HVG 1997. 26. szám [1997. június 28. 76-82. oldal]
Murányi Gábor:
Nyelvháborús históriák
Elszállt szavak
„Még ma, mert holnap talán már késő lesz” – áll abban a június közepi nyilatkozatban, amely jelzi: nem látszik csitulni az anyanyelvvédők idegen szavak ellen indított legújabb hadjárata. Legújabb, mert a magyar nyelv elmúlt több évszázadának történetén vörös fonalként húzódik végig a nyelvet védeni kívánók s a köznapi „felhasználók” gyürkőzése.
„Pár évtizeddel ezelőtt egy fonák és nyegle nyelvújítás kezdődött, mely magyar szavainkat is angolokkal, franciákkal, németekkel, latinokkal helyettesítette. A körkérdésből, az értekezletből, a vitaestből ankét lett, az újító, a forradalmi, úttörő művészből avantgardista, a pirosítóból rúzs... az enyelgésből, dévajkodásból, szerelmeskedésből flirt... Az a helyzet, hogy nyelvünkre hovatovább minden nyelv hat, kivéve a magyart.” E szavakkal vezette be a magyar nyelv virtuóz használójaként számon tartott író, bár nyelvtudósként kétségtelenül laikusnak tekintett Kosztolányi Dezső 1933-ban a Pesti Hírlap nyelvőre című kötetet, amelyben néhány rövid, a kor neves nyelvészei által írott ismeretterjesztő cikkecske után A tiszta magyarság címmel az akadémikus Tolnai Vilmos által összeállított szógyűjtemény kapott helyet. Az idegen szavak szótárának is beillő válogatás abban mindenképp különbözött a hasonszőrű vállalkozásoktól, hogy a szószedet ezúttal a használatra nem ajánlott idegen szavak tára volt. Ennek tükrében a kötet igencsak meghökkentő utókori olvasat, ugyanis az absztinenstől az ágál, a bicikli, a bürokratizmus, a gusztus, a katasztrófa és a politikus szavakon keresztül a telefonig íveltek a „korcs”-nak minősített kifejezések (HVG, 1997. május 24.).
Az idegen szavak elleni harc persze jószerével egyidős a tudatosan művelt nyelvészettel. A már említett Tolnai Vilmos 1929-ben a nyelvújítás több évszázados történetét feldolgozó kismonográfiájában a tíz felsorolt közül harmadik ösztönző okként említi az idegen nyelv jelenlétének elviselhetetlen mértékét. Kifejezett, sikeres nyelvmegújítási – vagy inkább nyelvmegújulási – kampány azonban csak egy adatott meg a magyar nyelv történetében. Abban a 18. század utolsó harmadában kezdődő néhány viharos évtizedben mintegy 10 ezer, a nyelv szellemével nagyjában-egészében összhangban lévő műszó született, helyettesítendő a rohamos technikai, tudományos és társadalmi fejlődéssel óhatatlanul beáramló „importfogalmakat”. Az azóta is egyszeri és megismételhetetlen siker titka talán az lehetett, hogy a felvilágosodás ihletettségében, és a felvilágosult abszolutizmus centralizációjának – s nem mellesleg a latin helyett a német hivatali nyelvvé emelésének – árnyékában a nyelvújítás politikai divattá vált. Olyannyira, hogy a nyelvet nem csak a mindennapi kommunikációban használók egyöntetűen és következetesen előnyben részesítik az új szókölteményeket – legyenek azok első hallásra tán furcsák avagy mosolyogtatók is.
A mai nyelvművelők egyik jeleseként számon tartott
Fábián Pál másfél évtizeddel ezelőtt viszont éppen hogy
arra hívja fel a figyelmet, hogy az idegen szavak
helyettesítése, pontosabban meghonosítása már akoriban sem
volt egyszerű feladat. Erre egy 1843-ban – tehát még a nagy
lendületben – meghirdetett pályázat példáját említi.
