HVG 2001/39. - 2001. szeptember 29. 54-55. oldal • Vélemények • vélemény
Kálmán C. György:
Nyelvtanács
Mindenki jól járt a Corvin-lánccal: megkapta hazánk hat érdemes vagy kevésbé érdemes jelese, majd még megkapja további hat, és nem lesz több gond vele. Nem volt igazuk azoknak, akik a kitüntetés kissé rossz illatú pedigréje miatt háborogtak. Azok tizenketten jól ellesznek egymással, ha pedig valamelyikük ne adj' Isten... izé... merthogy az emberi élet véges, akkor érdekes lesz megfigyelni, hogy kit választanak maguk közé. Kormányok jönnek-mennek, ők tucatnyian üléseznek és szavazgatnak majd, nem is kerül sokba az egész. És végtére is, nagyon rendben van az, hogy a kormány kedvenc operafilmjét olyasvalaki rendezi, akiről még jóízűen rosszat sem tud mondani a szakma, nemhogy jót; ez a kormány filmje, legyen olyan, amilyen, őrizze mementóként Magyarország kormánya ízlésének nyomát. Bizonyos dolgokat rá kell hagynunk bölcs vezetőinkre; minősítsék őket az utókor előtt tetteik. Éppen csak tudomásul kell venni: nem tudományról, művészetről, objektív szükségszerűségről van szó, hanem kedvencekről, protekcionizmusról, ideológiáról.
Ezért nincsen nagyobb baj a nyelv védelmét szolgáló törvénnyel sem. Fölösleges és értelmetlen kapálózni ellene, ha ez így tetszik a parlament jelenlegi többségének, ha ilyesmivel tartják fontosnak foglalkozni, és így, akkor csinálják csak. De akkor valóban meg kell fogadni azt a javaslatot, hogy valamilyen Magyar Nyelvi Tanács jöjjön létre, hogy ez felelősen felügyelhesse a „Schwarzkopf" és „Garage" feliratoknak „Fekete fej" és „Gépkocsitároló" feliratokra történő mihamarabbi kicserélését.
Igazuk van a Magyar Nyelvi Tanács proponenseinek (bocsánat): sehogyan sem járja, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézete legyen a gazdája e hatalmas horderejű feladatnak. Ez ellen pedig nem az szól, amit ifj. Hegedűs Lóránt (MIÉP) a parlamentben kifejtett, hogy tudniillik ott csak „úgymond magyar nyelvészek" dolgoznának, afféle „hivatásos janicsárrá tenyésztett értelmiség", „amely elsőként meghátrál, és szakmai álérdekre hivatkozva elkezd fanyalogni". Nem: a probléma az, hogy az intézetben tudósok dolgoznak, márpedig itt nem tudományos kérdésről van szó; a baj az, hogy ha nem lesz a törvény végrehajtását felügyelő önálló testület, az alkotmányosan aggályos, a törvények koherenciáját tekintve kényes, a tudományra nézve katasztrofális.
Az MTA Nyelvtudományi Intézetét törvény szövegében említeni eléggé sajátos, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Az Akadémia köztestület, nem állami szerv vagy hatóság; az általa működtetett tudományos intézetek pedig vállalhatnak tanácsadói feladatokat, ha éppen akarnak, de ez nem tartozik feladataik közé. Egy intézetet a törvény szövegében említeni olyan, mintha egy bizonyos kórházat, kéményseprő vállalatot vagy vadásztársaságot fogalmaznának a törvénybe.
Biztosak lehetünk abban, hogy mind a Nyelvtudományi Intézet vezetősége, mind az MTA elnöke hevesen és felháborodottan tiltakozott, amikor a készülő törvényjavaslatnak hírét vette. Csak hát olyan diszkréten, udvariasan tették, hogy a nyilvánosság erről valahogyan nem értesült. Pedig úgy kellett, hogy legyen, hogy az illetékesek energikusan síkra szállottak a tudomány védelmében, hiszen ők tudják a legjobban, micsoda jogi és „tudományirányítási" abszurdum, amit elvárnak tőlük. Hogy példát mondjak, minket, irodalomtudósokat eléggé felháborít, bosszant vagy mulattat, hogy idézetek milyen torz, csonka vagy félreértelmezett formában jelennek meg a nyilvánosság legkülönbözőbb fórumain - a parlamentet és az Országimázs Központ plakátjait ideértve. De az Irodalomtudományi Intézet nem gondolja, hogy ezzel mint tudományos feladattal kellene - hogy egyáltalán: kellene - foglalkoznia. (Még ha elhinné is, amit ifj. Hegedűs állít, hogy „a világirodalomban a legkifejezőbb erővel s legnagyobb szókinccsel rendelkező nyelvként számon tartott magyar nyelv védelmének szükségessége" ezt indokolja.) Nem volna az baj, ha lenne egy Idézethelyességi Tanács, amely határozatokban, irányelvekben fejtené ki áldásos működését, de ennek nincs köze a tudományhoz - ezért a tanács tagjait ne nevezzük tudósoknak, és a tudósokat ne nevezzük ki a törvény végrehajtása ellenőreinek.
A Magyar Nyelvi Tanács azért volna jó, mert megszabadítaná az Akadémiát attól a szégyenletes és a tudományossággal teljesen ellentétes szereptől, amelyet e törvény ráruházna. És mivel a nyelvtudomány feladata nem csupán a nyelvnek, hanem a nyelv társadalmi beágyazottságának a vizsgálata is, egy ilyen tanács (és mindaz, ami a nyelvtisztasági törvény körül történik) bőséggel kínál vizsgálandó anyagot a nyelvtudomány számára.
(A szerző egyetemi tanár, az MTA Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa)