JGYTF Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék

Az érvelés technikái
az 1997-es nyelvészeti vitában

Veres Rózsa, IV. évfolyam
magyar-angol szak

Szeged
1999

Eredeti lelőhelye: http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/new/adatbazisok/alknyelv/szakdolgozatok/Veres.htm
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/alknyelv/szakdolgozatok/Veres.htm
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/~toth/Alknyelv/szakdolgozatok/Veres.htm
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/adatbazisok/alknyelv/szakdolgozatok/Veres.htm 

Tartalomjegyzék

1. A dolgozat célja
2. Általános tudnivalók
3. Érvelési technikák bemutatása az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
3.1.Az érvelés technikái
3.2. A nyelvészeti vitáról
3.3. A kiválasztott vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása
· A szembenálló álláspontok érvelési technikái
· A Nyilatkozatra reflektáló írások érvelési technikái
· Levélváltás
· Csalárd érvek és következményeik
· Három különleges technika
· A vita tanulsága
4. Befejezés
Irodalomjegyzék
 

1. A dolgozat célja
„A nemzet nyelvében él. (...) A nyelv az egyetlen szellemi tényező, amelynek anyagi és gyakorlati ereje és szerepe is van; ezért hatalmas, s ezért esendő. A nyelv adománya nélkül nem lehet se kereskedni, sem országot igazgatni. De aki hibásan beszéli, írja, az - a szellem és az anyag csodálatos csereforgalma révén - hibásan is gondolkodik." (Déry Tibor 1968, 244-5.)

A fenti idézet Déry Tibor „ Van-e szükség a nyelvművelésre?" című írásából való. Ez a kérdés újra és újra visszatér. Így volt ez 1997-ben is, amikor a készülő reklámtörvény apropóján ismét fellángolt a nyelvészek vitája a nyelvtörvény és a nyelvművelés hasznáról, káráról.

Nyelvészek és vita. Ez a két szó adta az ötletet, hogy olyan témáról írjak, ami többek között azt az izgalmas kérdést is felveti, hogy hogyan vitáznak (vitáztak) a nyelvészek.

„A vita legfontosabb eleme az érvelés" - írja Wacha Imre (Wacha 1994, II. 128.). „Minden gyakorlott érvelőnek kell, hogy legyen saját érvelési technikája, sőt kell, hogy legyenek érvelési technikái" (Wacha 1994, II. 111.).

Milyen technikákat alkalmaztak az 1997-es vita cikkeinek írói? Hogyan próbálták meggyőzni egymást álláspontjuk helyességéről, illetve hogyan védték saját elgondolásaikat? Többek között ezekre a kérdésekre is keresem a választ ebben a munkában. Fő célom a kiválasztott vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása. Mivel a vitához hozzászóló írások és a különböző érvelési technikák sora is rendkívül terjedelmes, mindezt a teljesség igénye nélkül teszem. Célom elérése érdekében olyan cikkeket igyekeztem kiválasztani, melyek a vita során leggyakrabban használt, illetve a legjellegzetesebb érvelési technikák bemutatását szolgálják. Remélem, ezzel hozzájárulhatok ahhoz is, hogy az érvelés ezen modelljeit konkrét, írásbeli példákon keresztül minél érthetőbbé, hozzáférhetőbbé, felismerhetőbbé tegyem.

A következő fejezet olyan hasznos tudnivalókat tartalmaz, amelyek nagyban segítik a témában való tájékozódást, illetve amelyeket munkám megírásakor magam sem hagyhattam figyelmen kívül.

2. Általános tudnivalók

Az érveléssel, az érvelés különféle technikáinak alkalmazásával számos magyar és külföldi szakirodalom foglalkozik. Az egyik legrészletesebb, legaprólékosabb hazai rendszerezés Wacha Imre nevéhez fűződik. Dolgozatom megírásakor főként az ő munkájára támaszkodtam. Az alábbiakban olyan klasszikus és modern szerzők magyar nyelven is megjelent műveit ajánlom, akik nagy súlyt helyeznek az érvelés tanítására:
 


Mivel dolgozatomban az 1997-es nyelvészeti vita cikkeinek érvelési technikáit kutatom, célszerűnek tartom felsorolni a sajtóban megjelent idevágó közleményeket is, melyeket az Édes Anyanyelvünk c. folyóirat 4. számában közreadott bibliográfia tartalmaz:

Zappe László: A nyelv és a kormány (Népszabadság, 97. 04. 23.)
Faragó Vilmos: Nyelvbajok (Magyar Hírlap, 97. 04. 25.)
László-Bencsik Sándor: Jöjjön vissza, tanító néni! (Népszabadság, 97. 04. 26.)
Sz. A.: Mit szól hozzá? Törvényt követel az Anyanyelvápolók Szövetsége (168 óra, 97. 04. 29.)
Szabó György: Egyetlen birtokunk elherdálása ellen (Népszabadság, 97. 05. 03.)
(hanthy): Nyelvháború (Magyar Nemzet, 97. 05. 03.)
39 aláíró: Nyilatkozat (Élet és Irodalom, 97. 05. 09.)
Zappe László: Gyarmatosulunk (Népszabadság, 97. 05. 10.)
Sz. G.: Méretes baromság (Élet és Irodalom, 97. 05. 16.)
Grétsy László: Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz (Élet és Irodalom, 97. 05. 16.)
Szentmihályi Szabó Péter: Magyar nyelvészek a magyar nyelv ellen (Uj Magyarország, 97. 05. 16.)
Gy. M.: Törvény a nyelv védelmére? (Uj Magyarország, 97. 05. 17.)
Pomogáts Béla: Uj nyelvújításra van szükség (Magyar Hírlap, 97. 05. 23.)
Hajdú Péter: Felelet a mondolatra (Élet és Irodalom, 97. 05. 24.)
Lovas István: Székeld le az imidzsedet! (Uj Magyarország, 97. 05. 26.)
Bakró-Nagy Marianne-Kálmán László: Miért halt ki a muroma? (Élet és Irodalom, 97. 05. 30.)
(hanthy): Partvonalon kívül (Magyar Nemzet, 97. 05. 31.)
Csatár Imre: Utközben (Magyar Nemzet, 97. 05. 31.)
Seszták Agnes: Nyelvészeti bravúrok (Demokrata, 97. 06. 05.)
Fodor István: Antidemokratikus-e a nyelvvédelem? (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Deme László: Nyilatkozat (kabátlopás-ügyben) (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Széky János: Elôre, nyelvművelôk! (Élet és Irodalom, 97. 06. 06.)
Az idegen nyelvű reklámok ellen – Az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívása (Népszabadság, 97. 06. 10.)
Személyiségi jogokat sértenek – Felhívás az idegen nyelvű reklámok ellen (Magyar Nemzet, 97. 06. 11.)
Beke György: Nyelv és politika (Magyar Nemzet, 97. 06. 13.)
Pilhál György: Anyanyelvtan (Uj Magyarország, 97. 06. 16.)
Kenesei István: Nyilatkozat vita helyett (Népszabadság, 97. 06. 18.)
Radnóti Róbert: Antinyilatkozat (Élet és Irodalom, 97. 06. 20.)
(hanthy): Az üzenet (Magyar Nemzet, 97. 06. 21.)
Nádasdy Adám: Rovarirtóval a szavak erdejében (Népszabadság, 97. 06. 21.)
Grétsy László: Reklámnyelvháború (Szabad Föld, 97. 06. 24.)
Uj Péter: Schöne Hungarian jazik, quo vadis? (Népszabadság, 97. 06. 25.)
Dozvald János: Kell-e nekünk nyelvújítás? (Magyar Hírlap, 97. 06. 25.)
Dr. Rácz János: Visszhang a visszhangra (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Fodor István: Ez a fránya magyar helyesírás... (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Kemény Gábor: Van ilyen kézikönyv! (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Fábián Pál: Tájékoztatás, kérés, ígéret (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
Széky János: Tisztelt nyelvművelôk! (Élet és Irodalom, 97. 06. 27.)
(v.b.): Európa és a nyelvi sokszínűség – Tanácskozás az Akadémián (Magyar Nemzet, 97. 07. 01.)
Varga Domokos György: ,Mert anyád nyelvét bízták rád a századok..." (Demokrata, 97. 07. 03.)
Daniss Gyôzô: A XXI. században is lesz anyanyelv (Népszabadság, 97. 07. 05.)
Cs. Kiss Éva: Hacuka, Sörpatika, Bútor-room, Lufiland (Népszabadság, 97. 07. 09.)
Grétsy László: A nyelvi környezetszennyezés ellen (Szabad Föld, 97. 08. 05.)
 

3. Érvelési technikák az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
 

Dolgozatomnak ebben a részében először az érvelési technikák rendszerezésének bemutatásával foglalkozom. Ezután röviden szólok az 1997-es nyelvészeti vitáról, majd a vitacikkek érvelési technikáinak illusztratív bemutatása következik.

Hogyan érvelhetünk? Melyek azok a technikák, amelyek segítségével az érvelés hatékonnyá tehető? Az első alfejezet ezekre a kérdésekre keresi a választ.
 

3.1. Érvelési technikák
 

Hétköznapi életünkben is gyakran előfordul, hogy befolyásolni próbálunk másokat, illetve, hogy mások próbálnak bennünket befolyásolni. A meggyőzés a befolyásolási szituációk jellegzetes típusát alkotja. Lionel Bellenger szerint a meggyőzés vagy rábeszélés nem más, mint „a partner vagy a hallgató befolyásolása, elmozdítása eredeti gondolataihoz, szándékaihoz ismereteihez képest" (Wacha 1994, II. 109.). a meggyőzés tehát azt a szándékot jelöli, hogy „el akarjuk érni a partnerünknél, hogy megértse, elfogadja, jónak tartsa az elgondolásunkat, olyannyira, hogy ennek eredményeként melléje álljon, sőt, ha szükséges, ezután képviselje is" (Wacha 1994, II. 109.).

Wacha Imre a meggyőzés folyamatának két lépését különbözteti meg. Az első lépés a partner megértése kell hogy legyen. Csak ezután következhet a folyamat második lépése, „a saját elgondolás kifejtése" (vö: Wacha 1994, II. 108-9.). Ehhez nyújtanak segítséget érveink, amelyek „bizonyos összefüggések alapján megvilágítanak valamiféle centrális megállapítást, következményt, konklúziót" (Zentai 1998, 42.). ahhoz, hogy az érvelő elérje célját, mindig tisztában kell lennie azzal, hogy mikor milyen típusú érveket használjon. Az érvelés technikáival foglalkozó szakirodalomból nyújtottam ízelítőt dolgozatom második fejezetében. Itt most csupán két hazai munkára hívnám fel a figyelmet. Az egyik Síklaki István 1994-ben megjelent könyve, amely „A meggyőzés pszichológiája" címet viseli. A másik pedig „A korszerű retorika alapjai" című kétkötetes munka, mely Wacha Imre nevéhez fűződik. A két mű más-más szemszögből közelíti meg az érvelés témakörét.

Amint a címből is kitűnik, Síklaki munkája az érvelés pszichológiai, lélektani oldalára koncentrál. A könyv írója elsősorban olyan befolyásolási stratégiák közül válogat, melyek nem ritkán „csalárd" módon visszaélnek „kognitív folyamatainkkal", vagy „érdekeinkre apellálnak" (Síklaki 1994, 51.). ezt a válogatást a szerző a való életből vett példákkal is illusztrálja. Elsősorban a hallgató oldaláról vizsgálja a különféle technikákat, és gyakran megjelöli e csalárd trükkök ellenszerét is. Számunkra különösen érdekes e kis könyvnek az a része, mely Robert H. Thoules - a Cambridge-i egyetem pszichológia professzorának - „Egyenes és csalárd gondolkodás" (Straight and Crooked Thinking) c. művére támaszkodva 38 olyan csalárd trükköt ír le, amelyek az emberi gondolkodási szokásokkal élve vagy visszaélve igyekeznek másokat meggyőzni. Természetesen nem ítélhetjük el ezeket a technikákat, hiszen gyakran a legjobb szándékkal alkalmazzuk őket. Mivel a példaanyagként kiválasztott vitacikkek írói is alkalmaztak ilyen fogásokat célszerűnek tartom felsorolni a trükkök egy részét:
 

¨ Érzelmi töltésű szavak használata

¨ Állítás, amely a „minden" minősítőt implikálja, de csak a „néhány" minősítő igaz.