Történt, hogy a Hirnök című politikai hetilap az év
karácsonyán egy arany jutalmat tűzött ki annak, aki a magas
egyházi méltóságot jelölő, idegen hangzásúnak ítélt
prímás szóra jó magyar megfelelőt talál. A
nyelvbuzgalmárok majd egy esztendőn keresztül ontották
javaslataikat: s méltán mondhatjuk az „elsnök”, az
„egynök”, a „szűzőr”, az „üdvnök”, a
„hitnagy”, a „főhitőr” vagy a „honérsek” közül
némelyik akár meg is maradhatott volna. Ám „döntött a
nyelv”: a sok száz javaslatot – köztük a mutatóba
idézetteket – elvetette, s mindezek helyett
„echt-magyarrá” patinásította az eredetileg kiseprűzésre
ítélt változatot.
Mondják, az sem nevezhető véletlennek, hogy az idegen szavak
elleni harc éppen mikor, s miért lángol fel: a
nyelvtörténeti szakirodalom például az 1848–1849-es
szabadságharc leverése utáni s a kiegyezés körüli éveket
gyakorta nevezi második nyelvújítási korszaknak, mely a
Bach-korszak elnémetesítő törekvésével szemben kapott
lábra. Sajátos módon ezt az új hullámot nem is nyelvész
vagy irodalmár, hanem az orvosprofesszor Bugát Pál nevével
kötik össze. Az orvosi szaknyelvet egyebek között a
„láz”, a „genny”, a „tályog”, az „izom” szavak
feltalálásával gazdagító akadémikus 1857-ben a
nyelvészeket is meglepte a „szó-kat csin-álni tan-ít”
szavak összevonásából alkotott Szócsintan című
alkotásával, melynek kéziratát az értetlenkedő elutasítás
után kísérletet sem téve a publikálásra, de vélhetőleg a
megértőbb utókorra azért számítva – sértődötten az
Akadémia kézirattárába tette le.
A Bugát-féle, tudományos rendszerbe foglalt szócsinálás számos idegen szó kiküszöbölésére is javaslatot tett. Így például a mára misszióvá magyarult missió helyett „útnaklat”, a cohaesio (kohézió) helyett a tapadás szóra utalva: „tatap”, a centripetális illetve a centrifugális erők jelölésére a „birányú” és „kirányú”, változatokat látta volna helyesnek. S hogy nem minden a javító célú jó szándék, bizonyítja: az anyában emberré formálódó kis lényt, akit eddig orvoskollégái csak foetus-ként emlegettek, hiába szerette volna a „leendő ember” szóösszetétel összevonásából „lemb”-nek nevezni. Ez idő tájt találtak viszont sikeres pótlékot a latinból származó matériára. Mivel, mondották, a mater annyit jelent: anya, a föld pedig többnyire agyag, legyen az újszülött szó neve anyag. A matériának legfeljebb az a szerény elégtétele maradt, hogy patinás zengésű szinonimaként máig megtűretett néhány választékos magyar szókészletében. De ez idő tájt száműzetett a nemkívánatosnak ítélt klavir is, és lett belőle zengő tambura rövidítéseként előbb zengura, majd a használatban tovább csiszolódva: zongora.
Bugát minden áron való nyelvtisztító, az idegen szavakat „nem állható” igyekezete sem akkor, sem azóta egyáltalán nem egyedülálló törekvés. Így hát az sem mondható véletlennek, hogy éppen a múlt század második felében – Tolnai megfogalmazásában: „a túlságos buzgalom ellenhatásaként” jelentek meg azok a nézetek, amelyek aztán 1862-ben, jellegzetes akadémiai kompromisszum eredményeként tudományos állásponttá nemesedtek. Eszerint „a tudomány szóljon nemzeti nyelven, az idegen szavakat minél több nemzeti ... jól alkotott, érthető, szabatos műszavakkal helyettesítsük..., de a műnevek (a terminológia) általános megmagyarítása nem kívánatos”.
