Kálmán László

A pincei bogár

Élet és Irodalom
49. évfolyam, 19. szám (2005.05.13.)

 

A hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőiről

A nyelvművelést a művelt közönség ha nem is a leghasznosabb, de azért mindenképpen tiszteletre méltó tevékenységnek tekinti. Ugyanakkor a nyelvész közvélemény egy része (neveket nem sorolok, írásom műfaja sem nem feljelentés, sem nem ügynöklista) mindig is szemben állt a művelt közönség ezen vélekedésével: ők mindenképpen haszontalannak, sőt, sokszor károsnak is minősítik a nyelvvédők ügybuzgalmát. A nyelv megváltoztatása vagy éppen konzerválása szerintük értelmetlen vállalkozás. Miért lenne a nyelv egyik állapota vagy változata „értékesebb”, mint egy másik? (Az egyik nyelv sem lehet „értékesebb”, mint a másik!) Tegyük hozzá: a nyelvvédelem ellenzői sosem ellenezték a nyelvhasználattal kapcsolatos ismeretterjesztést és a nyelvhasználati képességek élethossziglani fejlesztését. Mégis ők mindig sokkal kisebb helyet kaptak a médiában, mint a nyelvvédők-nyelvművelők, ezért a közvélemény szemében az utóbbiak azok, akik a nyelvésztársadalom nevében kapcsolatot tartanak fenn a nagyközönséggel, és az ő véleményüket azonosítják a „nyelvészekével”.

A magam részéről köztudottan a gyengébb hatalmi pozíciókkal rendelkező táborba tartozom. Ebben az írásban arra teszek kísérletet, hogy bebizonyítsam: a nyelvművelés (a „nyelvvédelem” értelmében) megfelel a hagyományosan „áltudományosnak” nevezett megközelítések minden ismérvének, tehát kimeríti a sarlatánság kategóriáját. (Tudom, hogy a sarlatán szó leginkább „szélhámos” jelentésű, tehát a szándékos félrevezetés szándékára is utal, de sajnos nem találtam olyan szót, amely az „áltudós” fogalmát a „szélhámos” mozzanat nélkül fejezi ki.)

De mi is az az áltudomány?

Valójában az áltudomány lényege a kiinduló, vizsgálandó tények összetételében van. Az áltudományok kiindulópontja nem az induktív általánosítás, vagyis nem megfigyelésekből indulnak ki, amelyekre valahogy magyarázatot kell találni, hanem magából a magyarázatból. Nem arról van szó, hogy egy bizonyos szobának egy bizonyos sarkában áll egy ágy, és aki ott aludt, mindig fiatalon és hasonló kórokban csúfosan múlt ki, míg a szoba másik végében levő ágyon mindenki az emberi kor végső határáig pihent, vagyis hogy olyan mennyiségben halmozódtak fel az ilyen tapasztalatok, olyan rendszeresen működött a dolog, hogy valamilyen elméletet már muszáj volt alkotni arról, hogy mi is lehet a hátterében. (Hasonló példákat persze még ezrével sorolhatnék.)

Van egy másik feltűnő tulajdonsága is a legtöbb áltudományos nézetnek: az alapvető logikai megfontolások merev elutasítása. Nem egy-egy botlásról, logikai tévedésről van szó, hanem tudatos és vállalt módszertanról. Így például számtalan áltudós hivatkozik arra, hogy minden (vagy legalábbis sok minden), ami szabályszerűségeket mutat, szükségképpen valamilyen intelligencia jelenlétére utal, ha kimutathatóan nem emberi intelligenciáé, akkor persze bolygón kívülié vagy természetfelettié. Pontosan tudják, hogy ez az állítás egyszerű non sequitur, és nem tartják ezzel ellentmondónak, hogy a természet minden különösebb intelligencia nélkül is produkál rendszeres jelenségeket. Például csak nagyon elvont értelemben lehet intelligensnek nevezni az évelő növényeknek azt a viselkedését, hogy valahány évente rendszeresen kivirágzanak, vagy a hópelyhek szigorú matematikai törvényeknek engedelmeskedő rendezettségét, hiszen abból, amiből felépülnek, nem is lehetne másképpen megkonstruálni őket. Ugyanígy az ufóhívők rengeteg mindent hajlamosak egyazon lényeknek tulajdonítani, anélkül, hogy a legcsekélyebb indikációja is lenne annak, hogy azonos alanyokról van szó. Hiszen lehetne éppen úgy is, hogy a fényjelenségek, a maguktól mozgó tárgyak, a gabonakörök és elrabolt asszonyaink más-más lények lelkén száradnak, például az egyiket a manóknak, a másikat trolloknak, a harmadikat ördögöknek kell tulajdonítanunk. Ez olyasfajta logika, mint abból, hogy „elveszett az öngyújtóm”, és abból, hogy „elveszett a tollam”, azt a konklúziót levonni, hogy „a tollam és az öngyújtóm ugyanott vannak”.