¨ Ellenfelünk állításának felnagyítása akár ellentmondással, akár félreértelmezéssel.

¨ Az az érv, hogy ne küszködjünk x-szel, ami elismerten rossz dolog, de van még rosszabb y, s erőfeszítéseinket az ellen irányítsuk.

¨ Spekulatív érv alkalmazása

¨ Olyan dilemma alkalmazása, amely figyelmen kívül hagyja, hogy lehetőségek folytonos sora húzódik a két bemutatott véglet között.

¨ Sugalmazás ismételt állítással.

¨ Sugalmazás a presztízsre támaszkodva.

¨ Olyan kérdéseket alkalmazni, amelyek a másikat magára nézve romboló beismerésekre vezetik.

¨ Egy kétes állítást oly módon megfogalmazni, hogy az illeszkedjék a hallgató gondolkodási szokásaihoz, vagy előítéleteihez.

¨ „Mindkét oldal mellett sok minden felhozható, ezért nem lehet a kérdést eldönteni", vagy bármely más megfogalmazás, amely akadémikus kívülálláshoz vezet.

¨ Feldühíteni az ellenfelet, arra számítva, hogy akkor rosszul fog érvelni.

¨ Azért javasolni, vagy elvetni egy állítást, mert gyakorlati következményei vannak a hallgatóra nézve.

¨ Az érvelés céljából előítéleteket vagy indítékokat tulajdonítani ellenfelünknek.

/Síklaki 1994, 58-78./
 

Ez a munka, amint említettem pszichológiai oldalról érinti a befolyásolás egyes stratégiáit, az érvelési technikák szempontjából pedig inkább válogatásnak, semmint rendszerezésnek tekinthető.

Wacha Imre munkájában ezzel szemben a rendszerező jelleg dominál. Pontról pontra haladva vizsgálja az érveléskor alkalmazható gondolatmeneteket. Hét fő stratégiát különböztet meg, melyeket további alcsoportokra tagol. Az alábbiakban felvázolom Wacha Imre rendszerezését leegyszerűsített formában. Mindezt azzal a céllal, hogy az érvelés különféle módszereinek áttekinthető kivonatát adjam, illetve bemutassam azt a rendszerezést melyet dolgozatom további részében felhasználtam. Wacha Imre következőképpen csoportosítja az érvelés technikáit:

· Indukció

· Dedukció

· Ok-okozati következtetés

· Magyarázat

- meghatározás

- összehasonlítás

- analógia

- leírás és előadás

- tényekkel való érvelés

· Kvázi-logikai érvek

- összeférhetetlenségen alapuló érvelési mód

- kölcsönösséggel való érvelés

- tranzitivitásra támaszkodó érvelés

- a precedens vagy igazság szabályának felhasz- nálásával történő érvelés

- érvelés beletartozással

- valószínűséggel való érvelés

· Kényszerítő érvelés (értékekkel ill. közhelyekkel)

- érvelés feltevéssel

- érvelés alternatívával

- érvelés paradoxonnal

- érvelés túlzással

- kérdezés szuggesztív kérdések, csapda-kérdés, vita-kérdés, ellen-kérdés, stílus-kérdés, lelkiis- mereti kérdések)

- egyéb kényszerítő érvek (nem-pazarlás érve, hatalmi érvelés, irónia)

/Wacha 1994, II. 112-125./
 

Ez a rendszer nem tartalmazza az egyes technikák részletes bemutatását, de segít abban, hogy eligazodjunk a vitacikkek írói által használt módszerek között.

Az újságcikkek, illetve közlemények, melyeket az előzőekben felvázolt érvelési technikák illusztrálásához segítségül hívtam, egy nyelvészeti vita menetébe illeszkednek. Dolgozatom következő részében erről a vitáról lesz szó.
 

3.2. A nyelvészeti vitáról

Wacha Imre szerint a vitacikkek célja leggyakrabban „vélemények, nézetek nyílt közlése, az ellenvélemény cáfolása, a vitapartner tévedéseinek, hibáinak, hibás nézeteinek bemutatása, a saját nézetek védelme, igazolása". (Wacha 1994, II. 208.). Mindez természetesen az 1997-es nyelvészeti vita cikkeire is igaz. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy ne ejtsünk néhány szót magáról a vitáról, hiszen az egyes írások érvelési technikái nem elemezhetők álláspontjuk tisztázása nélkül.

A cikkek írói nem egyszer maguk is meghatározzák, hogy miről folyik a vita, illetve, kik annak résztvevői. A Magyar Nemzet egyik írása szerint a vita a „nyelvápolók" és a „nyelvleírók" között folyik. Ugyanez az írás így fogalmazza meg a vita központi kérdését: „...kell-e, érdemes-e védeni az anyanyelvet, vagy az olyan öntörvényű, hogy változásait nem lehet befolyásolni" [(1hanthy): Partvonalon kívül. Magyar Nemzet, 1997. 05. 31.]. Egy másik cikkben az író következőképpen jellemzi a szembenálló feleket, vagyis a két nyelvésztábort: „Az egyik tábor azt mondja, van oly erős és találékony a magyar nyelv, hogy új szavakat alkot a számára érthetetlenek helyett, mások meg úgy látják, e főleg angol-amerikai kifejezések hozzájárulnak ahhoz, hogy könnyebben megértsük magunkat a világgal" [(hanthy): Nyelvháború. Magyar Nemzet, 1997. 05. 06.]. Kenesei István szerint a két „párt" nézetkülönbsége abból adódik, hogy míg a „magyar nyelvészek" és „nyelvművelők" szerint a nyelv védelemre szorul az őt érő (káros) külső hatásokkal szemben, addig az „általános és anglista nyelvészek" a nyelvi fejlődést „öntörvényű folyamatnak" tartják (Kenesei: Nyilatkozat vita helyett. Népszabadság, 1997. 06. 18.). Az Édes Anyanyelvünk 4. számában megjelent közlemény (1997. október, 13.) szerint a vita központi kérdése az, hogy „be kell-e, be szabad-e s egyáltalán be lehet-e avatkozni valamilyen módon a nyelv életébe, a nyelvhasználat alakulásába". Mivel az ellentétek a két nyelvésztábor között a születendő reklámtörvény kapcsán erősödtek fel, találónak érzem a közlemény címét: „Sajtóvita a nyelvtörvény s a nyelvművelés hasznáról és káráról". Ez a tömör megfogalmazás egyszerre jelzi, hogy mi a vita tárgya, illetve miben rejlik a szembenálló felek nézetkülönbsége.

A következő fejezetben néhány kiválasztott vitacikken keresztül bemutatom a leggyakrabban használt, illetve legjellegzetesebb érvelési technikákat. A vizsgálati anyagként használt írások általában nem csupán egy bizonyos álláspontot fejtenek ki, hanem eközben egymásra is reflektálnak. Így gyakran nem tartanak igényt a teljességre, hanem csupán résszempontoknak adnak hangot. Érvelésük ezért gyakran egyirányú, s nem ritkán megmaradnak a kérdésfeltevésnél vagy egy-egy lényeges szempont kiemelésének, valamely részének cáfolatánál. Ezért az elemzés során nem a cikkek megjelenésének időrendjét tekintettem szervező erőnek, hanem sokkal inkább a tematikus szerveződést, így az egymásra reflektáló cikkek tartalmilag laza hálót alkotnak.
 
 
 

3 Érvelési technikák bemutatása az 1997-es nyelvészeti vita néhány cikkében
 

Ebben a fejezetben az 1997-es nyelvészeti vita kiválasztott cikkeiben fellelhető főbb érvelési technikák bemutatására vállalkoztam. Az elemzést két olyan közlemény vizsgálatával kezdem, melyet a szembenálló felek álláspontját tükrözik.

Elsőként az Anyanyelvápolók Szövetségének nézeteivel ismerkedhetünk meg. Bár felhívásuk csak 1997. 06. 10-én jelent meg a Népszabadságban, a közleményben rögzített célok már a Szövetség 1997. április 19-i közgyűlésén is megfogalmazódtak (vö. Édes Anyanyelvünk, 1997. jún., 4.). Ez a felhívás a nyelvvédők egy jelentős csoportjának nézeteit tükrözi. Ezután annak a Nyilatkozatnak a bemutatása következik, amelyben 39 aláíró tiltakozik a nyelvtörvény, illetve a nyelv életébe történő beavatkozás ellen, megkérdőjelezve ezzel a nyelvművelés hasznosságát is. A többi vitacikk az ebben a két közleményben kifejtett nézetekre reflektál. Ezek az írások természetesen nem homogének. Egy csekély részük elveti a nyelvtörvény és a nyelvművelés hasznosságát is, és egyetért a Nyilatkozat tartalmával. Az írások másik - csupán néhány cikket felölelő - része azonban mindkettőt - a nyelv törvényi, rendeleti úton történő szabályozását és a nyelvművelést - egyaránt nélkülözhetetlennek tartja. A legtöbb írás azonban azt a nézetet vallja, hogy míg a nyelvművelő, nyelvvédő tevékenység valóban fontos, kívánatos, sőt megerősítendő, addig a nyelv törvényi szabályozása rengeteg káros következményt vonhat maga után.

Az elemzésre kiválasztott írások első pontját tehát a szembenálló álláspontokat tükröző közlemények alkotják. Ezután a Nyilatkozatra reflektáló írások sorából válogattam egy csokorra valót. Példát látunk majd ún. „levélváltásra" is, és megfigyelhetjük azt is, hogy mit válthat ki a vitapartnerből a „csalárd" érvek alkalmazása. Ezután három különleges érvelési technikával ismerkedhetünk meg, s végül nem marad el a vita tanulságainak összefoglalása sem.

Célom nem az, hogy az e cikkekben fellelhető összes érvelési stratégiát tételszerűen regisztráljam, hanem az, hogy a legjellegzetesebb ill. legérdekesebb technikákat kiválasztva az érvelés bizonyos módjainak illusztratív bemutatását adjam oly módon, hogy az egymásra reflektáló cikkek az egyes érvelési technikák alkalmazásának következményeit is tükrözzék.

·A szembenálló álláspontok érvelési technikái
 

Az idegen nyelvű reklámok ellen - Az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívása (Népszabadság, 1997. 06. 10.)Már a cím is sok mindent elárul a mondanivalóról és a stílusról. Itt az alcím is segítséget nyújt, és jelzi, hogy egy hivatalos közleménnyel van dolgunk. Ennek megfelelően az írást pontosság, tárgyilagosság jellemzi: a részletek arányát a közlendők fontossága szabja meg.

A felhívás többször is megismétli az elérendő célt, amely először az első bekezdésben fogalmazódik meg: „szövetségünk elengedhetetlennek tartja, hogy a reklámtörvényben legyen olyan rész is, amely a reklámok nyelvhasználatával foglalkozik". A szabályozás melletti első érv ok-okozati összefüggésen alapul, melyben okként a reklámok köznyelvre gyakorolt hatását jelöli meg, okozatként pedig a reklámszövegek szabályozására mutat rá.

