HVG 1996. 50. szám [1996. december 14. 82-83. oldal]

Heimer György:

Nyelvrendőrség Kanadában
Frankó mánia?

Amíg a világ kétségbeesetten vagy csendes beletörődéssel szemléli az angol nyelv megállíthatatlannak tűnő nyomulását, a fő nyelvexportőr Egyesült Államok északi szomszédjának Quebec tartományában éppen az ellenkező folyamat zajlik: az ott már nem is nagyon tűrt angol áll igencsak vesztésre az immáron nem pusztán militánsan védekező, hanem támadó franciával szemben.

Különös hivatalnokok járják időnként a quebeci főváros, Montreal utcáit. E „közterületisek” főként azt fürkészik, nem próbálja-e valaki kijátszani a boltok cégtábláinak kötelezően előírt francianyelvűségét, illetve megfelelő méretezésben – értsd: minden más nyelvnél nagyobb méretben – vannak-e franciául feliratozva a polcokon sorakozó portékák. A helyi argóban nyelvrendőrségnek is aposztrofált ellenőrző hivatal legutóbb azért figyelmeztette a montrealiak körében csemegéiről közkedvelt egyik jó nevű élelmiszer-hálózatot, mert finomságait hirdető óriásplakátjain az angol reklámszöveg betűi nagyobbak voltak a megengedettnél. S hogy nem „kivételeznek”, bizonyítja, hogy nemcsak a jenki-angolra vadásznak: nem kis patáliát csaptak, amikor az idén tavasszal az egyik szupermarketben, a zsidó húsvét előtti napokban a kereskedők restek voltak megfelelő francia nyelvű szavakat találni a kóser termékek azonosításához. Végül a quebeci tartományi kormánynak kellett – kellően hosszas mérlegelés után salamoni döntést hoznia: az említett áruk közül néhányat – időlegesen – felszabadítottak a nyelvi regula korlátai alól.

„A kívülállók bizonyára érthetetlennek tartják, hogy a világ egyik jogokkal – és egzisztenciálisan – legjobban eleresztett kisebbsége, a kanadai franciáké miért hadakozik ilyen elkeseredett, már-már orwellinek tűnő módszerekkel” – mondja a magyar származású Göllner András, a montreali Concordia egyetem egykori politológiatanára. Persze, az is viszonylagos, beszélhetünk-e egyáltalán kisebbségről. A quebeci franciák Kanada szövetségi államon belül ugyan kétségtelenül kisebbségben vannak, az ominózus Quebec tartományban viszont abszolút többségben.

Amivel ezek szerint igencsak élnek is. A némileg skizofrén helyzet eredményeként ugyanis a magukat az „angolszász tengerben” mégiscsak körülzártnak érző, francia ajkú quebeciek úgy gondolják, csakis akkor tudják megőrizni nyelvi identitásukat, francia eredetű kultúrájukat, ha az angolt a kizárólagosan sajátjuknak érzett tartomány határain kívülre száműzik.

Dühük és türelmetlenségük részben a letagadhatatlan előzményekből fakad. A quebeci franciák ugyanis jószerivel egészen a hatvanas évekig kiszorultak a végső soron ma már mindenről döntő üzleti élet irányításából. Pedig 1867-ben, amikor az addig Franciaországhoz tartozó tartomány beolvadt a szövetségi Kanadába, nyomban számos jogosultságot kaptak. Legfőképp azt, hogy az oktatásügy a francia gyökerű katolikus egyház kezében maradt. Csakhogy a klérus akkor – és még elég sokáig – megvetendő, bűnös foglalkozásnak tekintette a bizniszt. A puritán, ámde inkább haszonelvű angolok így akadálytalanul foglalhatták el a gazdasági hatalom ekként üresen hagyott kulcspozícióit.

A quebeci franciák csak századunk második felére eszméltek immár valóban hátrányossá lett helyzetükre: a tartomány lakosságában magukat alig 13 százalékos részaránnyal képviseltető angolszász „idegenek” legalább olyan súllyal szerepeltek az üzleti életben, mint a döntő többségben lévő tősgyökeres kanadai franciák. Az e felett érzett elégedetlenség tüzére azután jócskán öntött még olajat az 1967-ben a helyszínre látogató De Gaulle francia elnök is, aki egyetlen úri gesztussal a helyi franciáknak „ajándékozta” a soha birtokában nem lévő Quebecet – útjára indítva a mostanra teljes elkülönülést hirdető mozgalmat.

