Hosszan tartó, súlyos betegség után, hetvenegy éves korában elhunyt Varga István, a Honvéd és Debreceni Dózsa egykori világválogatott kézilabdázója, a sportág valaha volt legkiválóbb magyar játékosainak egyike.

Mai ésszel szinte fölfoghatatlan, milyen rajongás övezte Varga Istvánt a hetvenes éves kézilabdapályáinak környékén. Most úgy mondanánk, hatalmas sztár volt, de ezzel a kifejezéssel csak karcolnánk a valóságot, mert sportolói nagysága és kivételes személyisége egyaránt minden idők legnagyobb közönségkedvencei közé emelte. Az extraklasszis átlövő ötszörös magyar bajnoknak és ötszörös kupagyőztesnek mondhatta magát, miközben 127-szer öltötte fel a nemzeti együttes mezét, s játszott a világ-, majd – negyvenkét esztendősen (!) – az Európa-válogatottban is.

Fotó: Szabó Miklós

Az Abonyból elszármazott – és szülőhelyére haláláig hallatlanul büszke – fiúra hamar fölfigyeltek a Honvédnál, amely első sikereinek színhelye lett, ám igazi otthonává Debrecen vált. A neve összeforrt a Nagytemplom városáéval, ahol 1973-tól kezdődően ő lett a „pápa”, s ha belépett a híres-neves Aranybika Szálló éttermébe, még két évtizeddel később is mindig ácsit kiáltott a prímás, majd tust húzott Varga tiszteletére, akárkik feszítettek is az asztaloknál.
Mivel a Honvéd nem adta ki a játékjogát, kezdetben egyéves pihenőre kényszerült, de addig sem tétlenkedett: annak a fölöttébb reményteljes felnőttcsapatnak lett az edzője, amelynek a pauza letelte után vezéregyéniségévé magasodott. A Debreceni Dózsa – immár Ökrös István tréner irányításával – 1975-ben megszerezte története első bajnoki címét, s a diadal a játékostársak, a vezetők és a szurkolók egybehangzó véleménye szerint mindenekelőtt Varga zsenialitásának volt köszönhető. A hazai mérkőzéseit a Mikes Kelemen utcai kisstadion nyolc-tízezer nézője előtt játszó együttes győzelmeihez rendszeresen tizenkét-tizenöt góllal járult hozzá az iszonyatos lövőerejű játékos, akinek egészen különleges, elhajlásos, a sorfalat megkerülő szabaddobásai fogalommá váltak a sportágban.
Annak a bizonyos bajnoki címnek a sorsa éppen a Honvéd elleni, budapesti találkozón dőlt el, s a kétezer debreceni szurkolót csak Szőnyi János tévériporter közbenjárására engedték be a Tüzér utcába. A vendégek – persze az igazi tüzér, Varga tündöklésével – 22:21-re nyertek, a debreceni hazaérkezésre pedig így emlékezett az egyszemélyes lövészszázad: „Életem leggyönyörűbb napja volt. Végigvonultunk a főutcán, aztán a Gambrinus-közben egy asztal tetejére állítottak, és úgy kellett szólnom a tömeghez, mint Kossuth Cegléden. Végül koronát tettek a fejemre, mivel gólkirály is lettem...”
A minden tekintetben kiemelkedő, szilárd jellemű és kitűnő humorú Varga 1976-ban meghívást kapott a világválogatottba, négy évvel ez után pedig elköszönt a hazai első osztályú játéktól. Csak úgy, „levezetésképpen” 1982-ben Nyugat-Németországba szerződött, s nagyságát mutatja, hogy már az ötödik ikszben járt, de még az Európa-válogatottba invitálták.
Hazatérve a Debreceni Dózsa elnöke lett, majd 1993-ban megpályázta a kézilabda-szövetség főtitkári posztját, ám azt a meccset elveszítette Sinka Lászlóval szemben. Emberi kvalitásaira mi sem jellemzőbb, mint hogy egy évvel később azt mondta „legyőzőjének”: „Áldom az istent, hogy te nyertél, mindenki így járt jól, mert én már beleőrültem volna az íróasztali munkába.” Sinka később Varga legközelibb barátainak egyike lett, s most azt mondja róla: „Nem ismertem nála jobb lelkű, önzetlenebb embert, s olyat sem, aki jobban szerette az életet, mint ő.”
Az utóbbi időben, noha évekig a kontinentális szövetség delegátusaként dolgozott, szerencsétlenül sikerült politikai szerepvállalása után félreállították, méltatlanul elfelejtették Debrecenben, a tetejébe már a prímás is más az Aranybikában. De a sors tudja, mit csinál: Varga István a magyarországi kézilabda Európa-bajnokság előestéjén hunyt el, s tegnap egy egész sportág húzott tust az emlékére.

Bruckner Gábor NOL.hu 2014.12.07. http://nol.hu/sport/varga-istvan-halalara-1503073