A cél tisztázása után a vitás kérdések exponálása következik, mégpedig a védekezés-támadás dialektikus technikájának alkalmazásával. Először beismeri, hogy „a reklámokban az idegen szavak használata világjelenség, amelynek hatása, divatja alól a magyar üzleti világot kivonni nehéz, sőt megoldhatatlan feladat volna". A következő mondatokban azonban már jelzi, hogy mindez nem jelenti azt, hogy nem is kell megpróbálni tenni valamit ez ellen a jelenség ellen. A 3. bekezdésben ellentétes szerkesztésmóddal emeli ki a jelen helyzet válságos voltát, amiből csak egyetlen kiút van, a cselekvés: „A legutóbbi években azonban olyan mértékben elszaporodtak a korábban soha nem hallott s immár a megértést nagymértékben gátló idegen, főleg amerikai-angol szavak, továbbá tűnnek fel teljesen idegen nyelvű reklámok, reklámjelmondatok, hogy ennek a káros, ártalmas divatnak a felerősödését, további terjesztését nem nézhetjük tétlenül". Ez az egyetlen mondat számtalan érvelési mód illusztrálására alkalmas. Figyelemre méltó a körmondat szerkesztési módja, ahogyan a lényegi mondanivalót késleltetve egyre jobban felcsigázza az érdeklődést. Az érvelés kényszerítő erejű eszközöket, értékfogalmakat is segítségül hív („káros, ártalmas"), és ún. „csalárd" trükköt is bevet: hangsúlyozza az idegen szavak terjedésének negatív gyakorlati következményét (gátolják a megértést). Ez a fajta változatokban gazdag érvelés, valamint a jelen ilyen mértékű, jövőt is veszélyeztető, negatív beállítása csak a cselekvés útját hagyja nyitva, nem kínál más alternatívát. A következő mondat tartalmazza a tulajdonképpeni felhívást, amely így már megfelelően előkészítve foglalja össze az írás központi mondanivalóját: „Anyanyelvünkért és annak használóiért érzett felelősségünk tudatában ezért nyomatékosan arra kérjük fel mindazokat, akiknek a reklámtörvény végső megszövegezésében szerepük van, vagy lehet, tegyenek meg mindent azért, hogy a megszületendőben levő reklámtörvény, amely szép számmal tartalmaz különféle reklámtilalmakat és korlátozásokat, ne engedjen zöld utat az olyan reklámoknak, amelyek a közérthetőséget veszélyeztető túlzott idegenszó-használatukkal vagy teljes egészében idegen nyelvű voltukkal súlyosan sértik a magyar nyelvű lakosság személyiségi jogait". Ez a nagylélegzetű, logikusan felépített körmondat magába foglalja a felhívás célját, főbb érveit, és a felhívás "címzettjeit" is megjelöli. A különálló érvek jó ütőkártyának bizonyulnak, s a kiegészítő érvek következetessé teszik a meggyőző gondolatokat. A kulcsérvek állandó ismétlése (pl. a közérthetőség veszélyeztetettsége, a lakosság személyiségi jogainak megsértése, negatív jelen-kép hangsúlyozása stb.) szintén meggyőzőbbé, követhetőbbé teszi az érvelést.

A felhívás befejezése rendkívül hatásos, az érzelmekre éppúgy épít, mint az értelemre. Ezek az utolsó gondolatok a fenyegetettség érzését fokozzák, ami az azonnali cselekvés szükségéről győz(het)i meg a hallgatót: „Még ma, mert holnap talán már késő lesz".

Összefoglalva a közlemény érvelésének főbb tanulságait, láthattuk, hogy a felhívás egészét logikusság, könnyen érthetőség jellemzi, melyet többek között a kulcsérvek ismétlésével és a kötőszavak (azonban, mert) megfelelő hatásával ért el. A meggyőzés érdekében háromszor is megismétli a fő mondanivalót: a bevezető részben említésként, a felhívás fő részében kifejtve, a befejezésben pedig visszautalásként, konklúzió formájában. Az írás betartja a szövegek megszerkesztésének 4 fontos elvét is: az egység, a folyamatosság és a logikusság és a mondanivaló arányos elrendezésének követelményét. Láthattunk néhány példát „csalárd" érvek alkalmazására ill. kényszerítő erejű érvelésre is. Ez utóbbira jó példa a „felelősség" hangoztatása is, amely olyan konkrét értéket képvisel, melynek nevében minden felszólalás létjogosultságot nyer (vö. Wacha 1994, II. 121.).
 


39 aláíró: Nyilatkozat (Élet és Irodalom, 1997. 05. 09.)A cím itt is jelzés értékű, a felütés pedig már egyértelműen jelzi, hogy szintén egy hivatalosnak szánt közleményről van szó. Az írás fő mondanivalóját a nyilatkozatok szokásos frázisai keretezik. Már a bevezetésben megtörténik az álláspont határozott kijelölése, amely előreutal a nyilatkozat fő részének tartalmára: „Alulírott magyar nyelvészek felemeljük szavunkat az ellen a javaslat ellen, hogy a magyar nyelvet rendeleti úton kell megvédeni egyes « károsnak » ítélt folyamatoktól /közelebbről az idegen szavak, fordulatok használatától/". A befejezés ugyanezt a gondolatot ismétli meg szinte szóról szóra, hasonlóan hivatalos stílusban, de már összegzés, konklúzió gyanánt: „A mellékelt nyilatkozatban magyar nyelvészek tiltakoznak az ellen a gondolat ellen, hogy a magyar nyelvet Magyarországon törvénnyel, rendeletekkel kellene védelmezni...". A hivatalos jelleg a mondanivaló újabb komolyságát, súlyát emeli ki. A tárgyilagosság azonban a közlemény középső részére már kevésbé jellemző. A Nyilatkozat fő része egyre inkább mellőzi a hivatalos stílus kötöttségeit. Már a felütésben is láthattuk, hogy a „káros" szó idézőjelben szerepel, hasonlóan a „nyelvvédők" kifejezéshez. Ezek az írásjelek nem csupán idézetek jelzésére szolgálhatnak, de az irónia jelei is lehetnek. A Nyilatkozat írói a továbbiakban tulajdonképpen azt igyekeznek bizonyítani, hogy a „károsnak ítélt folyamatok" éppenséggel hasznosak, a „nyelvvédők" tevékenysége pedig épp a nyelv természetes fejlődése ill. változása ellen irányul. Ez a nyilatkozók által felállított paradoxon és az ironikus (olykor gúnyos) hangvétel az egész műre rányomja a bélyegét. Nézzünk most erre példát!

Az aláírók a „nyelvvédők" javaslatát (ti., hogy a nyelvet rendeleti úton kellene védelmezni) támadják, mégpedig azért, mert „ez a javaslat igen elterjedt - a tudomány mai állása szerint téves - nézeteken alapul". Ez - a tudomány mai állására hivatkozó - kényszerítő erejű hatalmi érv a nyelvvédők kompetenciáját vonja kétségbe. Ilyen érveket általában azért használunk, mert így nagyobb súlya van érveinknek. Ez gyakran a túlzás határát súrolja (vö. Wacha 1994, II. 125.). A nyelvművelők hozzáértésének újabb kételye szólal meg a következő mondatban: „A « nyelvvédők » keverik az értelmes minősítéseket (...) és az értelmetlen kifejezéseket (...)". Ez az értékfogalmakat felhasználó érvelés mód szintén a kényszerítő érvek csoportjába sorolható. A nyilatkozók egyik legfőbb érve az ilyen szavakat korlátozó rendeletek ellen, hogy „az idegentől való ódzkodás alighanem ősi ösztöneinkhez tartozik. Ezt az archaikus ösztönt használják ki a különböző idegengyűlölő és fajgyűlölő ideológiák is". Ez az érv nyilvánvalóan nem alapulhat tényeken. Ezek hiányában spekulatív gondolkodás veszi át az érvelés szerepét (vö. Síklaki 1994, 69.). A nyilatkozatra reflektáló nyelvészek nagy része ezt a néhány sort érezte a leginkább sértőnek az ironikus megjegyzések mellett. Úgy érezték, hogy méltánytalanul és alaptalanul hozták kapcsolatba tevékenységüket ezekkel a veszélyes ideológiákkal.

A közlemény következő érve múltbeli példákkal (pl. püspök, templom szó meghonosítása.), vagyis a precedens szabályának felhasználásával támasztja alá azt, hogy „mindig a beszélők többségének nyelvhasználata dönti el, hogy meghonosodik-e a nyelvben egy-egy új kifejezés". Ezt követően a túlzás eszközét alkalmazza: „nevetséges lenne azt állítani, hogy magát a kulturális befolyást csökkenteni lehetne az idegen szavak kirekesztésével vagy más, nyelvvédő rendeletekkel".

 

A következő idézet a veszély felvillantásával (és felnagyításával) igyekszik a feltételezést elfogadtatni: „a nyelvvédő rendeletek ... csak a társadalmi feszültségek növeléséhez és emberek, szervezetek felesleges meghurcolásához vezetnének (azon kívül persze, hogy nélkülözhetetlenné tennék a nyelvvédőket, akik a szakvéleményt írogatnák)". Az idézett mondat zárójeles része nyílt gúnnyal támadja a nyelvvédőket, azzal vádolva őket, hogy csupán érdekük kívánja úgy, hogy támogassák a rendeletek gondolatát. Az érvelés céljából előítéleteket vagy indítékokat tulajdonítani ellenfelünknek értelmetlen dolog, hiszen ez nem viszi előre a probléma megoldását, s csupán a vitapartner felbosszantását vagy eltávolodását eredményezi.

A nyelvvédők utolsó érve az analógiát használja fel, ami nem más, „mint a képzelet által két vagy több egymástól különböző dolog között felállított hasonlóság" (Wacha 1994, II. 118.). „A nyelv változása demokratikus folyamat..." - az idézett megállapítás a hasonlóságot a nyelvi és egy bizonyos politikai rendszer között állítja fel. A végső érv, melyet ellentétes szerkesztésmód emel ki, az „erkölcsileg elfogadott", „helyes" általános értékre hivatkozik: „Bár nyelvérzékünket mindenkor sérteni fogják az újítások, nem lenne helyes, ha adminisztratív eszközökkel próbálnának harcolni ellenük".

Az írás gyakran alkalmaz ún. kényszerítő erejű érveket és „csalárd" trükköket is. Láthattuk, hogy egyik legfőbb eszköze az irónia ill. a gúny bevetése volt. Sajnos ez gyakran több kárt okoz, mint hasznot, hiszen az ilyenfajta megnyilatkozások legtöbbször inkább döbbenetet és ellenállást idéznek elő, s nem segítik azt a célt, hogy a partner mellénk álljon (vö. Wacha 1994, II. 125). Talán ezért is indította el a Nyilatkozat tiltakozó és védekező jellegű cikkek egész sorát. Hasonló a helyzet az értékekkel történő érveléssel is, amire mindkét cikkben bőséges példa akad. Ez az érvelési mód általában azért nem célravezető, mert „mindegyik fél annyira ragaszkodik a maga megdönthetetlen értékrendjéhez, hogy a tárgyalópartnerek nem hogy közelednének, inkább erőteljesen eltávolodnak, elszigetelődnek egymástól" (Wacha 1994, II. 120.)

·A Nyilatkozatra reflektáló írások érvelési technikái.

A nyilatkozat tartalma és stílusa különböző vitacikkek egész sorát hívta életre. Ezek között felfedezhetők védekező jellegű írások, de még gyakoribban a vitatkozó jellegű cáfolatok, melyek a Nyilatkozat kulcsérveinek megdöntésével kívánnak meggyőző hatást elérni. Ezek az írások kitűnően illusztrálják azt is, hogy az előző közleményben látott érvelési technikák ill. stíluseszközök (pl. paradoxon, irónia, gúny stb.) milyen hatást érhetnek el vitapartnerünkben.
 


Szentmihályi Szabó Péter: Magyar nyelvészek s magyar nyelv ellen
(Új Magyarország, 1997. 05 16.)Hétköznapi életünkben is szembetalálhatjuk magunkat ironikus, gúnyos megjegyzésekkel. Ezekre többféleképpen reagálhatunk, de a legjobb, ha figyelmen kívül hagyjuk őket. A vitapartner célja ugyanis gyakran az „ellenfél" feldühítése, ezzel „arra számítva, hogy akkor rosszul fog érvelni" (Síklaki 1994, 78.). Ha nem reagálunk, képesek vagyunk meghiúsítani a szembenálló fél célját, s felülemelkedve negatív érzéseinken higgadtabban koncentrálhatunk az érvelés bizonytalan pontjainak rámutatására és cáfolására.