Mi a vonzó az áltudományokban?

Mindenekelőtt az, hogy (talán egy kicsit üzleti megfontolásból is) reményt sugároznak. Nincs olyan sarlatán, aki a beteg láttán széttárná a karját, mondván: nincs mit tenni. A másik csábereje az áltudományoknak, hogy magyarázatot kínálnak az embereknek olyan jelenségekkel kapcsolatban, amelyek a számukra felfoghatatlanok. Ilyenek például a véletlen, a tudat és a tudattalan, a gravitáció, a betegség és a halál, a világegyetem stb. Ugyanilyen érthetetlen és frusztráló az az érzet, hogy a nyelv folyamatosan „romlik” (valójában: változik), ahogy az utánunk jövő fiatalabbak újabb és újabb nyelvváltozatokat beszélnek. Nem véletlen, hogy a nyelvművelés nem a fiatalabbak körében a legnépszerűbb.

Végül majdnem minden áltudománynak sajátja egyfajta parazitizmus, vagyis az, hogy olyasvalamin élősködik, ami teljesen ésszerű és kézzelfogható. Így az ún. alternatív gyógymódok egy része (pl. a gyógynövények használata a gyógyászatban, a pszichoszomatikus betegségek lelki terápiája vagy a különböző böjtök) teljesen józan és gyakran sikeres módszerek, még ha működési mechanizmusuk nem is mindig teljesen tisztázott.

A nyelvművelés mint áltudomány

Állításom szerint a nyelvművelésnek, ennek a nálunk a XIX. század óta (de pl. Németországban még régebben) művelt tevékenységnek éppen olyan áltudományos elképzelések állnak a hátterében, mint amilyenekről eddig beszéltem. Azért mondom, hogy „a hátterében állnak”, mert a nyelvművelők általában nem tekintik magukat tudósoknak, tehát nem is tartanak igényt arra, hogy a nyelvművelést a tudományok közé soroljuk. Ugyanakkor persze a nyelvművelők hangsúlyosan nyelvészként aposztrofálják magukat (ami szakképzettségüket illetően általában igaz is), s ezzel a tekintélyüket a közvélemény számára nem ismert, csak feltételezhető tudományos hátországgal nyomatékosítják. Ha a hivatalos tudományos intézményeket tekintjük, akkor jogosan: a Magyar Tudományos Akadémia még ma is egyik elsőrendű feladatának tartja a nyelvművelést — amit az Akadémia alapításakor egyáltalán nem „nyelvvédelemnek” értettek, hanem „nyelvújításnak”, vagy még inkább a nyelv tudományos és irodalmi célokra való használatának —, a Nyelvtudományi Intézetben van egy Nyelvművelő Osztály, az egyetemeken és a főiskolákon a magyartanárok egyik fő feladataként tanítják a nyelvvédelmet. Mintha csak az asztrológusok megszállták volna a csillagászat intézményeit.1

Nem csak a tudományos tekintély teszi elfogadhatóvá a nyelvművelőket a nagyközönség számára. Az embereknek természetes igényük, hogy minél pontosabban fejezzék ki magukat, valamint hogy minél jobban alkalmazkodjanak ahhoz a normához, amelynek betartása a lehető legnagyobb presztízst biztosítja a számukra azokban a körökben, amelyeknek meg akarnak felelni. Az áltudományokra oly jellemző parazitizmus érhető itt tetten teljesen tiszta formájában.

A nyelvművelők sokszor az „igényes” irodalmi norma legjobb ismerőiként tüntetik fel magukat, és azzal indokolják tevékenységük létjogosultságát, hogy az ehhez való igazodásban segítik a beszélőket. Ám tegyék, de látnunk kell, hogy itt is a parazitizmusról van szó, a normával kapcsolatos tanácsadáson élősködik a többi nyelvi változat megbélyegzése, a köznyelvi norma valamiféle „felsőbbrendűségének” sulykolása, sőt annak követelése — sóhajtva állapítom meg: és elérése —, hogy más nyelvváltozatok meg se jelenhessenek a médiában és az iskolában: „[...] aki a rádió, a televízió nevében beszél, vagy országos szerv, szervezet szószólójaként, attól már az igényesebb, a központi nyelvi formát várjuk el.”2

