Minden faluban van egy nyugdíjas tanító bácsi, aki
varázsvesszővel kísérletezik, és a tömegvonzás egészen
új megközelítését meséli a kocsmában; vagy idős
állatorvos, aki végleges megoldást talált a magyar és a
baszk nyelv titkos összefüggéseire, és már vett is egy
páncélszekrényt, amelyben készülő etimológiai
szótárának kéziratát tartja; vagy bogaras agronómus, aki
Magyarország első és második világháborús részvételére
vonatkozóan dolgoz ki gyökeresen új koncepciót. Nos, ezt a
lélektanilag nagyon is érthető, ám tudományosan eléggé
kétséges szellemi állapotot nevezte az Akadémia most
leköszönő elnöke szintetizáló jellegű munkásságnak —
amikor az ember nem azzal foglalkozik, amihez ért, hanem ami „érett”
korában egyszerre érdekelni kezdi, s amiről úgy véli, kellő
intelligenciával és szorgalommal könnyedén elsajátítható.
Ne legyünk igazságtalanok: vannak bölcs emberek,
akik szinte bármiről beszélnek, az megfontolandó,
továbbgondolandó, megvitatandó. De nem minden bölcs ember
(és nem minden akadémikus) ilyen. Erre maga a leköszönő
elnök mutatott példát, aki a vízügytől az agráriumig
mindenről akadémikusi-elnöki legmagasabb véleményét
nyilvánította ki, éspedig legalább egy esetben, a nyelv
ügyében, tudományosan aligha minősíthető „tézisei”
egyenesen vezettek a tudomány és a politika legrosszabb fajta
összekeveréséhez, a nyelvtörvényhez, amely kellőképpen
bekente kedvenc Akadémiánkat a populista politika rossz szagú,
csúszós-ragacsos, khm, anyagával.
…