Ez az írás a paradoxonra paradoxonnal, a gúnyra gúnnyal vág vissza. Ezzel csak tovább mélyíti a szakadékot a vitázó felek között. Már a címben alkalmazott paradoxon is a nyílt gúny eszközét hordozza magában. Az első részben a Nyilatkozatról szerzett első benyomások kapnak hangot, majd a közlemény első sorait szó szerint is idézi. A következő bekezdésben már saját szavaival foglalja össze a Nyilatkozat lényegét, s bár előrebocsátja, hogy nem szeretné eltorzítani annak tartalmát, szándéka ellenére ezt teszi. Érvelése nem mentes az indulattól sem: „... nemcsak az idegen szép, hanem az idegen szó is: nem szabad megriadnunk a nyelvi újdonságoktól, különben idegen és fajgyűlölő konzervatívok és ráadásul tudománytalanok is vagyunk". Mondanivalóját ellentétes szerkesztésmóddal emeli ki. Először látszólag egyetért a nyilatkozók véleményével: „A nyilatkozat aláíróival én is bízom a magyar nyelv egészséges életerejében...". Ezután azonban kifejti saját véleményét is: „alig hinném, hogy bárki is valamiféle Központi Nyelvbűnözési Igazgatóságot (akarna) létrehozni - bár legalább az utcán elhelyezett idegen nyelvű cégtáblák és hirdetések esetében komoly szankciókat is szívesen látnánk sokan". Ez az idézet jól illusztrálja azt az érvelési trükköt, amikor a már-már groteszk túlzás eszközét használva az enyhébb megoldást elfogadhatónak, sőt kívánatosnak tüntetjük fel, s ezzel kényszerítjük partnerünket egyértelmű állásfoglalásra. Az író ráadásul mindezt mások („sokak") nevében teszi, s így mondanivalója nagyobb súlyt kap.

Ezután a cikk az analógia eszközét használja, s olyan elismert, közértékeket hordozó múltbeli mozgalmak ill. személyek említésével érvel, akik sokat tettek nyelvünk fejlődéséért. A következő idézet jó példa a kérdezés meggyőző funkciójára: „Vajon ezek szerint Kazinczy és társai nyelvújítási küzdelme éppúgy felesleges, sőt káros volt, mint Kosztolányiék nyelvvédő harcai az idegen (...) szavak és fordulatok ellenében?" - ez a mondat az értékek, tények, érzelmek velejébe vág, így ún. lelkiismereti kérdésnek is tekinthető. Síklaki István ezt a fajta érvelési technikát is a csalárd trükkök közé sorolja, hiszen az író olyan kérdést alkalmaz, amelyek a másik felet magára nézve romboló beismerésekre vezetik (vö. Síklaki 1994, 74.).

Az érvelés további részében a cikk kissé a személyeskedés irányába tolódik, előítéleteket ill. indítékokat tulajdonít a Nyilatkozat (alá)íróinak, s mindezt a gúny eszközével teszi: „Mármost anglistaként sem vagyok képes felfogni, milyen különleges érdeke fűződik a magyarországi angol nyelvészeknek ahhoz, hogy az idegen (angol) szavakat és fordulatokat lehetőség szerint ne helyettesítsük magyarokkal. Ha csak nem a Hunglish (Hungarian-English) dialektus nyelvi jogaiért óhajtanak színre lépni". Függetlenül attól, hogy e vélt indítékok igazak vagy sem, a közös bennük, hogy a vita menetét nem viszik előbbre. Egy szemléletes képpel még érzékletesebbé teszi a Nyilatkozat iránti ellenszenvét: „Ez a szociális manifesztum olyan ellenfelet ütött meg, mely már a padlón van - a magyar nyelvet és a magyar nyelv védelmezőit". Ez az idézet nem csupán érzelmeket közvetít, de - céljának megfelelően - részvétet is kelt az olvasóban. A következő mondat a Nyilatkozat szavait idézve még optimizmusról árulkodik: „a magyar nyelv lesz olyan erős, hogy külső segítség nélkül is kivédi az ilyen szavak invázióját", az invázió szó alkalmazása és a zárójelbe tett magyarázó megjegyzés „(invázió - lásd elözönlés...)" - jelzi, hogy ez az optimizmus nem valódi.

A befejezés Zappe László Gyarmatosulunk c. cikkét idézi (Népszabadság, 1997. 05. 10.), s mély pesszimizmusról árulkodik: „Bizony, szépen gyarmatosulunk, s itt már felesleges a szó meg a nyelvészet is". Az utolsó sor gúnyosan csattan: „Világ angol nyelvészei, egyesüljetek!".
 


Fodor István: Antidemokratikus a nyelvvédelem?
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 06.)

Ez a cikk a cáfolatok csoportjába tartozik. Az író több pontban nem ért egyet a nyilatkozókkal. Logikusan, többnyire ok-okozati érvek felhasználásával, illetve magyarázattal mutat rá a Nyilatkozat gyenge pontjaira, majd ezekkel kapcsolatban sorra kifejti ellenvéleményét. Az írás hosszabb terjedelmére való tekintettel, nem megyek végig az érvelés különböző technikáinak során, de a tanulság kedvéért, néhány jellegzetes és hasznos eljárást célszerűnek tartok felidézni.

Az első jelentős érv a Nyilatkozat demokráciára való hivatkozását támadja: a demokrácia „politikai fogalom, nyelvi változásokra nem alkalmazható". Ezzel rámutat az analógia erőltetett voltára, s így megdönti az érv hitelét.

Az ilyen szavakat illetően egyértelműen megfogalmazza álláspontját ti., hogy az angol szavak beáramlása ellen tenni kell. Ezen szókészleti elemek „gátlástalan beözönlése" ugyanis „két hátrányos következménnyel járna". Egyrészt „megnövelné a mai beszéd és írás közti különbséget", másrészt „jelentős megértési nehézséget okozna a kevésbé iskolázott rétegekben, tehát a lakosság túlnyomó részében". Ezzel a logikus magyarázattal nem csupán a Nyilatkozatra reflektál, de cáfolja György Péter állítását is (Élet és Irodalom, 1997. 05. 23.), miszerint „országunk már ma is kétnyelvű...". Rámutat a kijelentés hamis voltára, s ezt a továbbiakban tényadatokkal is alátámasztja.

Bakró-Nagy Marianne és Kálmán László írására (Élet és Irodalom, 1997. 05. 30.) reagálva az író egy jellegzetes építkezési módot alkalmaz. Először az említett cikk érvelésének erényeit emeli ki, és egyetért abban, hogy „a nyelvek kihalásának külső, nem pedig belső jellegéből fakadó okai vannak". Ezt azonban nyomban kiegészíti azzal, hogy „a pusztulás, a nyelvekre legelőször az idegen szavak elburjánzásában jelentkezik, amely aztán meggyorsítja a folyamatot". Ez a szerkesztésmód kiemeli az érvelő mondanivalóját, a kiegészítő érv alkalmazása pedig következetesebbé teszi a meggyőzést.

Az írás igen fontos részét foglalják el a szerző javaslatai. Ezzel ismételten azt bizonyítja, hogy nem ellenfele legyőzését kívánja elérni, hanem annak meggyőzését a közös cél elérése érdekében. A nyilatkozó anglista nyelvészeknek javasolja, hogy lépjenek fel az utcai feliratok hibás angolsága ellen, „hiszen ez az ő igazi szakterületük". Ezt a javaslatot támasztják alá a cikkben felsorolt példák is, melyek „a tömegtájékoztatás nyelvi rontásait" illusztrálják. Az írás végső érve, hogy a közhangulat igen leverő, s ezt az idegen nyelvű utcai feliratok tovább rontják. Itt a lakosság nevében szól, s felhívja a nyelvészek figyelmét, hogy „gondolkodjanak el a nyelvészeti szemponton túlmenő társadalmi problémákról is".

Ez az írás - az előbbivel szemben - már egy higgadtabb érvelési stratégiát tükröz, mely által az érvelés sokkal logikusabb, követhetőbb és szimpatikusabb hatást ér el. A cikk a vitapartner(ek) gondolkodásában felfedezett logikai hibákat, szemléleti különbségeket, s a partner által figyelmen kívül hagyott szempontokat udvarias módon mutatja be. Elismeri, elfogadja, sőt dicséri a szembenálló fél elfogadható nézeteit, ugyanakkor hatásosan cáfolja az elfogadhatatlan érveket. Javaslataival, tanácsaival biztosítja a visszavonulás aranyhídját is, mellyel megelőzhető, hogy a partnerben kialakuljon a legyőzöttség érzése, s valami dacos ellenszegülés (vö. Wacha 1994, II. 130.)
 


Deme László: Nyilatkozat (kabátlopás ügyben)
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 06.)Ez talán az egyik szerkezetileg leglogikusabban felépített írás, amely nem csupán tartalmilag, de formailag is részekre tagolódik. Az egyes pontokban kifejtett gondolatokat fejezetrészek vezetik be, melyek sorrendben a következők:

- Előhang
 Nyilatkozat
- Előzmények
- A tények
- A kapaszkodó
- A visszakérdés
- A leleplezés leleplezése
 

Ez az írás - a Nyilatkozatra reflektáló cikkek sorában - inkább a védekező jellegűek közé tartozik. Védekezik, az ellen a kijelentés ellen, miszerint a „nyelvvédők" a nyelvtörvényrendelet szabályozását szorgalmaznák. Az érvelés egésze ez ellen tiltakozik.

Az „Előhang" leírással indít. „Ha meg akarunk győzni egy hallgatót vagy egy hallgatóságot, úgy is tehetjük, hogy elmesélünk, leírunk vagy előadunk egy helyzetet vagy egy eseményt. A leírás vagy előadás érdekesebbé teszi a gondolatok tolmácsolását, konkrétabbá, hitelesebbé, élővé teszi mondandónkat. Ily módon fokozottabban lehet hatni az érzelmekre" - írja Wacha Imre (Wacha 1994, II. 118.). Deme László anekdotája nem más, mint az alcímben is megjelölt „kabátlopás-ügy": „A történet ismerős. Kovácsnak ellopták a kabátját. Szállt, terjedt a hír; mígnem ezt a formát öltötte: Kovács valami kabátlopási ügybe keveredett...". Az anekdota az érvelés menetében újra visszatér, amikor különböző érvek sora után az író így foglalja össze a történteket: „Azaz valóban benne voltunk a kabátlopás-ügyben. Igaz: épp arra ügyelve, hogy el ne lopják. De hát ugye: részvétel ez is!" Ily módon a történet elmesélése hozzájárul a következtetések folyamatának megindításához, és emellett felkelti az érdeklődést is. A mondanivalóban a tények is nagy szerepet kapnak, ezáltal az írás nemcsak az érzelmekre, de az értelemre is hat.

A tények és érvek kifejtésében az időrendiség szempontja dominál, de szerepet kapnak az ok-okozati összefüggések is. A cikk második része („Nyilatkozat") a 39 aláíró által közzétett közleményre reflektál, nemcsak tartalmában, de stílusában is: „Alulírott mély meggyőződéssel csatlakozom annak a Nyilatkozatnak végső kihangzásához, amely az ÉS 1997. május 9-i számában jelent meg; s melyben magyar nyelvészek tiltakoznak az ellen a gondolat ellen, hogy a magyar nyelvet Magyarországon törvénnyel, rendeletekkel kellene védelmezni". Az író tehát egy olyan paradoxon helyzetet teremt, melyben közismert magyar nyelvészként ill. nyelvművelőként csatlakozik egy olyan közleményhez, mely a nyelvvédők ellen irányul. Ez azt a célt szolgálja, hogy a Nyilatkozat, mi több, az egész vita értelmét megkérdőjelezze, s ily módon mutasson rá arra, hogy a nyilatkozók számára talán nem is a cél a fontos, hanem a szembenállás. Ezután az író a „magyar nyelvész" kifejezést értelmezi, ami alkalmat ad arra is, hogy mondanivalóját presztizsére támaszkodva tegye még nyomatékosabbá. Célja talán nem is ez volt, de az olvasóban hasonló hatást kelthet ez a mondat: „Lévén magyar nyelvész e szókapcsolatnak abban a legtöbbek által elfogadott értelmében, mely - esetemben - arra utal: ötvenhatodik éve, magyar szakos egyetemi tanulmányokra alapozva, tudományos szinten foglalkozom a magyar nyelv történetével, mai állapotával, grammatikai alkatával, használati rétegződésével, nyelvjárásaival, irodalmi és köznyelvi formájával, ez utóbbinak hangzási normájával (amellett, hogy mindezek tanulságait felhasználva elméleti, és módszertani kérdésekkel, a társadalom nyelviségének és e nyelviség társadalmiságának, továbbá az interlingvisztikának problémáival is bíbelődöm)". Ennek a részletnek a célja az utolsó „fejezetben" („A leleplezés leleplezése") válik világossá. Az író itt leleplezi a nyilatkozó nyelvészeket, akik nyilatkozatukat így kezdték: „Alulírott magyar nyelvészek". Deme László szerint ez a megjelölés mást takar, mint az ő saját értelmezése: „...az aláírók mind nyelvészek, mert hiszen « a » nyelvvel foglalkoznak (ami nincs, csak nyelvek vannak). S persze magyarok, hiszen magyarul is írnak, és (szakirodalmat kivéve) magyarul is olvasnak...". A cikk kezdeti hivatalos stílusát itt már egyre inkább a gúnyos hangnem váltja fel, ami a 39 aláíró nevével fémjelzett Nyilatkozat gunyoros megjegyzéseire vág vissza. Ezt tovább fokozza a következő bekezdés, amely az előbbi leleplezést egy példával még szemléletesebbé teszi: „Úgy magyar nyelvészek ők, ahogyan fővárosi tisztségviselők mondjuk egy területi bélyeggyűjtő klub tagjai, akik között ott van egy kiskertész-egyesület titkára, egy háztömb közös képviselője, egy horgászkör elnöke, egy iskolai szülői munkaközösség vezetője. Hiszen tisztségviselők mind, és fővárosiak valamennyien." Az utolsó bekezdésben az író leszögezi, hogy a Nyilatkozat aláíróinak magatartásával szemben tőle távol áll e nyelvészek munkájának lebecsülése. A cikket kérdések sora zárja, melyek egy szuggesztív kérdésben „érnek véget": „Miért velünk szemben akarják képviselni azt a végkövetkeztetést, amit - ha filológus módon járnának el - akár tőlünk is idézhetnének?" Ez egy ún. „bekerítő kérdés", amely azt a célt szolgálja, hogy a címzettet magára nézve romboló beismerésre vezesse.