A nyelvvédelemnek mint áltudománynak kezdettől fogva az a koncepciója, hogy anyanyelvünket valamiféle veszélyek fenyegetik, amelyektől óvni-védeni kell. Na nem a kihalás veszélye — az sok nyelv esetében valóban fennáll, de épeszű ember nem hozakodna elő azzal, hogy a határokon belül fenyegetné a magyar nyelvet —, hanem olyan veszélyek, amelyeknek meglétét ugyanúgy semmilyen valóságos tudományos bizonyíték nem mutatja, mint az ufók ármánykodását vagy távoli égitestek hatását személyiségünkre. A nyelvet fenyegető veszélyek gondolata körülbelül olyan tudománytalan, igazolhatatlan naiv megfigyelés, mint „az erkölcsök általános romlása”, aminek az érzése — több ezer évre visszamenőleg tudjuk — szintén minden öregedő generációra rendszeresen rátör. A nyelvművelés azonban — mint minden rendes áltudomány — gyógyírt kínál a veszélyek ellen; persze, hiszen a saját létjogosultságát kérdőjelezné meg, ha nem hinne abban, hogy a nyelv változását befolyásolni tudja.

Hiányzik viszont az a jelenséghalmaz, az a tömegesen előforduló, megfigyelhető tényanyag, amely a nyelvvédelem kiindulópontjául szolgáló állítólagos „veszélyek” létezése mellett szólna. A határainkon belül beszélt magyar nyelvben nem figyelhető meg olyasmi, hogy egyre kevésbé értjük meg egymást vagy egyre kevésbé tudjuk megértetni magunkat (ezek a nyelv fő funkciói), vagy hogy akár kevésbé fontos funkcióit egyre kevésbé tudná betölteni a magyar nyelv, ugyanúgy, ahogy a földsugárzások tömeges pusztító hatása vagy akár kisebb ártalmai sem tornyosulnak az emberiség fölé viharfellegként. Egyszerűen tévedés (vagy hazugság?), hogy a nyelvek ilyen módon „romolhatnának”, kivéve persze a kihaláshoz vezető utat, amikor egy bizonyos nyelvet egyre kevesebb funkcióban használnak.

Romlik a nyelv

A nyelvvédők veszélyérzete egyszerűen abból fakad, hogy — mint mindenki — öregszenek, és kénytelenek tapasztalni, hogy a náluk fiatalabbak másképpen beszélnek, mert a nyelv és a nyelvhasználati szokások így szoktak változni. „[...] sikeres pályát mondhat magának. Elolvastattam ezt néhány nem nyelvész ismerősömmel, s közülük — meglepetésemre — egy érezte csak úgy, hogy valami hibázik benne.”3 A nyelvvédő-szerző tehát annak ellenére ítél el egy kifejezést, hogy meggyőződött róla: a beszélők semmi furcsát nem találnak benne. Mint ebben az idézetben is, a nyelvművelők legtöbbször pusztán az ízlésükre támaszkodva ítélnek egy-egy megoldást „jobbnak” a másiknál (egyúttal a másik terjedését „károsnak” minősítve). Néha be is vallják ezt: „Ha egy jelenség meghonosodik a nyelvben, akkor persze újabbak követik: magas vendég (persze átvitt értelemben és nem centiméterben), magas kor. Ezekben az esetekben is föl lehetne fedezni a statisztikák hatását, de mégis jobbnak tartanám a jeles, rangos, fontos vendég, az éltes, hajlott kor megnevezést.”4 Az „én jobban szeretem”, „jobbnak tartanám” jellegű őszinte kifejezések azonban ritkán fordulnak elő a nyelvművelőknél. Amikor mégis, akkor kilépnek „tudósi” szerepükből, és hétköznapi emberként nyilvánulnak meg, mintha kávéházi asztal mellett vitatnák meg, milyen kifejezések tetszenek, illetve nem tetszenek nekik. Nem tagadom, én legfeljebb azt, a kávéházi asztalt tartanám a nyelvvédő vélekedések megfelelő közegének (bár a kávéházban sem értenék velük egyet). Áltudósról, sarlatánról csak akkor beszélhetünk, ha az illető tudósnak (orvosnak, nyelvésznek stb.) adja ki magát, illetve abban a minőségében nyilatkozik. Közemberként természetesen azt mond, amit akar.

