazott el a Honvéd pályájára. A győzelem után itthon pedig tízezres tömeg ünnepelt, a szurkolók a vállukon hordoztak minket le-föl a főutcán. Engem választottak az év játékosának, és meghívtak a világválogatottba. Ezek után 1976-ban életem második olimpiáján is szerepelhettem Montrealban.

– Még ma is emlegetik legendás heteseit és szabaddobásait. Miben rejlett ezeknek a titka?
– Olyan erős csuklóm volt, hogy a csípőm mellől is el tudtam engedni a büntetődobást. Az egyik BEK-találkozón a dán kapus toporogva várta, mikor lendül a karom, és nem vette észre, hogy már rég a hálóban van a labda. Az egész közönség fetrengett a röhögéstől. A szabaddobás-variációkat állandóan gyakoroltam, később a főiskolán tanították technikai újításaimat.

– Milyen viszonyban állt a játékvezetőkkel?

- A bíróknak állandóan feleseltem, aztán a meccs után általában megbántam, amit nekik mondtam. Nem tehettem róla, mindig teljes hőfokon égtem, a játék hevében nem mérlegeltem a szavaimat.

1993. Elnöki fogadás a magyar-román öregfiú találkozón

– A nyolcvanas évek már Nyugat-Németországban találták. Hogyan látja az ott töltött esztendőket?

– A németek évek óta kerestek ajánlatukkal, de a kedvezőtlen politikai helyzet miatt sokáig nem mehettem. Csak 82-ben engedtek ki, ráadásul kizárólag a negyedosztályba, és a családom sem jöhetett velem. Az edzések mellett dolgoztam, Leopárd tankokat szereltem Kasselban. Negyvenhat éves koromban fejeztem be a játékot, tizenegy évig szerepeltem külföldön. A németek nagyon kedveltek, rengeteg barátra tettem szert kint.

– Miért tért vissza Debrecenbe? Mi következett az aktív pályafutás után?

- Németországban jó körülmények között éltem, de mikor megkerestek, hogy újra csinálni kellene egy ütőképes együttest Debrecenben, hazajöttem. 1992-ben elvállaltam a Dózsa elnöki posztját. Hamar rájöttem, nincs elég pénz a tervek megvalósítására, ám hiú ember lévén, végigerőlködtem az ötéves ciklust. Néha úgy tűnt, mintha egyedül nekem lett volna fontos a csapat első osztályban maradása. Ennek ellenére méltatlan vádaskodások értek. Többre vágytam, harcba indultam a kézilabda szövetség főtitkári tisztjéért, Sinka László azonban néhány szavazattal megelőzött. Három évig ligaelnökként tevékenykedtem, időközben az európai kézilabda szövetség ellenőre lettem. Emellett megszereztem az edzői képesítést, és két évig az NB 1-es Kiskőrös férficsapatának trénereként dolgoztam. Jelenleg a Magyar Olimpiai Bizottságban én képviselem Hajdú-Bihart, és részt veszek a megyei önkormányzat ifjúsági és sportbizottságának munkájában, a tömegsport szervezésében.

Koccintás Iliescuval

– A sport menedzselése mellett kacérkodott a közéleti szerepvállalással is. Ez belső kényszerből táplálkozott, vagy inkább népszerűsége okán felkínált lehetőség volt?

– Mindkettő. Büszke vagyok arra, hogy 1993-ban olyanokkal együtt vehettem át Göncz Árpádtól a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, mint Albert Flórián, Magyar Zoltán, Szívós István vagy Balczó Zoltán. Ugyanebből az évből származik egy másik nagyszerű emlékem: a magyar – román öregfiú-válogatottak mérkőzéseinek összehozása. Bukarestben az elnöki palotában román részről Iliescu, magyar részről én mondtam köszöntőt. A románok egyébként mindig rendkívül nagyra tartottak, Everestnek neveztek. Ezért is zavart a két ország közti feszültség, ezt szerettem volna oldani ezzel az ötlettel. Az 1994-es választások előtt négy párt is megkeresett, hogy legyek országgyűlési képviselő-jelöltjük, sokáig győzködtek, mégsem vállaltam el. Azt hittem, többet használhatok a sportnak, ha a sportéletben maradok. Később beláttam, tévedtem.

– Ezért aztán tavaly már a politikusi pályán próbálkozott.

– Legutóbb, mikor Kupa Mihályék a Centrum Párttól megkerestek, már igent mondtam. Tetszett a középen levés gondolata. A választási harcban annyi hatalomféltésből adódó tisztességtelenséget tapasztaltam, hogy kicsit elment a kedvem a politikától. Egyébiránt a választás második fordulója előtt az MSZP és a Fidesz a legmagasabb szintekről is megkeresett, hogy lépjek vissza az ő javukra. Úgy tűnik, a városvezetés azóta orrol rám, ugyanis nem a Fideszt részesítettem előnyben. Nem az a lényeg, hogy ki melyik oldalon áll, sokkal fontosabb, hogy az elvégzendő feladatot a lehető legjobb tudásunk szerint, az emberek megelégedésére oldjuk meg. Teremtsünk szociális biztonságot és jóléti társadalmat. A többi csak politika.

(Forrás: Vagy.hu)