Lázár A. Péter–Szigetvári Péter:

Mi a mérce?

Élet és Irodalom
(Válasz Timár György „Nyelvészek, költők, téveszmék” (Élet és Irodalom 1994. november. 18.) c. írására)

 

Timár György szerint (ÉS, szept. 16. és nov. 18.) veszélyben a világos, szabatos magyarság, ráadásul — ahogy közösen fogalmazott válaszunkra (ÉS, nov. 11.) reagálva írja: „a baj ... nagyobb, mint gondolnánk, sokkal nagyobb, mint »a Homérosz utáni görögség óta« mindig”. Nos, ha ennyire felverte kertünket a gyom, akkor bizony itt igen hozzáértő kertészre lesz szükség. Az ÉS november 11-ikei számában pontosan ezt szerettük volna megvizsgálni: honnan tudható, vajon helyes-e valamely szó, fordulat, kifejezés. Mi a mérce? Ha ugyanis valaki azt állítja, hogy nyelvünk csúnyul, „nyúlósodik”, azt csakis olyan mérce birtokában teheti, mellyel mindenkor tárgyilagosan megállapítható a jelenségek helyességi foka. Kinél találjuk meg e mércét? Sorra vettük a lehetőségeket, s kiderült: sem az akadémia urai, sem a „viszonylag művelt” írók, sem a nyelv szelleme, sem a magyar nép, sem az egyes nyelvvédők nem (lehetnek) a mérce birtokosai (ez utóbbival Timár György is egyetérteni látszott). Hol hát a mérce? Timár most már nem is marad adós a válasszal: ép nyelvérzékünk a mércénk.

Ez jó hír. Ha ugyanis létezik ilyen, hogy nyelvérzék, az szükségképp szubjektív. E sorok íróinak a „nyelvérzéke” is nyilvánvalóan eltérő, noha mi is azzal hízelgünk magunknak, hogy külön-külön ép. Saját nyelvérzékét a legtöbb ember épnek érzi. (Ez ügyben sokat árthatunk ugyan, ha gyermekeinknek azt tanítjuk az iskolában, hogy amit ők otthon hallanak, az „helytelen/magyartalan".)  E sok ép nyelvérzék igen sok különböző dolgot diktál. A költőé nyilván helyenként mást, mint a „primitív" emberé.  És ahogy a költő társadalmi presztízse nagyobb, úgy az ő mércéjének társadalmi presztízse is erősebb.  Nem jobb/helyesebb/magyarosabb tehát amit ő mond, hanem az uralkodó elit által elismertebb.  Ez azonban nem nyelvészeti kérdés. (Idekívánkozik, hogy a nyelvészet sem azt nem tartja feladatának, hogy nyelvhelyességi kérdéseket eldöntsön, sem azt, hogy a helyesírást szabályozza.) Azt állítottuk, hogy nyelvünk sorsát ez a sok ép nyelvérzék, a magyarul beszélők összessége viseli szívén.  Nyelvünk — a világ összes nyelvéhez hasonlóan — évezredek óta elboldogul anélkül, hogy bárki hivatalból gondoskodna róla. A ma már holtnak számító nyelvek nem a hivatali gondoskodás hiánya miatt szűntek meg létezni, hanem mert nem volt, aki beszélje őket.  Azt pedig továbbra is tagadjuk, hogy bármely magyar anyanyelvű beszélőtársunk kisajátíthatja magának azt a jogot, hogy saját ép nyelvérzékét (mércéjét) másoké fölé helyezve ítélkezzen róluk.