Jellemzőbb azonban, hogy a nyelvművelő megpróbálja alátámasztani, miért tart károsnak egy új jelenséget. Például egy szerző így ír a közel szó „csaknem, majdnem, mintegy” értelemben való használatáról: „A század eleji nyelvművelő szakirodalom a közel-nek ezt a használatát még egyértelműen németességnek minősítette. Kitűnt azonban, hogy a közel-nek ez az értelme már a 19. században jelentkezett, akkor latinizmusként. Mivel végső soron bármely nyelvben kialakulhat egy efféle jelentés, a közel 800 szóhasználatot inkább stílushibának, mint nyelvhelyességi botlásnak tarthatjuk.”5 Vagy egy másik: „Úgy ötödik magasságában kiderült, hogy az orosz az ciki. Ezt egy író-szerkesztő mondta a rádióban. Mi érhető tetten? A divat, az igénytelenség.”6 Nem derül ki világosan, a „divat” és az „igénytelenség” szinonimákként szerepelnek-e itt. Talán csak arról van szó, hogy az újonnan felkapott kifejezések, ha nem tetszenek a nyelvművelőnek, egyben igénytelennek is minősülnek. Teljesen misztikus, hogy mitől van mégis olyan változás, amelyet nem elleneznek a nyelvművelők: „A rádió is felerősíthet, terjeszthet hasznos és káros nyelvi divatokat.”7 „Van olyan változás, amely arra késztetheti a nyelvművelőt, hogy hívja fel a figyelmet a szóban forgó változási irány hátrányaira, veszélyeire — pl. igyekezzék meggyőzni a nyelvhasználókat arról, hogy a napjainkban divatozó természetesen, hogy-, valószínűleg, hogy-, nyilvánvalóan, hogy-féle formulák kétféle mondatszerkezet keveredéséből születtek, s ezért nemkívánatos elemei az igényes nyelvhasználatnak —, s van olyan is, amelytől nem érdemes viszolyogni pusztán azért, mert régen más volt a módi.”8 Itt szerepel valamiféle indoklás („kétféle mondatszerkezet keveredéséből születtek”), de a nyelvi változásnak az ilyenfajta keveredés az egyik tipikus formája, róla elítélőleg nyilatkozni olyan, mintha a biológus ellenezné mondjuk a tojásrakást vagy az elevenszülést. „[...] a nyelvtani szerkezetek idő jártával átértékelődnek, s a Tihanyi alapítólevél utu reá névutós kapcsolatából útra ragos névszó lett. Az ilyen folyamatok persze lassan mennek végbe, és nem is mindig győzi le az új a régit. Főképp akkor nem, ha a nyelvművelés szembefordul a nemkívánatos új módival, s megakadályozza az elterjedését. Ez történt például akkor, amikor a nyelvújítási lőpor, rakpart, gyufa típusú szabálytalan igetöves összetételek „gyártását” a múlt század végén sikerült abbahagyatni. Ma is üdvös lenne leszokni egyről-másról.”9 Nos, ma már bárki láthatja, mennyit ártottak nekünk a lőpor, a rakpart meg a gyufa (ha a névszóragozást nyelvművelés híján nem tudtuk is megúszni)!

A nyelvművelők szerint nemcsak maga a nyelv, de — kapaszkodjunk csak meg! — a nyelvérzékünk is romlik: „[...] budapesti levelezőnk ezt írván: „mind sűrűbben hallani a gazdik szájából, hogy a kutyusok jogosultak a személyes névmással való emlegetésre. Talán így kezdődött. Most már — folytatja —, az Állatkert dolgozói mindenféle állattal kapcsolatban aki személyes névmást használnak. A Rádió terjeszti, majmolják minden szinten.” Gyanítom: a legfőbb ok a nyelvérzék gyengülése, bomlása.”10 A nyelvész számára természetesen értelmetlen és felháborító az ilyen állítás.

