Fellángolt újra a vita a nyelvhasználat törvényi szabályozása körül: az elmúlt hetekben a rádióban és a tévében többen meghúzták a képletes vészharangot a magyar nyelv állapota miatt. A baj, amit felpanaszoltak, az, hogy nem tudnak gátat vetni az idegen szavak, az idegen nyelvű szövegek egyre nagyobb térhódításának, és ezért személyiségi jogaikban érzik sértve magukat. Érveik szerint a cégnevek, a szembeötlő reklámfeliratok, hirdetési szövegek idegen nyelvű volta a hivatalosan magyar nyelvű országban nehezen elviselhető.
Még rendőrért is kiáltottak volna – ha lett volna törvény, amire hivatkozhattak volna. Tulajdonképpen törvény van is, meg nincs is; olyan ez, mint a szeszesitalok reklámozásának a tilalma, hiszen kiderült, érvényes rendeletek szabályozzák például azt, hogy az újonnan alakult cégeknek elfogadható hangzású neve legyen. A cégbíróságok kezdetben kértek is szakvéleményt a Nyelvtudományi Intézettől, de egy kis idő, pontosan mindössze 2-3 hónap után elálltak ettől a gyakorlattól, s azóta is mennek a saját fejük után.
     Amikor a legutóbbi Magyar Nyelv Hetén az első vészkiáltások elhangzottak, néhány nyelvész egy nyilatkozatot szerkesztett, amelyben tudománytalannak minősítik az idegen szavak behatolását ártalmasnak tartó nézeteket és kifejtik: legjobb lenne a nyelvet hagyni, hadd változzon, amerre akar. (Ld. Élet és Irodalom, 1997.május 9.) A 39 egyetemi és intézeti aláíró többsége azonban hivatásszerűen általános vagy angol nyelvészettel foglalkozik, és egyetlen egy sincsen, aki magyar tanszéken működnék – ami akkor is szépséghiba, ha sokan közülük jelentős publikációkat tettek le a magyar nyelvészet asztalára. Így hát láthatólag két párt alakult ki: a nyelvet védeni szándékozó főleg "magyar nyelvészek" és "nyelvművelők", valamint a nyelvi fejlődést öntörvényű folyamatnak tartó "általános és anglista nyelvészek" csoportja.
     A két nézet ebben a pillanatban élesen szembenáll egymással. Ha csupán nyelvészeti kérdésekről lenne szó, nyilván nem került volna az ügy a tévé híradójába, hanem megmaradhatott volna a Magyar Nyelvőr hasábjain, ahol is részletesen olvasható annak a vitának a jegyzőkönyve, amelyen a nyelvművelők elutasították a nyelvtörvény gondolatát – bár újabb nyelvvédő rendeletek megalkotását sokan pártolták.
     Van itt ugyanis valóban lehetőség egy tudományos vitára: egy olyan disputára, amely során mindkét fél kifejtheti nézetét, amely alkalommal a nyelv tudós kutatói felsorakoztatnák érveiket egymással szemben, akár közönség előtt is, sőt megpróbálva a közönség kérdéseire is válaszolni. A Nyilatkozat, legalábbis az én véleményem szerint, azért volt elhamarkodott, mert egy ilyen vita helyett jelent meg. Mielőtt tovább mérgesedne a helyzet és újabb nyilatkozatok vonnák kétségbe a másik oldal tisztességét és jószándékát, azt javaslom tehát, fejtse ki véleményét a két tábor lehetőleg érzelmektől mentesen és egymás álláspontját tiszteletben tartva lehetőleg egy nyilvános vitában, amelyről a nagyközönség is értesülhetne, s így legalább világosan látná, milyen érvek támogatják egyik vagy másik oldalt.