A költő felől nézve a „lezser” nyelvész és a „zord" akadémiai szabályzat valóban egyazon oldalon lehetnek, azonban biztosíthatjuk Timár Györgyöt, ebben az egy dologban egyetértünk: ugyanolyan szkepszissel figyeljük akadémiánk igyekezetét, hogy kisajátítsa magának a helyesírás kizárólagos meghatározójának szerepét, mint ő.  A helyesírásról szóló exkurzusunkban viszont azt igyekeztünk bizonyítani, hogy egy nyelv szempontjából mindegy, hogy egy bizonyos hangot milyen betűvel jelölünk; még az is, hogy egy-egy hangnak vagy szótagoknak, esetleg egész szavaknak feleltetünk-e meg jeleket. Ha viszont a szokásostól eltérően írunk valamit, annak mindig „üzenete” van — ha más nem, legalább annyi, hogy odafigyeljünk. József Attila valóban ránk szólhatna Arannyal, hogy „gondolta a fene”, továbbra is igaz marad: a magyar nyelvnek édesmindegy, hogy új vagy uj a megszokott vagy különleges helyesírása e melléknévnek. Timár úgy fogalmaz: „[mivel] a mult és a múlt »verslábilag« egykutya, ... kár ez ügyben Devecseri hexametereivel előhozakodni”. Mi azonban nem a mult kontra múlt, hanem a sűrű írás- (és bizonyára ejtés) -mód ügyében hozakodtunk elő Devecseri fordításaival. Hadd bizonyítsa ezt néhány konkrét hely: Iliász I. 413 sürü, II. 87 sűrü, II. 469 sűrű; Magyar Helikon, 1974. (Azzal ugyanis mi is tisztában vagyunk, hogy a múlt hosszú szótag, akárha rövid a magánhangzója...)

A probléma — hogy ti. a nyelv romlik, az idegen szavak áradnak — a nyelvvédők szerint nem sajátosan magyar: „a franciáknál is, németeknél is eleven, habár náluk »azok, amely«-szerű pongyolaságok nemigen fordulnak elő” — írja Timár. Azt jelenti-e ez vajon, hogy a külföldi purista csakis az idegen szavakkal szemben emel kifogást, nyelvtani „helytelenségeket” soha nem pécéz ki? Ezt még a „liberális” angolok és amerikaiak esetében is példák százával lehet cáfolni.

Timár elborzadva írja: nagy nyelvész-lezserségünk, engedékenységünk „olyan »pedagógusi« felfogásra emlékeztet, amely szerint kár a gyereket megtanítani az ikes igékre (...), nemkülönben a magyar nyelvtan egyéb szabályaira, hiszen minden gyerek úgyis magával hozza környezetéből a maga ilyen-olyan magyar nyelvezetét.” Ehhez nem tehetünk hozzá mást: igen. Így van. Nincs módunk ehelyütt a „valamit tanulni” és a „valamiről tanulni” óriási különbségére kitérni. Annyi mindenesetre tudható: a gyerek már jóval iskoláskora előtt ügyesen használja az ikes igéket: hatéves korában már nem mondana olyasmit, hogy mosaksz, hozik, felmász, gondolkod, rajzolik, isz. Ez annyit jelent, hogy tudja, melyik ikes, melyik nem ikes; tudja, hogy némely ige néha ik-re végződik, holott a többi iktelen — ilyen értelemben tudja, hogy ilyen a ragozási rendszer e szeletkéje. Mi pedig onnan tudjuk, hogy ez így van, hogy minden gyerek kivétel — és magyarázat — nélkül így mondja. Mármost: a gyerekek — és a felnőttek — egy része a fenti igék egy másik alakját egyöntetűen így használja: mosakszok, hozok, felmászok, gondolkodok, rajzolok, iszok, míg másik részük így mondja: mosakszom, hozok, felmászom, gondolkodom, rajzolok, iszom. Minekünk pedig egyetlen dolgunk lehet: sietve rögzítsük a tényt, hogy ezt magyarul kétféleképpen lehet mondani.