A nyelvészet berkeiben mindazonáltal mégiscsak nyugodtnak mondható „békeidős” évtizedek után a két világháború közötti időszakban újult erővel lángolt fel az idegen szavak elleni küzdelem, amely időnként már erőteljesen összekapcsolódott más, nyelvészeten kívüli szempontokkal is. A Pesti Hírlap már idézett Kosztolányi jegyezte nyelvőrében a nyelvtörténész és nyelvművelő Zolnai Gyula egyetemi tanár „a nemzeti tudat szunnyadásából” vezette le, hogy „mind több és több eredeti magyar szavunkat hagyjuk kipusztulni, hogy egyre nagyobb arányban hozunk divatba idegen szókat...”.
A negyvenes évek környékén aztán újabb, főként szóalkotó nyelvőrhullám öntötte el az országot. A konzervatív irodalomtörténészként jellemzett Pintér Jenő budapesti tankerületi főigazgató a „szakmák magyarító szakszótárával” lepte meg olvasóit. Ám javaslatait, például, hogy a szendvicset rakott zsemlének, a blúzt ujjas deréknek, a demizsont fonatos üvegnek, a mitesszert bőratkának kellene nevezni – nem kapták fel a nyelv professzionális használói, így a köznyelv sem kapott esélyt a begyakorlásra.
Ugyanígy járt a már csak a nyelvtörténészek lábjegyzeteiben számon tartott szógyárnok, Szécsi Ferenc, aki mintegy kétezer idegen szóra volt képes magyar változatot kidolgozni. Igaz, közülük talán az egyetlen borszesz az, ami a magyar fül számára esetleg ismerősen cseng, még ha kevesen tudják is, hogy alkoholt jelent. Az újítóról a Népszavában 1941 novemberében például Vizelény a duhajdában címmel jelent meg tárca, már ezzel az egyetlen sorral is jelezve, hogy ha az általa javasolt változtatások szerint fogalmaznának, már a cím lefordításához is szótár kellene. Az idézett cím szöveghű magyarról magyarra fordítása egyébként: Sellő a mulatóban. Így aztán a kloroformból nem lett bódszer, a kurátorból ügyelnök, esetleg a naturalistából önművész.
Voltak ugyan nem kevesen, akik e magyarosító szélsőségeket veszélyesnek gondolták, a közszellemmel azonban csak kevesen fordultak szembe. Ezek egyike, a már idézett Zolnai Gyula fia, az ugyancsak nyelvészként nevet szerzett Zolnai Béla, a szegedi egyetem francia nyelv és irodalom tanszékének vezetője (HVG, 1997. május 10.) volt, aki meggyőződéssel hirdette, hogy a nyelvben nincs felesleges szó, s hogy a „legfontosabb érv az idegen szavak befogadása mellett az a tény, hogy soha két szó jelentése nem azonos. A magyarítás tehát, ha jó és elfogadható, nem szünteti meg a jövevény szó jogosultságát sem, mert finom, jelentésbeli és hangulati megoszlások mindkettő számára lehetővé teszik a létezést.” Mint ilyenkor szokás, A műkedvelő purista lelki alkata című vitairatában Zolnai is számos érzékletes példával szolgált, például mint írta – a „kántálni” vagy az „énekelni” már első hallásra sem ugyanazt jelenti.
A „nyelvészek nyelvésze”-ként számon tartott Gombocz Zoltán már a 30-as évektől képviselte „kívülálló attitűdöt”, vagyis azt, hogy az igazi nyelvész nem akar nyelvet ápolni. E nézetnek egyébként alig van hagyománya a magyar nyelvészetben – állította egy négy évvel korábbi, a Szivárvány című folyóiratban megjelent tanulmányában Kontra Miklós, aki félszáz kollégájával együtt ez év májusának elején nyilatkozatban szükségesnek látta tiltakozni a nyelv bármifajta rendelettel való kordában tartása ellen (HVG, 1997. május 24.). A külső, főleg törvényi beavatkozás – mondták – már csak azért is fölösleges, mert nehezen jósolható meg: a különféle nyelvi vagy akár idegenszó-használati divatokból végül is mi marad meg, s mi nem.