Miután tisztáztuk Deme László írásának keretét, vagyis kezdő- és kiindulópontját, célszerűnek tartom, hogy válogassunk érvelésének olyan technikái közül, amelyek segítségével ezt az utat megtette és amelyek számunkra is tanulságosak lehetnek.

Amint már említettem, a cikk érveinek sorrendjében nagy szerepet játszik az időrendiség. Az „Előzmények" c. részben az író azzal hárítja el a nyilatkozók nyelvtörvénnyel kapcsolatos vádját, hogy csupán kívülálló körök nyomására, „kénytelen-kelletlen" foglalkoznak a kérdéssel az erre hivatott testületek ülésein és orgánumaiban. Határozottan kijelenti, hogy a nyelv védelmét „inkább nyelvtörvény nélkül, mint nyelvtörvénnyel sürgetik". A cikk további részeiben („A tények"; „A belekapaszkodó") tekintélyérvekkel, idézetekkel támasztja alá mindezt. Az illusztrációt tartalmazó induktív érvek magyarázzák, alátámasztják a mondanivalót, és az ebből levonható tanulságot. Az érveléshez felhasznált idézetek azonban - mivel szinte kizárólag az író saját kijelentéseit tartalmazzák - csupán magát a cikk szerzőjét „tisztázzák" az alaptalan feltevések alól. Az idézettel történő tekintélyérv alkalmazásának egyik példája a nacionalizmus gondolatának elhárítása: „ « A magyar nyelvről - a magyar nyelv hetén » címmel ezt írtam: « Akár nemzetközi ünnep is lehetne: az anyanyelv hete. Az anyanyelvé - kinek-kinek a sajátjáé - amely az emberiség közös síkján már nem elválaszt, hanem egybekapcsol, mert születésünkkel nyert emberi külsőnkhöz segít hozzányerni emberi belsőnket, emberi rangunkat; aminél nagyobb rang talán lehet, de szebb bizonyosan nincsen.» S mindezt nem most, amikor már divat, hanem jó negyedszázaddal ezelőtt. (Csongrád megyei Hírlap, 1971. április 20. 3. oldal)".

A cikk utolsó előtti része címének megfelelően („A visszakérdés") kérdések egész sorával érvel. Mielőtt azonban feltenné ezeket a lelkiismereti és vitakérdéseket, példákon keresztül bizonyítja, hogy „Aki a nyelvet csupán vizsgálati nyersanyagnak látja, mint a rovartanos a poloskát, ..., (az) nem tud ... disztingválni, hogy mi gazdagít, és mi terhel". Példák sorával érvel amellett, hogy a „templom" és „püspök" szavunk egykori átvétele nem hasonlítható az idegen (angol) szavak mai divatjához: „Azzal, hogy valamikor az új fogalomként megjelent templom és püspök magával hozta jelölőjét... aligha azonosíthatjuk azt, hogy eldugott falvainkban is Red Bull Pub lett a kocsmából és Second Hand Shop a használtcikk-boltból; hogy az átlapozva olvasóknak szánt napilapok a monetáris kompenzáció kompetenciáját konfrontációs faktornak tekintik." Ilyen és ehhez hasonló példák sorával támasztja alá, hogy a „nyelv elszemetesedése" létező folyamat, s nem csupán „értelmetlen kifejezés" - ahogy azt a nyilatkozók állítják. A bekezdést feszültséget keltő vita-kérdések és szuggesztív („bekerítő") kérdések zárják, melyek egyenesen „az értékek, tények, érzelmek velejébe vágnak", ezért lelkiismereti kérdésnek is tekinthetők. (vö. Wacha 1994, II. 124.) Erre jó példa a következő idézet is: „Kérdem hát: biztos-e, hogy sznobság nélkül, útszéliség nélkül összeomlana a társadalmi kommunikáció? Ennyire gátja volna az ízlésigény az önmegvalósításnak? Nivellálódni csak lefelé lehet?" Ezek a kérdések - a cikket záró már idézett mondat mellett - jól illusztrálják, hogy a kérdezés is lehet része az érvelésnek.

Az előbbi három írás az úgynevezett reflektáló (védekező-cáfoló) jellegű vitacikkeket illusztrálja. A továbbiakban egy nyilvános „levélváltás" érvelésének tanulságaival ismerkedhetünk meg.
 


·Levélváltás

Grétsy László: Levélféle Hajdú Péter akadémikushoz
(Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.)A címnek megfelelően a cikk a levélírás szokásos formai követelményével, a megszólítással kezdődik: „Kedves Barátom". Később kitágítja a hagyományos formai kötöttségeket, és a Nyilatkozat (Élet és Irodalom, 1997. 05. 09.) egyik aláírójához szólva reflektál a közlemény gondolataira.

Grétsy László cikke a Nyilatkozat csúsztatásaira, torzításaira mutat rá, és sorra cáfolja az aláírók - köztük Hajdú Péter - érveit. A „Levélféle" első részében a cikk írója abbéli csalódásának ad hangot, hogy a neves akadémikus nevét egy olyan dokumentum aláírói közt kell viszontlátnia, mely „annak a nézetnek a tudományos kinyilvánítása, hogy a nyelvművelés, az anyanyelv állása, a tudomány mai állása szerint értelmetlen, fölösleges tevékenység..." Grétsy László szerint „a nyilatkozat nem működik csúsztatásokban, torzításokban". A cikk a továbbiakban rámutat a Nyilatkozat torzításaira, és tagadja, illetve különféle érvekkel cáfolja is azokat.

Az első vitás pont, ami ellen szót emel, a nyilatkozók azon állítása, hogy a „nyelvvédők szerint rendeleti úton kell megvédeni a magyar nyelvet az idegen szavak használatától". Ezt a kijelentést az író tagadja, és magyarázatában kifejti a valóságos, tényszerű álláspontot: „A nyelvművelők - sok-sok olvasó, hallgató, néző tanúsítja - nem általában minden idegen szót bírálnak, sőt igyekeznek meggyőzni az érdeklődőket, hogy szükség esetén, vagyis, ha egy új fogalom megjelölésére nincs megfelelő szavunk, s nem is igen remélhető, hogy lesz, el kell fogadnunk az idegen szót, kifejezést". Ennek tisztázása után a kényszerítő erejű „hatalmi érvelés" eszközével él (Wacha 1994, II. 125.), ami alkalmat nyújt az irónia alkalmazására is: „A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvőrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentős része anglista, amerikanista... Honnan is tudhatnák hát, noha az említett akadémiai folyóirat idei első száma jegyzőkönyvszerű hitelességgel tájékoztat róla, hogy az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényű nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó előírások azonban szükségesek". Mindebből levonva a következtetést - hogy „a nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek" - nem marad el a nyelvművelők valódi céljának tisztázása, ami nem más, mint a készülő nyelvtörvénybe belefoglaltatni egy olyan passzust, mely szerint „olyan reklámot is tilos közzétenni, amely túlzott idegenszó-használatával vagy teljes egészében idegen nyelvű voltával sérti a magyar anyanyelvű lakosság személyiségi jogait". Az író többes szám első személyben - tehát mások nevében is - érvel, és érvelésében a lakosság jogaira hivatkozik, ily módon próbál nagyobb nyomatékot adni mondanivalójának. A mások nevében való megnyilatkozásokat mindig indokolni kell, hiszen e nélkül érveink nem állják meg helyüket. Ezt teszi Grétsy László is, amikor az angol nyelvű feliratoktól hemzsegő utcán sétálgató polgárok helyzetét ecseteli, és vitakérdéssel, valamint felkiáltással fokozza a feszültséget: „Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? S az ez ellen tiltakozókat még ki is oktatják?"

Ezután az író a Nyilatkozat azon állítása ellen érvel, hogy a nyelvművelők „a konzervatív nyelvhasználatot" részesítik előnyben. Ezt múltból vett példákkal cáfolja, és ún. vitakérdések segítségével teszi. Ezt illusztrálja a következő idézet: „Ezek szerint a múlt század nyelvújítói mind konzervatívok voltak, amiért több tízezer magyar szót alkottak, hogy a tudományokat magyar nyelven is lehessen művelni?" Ez a komplex érvelési mód rendkívül hatásos lehet, hiszen egyszerre két technikát is egyesít: a kiválasztott példa tekintélyénél fogva alátámasztja, a vita-kérdés kényszerítő ereje pedig meggyőzőbbé teszi az érvet.

Ezek után a nyilatkozóknak azt a kétes - vagy annak vélt - állítását próbálja cáfolni az író, hogy az idegen szavak tömeges átvétele még sohasem járt nyelvkihalással. Ezt a nézetet szintén hatalmi érvvel támadja, épp Hajdú Péter egyik könyvére hivatkozva. Grétsy László többek között a muromák kihalását hozza példának. Egy későbbi cikk (Bakró Nagy Marianne - Kálmán László: Miért halt ki a muroma? Élet és Irodalom, 1997. 05. 30.) épp az írónak ezt az állítását támadja. Fodor István azonban - amint azt már láthattuk - amellett érvel, hogy „a pusztulás, a nyelvekben legelőször az idegen szavak elburjánzásában jelentkezik, amely azután meggyorsítja ezt a folyamatot". Talán maga Grétsy László sem találja meggyőzőnek ezt a példát, hiszen még egy hatalmi érvvel (Róna-Tas András idézet), ill. nyílt gúnyt alkalmazó kényszerítő érvvel is megerősíti: „ha a magyar nyelvet nem is fenyegeti a kihalás veszélye, ha sok olyan elveket hirdető, olyan szemléletű ember él vagy fog élni ebben az országban, mint amilyen elveket és szemléletet a nyilatkozat tükröz - mondjuk néhány millió -, akkor már csakugyan veszély fenyegetné a nyelvet". Az ehhez hasonló ún. kiegészítő érvek a meggyőzés hatékonyságát hivatottak növelni. A gúny alkalmazása azonban elsősorban érzelmeket közvetít, így ahelyett, hogy a szembenálló felek kiegyezését segítené elő, csupán azok eltávolodásához vezet. Ez sajnos még tovább növeli a szakadékot.

Végezetül Grétsy László egy Zsirai idézettel ad nyomatékot mondanivalójának. Az idézet egy iskolai meghívón olvasható, amelyre Hajdú Pétert hívták, hogy megemlékező beszédet tartson a nagy múltú nyelvtudósról.