A nyelvháború mára kétségtelenül a francia kanadaiak azóta egyre markánsabb elszakadási törekvéseinek része. E küzdelemsorozatban a francia nyelvfegyvert már a hetvenes években bevetették. René Levesque, a tartomány első szeparatista miniszterelnökének regnálása alatt, 1976-ban emelkedett ugyanis jogerőre az azóta oly sokszor citált 101-es nyelvtörvény. Ennek értelmében Quebec hivatalos nyelve, egyben az állami oktatási nyelv az elemitől az egyetemig kizárólag a francia lett. Ennek megfelelően az ide bevándorlókat, sőt, még az itt élő angol ajkúakat is arra kötelezték, hogy ha gyermekeiket az állami oktatás áldásaiban kívánják részesíteni, járassák őket francia nyelvű iskolába. Ekkor hívták életre az itt már nyelvrendőrségként aposztrofált Commission de la protection de la langue francaise (Francianyelv-védelmi Bizottság) nevű testületet, amely egyebek mellett azokkal az „állampolgári bejelentésekkel” is hivatott lett foglalkozni, amelyek a nyelvtörvény vélt vagy valóságos megszegését jelezték a hatóságnak.

A nyelvháború – számos más rendelkezéssel együtt – kétségtelenül elérte a kívánt hatást. Minden bizonnyal ennek is köszönhető, hogy a quebeci gazdaság, az üzleti élet nyelve ma már a francia. A francia oldalon „csendes forradalomként” is emlegetett folyamat nyomán – egyes erről szóló kimutatások szerint – míg a hetvenes évek elején a felsővezetői cégposztok felét angol nyelvű menedzserek töltötték be, mára arányukat legfeljebb 10-20 százalékra teszik. A törvény erején kívül lelki hadviseléssel, de kétségtelenül fizikai erőszak alkalmazása nélkül folytatott háború egyik eredménye – panaszkodik az elfogultnak tekinthető Business Week amerikai gazdasági magazin –, hogy van hely, ahol angolul már nem is válaszolnak az e nyelven érdeklődőnek. Számos helyen pedig, gyakran közutakon is, kizárólag francia nyelvű eligazítótáblákkal nehezítik azok életét, akik lustaságból vagy angolszász gőgből nem akarták (vagy nem tudták) megtanulni a franciát.

A szigorú nyelvszabályokon a nyolcvanas években, a liberális kormányzat alatt lazítottak valamelyest. Felfüggesztették például a „nyelvrendőrség” működését, sőt még azt is megengedték, hogy a francia mellett, valamelyest kisebb betűkkel, más nyelvű szöveg is szerepeljen a kereskedelmi feliratokon. Addigra ugyanis a helyzet odáig jutott, hogy immár az angolok próbáltak tenni valamit kisebbségi jogaik elismertetéséért. Ám a kétnyelvűséget szorgalmazó angol nyomulás láttán a militáns quebeciek mostanra megint bekeményítettek. Követelésükre a tartomány függetlenségéért küzdő kormányzat nemrég parlamenti vitát kezdeményezett egy törvényjavaslatról, amely többek közt újraélesztené az ezek szerint csak tetszhalálra ítélt nyelvvédelmi bizottságot. Monique Vezina, korábbi szövetségi miniszter, ma a Mouvement National des Quebecois nevű szeparatista mozgalom vezére, a parlamenti vitában azt fejtegette, hogy „a jelenleg hatályos törvény még mindig nem megy elég messzire”. Amihez Louise Beaudoin quebeci kulturális miniszter még hozzátette, „a francia az eredmények ellenére sem tekinthető általánosan használt nyelvnek Quebecben”. Ami egyúttal azt is jelzi, hogy a tavalyi népszavazási vereség után a kormányon maradt szeparatisták újból nekilendülő függetlenségi kampányukban ismét a nyelvhasználat ügyét tűzték zászlajukra.

Tulajdonképpen tehetik: a tartomány több mint 7 millió lakosából legalább 4 milliónyian csak franciául beszélnek, nagyjából 2,5 millió a kétnyelvűek száma, míg a csak angolul tudás luxusát mindössze a „maradék” néhány százezer polgár engedi meg magának. Az angol nyelvű kisebbség ezért is tartja antidemokratikusnak, az erőfölénnyel való visszaélésnek a szeparatisták követelte nyelvi szigorításokat. Elrettentő példaként emlegetik a nyelvcsatározás egyik korábbi ütközetét, amikor is a nyelvrendőrség azért perelt egy pékséget, mert az a vevőit nem átallotta, amúgy kozmopolita módon, 35 nyelven üdvözölni.

Heimer György