Szigetvári Péter

Tízmillió anyanyelvváltozat, sőt több

Élet és Irodalom, 50. évfolyam, 17. (2006.04.28)

 

Mészáros Gyula írása (Tízmillió anyanyelv, ÉS, 2006/16.) szépen mutatja, a világ megismerésében milyen messzire eljuthat a laikus a józan eszére alapozva. Valóban mintegy tízmillió változatáról beszélhetünk a magyar nyelvnek, sőt, ha figyelembe vesszük, hogy legtöbben sikeresen alkalmazunk egymástól kisebb-nagyobb mértékben eltérő szabályrendszereket anyanyelvünk használata közben, akkor ennek többszöröséről is. Egy kis kísérletezéssel belátható, hogy helyzettől függően más-más nyelvváltozatot használva fejezzük ki magunkat. Ezeket a nyelvváltozatokat többé-kevésbé minden magyar anyanyelvű beszélő megérti, éppen ezért beszélhetünk arról az absztrakcióról, amit általában a "magyar nyelv" címkével illetünk.

A nyelvészek dolga egyáltalán nem egyszerű, amikor el akarják különíteni egymástól a nyelveket. Egy látszólag világos ismérve annak, hogy két beszélő egy nyelvet beszél-e, az, hogy értik-e egymást. (Ezért sántít Mészáros Gyula elmekísérlete arról, hogy vajon Hanzi barátja is magyar anyanyelvű-e.) Alappélda: Bécstől Amszterdamig tulajdonképpen egy nyelvet beszél a bennszülött lakosság zöme, hisz a szomszéd falu nyelvét ezen a vonalon haladva végig értik az emberek. A bécsiek ugyanakkor már nehezen értik az amszterdamiakat, ha egyáltalán. Akkor ez most egy nyelv vagy kettő (vagy még több, pl. holland, alnémet, bajor-osztrák)? Egy spanyol viszont elég folyamatosan tud egy portugállal beszélgetni úgy, hogy közben mindkettő saját anyanyelvét használja. Az is közismert, hogy a laikusok által kínainak nevezett nyelv sok beszélője egyáltalán nem érti az ugyanígy nevezett nyelv más beszélőit. Hogy mit nevezünk egy nyelvnek, mit kettőnek, az gyakran nem nyelvészeti, hanem politikai kérdés. (Lásd még szerb-horvát, horvát-szerb, szerb, horvát, bosnyák stb.) Ezért nem lehet a világon beszélt nyelvek számáról olyan egyértelműen nyilatkozni, mint például a föld országainak számáról. A magyar esetében talán azért nem ennyire nyilvánvaló a helyzet, mert a szomszédos népek nem rokon nyelveket beszélnek. Ugyanakkor nehéz nem észrevenni - illetve csak nem nyelvészeti megfontolások kényszeríthetnek erre -, hogy a környező országokban a magyarnak egy a magyarországitól eltérő standardja alakult ki, hiszen az ottani százezrek nyelvváltozatából egy kissé más átlag áll össze.

Mészáros Gyula másik tévedése, hogy összekeveri a nyelvet a helyesírással. (Ez elterjedt hiba, a nyelvművelők is számtalanszor elkövetik.) Azzal, hogy egy korrektor az írásunkban helyesírási hibákat javít, általában nem a nyelvváltozatunkat kritizálja, hanem annak lejegyzését. (Itt kell megjegyeznem, hogy kissé zokon is vettem, hogy az általam "luk"-nak írt szót a korrektor "lyuk"-ra javította [Egy az anyanyelv?, ÉS, 2006/15.]: ez nem helyesírási kérdés, hanem a nyelvhasználatomba nyúlt önkényesen bele.) A helyesírási hibák egy része a már emlegetett performanciahibák kategóriájába tartozik (mellényúltam a billentyűnek), másik része viszont tudatlanság (nem tudom, hogy amit "igér"-nek ejtek, azt "ígér"-nek szokás írni, mert a helyesírás önkényes változtatása lassabb, mint a nyelv önkéntelen változása, vagy mert itt éppen egy másik nyelvváltozat ejtését követi a helyesírás). A beszédhez képest az írás másodlagos, művi tevékenység, tanulása is sokkal formálisabb körülmények között folyik. Míg abba, hogy hogyan járok, nem hiszem, hogy bárki beleszólhatna, arról, hogy hogyan táncolok, már elfogadnám egy tánctanár megjegyzéseit.

Az viszont, gondolom, Mészáros Gyula számára is nyilvánvaló, hogy a sok újságban és már könyvekben is tapasztalható elválasztási következetlenség oka nem szándékos liberalizáció, nem is tudatlanság, hanem egyszerűen a lustaság és a rossz minőségű szövegtördelő programok használatából fakad.

És végül: örülök, hogy legalább egy anyanyelvtársamat sikerült megnyugtatnom, és nyelvi bizonytalanságát valamennyire csökkentenem.

Szigetvári Péter