A cikkben visszatérő elem a címzett megszólítása. Ez nem csak keretbe foglalja a mondanivalót, de olykor meg is szakítja, pl. az író hitetlenkedésének adva hangot: „Nem, az nem lehet, hogy ezt Te figyelmesen elolvastad, s úgy írtad alá". A záró rész erre a mondatra utal vissza, s kéri az akadémikus visszajelzését: „Kedves Péter! Kérlek, nyugtass meg, hogy ha a te aláírásodat is tartalmazó másik irományt nem is, ezt valóban figyelmesen elolvastad".

Az újságcikk a Nyilatkozat azon gyenge pontjait támadja, melyek a nyelvművelők állításait torzítva, felnagyítva ill. félreértelmezve adják vissza. Grétsy László úgy védi ki ezt a technikát, hogy újra állítja az eredeti, szerényebb megfogalmazást, s ezt gyakran még kényszerítő erejű hatalmi érvekkel, idézetekkel, ill. vitakérdések alkalmazásával is alátámasztja.
 


Hajdú Péter: Felelet a mondolatra
(Élet és Irodalom, 1997. 05. 24.)Hajdú Péter válaszának címe is már egy külön érvnek tekinthető. A precedens szabályát felhasználó, múltbeli példát idéző cím az analógia eszközét használja. A hasonlóságot ebben az esetben a múltbeli és a jelenbeli események között állítja fel.

A „Felelet" szerkezetileg 5 pontra tagolódik, amelyeket az író arab számokkal meg is jelöl. Az első rész tényeket közöl: „Grétsy Lászlót meglepi (...), hogy aláírtam 39 (...) nyelvésznek (a) ... Nyilatkozatát a nyelvművelésről". Az író ezzel a megállapítással jelzi, hogy cikke tulajdonképpen egy válasz Grétsy László levelére. Az írás további részében Hajdú Péter megindokolja, hogy miért írta alá a Nyilatkozatot. Így írásának második része magyarázatnak is tekinthető. Az író egyetért a Grétsy által idézett Magyar Nyelvi Bizottság állásfoglalásával, de úgy érzi, hogy „ennek a döntésnek az érvényét az idei áprilisi megnyilvánulások a Magyar nyelv Hetén kissé megrendítik". A Magyar Hírlap egyik cikkére hivatkozik (1997. 04. 25. Faragó Vilmos), mely arról számolt be, hogy „Grétsy ugyanott előadást tartott a veszélyeztetett magyar nyelvről és megfújta a harci riadót". A Nyilatkozat létrejöttét tehát éppen Grétsy László fellépésével magyarázza, s vállalja korábbi állásfoglalását: „Minden ok együtt volt tehát egy Nyilatkozatra, melyet kiváló, fiatal nyelvészek kezdeményeztek, s én a szöveggel egyetértve csatlakoztam hozzájuk. Kész. Fertig". Amint az idézet is példázza, az író idegen kifejezésekkel tűzdeli meg mondanivalóját, mellyel talán az ellenfél bosszantását kívánja elérni.

A cikk 3. része gúnnyal fordul Grétsy ellen, aki az író szerint „megriadt" a Nyilatkozattól, és „némileg visszakozott". Az irónia és gúny eszközét használva a következőképpen „leplezi le" a nyelvművelők valódi célját: „E levélféléből azonban világossá válik, hogy a nyelvvédők a készülő reklámtörvénnyel számolnak, s arra spekulálnak, hogy majd ebben elhelyezhetnek egy jó kis módosító rendelkezést az idegen (angol) kifejezések ellen". Ez a megállapítás a tényeket kissé eltorzítva adja vissza, hiszen Grétsy László cikke nem „az" idegen kifejezések ellen tiltakozik, hanem csupán az olyan reklámok ellen kíván fellépni, melyek túlzott idegenszó-használatukkal vagy teljes egészében idegen nyelvű voltukkal sértik „a magyar nyelvű lakosság személyiségi jogait" (Grétsy, Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.). A 4. pontban az író saját álláspontját tisztázza: „kommunikációs zavar van köztünk" - írja. Szerinte a magyar „befogadó nyelv", ő maga is megtartja az idegen szavak eredeti formáját, ha lefordított formájuk a köznyelvi jelentés alapján elvi zűrzavart okoz. Ezen nézeteit nem fejti ki részletesen, csupán megjelöli a pontos forrást, ahol ezek fellelhetők. A záró rész tiltakozik az ellen, hogy Grétsy László Zsirai Miklós professzor szavait használja fel, s így a neves nyelvészt is „belepréseli" a vitába. Az utolsó mondatban megnyugtatja Grétsyt, hogy mind az „irományt", mind a „levélfélét" elolvasta, és Zsirai szokásos köszönési formulájával búcsúzik: „Zdraszt!". Ezzel elhárítja G. L. tekintélyre támaszkodó érveit, hiszen mint írja - ő maga évekig volt a professzor tanítványa, míg Grétsy alig ismerte őt. A cikk zárása egyfajta provokációnak is tekinthető, amellyel az író hangsúlyozza ellenállását.

Ez a két egymásra reflektáló írás jól megvilágítja a szembenálló felek érvelési módját. Grétsy László a levél műfajának kereteit kitágítva fejti ki nézeteit. Írása olyan egyedi vitacikknek tekinthető, mely egy meghatározott személytől vár választ, ugyanakkor a „szervezett polémia" menetébe is beleilleszkedik, hiszen a vita témájához szól hozzá. Ezek az írások leleplező ill. bíráló módon fejtik ki szubjektív véleményüket, s eközben saját nézeteiket védik, igazolják.

A „levélváltás" kifejezés talán nem is egészen pontos. Ezzel csupán azt kívántam jelezni, hogy két egymásra reflektáló, egymástól kérdező - egymásnak választ adó cikkről van szó. Míg azonban Grétsy László valóban a levélforma kereteit felhasználva fejti ki nézeteit - egyes szám második személyben szólva a címzetthez -, addig Hajdú Péter egyes szám harmadik személyben felel a „levélféle" által felvetett problémás kérdésekre. Ez a fajta közlésforma-váltás jól példázza, hogy a szerep megválasztása hogyan hathat a kommunikációra, illetve hogyan szabályozza, hogy milyen módon és milyen logikai rendszerben és nyelvi formában hozzuk beszédpartnerünk tudomására gondolatainkat. (vö. Wacha 1994, I. 161.).

Grétsy László írása azt illusztrálja, hogy hogyan lehetséges gondolatainkat magánemberként, de közéleti szerepben megszólaltatni. A magánembert a levélforma (a magánlevél formuláinak alkalmazása: a megszólítás, a záró szavak) képviseli. A tegezés és a bizalmas megszólítás (Kedves barátom) közvetlen partnerviszonyról árulkodik. A közéleti helyzetet a „Levélféle" nyilvános megjelenési formája, valamint a vitában való részvétel közéleti funkciója jelzi.

Hajdú Péter írása nem folytatója a „Levélfélének" sem a forma, sem pedig a stílus tekintetében. Az egyes harmadik személyű megszólalás távolságtartást tükröz. Ez a cikk főként a „közönségnek" érvel. A tartózkodást az írás formális stílusa is jelzi. Az író nem magánemberként, hanem közéleti személyként, közéleti helyzetben fejti ki nézeteit. Ezzel kilép a Grétsy László „levele" által sugalmazott szerepéből, ami a partnerviszony átértékeléséhez vezet.

A két írásból számunkra leszűrhető tanulság, hogy a formalitás tekintetében különböző stílusváltozatok közötti választás (ill. váltás) egyben identitásjelzésként is funkcionálhat. A beszélők távolodását jelzi, ha a beszélők - a beszédpontot és a maguk között lévő ellentét jelzéseképpen - stílusukat (vagy egyéb nyelvi jellegzetességeiket) úgy módosítják, hogy azok eltérjenek a partneréitől (vö. Trudgill 1997, 8.). Mindez természetesen érvelésünket is befolyásolhatja, hiszen „az érvelés érvek, érvelési módszerek olyan szintézisét jelenti, amelyben figyelembe kell vennünk számos tényezőt: a tétet, a célt, a partnert, a szituációt, a múltat, a kölcsönös érdekeket". Ezért is állítja Bellenger, hogy „az érvelés (...) az érettség és a kompetencia értékmérője" (Wacha 1994. II. 110.).
 


·Csalárd érvek és következményeik

Dolgozatom korábbi részében (3.1.) már említettem, hogy a csalárd érvek olyan érvelési trükkök, „amelyek az emberi gondolkodási szokásokkal visszaélve igyekeznek másokat meggyőzni" (Síklaki, 1994. 58.). Bár gyakran a legjobb szándékkal alkalmazzuk ezeket a praktikákat, a közös bennük, hogy legtöbbször nem viszik előbbre egy-egy probléma megoldását, s gyakran nem a partner meggyőzését, hanem legyőzését célozzák. A következő cikk többek között ilyen csalárd trükköket alkalmaz. Ennek veszélye, hogy e technikák felfedezése és lelepleződése a vitapartner távolodását eredményezheti, s a trükkök alkalmazója ennek következtében nem ritkán visszavonulásra kényszerül.
 


Székely János: Előre, nyelvművelők!
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 06.)Ez a lendületes írás nemcsak nyelvészeti szempontból szól hozzá a vitához, de indulatosan bírálja a társadalmat is. Ehhez a túlzás eszközét alkalmazza, amit érzelmi töltésű szavak (ill. szleng) használatával egészít ki. Mindez jól megfigyelhető a cikk nyitó gondolatain keresztül: „Már bocsánat, de az én személyiségi jogaimat sokkal inkább sérti a szmötyiben úszó vécé, az aluljáró betonmennyezete alatt sütött döglötthalszagú csirke, a sztrádán kengururáccsal dózeroló bérgyilkostanonc, mint az, hogy a söröző, a fehérneműbolt vagy az autószalon cégtábláján angol a szöveg. S hogy beszálljak az ÉS-ben hetek óta zajló vitába, a bunkó magatartás - a kocsmától a parlamentig - baktériumokat terjeszt, pénzt húz ki a zsebből, égig növeli a vérnyomást, rontja az emésztést, tépázza az idegrendszert, szóval megrövidíti az életet, illetve közelebb hozza azt a pillanatot, amikor (mi, bizonyos igényszint fölött élő emberek) azt mondjuk, hogy ebben az országban nem lehet létezni". Ezzel a felsorolással, fokozással zsúfolt sodró lendületű mondatok környezetünkről rendkívül lehangoló képet rajzolnak - vélhetően - annak érdekében, hogy a másik problémát, az „angol szövegű plakátok" kérdését jobb színben, illetve elviselhetőbbnek tüntesse fel. A „bunkó magatartást" kifogásolja, s egy későbbi részben ki is fejti, hogy pontosan mit ért ezen. Ez az első bekezdés azt a csalárd érvet használja, hogy „ne küszködjünk x-szel, ami elismerten rossz dolog, de van még rosszabb y, s erőfeszítéseinket az ellen irányítsuk". (Síklaki, 1994. 64.). Széky János szerint az igazi probléma nem a nyelvhasználatban, hanem a társadalomban rejlik, s a „bunkó magatartás" sokkal közvetlenebbül „hozzájárul a magyarság sorvadásához (...) mint a maximum íz, no cukor a tévében vagy az It's my way a plakáton".

Ezután az író nyíltan állást foglal a Nyilatkozat aláírói mellett, és - érzelmi töltésű szavakkal - hangsúlyozza, hogy tiltakozik a nyelvet szabályozó rendeletek bevezetése ellen: „Iszonyat, hogy valaki - szabályozni akarja, milyen szavakat használjak beszédben és írásban". Ezzel ismét túloz, hiszen a rendeletek csupán az idegen nyelvű reklámok nyelvezetének korlátozására vonatkoznának, amint ezt Grétsy László idézett cikke, illetve az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívása is bizonyítja. Az író ezután Grétsy László írására (Élet és Irodalom, 1997. 05. 16.) reflektálva kijelenti, hogy nem bízik az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának állásfoglalásában, s ezen véleményének vitakérdésekkel ad nyomatékot: „Nem nyugtat meg Grétsy László cáfolata, miszerint, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága még 1996 májusában tüzetesen megtárgyalta a kérdést, s a leghatározottabban úgy vélekedett, hogy egy általános érvényű nyelvtörvény az idegen szavak ellen káros volna, az egy-egy területre vonatkozó korlátozó, szabályozó leírások azonban szükségesek. Mik lennének ezek a vonatkozó korlátozó, szabályozó előírások? Kicsodák, milyen szinten, mit és hogyan korlátoznának avagy szabályoznának?" Ezek a kérdések feszültséget fokozó hatásuk alapján vita-kérdéseknek tekinthetők, de mivel céljuk nem csupán a konfliktus kiélezése, hanem a partner „elgáncsolása, megzavarása", ún. csapda-kérdésként is értelmezhetők.