Az idegen csúnya

A „káros” jelenségek megbélyegzésének okaként első helyen hagyományosan az új kifejezésmód „idegensége” áll. Néha előfordul, hogy kizárólag az új szó, kifejezés eredetét hibáztatják: „[...] az újonnan nyelvünkbe tolakodóknak ne engedjük meg, hogy gyökeret verjenek. Amint a privatizáció helyett talán sikerül lassanként elterjeszteni a magánosítást, [...].”11 „Ha pl. az idegen szók gátlástalan áradata felveti a nyelvfejlesztő érzék elapadását, veszélyezteti nyelvünk finnugor örökségét, kötelességünk erre felhívni a figyelmet, s tenni valamit a káros tendencia visszaszorítása érdekében.”12 „A hetvenes évek óta [...] újból felerősödött az idegen szavak támadása, s ez a veszély, amelyet korunk idegenmajmoló divatja is táplál, rohamosan növekszik. Napjainkban legfőképpen az angol, pontosabban amerikai angol és latin (mégpedig a jobbára új alkotású, mesterségesen létrehozott latin) szavak özöne lep el bennünket, mégpedig oly mértékben, hogy ez hovatovább már veszélyezteti nyelvünk sajátos vonásainak meglétét, továbbélését. [...] okkal, ok nélkül ránk telepednek az olyan, voltaképpen fölösleges divatszavak, mint konszenzus, alternatíva, tolerancia [...]. [...] ma már ott tartunk, hogy a Magyar Köztársaság teljes jogú polgára Budapest utcáin sétálgatva — de gondolom, a vidéki városokban sem más a helyzet — minduntalan olyan feliratokkal találkozik, amelyek neki vagy neki is szólnak, őt akarják rábeszélni, rábírni valamire, de nem a saját anyanyelvén. Mi ez, ha nem a személyiségi jogok durva megsértése? [...] Vagyis, kedves hallgatóim, anyanyelvünk veszélyben van.”13

Tehát maga az idegen eredet „apasztja nyelvfejlesztő érzékünket” (szegény angolok, azzal a sok francia eredetű szóval, elég satnya lehet a nyelvfejlesztő érzékük!), és „veszélyezteti a nyelvünk finnugor örökségét” (az angol is megszenvedte, hogy germán öröksége megcsappant!). Felhívom a figyelmet az utolsó szemelvény záró mondatára, amely kvintesszenciálisan fejezi ki a „nyelvész” őszinte aggodalmát. Szerzőink indoklás nélkül utasítják el például az ún. tükörfordítás módszerével alkotott kifejezéseket (mint pl. leépít, a német abbauen mintájára), pedig ez minden nyelvben az egyik legközönségesebb szóalkotási mód.

Sokszor azzal érvelnek az idegen eredetű kifejezések ellen, hogy azoknak „van magyar megfelelőjük is”. Eleve nem értem, mi a probléma azzal, hogy egy dologra több kifejezés is van (máskor ők is szorgalmazzák, hogy minél színesebben, minél többféleképpen lehessen ugyanarra a dologra utalni). Másrészt teljesen irreális „feleslegesnek” minősíteni olyasvalamit, aminek a használatára a nyelvhasználóknak igényük van, nyilván azért, hogy érzelmi, stiláris vagy akár jelentéstani árnyalatot fejezzenek ki vele. Nyilván a kocsma fogalmára is volt magyar szó (mondjuk az ivó), amikor a szlávból átkerült a magyarba a kocsma és a csárda szó, de nyilván egy kicsit más hangulata volt ezeknek, amikor még újdonság volt a kocsma vagy a csárda, mint ahogy ma is más hangulata van a kocsma, a csárda és a presszó, bár, söröző stb. szavaknak.

Természetesen része a nyelvi illemtannak, hogy ne beszéljünk mások számára érthetetlen módon, ne próbáljunk ilyen módon különbnek látszani a másiknál. Erre a nyelvművelők is sokszor felhívják a figyelmet, hiszen előszeretettel álcázzák magukat nyelvi nevelőknek. Csakhogy az idegen hatások elleni ágálás egyáltalán nem korlátozódik arra az esetre, amikor valamilyen zsargon részeként használunk idegen kifejezést mások számára érthetetlen módon.