Tehát: a gyerekeket úgy „tanítottuk meg az ikes igékre”, hogy beszéltünk hozzájuk. Eközben óhatatlanul előkerültek ikes igék mindenféle alakokban, s ezek használatát gyermekeink a mi beszédünk alapján ismerték meg.  Eleinte nyilván csodálkoztak azon, hogy míg bizonyos helyzetekben a veri, máskor a ver alakot használjuk, az előző környezetben levő eszi‑nek nem az esz, hanem az eszik felel meg. Egy darabig próbálkozhattak is az esz‑szel, de miután sohasem hallották ezt a felnőttektől ebben a bizonyos helyzetben, beletörődtek, hogy itt azt kell mondani: eszik. Egyes szám első személyben viszont még ennél is érdekesebb dolgot tapasztalhatnak: míg némelyikük szülei — szemben a harmadik személyű alakokkal — itt a legtöbbször nem tesznek különbséget a tárgy határozott vagy határozatlan volta szerint, s mindkét esetben az eszem alakot használják (diót eszem és eszem a diót), más gyerekek szülei legtöbbször külön alakot használnak: diót eszek és eszem a diót. Gyerekeinknek tehát azt „kellene” megtanítanunk, hogy helytelenül járnak el, amikor különbséget tesznek az eszek és eszem alakok között: ugyanakkor azt is helytelenül tennék (s milyen érdekes, hogy ezt sosem teszik), ha összemosnák az eszik és az eszi különbségét.  A tanító néni feladata nem lehet az, hogy megmondja: mindkét esetben az eszem-et kell használni; ez egyrészt úgyis haszontalan maradna, másrészt azt hitetné el a gyerekkel, hogy anyja‑apja „rosszul" beszél. Aki az iskolást iszokról iszomra akarja szoktatni, az nem „megtanítja az ikes igékre”. Nem magyarul tanít, hanem a nyelvről — méghozzá egy régebbi magyar nyelvről — tanít. Azt ugyebár aligha hiheti bárki, hogy valamennyi ikes ige teljes ragozási táblázatát e régi szabályok szerint használja, vagyis például valamennyi hatóige-alakot (Sanyi ihatik, Feri ihatnék, jaj de ihatnám!) a régi szabály szerint mond... Ezek volnának vajon a helyes formák?

Ha mégis azt szeretnénk, hogy gyermekünk ne használja az eszek‑et — mert úgy gondoljuk, hogy a társadalmi ranglétra bizonyos fokaira csak így juthat fel — , akkor a legcélszerűbb az, ha mi sem használjuk. Ha gyermekünk példaképének tekint, igyekezni fog sok mindenben, talán ebben is utánozni. Egyetemünk egyik jeles latin professzora a fentiek analógiájára a mondhatnánk és mondhatnók alakok között is különbséget tesz, ő maga azonban sohasem mondja, hogy ez így volna „helyes”. És — bár tiszteljük és szeretjük — mi sosem mondjuk, hogy mondhatnók, mert míg tőle természetesen hat, tőlünk nevetséges lenne. (Mint ahogy az ő megszokott zsebórája is sznobizmusként hatna nem létező mellényünk zsebében.) Abból, hogy egy nagytekintélyű professzor megkülönbözteti e két igealakot, nem következik sem az, hogy ő helyesen, mindenki más pedig helytelenül beszél, sem ennek a fordítottja. Mert miféle tekintély dönthetne abban, annak van-e itt igaza, aki distingvál a mondhatnánk és a mondhatnók között, vagy annak-e, aki mindkét környezetben mondhatnánk-ot mond? A magyar nyelvtan szabályai? Dehát mik a magyar nyelvtan szabályai? Nem a nyelvészek absztrakciói arról, hogy miféle képletek rendezik beszédünket? Ha a képlet és a beszéd nem felelnek meg egymásnak, melyikben keressük a hibát? A beszédben?  Ez ugyanolyan balgaság volna, mintha a csillagász az égitesteket okolná, ha azok nem az őáltala megadott pályákon haladnak.  Az okos csillagász inkább a saját leírásait gondolja újra és módosítja aszerint, ahogy újabb tapasztalatai sugallják. A tudósok feladata az, hogy arról gondolkodjanak, miféle dolog valójában, amit vizsgálnak, nem pedig az, hogy megmondják, milyen legyen. 

Timár azt állítja: szerintünk a nyelvészek dolga kirívó magyartalanságok kodifikálása, a természetes nyelvfejlődésre történő hivatkozással. Nos, ha mondanivalónk egyetlen gondolatba lenne sűríthető, az éppenséggel az volna: a kodifikálás — sem a „magyartalanságok” rögzítése és betartatása (ezt tennénk állítólag mi), sem a „helyes” formák parancsba adása és az azokhoz való  ragaszkodás (ezt teszi Timár) nem is lehetséges, de nem is kívánatos. Ez azonban már rávilágít arra is, miért van itt többről szó, mint nyelvészeti vitáról.