Véleményüket alátámasztani látszik az 1953-as, Az idegen szavak kérdése című, máig jelentékeny áttekintésként emlegetett Fábián Pál-tanulmány egyik fejezete. A szerző akkor a Szabad Nép 1952. július 29-i számának első oldaláról gyűjtötte ki az ott szereplő „valamennyi, összesen 28 idegen szót”. Elemzése során aztán mint a nyelvünkbe „vitathatatlanul mélyen” gyökerezőről emlékezett meg, egyebek mellett, a „gramofon”, a „proletár” és a „szovjet” kifejezésekről. Ezek után nyugodtan nevezhető nyitott kérdésnek, vajon a jogőr az országbiztos, esetleg szószóló kifejezés képes lesz-e meghonosodni nyelvünkben – netán maga az ombudsman „intézménye” süllyed el, mielőtt elnevezése megmagyarulna.
Murányi Gábor
HVG 1997. 26. szám [1997. június 28. 82. oldal]
Kereste a szót
A negyvenes évek elején több kiadásban is megjelent Szécsi Ferenc – az irodalmi lexikon meghatározása szerinti – költő, nyelvész, műfordító Új magyar szavak szótára című kötetecskéje. „Mintegy 2000 idegen szóra alkottam új szavakat... az általam szerényen ajánlott szavak használhatóságáról az egészséges nyelvösztön, a magyarul beszélő közönség csalhatatlan nyelvérzéke fog ítélkezni” – írta a 20. századi, korántsem ötlettelen szógyáros.
aforizma – tömörszabály, akvárium – vízkalitka, alt – bongóhang, alumínium – pihefém, amnézia – emlékhiány, ampulla – dudorüveg, apróra tört – törecs, aszfalt – útmáz, attasé – követnök, autópark – kocsitanya, ballada – komorvers, bár – duhajda, bokszbajnok – öklész, brilliáns – csillany, bulldog – bikaeb, bürokrata – irodabáb, bürokrácia – irodakórság, cenzor – szövegőr, cimborák – lészűrők, civilizáció – tanműveltség, debütáns – kezdész, dendi – ruhahős, diktálás – írbamondás, diploma – tanlevél, dirigens – zenenagy, dráma – borúmű, dzsem – sűrűíz, ekcéma – bőrviszke, erotikus – nemikedvű, fantaszta – álomélő, fotomontázs – szeletfénykép, gong – tálharang, gráciák – kegyszüzek, hiperlojális – kegybókos, hisztéria – toporzékosság, holding – fedőszerv, humoreszk – mosolykarc, idill – málány, infláció – pénzdagály, jampec – nyeglenc, kapszula – gyógytok, karikatúra – túlrajz, katzenjammer – mámorcsömör, kámfor – párony, keksz – sütke, kleptománia – lopóbaj, konjunktúra – életlendület, krokodilus – ragadógyík, kultúra – műfejlődés, labirintus – tévliget, letargikus – közönykóros, lift – felszék, lombik – párlógömb, lusta – ölbekezű, mauzóleum – sírlak, meteorológus – légügyész, miniszter – kormányispán, molett – gömbör, monománia – irányőrület, nörsz – ajnárnő, omlet – tojáspecsenye, összkomfortos – telekényelmű, papagáj – szómadár, paszta – kenyeg, pech – rúdjárás, pedál – rátalp, pikáns – ingeres, pirománia – gyújtókor, politikus – uralmár, pornográf – aljérzékű, probléma – eszmekérdés, próza – simabeszéd, pullover – bujka, ragu – aprajás, razzia – bűnfésű, rehabilitálás – helyrebecsítés, reklamál – sürgelmez, reklám – hírités, retikül – nőszeres, robosztus – tölgyerejű, rúzs – szájpír, síelés – hólécezés, skrupulus – furdalógond, sokk – lélekrázkódtatás, soviniszta – túlhazafi, sperma – létmag, szarkasztikus – epegúnyos, szenilitás – megavulás, szimuláns – teszibeteg, sztepptáncos – talptáncos, sztrájkolni – szüntézni, tragédia – bánatmű, tragikomikum – vígszomorúság, trombózis – érdugulás, vatta – puháncs, ventillátor – szélkerék, virilista – éladózó, vurstli – hintaliget, zsargon – zugnyelv.