Van még misztikusabb indoklása is az idegen kifejezésektől való irtózásnak: ezek állítólag „a mienktől eltérő szemléletet” közvetíthetnek. Nem világos, hogy mi baj lenne más szemléletmódok közvetítésével, de még az se, hogy mit jelent ez a kifejezés. „Addig maradunk itt, míg az új lakás elkészül vagy: Addig szidtam, míg elsírta magát. [...] ez a forma a környező idegen nyelvek szemléletmódját tükrözi: az időpont, a végpont szerinti szemléletet.”14 „Sok szó esik — kell is, hogy essék — az idegen szavakról, kevesebb az idegenszerűségekről. Azok — a felesleges idegen szók — többen vannak, ezek — az idegenszerűségek — veszélyesebbek. Mindkét csoporttal az a fő gondunk, hogy elaltatják, elsorvasztják a nyelv, a nyelvet használók nyelvteremtő erejét, hiszen a saját — kiküzdött — megnevezés helyett készen kapjuk őket; de az idegenszerűségek még belülről bomlasztanak is: nemcsak a kényelmes megoldás képviselői, hanem ellentétesek is a nyelv alaptermészetével.”15 Ebből a maszlagból az a kevés sem igaz, aminek egyáltalán értelme van. A „felesleges” jelző szavakra alkalmazva értelmezhetetlen, teljesen abszurd a nyelvhasználó közösséggel kapcsolatban egy-egy kifejezés „kiküzdéséről” beszélni, vagy arról, hogy „nyelvteremtő ereje” „elalszik” vagy „elsorvad”. A nyelv „belülről bomlasztása” ugyanilyen képtelenség. Ha bármit is érthetnénk ezeken a képes (és igen baljós) kifejezéseken, akkor meg kellene tudnunk mutatni, hogy azoknak a nyelveknek a használói, amelyek hosszú időn át komoly idegen befolyás alatt álltak, és rengeteget vettek át más nyelvekből (ilyen egyébként a magyaron kívül az angol vagy a perzsa is), elszenvedték mindazt a nyavalyakórságot, amelyeket itt a szerző felsorol. Ennek azonban ugyanúgy nincs nyoma, ahogy nem tapasztaljuk a vízér felett alvók tömeges romlását.

Van orvosság?

Ugyanilyen tudománytalan és tényekkel alátámaszthatatlan feltételezése a nyelvvédőnek, hogy gondos „felvilágosítással” és „a vadhajtások lenyesegetésével” bizonyos „ártalmak” ellen hatásosan fel lehet lépni. Gyakran hivatkoznak a XIX. századi nyelvújító mozgalomra, amelynek valóban rengeteg magyar eredetű kifejezést sikerült meghonosítania olyan fogalmakra, amelyeket azelőtt idegen eredetű szavakkal fejeztek ki. Csakhogy az ilyen mozgalmak sosem terjedőben levő „divatjelenségeket” próbáltak megakadályozni a további terjedésben, mert az persze reménytelen, hanem ellenkezőleg, a maguk presztízsére és népszerűségére támaszkodva új divatokat indítottak útjukra. Ellentmondásos és ambivalens érzéseket vált ki a nyelvművelőkből az, hogy ők maguk is tudják: a nyelv változását nem lehet megállítani, de még lényegesen befolyásolni sem. Hol elismerik, hol tagadják ezt a triviálisan igaz állítást, leggyakrabban valamilyen „középutas” álláspontot foglalnak el, miszerint persze változik a nyelv, de valamennyire lehet lassítani, illetve terelgetni, irányítgatni ezt a folyamatot. Mi igaz ebből? Annyi, hogy azokban a körökben, amelyekben a nyelvművelők népszerűek, képesek hosszabb-rövidebb ideig valamilyen divatot elterjeszteni, éppen úgy, ahogy más körökben meg népszerű médiaszemélyiségek és újságírók képesek — akár akaratukon kívül — divatba hozni egy-egy kifejezést, beszédmódot. A nyelvművelők természetesen úgy gondolják, hogy az őáltaluk (tudatosan) terjesztett kifejezésmódok nem divatok, hanem a nyelv hosszabb távú jobbítását, a nemzet javát célozzák, míg a mások által terjesztettek általában „károsak”. Sőt, ennél tovább is mennek: ha nem hallgatunk rájuk, ha a spontán folyamatokat hagyjuk a maguk medrében folyni, akkor a nyelv „romlik”, a „káros” tendenciák felerősödnek. A nyelvművelő misztikában ugyanis a nyelvhasználók maguktól rejtélyes okokból (szerintük: lustaságból, divatmajmolásból, az értékek általános elvesztése miatt, vagyis erkölcstelenségből) a „rosszabb”, a „károsabb” fejleményekre fogékonyak. Ezért kell „[...] a keletkező hasznos újat támogatni, a káros, a nyelv természetével ellenkező jelenségeket viszont igyekezni kell visszaszorítani.”16