Az író Grétsy László érvelését más ponton is „támadja", nevezetesen azt az állítást kérdőjelezi meg, hogy az angol nyelvű reklámszövegek sértenék a lakosság személyiségi jogait. Ez ellen úgy érvel, hogy - kissé egyoldalúan - nem a lakosság érdeklődése, hanem kizárólag a reklámozó cégek érdeke felől közelíti meg a kérdést. Szerinte a reklám célja ugyanis az, hogy „rávegye a vásárlót a vásárlásra, ha pedig ez nem sikerül, akkor a hirdető cég nem személyiségi jogokat sért, hanem egyszerűen hülyeséget csinál". Az író szerint ezen a rendeletek sem segíthetnek.

„Nem a magyar szavakat kell megvédeni" - jelenti ki a következő bekezdés elején. Szerinte a hiba a társadalomban van, hiszen „az a nyelv, amely most beáramlik hozzánk, lényegében a fejlett kapitalizmus középosztályának a nyelve" - nálunk viszont nincs ilyen középosztály, azok pedig, akiknek ezt a funkciót kellene betölteniük vagy „mélységesen zavarodottak", vagy „reflexből másolják a nyugati mintákat", vagy „nem értik, mit kell vacakolni a formákkal" - Széky János ez utóbbit tarja „bunkóságnak". A továbbiakban ennek a középosztálynak a kritikáját adja a tőle megszokott lendületes, olykor cinizmusba hajló stílusban, miközben negatív példákkal szemlélteti az „általános butaság" és „a világ dolgaiban való mélységes járatlanság" ordító megnyilvánulásait: „Amíg nem a káefté ügyvezetőjének macája írta az ismeretterjesztő film magyar szövegét, addig volt rá némi remény, hogy „nefritisz" helyett „vesegyulladás" hangzik el, „maximum" helyett „legföljebb", és nem tájékoztatnak arról, hogy „az árpából sok helyen zabkását készítenek" (...). Amíg hivatásos szedők többnyire kijavított kéziratokat szedtek ki, majd a levonatokat hivatásos korrektorok javították, nem pedig Akrisztike vagy Amónika vitte be számítógépbe a szöveget (...), addig várható volt, hogy a hónapok neve kisbetűvel kezdődik, a pont után pedig szóköz jön". Széky János szerint azonban ezt a kétségbeejtő helyzetet „a világ összes nyelvművelője sem hozhatja helyre, ha megannyi korlátozó előírást adnak is ki". Ezzel a kijelentéssel az író olyan dilemmát alkalmaz, mely a gondolkodást „zsákutcába" kényszeríti. A következő lépés nem lehet más, mint egy váratlan megoldás felajánlása, melyet a partner - más kiutat nem látva - gyorsan el is fogad.

Ez a váratlan megoldás egy „használható helyesírási szabályzat" megalkotása lenne, „mellyel Akrisztike is tud kezdeni valamit, a jelenlegi ugyanis... követhetetlen és megtanulhatatlan (megette a fene azt a regulát, amelyet kétszázkilencvenkilencnél kevesebb pontban nem lehet összefoglalni), s a tanácsadó szótár tele van következetlenségekkel". Az író nem tér ki részletesen e következetlenségekre, így ezen a ponton érvelése támadhatóvá válik, ugyanis olyan érvet használ, ami maga is bizonyításra szorul. Az író javaslata egy olyan „nyelvművelő kézikönyv" megírására vonatkozik, mely „nem riaszt el a puszta terjedelmével (két kötet 2585 oldal); ha mindezt tudnom kell, hogy helyesen beszéljek, akkor inkább átállok az angolra". Ez utóbbi kijelentésével talán fenyegetni próbált, de csupán ellenszenvet váltott ki a magyar nyelvének körében. Írása záró részét túlzott modorosság jellemzi, ami az irónia eszközével szolgálja érvelését: „Bár nem akarok beleszólni a tisztelt tudósok dolgába, felvetem mint ötletet netán ez is szóba kerülhetne az MTA Magyar Nyelvi Bizottságában (tüzetesen)". Utolsó mondata csattanóként zárja gondolatait: „Az aluljáróban ettől még megmaradna a büdös, de az ország egy kicsit lakhatóbbá válna". Vagyis az igazi problémát ez sem oldaná meg, de valamit javítana a helyzeten.

E cikk elemzése után olyan írásokat mutatok be röviden, melyek Széky János érveit (ill. azok egy részét) cáfolják. Ezeken keresztül ugyanis jól megfigyelhető, hogy az egyes technikák hogyan védhetők.
 


Fodor István: Ez a fránya magyar helyesírás...
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 27.)Ez a cikk Széky János azon kijelentését bírálja, miszerint helyesírásunk „követhetetlen és megtanulhatatlan", hiszen „megette a fene azt a regulát, amelyet kétszázkilencvenkilencnél kevesebb pontban nem lehet összefoglalni". Fodor István legfőbb érve az, hogy „ez nem a szabályozók hibája, hanem nyelvünkké. A helyesírás tükörképe az illető nyelv alkatának". A cikk további része az angol és magyar nyelv helyesírását veti össze, előtérbe helyezve az angol helyesírás következetlen és nehezen tanulható reguláit. Ezt példával is illusztrálja: „cer-ti-fy, igazolni, bizonyítani, de cer-tif-i-cate, igazolás, bizonyítvány". Ő tehát az összehasonlítás technikájával érvel, s ebből vonja le következtetését, hogy „az angol helyesírást nehezebb megtanulni, mint a magyart". Ezt a konklúziót egy tényérvvel is alátámasztja: „az angol nyelvterületek középiskoláiban, még felsőbb osztályokban is külön tantárgy a helyesírás (spelling)".

A cikk utolsó mondata tükrözi az író ellenszenvét Széky János azon kijelentése iránt, hogy inkább átáll az angol nyelvre. Ez is jelzi, hogy Széky János írása, és érvei nem érték el a kívánt célt (a „meggyőzést"), sőt még inkább kiszélesítették a szakadékot közte és vitapartnerei között: „Széky János tehát - amint kijelenti - csak álljon át az angolra, ha ebben kedve telik, és hogyha ... nem zavarja, hogy kimondott szavai és hosszabb írásainak elolvasása után rögtön felismerik idegen voltát".
 


Kemény Gábor: Van ilyen kézikönyv!
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 27.)Kemény Gábor írása Széky azon javaslatát „semmisíti meg", hogy a rendeletek helyett inkább egy „nyelvművelő kézikönyv" megalkotásával kellene foglalkozni, amely „nem riaszt el puszta terjedelmével". Mindezt egy olyan érvvel teszi, amely a címben megfogalmazott felkiáltás tényére támaszkodik: „Van ilyen kézikönyv!" A szerző közli a kézikönyv pontos adatait és funkcióját is és - az előző cikkhez hasonlóan - szintén az összehasonlítás technikáját alkalmazza, amikor a bemutatott - 659 oldalas - kézikönyvet a 910 oldalas „Longman Lexicon of Contemporary English" című kiadvánnyal veti össze. A szerző meghagyja a szabad választás lehetőségét Székynek, aki nyugodtan „térjen át az angolra", de - érveivel indokolva véleményét - a záró mondatban ironikusan jegyzi meg: „Lehet, hogy én mégis megmaradok a magyarnál?"
 


Fábián Pál: Tájékoztatás, kérés, ígéret
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 27.)A cím az érvelés 3 alappillérét jelöli. Az író - az előző cikkhez hasonlóan - először egy könyvet ajánl (Helyesírásunk címmel), amelyből a Széky jellemzéséből ismert „Akrisztike" és „Amónika" is megértheti a magyar helyesírás rejtelmeit. A tájékoztatás után az író azzal a kéréssel fordul Széky Jánoshoz, hogy ne csak lelkes bíztatást nyújtson, de írja meg „a magyar helyesírás egyszerűsítését célzó (Utánam helyesírók!) jeligéjű javaslatait" is, valamint a Helyesírási kéziszótár következetlenségeinek hosszú listáját is juttassa el az MTA Magyar Nyelvi Bizottságához. Ezzel a „kéréssel" Fábián Pál rátapint arra, hogy Széky olyasmivel érvel, ami maga is bizonyításra szorul. Ezt a bizonyítást kéri számon az író. A cikk utolsó része az ígéretet tartalmazza: „Elképzeléseit (szíves jelenlétében) tüzetesen meg fogjuk vitatni".

Nem csak tartalmával, de stílusával is érvel ez az írás. Éppúgy a „túlzott modorosság" technikáját alkalmazza, mint Széky János, s így mondanivalója kissé gúnyos, ironikus színezetet kap.

A reflektáló cikkek után most tekintsük meg Széky reakcióját!
 


Széky János: Tisztelt nyelvművelők!
(Élet és Irodalom, 1997. 06. 27.)Széky János azzal az indokkal hárítja el reflektáló írások ellenérveit, hogy elsősorban nem a kézikönyvek terjedelmével van baja, „hanem azzal a szemlélettel, amely az élő nyelvvel való foglalatoskodást tiltások és jóváhagyások végtelen sorozatának tartja, s közben viszonylag keveset törődik a nyelv új fejleményeinek regisztrálásával". Ezzel egy újabb témával igyekszik az írása nyomán kibontakozott vita témáját eltéríteni. A következőkben megígéri, hogy szívesen eljuttatja javaslatait „Fábián tanár úrnak", azonban hozzáteszi: „bár minthogy nem vagyok tagja a t. Bizottságnak, nem értem, hogy megvitatásukhoz miért van szükség a jelenlétemre". Ezzel mondanivalója a „visszavonulás" érzetét kelti. A reflektáló írások érvei ellen nem tud konkrét érveket felsorakoztatni, így számára nem is marad más cél, mint a téma „eltérítése" vagy a visszavonulás.

·Három különleges technika.

Dolgozatom következő 3 cikke olyan érvelési technikák bemutatására ad alkalmat, melyekre az eddig elemzett cikkek nem nyújtottak lehetőséget.

Sz. G.: Méretes baromság (Élet és Irodalom, 1997. Május 16.)Ez a írás talán a jegyzet műfajába sorolható. Nem közvetlen módon szól hozzá a vitához, de mindenképpen állásfoglalást sugall. Stílusában a gúnyt alkalmazza, tartalmát tekintve pedig a bíráló állásfoglaló jegyzetek közé tartozik. Bírálata a külföldi feliratok érthetetlensége és értelmetlensége hibás helyesírása, illetve a külföldi (amerikai angol) formák majmolása ellen szól. Mindezt érzelmi töltésű szavakkal, lendületes erejű körmondatokkal éri el, s ehhez még hozzájárul a közhelyeknek (pl. „bokros teendőinek hajkurászása közben"), a szleng elemeinek (pl. „tökbulis"; „tuti") és a nyelvi brutalitásoknak egész sora.

Érvelése általánosító leírással kezdődik. Egy utca képét festi elénk, melyben az arra járó ember megpillantja a „GENNY" Női divat-és méteráru feliratot. Következő sorai ezt az élményt színezik, szavai egyértelműen az érzelmekre hatnak.: „Ilyenkor lebénul a láb, hevesebben ver a szív és beindul az agy, hogy ugyan mi a szart vásárolhat a parányi üzletben. S reménykedni kezd, hogy itt talán vehet barátnőjének végre hullafoltossal díszített kétsoros blézert, tökbulis guanódiadémot, husi véres tamponokkal kirakott bűzmellénykét, verikúl spermával fröcskölt óriáspólót, trendi ürülékbe mártott sztreccsfarmert, tuti hepifílinges lehányt bézbólsapkát, esetleg még csúcsaktuális féloldalasan ráncolt perverzitást is kaphat". A csattanó a felirat keltette gondolatok feltételezéssorába illik bele, s a vásárlás meghiúsulását jelöli meg következményként: „Aztán az utolsó pillanatban meggondolja magát és mégsem újít be, mert lehet, hogy a pult mögött maga Kalóz Jenny áll, és mind az ötven ágyúját egyszerre süti rá a belépőre" (itt már az angol keresztnév is helyesen szerepel).