Timár azt állítja, hogy a mércénk a teljes mércétlenség volna. Erről nem volt szó. Azt próbáltuk bizonyítani, hogy mindenkinek van egy mércéje (amelynek alapján természetesen lehet véleménye mások nyelvhasználatáról); azt azonban nem értjük, mi jogunk volna e mércét másokra kényszeríteni, s miért gondolják emberek, hogy éppen az ő mércéjükkel mérhető úgy általában a nyelvhelyesség. Alkalmasint mi is műveletlennek gondoljuk (s néha nagyot tévedünk...), aki teszem azt suksüköl, vagy kissé sznobnak a dzsoggingolót, nem érezzük azonban, hogy ezt bárkinek a szemére kellene vetnünk. Mint ahogy azt sem, hogy az utcán oda kellene mennünk a nekünk nem tetsző öltözetben lévőkhöz, hogy figyelmeztessük őket, jobb lenne, ha hozzánk hasonlóan öltözködnének. Egyéniségünkhöz ugyanis ugyanúgy hozzátartozik nyelvhasználatunk, mint viseletünk.

„Adjuk‑e áldásunkat a nem‑e ment el primitívségére”? — kérdi Timár. Itt is érdemes elgondolkodnunk. Miért primitív a nem‑e ment el? Miért primitívebb dolog az ‑e szócskának a fókuszhoz (általában az ige előtti pozíció a magyar mondatban: nem-e ment el, el-e ment), mint az igéhez való tapasztása (nem ment‑e el)?  (Érdekességként: a középkorban ugyane kérdőszócskának éppenséggel a mondat végén volt a szokott helye.)  Talán azokat az embereket tarthatjuk „primitívnek”, akik a fókuszhoz tapasztják a kérdőszócskát. Csakhogy ők is szigorú következetességgel — mondhatnánk szabályosan–szabályszerűen — ide teszik: ugyanúgy egy nyelvtani szabályt alkalmaznak, mint azok a „nem primitív” beszélők, akik az igéhez tapasztják.  Nem a szerkezet primitív tehát, hanem annak használóival „van baj”.  E ponton azonban a nyelvész már tényleg nem érzi illetékesnek magát, magánemberként pedig még azt a véleményt is megkockáztatja, hogy embercsoportokat primitívnek nevezni még a költőtől is csúnya dolog.  Áldást adni nyelvi (vagy nem is nyelvi?) dolgokra pedig értelmetlen...

Timár szerint „rosszul értelmezett nyelvi demokrácia..., mely szerint ... kísérletet sem szabad tennünk arra, hogy [a nyelv] vadhajtásait lenyesegessük, ... különben nyomban mi, naponta százszor felszisszenő tévé-rádió-hírlap-„fogyasztók leszünk a tévelygők.” Mármost egyfelől Timár egész cikkében azt sugallja, hogy szerintünk — sok-sok hasonló  ízlésű, hasonlóan gondolkodó társával együtt — nem beszélhet úgy, ahogy kedve tartja. Éppenséggel azt állítja, hogy szabadságában korlátozzuk, hisz ha nem tehet a romlás ellen, a „helytelen formák” előbb-utóbb kötelezőek lesznek, s akkor a felszisszenő fogyasztók (feltehetően üldözött) kisebbségben találják magukat. Megismételjük: mi éppen hogy azt hangsúlyozzuk, virágozzék száz virág. Megnyugtatunk mindenkit: mitőlünk éppenséggel olyat ültethet, amilyet szeret. Nekünk magunknak is vannak szívesebben szagolt virágaink. Ha azonban valaki a mások növényeit nyesegetni, kertjüket gazolni kívánja, hát számot kell tudjon adni róla, mit miért akar lenyírni.

 

(Válasz rá: Timár György: „ Kutyatej a díszágyásban”: Élet és Irodalom 1995. január 27.)