     Ha létrejön ez a nyilvános (vagy zártkörű) megbeszélés és ha sikerülne a tudományos kérdésekben valamiféle megegyezésre jutni (jóllehet ez nem szükséges feltétele egy vitának), a másik, a fontosabb kérdést még akkor sem tisztáztuk megnyugtató módon. A nyelvészeti igazság esetleges megállapítása ugyanis nem oldja meg a társadalmi gondokat. Ha a nyelvvédők valós közérzetet fognak fel és közvetítenek, hiába lehet igazuk a Nyilatkozat aláíróinak tudományos értelemben, a probléma társadalmi és politikai oldalával akkor is foglalkozni kell. Ha jelentős számban vannak a Magyar Köztársaságnak állampolgárai, akik úgy gondolják, személyes életük vált kevésbé elviselhetővé az idegen szavak, kifejezések, mondatok áradatától, akkor, akár végzetes ez a folyamat a nyelv változásában, akár nem, a politikának cselekednie kell. A köztársaság alapeszméje ugyanis a közjó szolgálata és az egyének boldogságának megteremtése.
     Ha pedig a többség számára e nyelvi folyamatok az élet minőségét rontják, akkor a politikus dolga, hogy cselekedjék. Hadd hozakodjam elő egy érzelmileg sajnos nem közömbös hasonlattal: ma már gyakorlatilag mindegy, hogy Bős-Nagymarosnak lehetett volna-e környezetileg elfogadható változata. A közvélemény olyannyira ellene fordult, hogy támogassa bármilyen érvekkel is a tudomány vagy a szakma, magyar politikus valószínűleg már sohasem fogja támogatni. És bérmennyire meg vannak győződve fizikus kollégáim az atomerőmű ártalmatlanságáról, ha a választópolgár ellene szavaz, akkor a tudományos igazságot befőttes üvegbe zárhatjuk a spájzban.
     A nyelvünket az idegen hatásoktól védeni kívánók a Magyar Tudományos Akadémiára tekintenek, hogy az cselekedjék, mire is a tudós akadémikusok, a fizikusok, orvostudorok, mezőgazdászok és a többiek kérdőn néznek a nyelvészekre: ugyan mi köze a magas tudománynak ahhoz, hogy az egyik cég a "Let's make things better!" jelmondattal fejezi be minden hirdetését? (Bevallom egyébként, engem jobban zavart egy üdítőitalnak a velejéig magyar nyelvű, ámbár meglehetősen értelmetlen "Kapd be!" felszólítással kísért reklámja.)
     E szakemberek ugyanis azt feledik el, hogy az Akadémiát -- francia és olasz mintára – azzal a céllal alapították, hogy megmagyarítsa a tudományok nyelvét. Mészáros Lázárt, az 1848-as kormány hadügyminiszterét például azért választották akadémikusnak, mert a hadi tudományokról magyarul publikált. Talán ezért is lett a tudós társaság első osztálya a nyelvtudományé (is). Persze az Akadémia azóta német mintára a tudomány, a kutatás szentélye lett.
     A múlt azonban kísért: manapság egyre több egyetemen hangoztatják, hogy vannak szakok, melyeket legjobb lenne angolul oktatni, hiszen a hallgatóknak azzal segíthetünk a legtöbbet, ha az adott diszciplina világnyelvén tanulják meg az ismereteket. A világ tehát fordult egyet s ugyanott vagyunk mint majd' kétszáz évvel ezelőtt, amikor a nyelvújítás és egyáltalán a Magyar Tudós Társaság gondolata azért fogant meg, mert magyarul nem lehetett a tudományokat elsajátítani.
     Mit tehet ebben a helyzetben a tudomány és az Akadémia, ahonnan a döntést várják? Azt, ami összeegyeztethető a tudós lelkiismeretével: információt kell kérnie arról, valóban általános-e az elégedetlenség az idegen szavak beáramlása miatt. Meg kell tudakolnia különböző nézeteken álló tudóscsoportok véleményét, s választania kell közöttük  elfogadhatóságuk szerint. Meg kell jósolnia, hogy ha rendeletekkel fogják szabályozni életünknek ezt a területét is, akkor vajon nem áll-e ez útjában a gazdasági folyamatoknak, amelyek ritkán szoktak a hozzánk hasonló széplelkek intő szavára hallgatni. És végül kutatnia kell, mi vezet a nagyobb társadalmi békéhez és elégedettséghez.
     De ez már a legkevésbé sem nyelvészeti feladat.