Horger Antal: A nyelvtudomány alapelvei. (Bevezetés a nyelvtudományba). Bp., 1914; második, javított kiadás: 1926.

2. „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a szépség, a célszerűség, vagy a logika szempontjai szerint megjavítani. Ezt a feladatot azonban a nyelvészek túlnyomó nagy többsége, mint nem a nyelvtudomány körébe tartozót, határozottan elutasítja magától. Amennyiben egyáltalán irányítani lehet a nyelv fejlődését, nem búvárainak, hanem kiváló használóinak, elsősorban a nagy íróknak, költőknek volna feladata; hiszen pl. a történelmet sem a történetírók csinálják, hanem (sok egyéb tényezőn kívül) a nemzeteknek születésüknél vagy tehetségüknél fogva kiváló fiai.” (1914: 8–9, jegyz.) 2. „Némelyek szerint a nyelvművelés is feladata volna a nyelvtudománynak, vagyis az, hogy bírálja a nyelveket és igyekezzék egyes, a nyelvtörténet folyamán kifejlődött sajátságaikat a nyelvhelyesség, a szépség, a célszerűség, vagy a logika szempontjai szerint megjavítani. (Vö. Kaiblinger, Alkotó nyelvtudomány, Budapest, 1912). Ezt a feladatot azonban a nyelvészek túlnyomó nagy többsége nem tartja a nyelvtudomány körébe tartozónak, a ezért határozottan elutasítja magától. Elismerik ugyan, hogy lehet a nyelv fejlődését bizonyos fokig irányítani, de ez szerintük nem a nyelv búvárainak, hanem kiváló használóinak, elsősorban a nagy íróknak, költőknek volna feladata; hiszen pl. a történelmet sem a történetírók csinálják, hanem, sok egyéb tényezőn kívül, a nemzeteknek születésüknél vagy tehetségüknél fogva kiváló fiai.” (1926: 6, jegyz.)
121. „Tekintve azt, hogy a kiejtés változósága nemcsak a gyermekek, hanem a fölnőttek beszélésének is természetes sajátsága, valószínűbbnek tarthatjuk azt a föltevést, hogy azon változások válnak lassanként általánosakká, amelyek (akár a kiejtés változósága, akár egyéb okok miatt) bizonyos körre nézve nagytekintélyű emberek beszédében keletkeztek. Az ilyeneknek a közszokástól eltérő beszédmódját t. i. se helyre nem igazítják, mint a gyermekekét, se ki nem nevetik, mint az alacsonyabb rendű emberekét, hanem — buzgón utánozzák” (94) 122. „Tekintve azt, hogy a kiejtés változósága nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek beszélésének is természetes sajátsága, valószínűbbnek tarthatjuk azt a feltevést, hogy azon változások válnak lassanként általánosakká, amelyek (akár a kiejtés változósága, akár egyéb okok miatt) bizonyos körre nézve nagytekintélyű emberek beszédében keletkeztek. Az ilyeneknek a közszokástól eltérő beszédmódját t. i. se helyre nem igazítják, mint a gyermekekét, se ki nem nevetik, mint az alacsonyabb rendű emberekét, hanem — buzgón utánozzák” (55)
220. „A népnyelvről szólván, először is szembe kell szállanunk azzal az évszázadokon keresztül uralkodott s még ma is meglehetősen elterjedt nézettel, hogy a népnyelv »romlott nyelv«, a nemzet »művelt« osztályai által beszélt »művelt« nyelvnek a tudatlan parasztoktól való »elrontása«. Mióta fölismertük, hogy a nyelv az emberiségnek psychophysikai működése, amely az emberiség örökké változó testi és lelki állapotával együtt maga is örökké változik, azóta tudjuk, hogy a népnyelv sem más, mint e változásnak egyik, mégpedig nagyon is természetes eredménye. Ha romlott nyelvről egyáltalán beszélhetünk, inkább a köznyelvet és még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ez sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye. A legnagyobb tévedés tehát azt mondani, hogy ezen vagy azon a vidéken »hibásan« beszélnek az emberek.” (1914: 160) 224. „A népnyelvről szólván először is szembe kell szállanunk azzal az évszázadokon keresztül uralkodott s még ma is meglehetősen elterjedt nézettel, hogy a népnyelv »romlott nyelv«, a nemzet »művelt« osztályai által beszélt »művelt« nyelvnek a tudatlan parasztoktól való »elrontása«. Mióta felismertük, hogy a nyelv az emberiségnek psychophysikai működése, amely az emberiség örökké változó testi és lelki állapotával együtt maga is örökké változik, azóta tudjuk, hogy a népnyelv sem más, mint e változásnak egyik, mégpedig nagyon is természetes eredménye. Ha romlott nyelvről egyáltalán beszélhetünk, inkább a köznyelvet és még inkább az irodalmi nyelvet lehetne annak nevezni, mert ez sok tekintetben mesterséges fejlesztésnek az eredménye. A legnagyobb tévedés tehát azt mondani, hogy ezen vagy azon a vidéken »hibásan« beszélnek az emberek.” (1926: 94–95)