Az ésszerűség mítosza

A nyelvművelők sokszor használnak, talán a tudományosság látszatának fenntartására is, racionális érvelést. Ez persze arra van ítélve, hogy önellentmondásba vagy más sikertelenségbe fulladjon. „Mi az, hogy öt óra magasságában. Ha nem pontosan öt órakor, akkor mondhatom azt, hogy öt óra tájban, öt óra tájékán, öt óra körül, nem pontosan ötkor — sokféle kifejezés van tehát, de a magasságában itt egyáltalán nem helyénvaló. Persze lehet terjeszteni, hiszen kellő akarattal, erőszakkal azt is el lehet érni, hogy holnaptól az asztal helyett szék-et, az ablak helyett ajtó-t mondjunk. Ám akkor már egészen biztosan nem lesz szükség nyelvművelésre sem. Ezért hallgatóim levelére csak azt válaszolhatom: ami meghonosodott, aminek szemléleti alapja van, azt használjuk, ami fölösleges, mert számos megszokott, világos formája van, azt kerüljük a nyelvben.”17 Itt mindjárt két „érvet” is látunk: „káros” az, ami „fölösleges, mert számos megszokott, világos formája van” (ennek ellentmond, hogy máskor „előnynek” tartják, ha minél több kifejezés van ugyanarra a dologra), de még inkább: „káros, aminek nincs szemléleti alapja”. A magasságában talán a folyókon való közlekedéskor a parton levő dolgokhoz viszonyításból ered (Kalocsa magasságában kötöttünk ki), ezért az időpontokkal kapcsolatban használva „nincs szemléleti alapja”. Egy cseppet sem zavarja a szerzőt, hogy az általa is idézett tájban, tájékán, körül, meg persze a felé is térbeli metaforából válhattak időhatározói értelművé, „szemléleti alapjuk” tehát hasonlít a magasságában ilyen értelmezéséhez. Ki tudja, lehet hogy ezek némelyike is vicceskedő szóhasználatként kezdte pályafutását. A szerző fölényeskedő élcelődése mindennek a fényében nevetséges ágálássá válik. Mintha csak azon viccelődne, hogy az Astoriánál kötöttünk ki kifejezést használjuk, holott az Astoria környékén nincs is hajózható víz.

Egy másik típusa a „racionális” magyarázatnak a „logikátlanság” vádja. Nyelvtudományi közhely, hogy a nyelvi jel önkényes, aminek többek közt az is a következménye, hogy nem minden eredetileg szerkesztett jel jelentése következtethető ki a részeinek a jelentéséből (például aki nem tudja, mit jelent a csőgörény, hiába tudja, mi az a cső, és mi az a görény; ha nem tudod, mi a futómacska, hiába tudod, mi az, hogy futó, és mi az a macska). Ennek ellenére ilyet olvashatunk nyelvész tollából: „[...] ebben az összetételben: tömegkommunikáció, az a sejtetés rejlik, hogy a sajtó, a rádió, a televízió „eszmét cserél” a tömegekkel. Pedig dehogy! Nagyon is egyoldalúan hat: információt szolgáltat. Valódi neve: tömegtájékoztatás.”18

Szintén a logikát, közelebbről a nyelv logikáját, az analógiák teljességét kéri számon a szerző a következő szemelvényben, a vízi erőmű kifejezésről: „Célszerűbb lenne a szaknyelvi vízerőmű formát használni, hiszen a többi erőműfajta nevét is így képezzük: hőerőmű, atomerőmű.”19 Ebből a rövid megjegyzésből egy olyan nagyszabású munkálat terve sejlik fel, amely már-már emberfeletti teljesítményt tűz ki célul: visszaállítani a nyelv logikáját. Az üregi nyúl, a nádirigó és a víziló mintájára kötelezővé fogják tenni a pincei bogár elnevezést pincebogár helyett (vagy fordítva), és még ennél jelentősebb változtatásokra is számíthatunk, pl. várható a seggberúg és a fejbevág mintájára a tökberúg elterjesztése és a tökönrúg betiltása (vagy fordítva).

A szakmai tudás súlyos hiányosságára utal, ha valaki annak a folyamattípusnak próbál gátat szabni, amely mindig, minden nyelvben megfigyelhető volt, hogy tudniillik a túlzás (és ellentéte, az „enyhítés”, görögül: „litótesz”) a figyelemfelhívásnak ez a banális nyelvi eszköze beépül a szavak jelentésébe. Semmi alapja nincs annak, hogy ezt az igen természetes változástípust „károsnak” minősítse valaki. És mégis: „Jól megfigyelhető, hogy az idézett szavak nemcsak devalválódtak, hanem ki is üresedtek, sokszor már nem jelentenek, nem jelölnek semmit. A kőkemény helyzetet, a fantasztikus kinézetet hallva ugyanúgy nem tudok mire gondolni, mint a hallókészülék-galéria, a rácsstúdió esetében. Oda kell mennem, megnéznem, megtapasztalnom, mi is ez a csoda dolog, de hát akkor a nyelv elvesztette értelmét, visszasüllyedtünk a mutogató, gesztikuláló korszakba. Ugye, nem ezt akarjuk!”20 A panasz, amely az idősebb nyelvművelő kebléből felszakad (nem érti, mit értenek „kőkemény helyzeten” és „fantasztikus kinézeten”), már-már arra emlékeztet, amikor egy idős ismerősöm arról panaszkodott, hogy körülötte mindenki egyre halkabban és gyorsabban beszél, alig érti. Pedig csak neki romlott a hallása.