Az érzelmi töltésű szavak fokozása egyre erőteljesebbé teszik a mondanivalót, ezáltal előkészítik a végső következtetést, ugyanakkor „meghökkentő" hatást érnek el.

Lovas István: Székeld le az imidzsedet!
(Új Magyarország, 1997. 05. 26.)Ez az írás - az előbbihez hasonlóan - szintén egy bíráló jellegű állásfoglalás, amelyet egy óriásplakát (?) angol nyelvű felirata ihletett: „Stool your image". Az író szerint a felirat értelmetlen, ugyanis így lenne fordítható: „Székeld le az imázsodat". Az értelmetlen kifejezés senkit nem zavar: „köpnek rá". A „liberális tábor lakói" pedig ellenzik a nyelvtörvényt. Ellenpéldaként a liberális Észak Amerikában, a kanadai Quebec tartományt említi, ahol a „legkeményebb törvények védik a franciát".

Az író tehát az érthetetlen reklámjelmondat meghatározásából kiindulva fejti ki, hogy igenis kellenek a nyelvreformok, főként, ami a reklámét illeti. Az utolsó bekezdés érve gúnyosan csattan: „itt már olyan szóösszetételek jelennek meg, amelyeket a fogadott anyanyelvükre, az angolra esküdő liberálisok sem értenek meg - csak szégyellték bevallani. Ismét baj van az imidzsünkkel. Hogy mi esett rá, azt a Cracker plakátja árulja el".

Lovas István érvelésének egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy egyetlen példát használ gondolatmenete igazolásához. Véleményének elfogadását, elfogadtatását egy egyedi eset (jelmondat) segítségével erősíti meg. A példa lényegében alátámasztja és magyarázza a tanulságot. Az írás jól illusztrálja, hogy „a példákkal (...) való meggyőzés egy olyan bevált indukciós módszerhez tartozik, amely egyedi esetekre alapul egy vélemény, viselkedés vagy döntés érdekében. A konkrétumok az elvont dolgokat támogatják: ami van, az segít elfogadni azt, ami lesz. (...) Aki érvelni szokott, az jól tudja, hogy egy jó illusztráció jobban szolgálja a megvédendő célt". (Wacha 1994, 113-4.).

Uj Péter: Schöne Hungarian jazik, quo vadis?
(Népszabadság, 1997. 06. 25.)Már a német-angol-szláv-latin keverék cím is jelzi, hogy egy teljesen új stílusú érveléssel ismerkedhetünk meg: „szép magyar nyelv, hová mégy?" - teszi fel a kérdést Uj Péter, aki nem csak az idegen szavak használatát korlátozó reklámtörvényt bírálja, de a hazai nyelvészeket (nyelvészetet) is. Gunyoros hangneme és egyéni - nyelvhelyességi, helyesírási szabályszerűtlenségektől, hiperkorrekcióktól, nyelvjárási formáktól, idegen kifejezésektől, közhelyektől, szleng elemektől stb. hemzsegő - stílusa szellemességet áraszt.

Legfőbb mondanivalója az, hogy a nyelv törvényi szabályozása alkalmatlan a probléma megoldására. Véleménye szerint az irodalom a művészet eszközeivel sokkal többre lenne képes, mint a nyelvészek okoskodásai: „1 ilyen Test-angyal („sárbogárdhy Yolán" írása) többet ér a latban, mint akár száz lepublicisztikázott nyelvászi boka, összeesszézett Pierre Cardigán". A nyelvészet helyett tehát az irodalmat kínálja alternatívaként a nyelvi problémák megoldására. A következő mondat ezt a gondolatot folytatja ill. összegezi: „Ha elindulunk az ab óvótól, eléggé vilinger, h a nyelvászi ügybuzgalomnak sok teteje nincsen..." A nyelvtörvény esetleges megvalósulását a groteszk eszközével festi le: „Ahogy kiballag a területre az illetékes tűsarkú főelőadó és lakatol, redőnyhúz, blombáz, deszkáz, kérem itt nyelvi toprongy van, no kecmec, dantesz, konyec filma, finita la tragicomedia. És a kézigránátálló százhúszkilós securityk úgy beparáznak a tűsarkú főelőadótól, h a sarokból kiremegve nézik, ahogy lecseréli a night Club táblát Éjszakai Mulatóhely-re". Az író a megvalósíthatatlanság hangsúlyozásával érvel: „Adminisztrace betiltani nyilvános szavakat? - teszi fel a kérdést, s válaszol is rá: „Nehéz lesz". Egyik fontos érve azt a véleményt hangoztatja, hogy miért épp az ilyen szavakat kellene betiltani, amikor a hirdetőtáblákon olyan (eltorzult) magyar szavak szerepelnek, mint a „Pari", „Töki", „Nari" vagy éppen „ubisali".

Mindezek a jelenségek ellen tiltakozhatnak a nyelvművelők, de addig semmit nem tettek, amíg szavaik nem jutnak el az egyszerű emberekhez, beleértve a „tahós-cafanderes Csávó Bélákat" is.

·A vita tanulsága

A vitacikkek érvelési technikáinak elemzésekor nem csak az érvelési folyamatról gyűjthettünk ismereteket, de magáról a vita tartalmáról is. Grétsy László 1997. augusztus 5-én megjelent cikke (A nyelvi környezetszennyezés ellen. Szabad Föld, 14.) arról tájékoztat bennünket, hogy a törvényalkotók nem foglaltak bele a reklámtörvénybe olyan részt, amely a reklámok nyelvhasználatával foglalkozik. Ezzel a vita némileg lecsendesült. Mi a tanulság az egészből? Erre a kérdésre Kenesei István nyelvész, egyetemi tanár szavaival szeretnék válaszolni. Írása, mely a „Nyilatkozat vita helyett" címet viseli, még a vita hevében jelent meg a Népszabadság hasábjain (1997. 06. 18.). Ennek ellenére előrelátóan foglalja össze a tennivalókat. Ésszerű javaslata: „fejtse ki véleményét a két tábor érzelmektől mentesen és egymás álláspontját tiszteletben tartva". Kenesei István szerint a vita nem csupán nyelvészeti, de társadalmi gondokról is szól, éppen ezért: „Ha a nyelvvédők valós közérzetet közvetítenek, hiába lehet igazuk a nyilatkozat aláíróinak tudományos értelemben, a probléma társadalmi és politikai oldalával akkor is foglalkozni kell. Ha jelentős számú magyar állampolgár úgy gondolja, személyes élete vált kevésbé elviselhetővé az idegen szavak ... áradatától, akkor, akár végzetes ez a folyamat a nyelv változásában, akár nem, a politikának cselekednie kell. A köztársaság alapeszméje ugyanis a közjó szolgálata és az egyének boldogságának megteremtése". A feltételes mellékmondatok arról árulkodnak, hogy mindez egyenlőre még nem bizonyított. Éppen ezért az Akadémia első feladatát abban jelöli ki, hogy „információt kell kérnie arról, valóban általános-e az elégedetlenség az idegen szavak beáramlása miatt". Csak ezután dönthetünk a beavatkozás szükségességéről, és hogyanjáról. A tetteknek pedig a „társadalmi béke és elégedettség" szolgálatában kell állniuk.

Ezt az (tudósítás műfajához is közelálló) írást azért tartottam fontosnak felidézni, mert higgadt, tényekre támaszkodó érvelésével és ésszerű javaslataival egy olyan megnyilatkozást példáz, amely a vitát a közös cél szemszögéből veszi szemügyre és így próbálja egymáshoz közelebb hozni a vitapartnereket. Az ellenfelet legyőzni - és nem meggyőzni - szándékozó cikkek között ezért tekinthető példamutatónak Kenesei István írása.

4. Befejezés
 

Dolgozatomban - az 1997-es nyelvészeti vita cikkeinek elemzésével - olyan érvelési technikákat próbáltam bemutatni, melyeket mindennapi beszélgetéseink (vitáink) során ösztönösen használunk.

Munkám nemcsak elméleti szinten foglalkozik az érvelés módszerivel, stratégiáival, de a vitacikkek segítségével azok gyakorlati alkalmazását, következményeit is illusztrálja. Az írások elemzésekor ezért is különböztettem meg azokat a technikákat, melyek logikussá, követhetővé, szimpatikussá teszik érvelésünket, és így elősegítik a meggyőzés folyamatát azoktól, amelyek a partner távolodását eredményezik és gátolják a probléma megoldását. Remélem ezzel is hozzájárulhatok ahhoz, hogy e technikákat ne csak ösztönösen, válogatás nélkül használjuk, de tudatosan: előtérbe helyezve a „jókat", és háttérbe szorítva a „rosszakat". Mindehhez azonban nagyon sok odafigyelés, tanulás is kell.

Kölcsey Ferenc szavai a ma emberéhez is szólnak: „Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyit is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell nemcsak arra, hogy beszéded hibátlanúl zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak és érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen" (Kölcsey 1960, 1112.).

A költő szavaira emlékezve talán majd egyszer ráébredünk annak a fontosságára is, hogy a szó nemcsak puszta eszköz, de az észhez és a szívhez szólva hidat teremthet a lelkek között is.
 
 

Irodalomjegyzék

Kölcsey 1960     Kölcsey Ferenc: Parainesis Kölcsey Kálmánhoz. In: Kölcsey Ferenc Összes művei. Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960.
Síklaki 1994     Síklaki István: A meggyőzés pszichológiája. Bp., Helikon, 1994.
Trudgill 1997     Peter Trudgill: Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó 1997.
Wacha 1994     Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai I-II. Bp., Szemimpex Kiadó, [1994]
Zentai 1998     Zentai István: A meggyőzés útjai. A mindennapi élet meggyőzéspszichológiája. Bp., Typotex Kiadó, 1998.
 
 

Arisztotelész: Rétorika (Ford.: Adamik Tamás) Bp., Gondolat, 1982. Cicero, Marcus Tullius: Rétorika (Ford.: Kárpáthy Csilla) In: M.T. Cicero vál. műv., Európa könyvkiadó, 1974, 179-255.
Duró Lajos: A meggyőzés lélektani kérdései. In: Szónokok, előadók kézikönyve. 1975, 25-47.
Frank, Milo O.: A 30 másodperc üzenet technikája, avagy hogyan érveljünk röviden és hatásosan? Bp., Bagolyvár, 1994.
Gáspári László: Retorika. Egységes jegyzet. Bp., Tankönyvkiadó, 1996.
Hársing László: Az érvelés logikai megközelítése. Miskolc, Egyetemi K., 1993.
Hernádi Sándor: Elmondani nem is nehéz. Szövege/d/zés szóban és írásban. Bp., Gondolat, 1984.
Logika a mindennapi életben. A gyakorlati érvelés technikája. Oktatási segédanyag. 1992.
Mocskonyi Ilona-Lovas Jánosné: Retorika (A beszédről, nyelvről, gondolkodásról, meggyőzésről) J. Bp., 1992.
Révai Miklós: A magyar szép toll (1805). Sajtó alá rend.: Éder Zoltán. Bp., 1973.
Síklaki István: A meggyőzés pszichológiája. Bp., Scientia Humana, 1994.
Síklaki István: A szóbeli befolyásolás alapjai. Bp., Tankönyvkiadó, 1985.
Szabó G. Zoltán-Szörényi László: Kis magyar retorika. Bp., Helikon, 1997.
Szabó Katalin: Kommunikáció felsőfokon: Hogyan írjunk, hogy megértsenek? Hogyan beszéljünk, hogy meghallgassanak? Bp., Kossuth K., 1997.
Wacha Imre: A korszerű retorika alapjai II. Bp., Szeminpex Kiadó, 1994.
Zentai István: A meggyőzés útjai: A mindennapi élet meggyőzés-pszichológiája Bp., Typotex Kiadó, 1998.
Zrinszky László: Meggyőzés az igaz szó erejével. A meggyőzés pszichológiájáról, pedagógiájáról. Bp., Kossuth K., 1981.