Az idegen szavak elleni küzdelem „racionális” alapokra helyezésére korábban már láttunk példát (eszerint az átvételek „elkényelmesítenek”, „elsorvasztják a nyelv teremtő erejét”, „belülről bomlasztanak” stb.). A következő idézet egy másfajta „racionális” megokolást tartalmaz: „Voltaképpen egy második nyelvújítás volt ennek a rokonszenves mozgalomnak az eredménye; egy sportnyelvújítás, amelynek nyomán a labdarúgásnak, az ökölvívásnak, az asztalitenisznek, a vívásnak és több más sportágnak a nyelve egyszeriben magyarrá, maga a sportág pedig ezáltal még kedveltebbé, még népszerűbbé vált [...] Úgy vélem, hogy ismét nagyon itt van az ideje egy olyanfajta sportnyelvújításnak, amilyen az a már említett, majd két emberöltővel ezelőtti volt.” Miért is van szükség a sportnyelv magyarítására? Hogy népszerűbbek legyenek az új sportágak! Van bizonyíték arra, hogy ha a szakkifejezésekre magyar szavakat használunk, népszerűbb lesz a sportág? Nincs. De a fő az, hogy a hatalom hitelt adjon a „nyelvésznek”, mert minden áltudós fő ambíciója az establishment által való elismertetés: „Örömmel értesültem arról, hogy 2002-re a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma is tervez s már hirdetett is egy olyan anyanyelvi pályázatot, amelyiknek a tárgya s egyúttal címe ez: Sportnyelvünk a 19. század elején.”21

Zárszó

Tisztelt Uram/Hölgyem (ha még nem lökte félre az írásomat)! Tudom, Ön újra és újra szinte fizikai fájdalmat érez egy-egy kifejezés, szó hallatán vagy olvastán, és hallani se akar arról, hogy azokat Önnek el kelljen fogadnia. Ilyet nem is mondtam! Ha Ön szerző vagy szerkesztő, tanító vagy előadó, alkalmazkodjon bátran ahhoz a normához, amelyet lapjában vagy iskolájában mérvadónak tart. Ha a norma változik, szép lassan majd Ön is alkalmazkodik hozzájuk. De ha nem, az se baj. Csak azt próbálja meg elfogadni, hogy a normák változása normális dolog, és nem rombolja se a nyelvet, se a gondolkodást, se a hazát.

1 Megállapításaim illusztrálására olyan forrást, könyvet választottam, amelyre sem azt nem lehet ráfogni, hogy már nem jellemzi a nyelvművelést, mert a 2003. évi könyvhétre jelent meg, sem pedig azt, hogy nem a nyelvművelés fő vonalát képviseli, hiszen legjelentősebb, a legnagyobb publicitást élvező nyelvművelőktől származó írásokat tartalmaz. A Kedves hallgatóim! c. kötetről van szó, amely a Tinta Könyvkiadónál jelent meg. Kövesdy Zsuzsa válogatta és szerkesztette a Magyar Rádió Édes anyanyelvünk c. műsorának anyagából. A szerzők Balázs Géza (a továbbiakban: B. G.), Bencédy József (B. J.), Deme László (D. L.), Fábián Pál (F. P.), Grétsy László (G. L.) és Szathmári István (Sz. I.). Az oldalszámok mindig erre a kötetre fognak vonatkozni.

2 D. L., 108. o.; 3 D. L., 41. o.; 4 B. G., 65. o.; 5 F. P., 51–52. o.; 6 B. G., 65. o.; 7 B. G., 351. o.; 8 G. L., 70–71. o.; 9 F. P., 126. o.; 10 D. L., 46. o.; 11 D. L., 142. o.; 12 B. J., 73. o.; 13 G. L., 164–165. o.; 14 D. L., 31. o.; 15 B. J., 135. o.; 16 B. J., 73. o.; 17 B. G., 65–66. o.; 18 D. L., 134. o.; 19 B. G., 207. o.; 20 B. J., 359. o.; 21 G. L., 139. o.