Az államnyelv teszi az embert?

A szlovák nyelvtörvényről

 

Az alábbi cikk írója általános nyelvész, aki a nyelv, s nem valamely nyelv általános törvényszerűségeivel, a nyelvek szerkezetének elméleti kérdéseivel foglalkozik. Tudományos megyőződése szerint minden nyelv egyenlő, mind bonyolultsága, mind használhatóságát tekintve. Nincsenek közöttük jobbak vagy rosszabbak, csupán olyanok, melyeknek — esetleg szerencsésebb történelmük folytán — több, alkalmasint jóval több beszélőjük van mint másoknak. A magyar nyelv a szerencsésebbek közé tartozik: komoly hagyományokkal bír, nagy múltra visszatekintő írásbelisége van, s nem utolsósorban körülbelül 14 milliónyian vallják anyanyelvüknek, mégha közülük sokan az ország határain kívül is élnek.

Az is tudományos megyőződése, hogy az anyanyelv tökéletes elsajátítása elengedhetetlen feltétele a gondolkodó emberré, vagyis egyszerűen az emberré válásnak, amint az ember kialakulásának is a nyelv megjelenése volt az egyik, ha nem is az egyetlen szükséges feltétele. Az anyanyelv használatának a korlátozása pedig olyan nyelvi bűncselekmény, amely a személyes szabadság korlátozásával ér fel.

Elsősorban e meggondolások fényében ajánlom megvizsgálni az alábbiakban az elfogadás előtt álló szlovák nyelvtörvény tervezetét, melyet a Népszabadság okt. 27-i száma publikált. Jóllehet a fordításról nem derül ki, hogy ki készítette, s az meglehetősen zavaros, sőt helyenként értelmetlen, amire időről időre rá kell mutatnunk, alapjában nem ezekre a hibákra szeretnénk figyelmünket összpontosítani, hanem a nyelvi, avagy nyelvi-politikai, azaz nyelvpolitikai vonatkozásokra.

A törvény bevezető része a „szlovák nemzet sajátosságának legfontosabb ismertetőjele, kulturális hagyatékának legdrágább értéke, a Szlovák Köztársáság szuvereni­tásának kifejezője, illetve az állampolgárok általános kommunikációs eszköze” gyanánt hivatkozik a szlovák nyelvre, amely „a Szlovák Köztársaság területén szavatolja szabadságukat és egyenlőségüket méltóságukban és jogaikban is.”

Nos, való igaz, a nyelv egy-egy nemzet azonosságának legfontosabb ismérve: ez teszi az ukránokat mássá mint az oroszokat vagy a beloruszokat, a dánokat mássá mint a norvégokat, vagy a katalánokat különbözővé a spanyoloktól. Persze az, hogy miféle nyelvi vontakozásban térnek el a svájci németek vagy az osztrákok a németországi németektől, vagy netán a brit, a kanadai, az ausztrál és az amerikai angolok egymástól, hogy vajon e szerencsétlen nemzetek fiainak a nyelve kifejezi-e a szuverenitásukat, szóval erre a kérdésre most ne keressünk választ, mint ahogy arra sem, mit tesz az, ha egy nyelv a nemzet „kulturális hagyatékának legdrágább értéke” — hagyatéka ugyanis csak az elhalálozottnak, illetve leszármazottjának lehet, a nyelv pedig mint „legdrágább érték” a hagyatékban éppen eszközjellegét homályosítja el. Dehát hagyjuk a fellengzős fordulatokat, hiszen a túlzott ünnepélyesség ennél cifrább stílushibákat is okozott a (nyelvi) történelemben.

Ami egy adott állam polgárainak a kommunikációs eszközét illeti, ezt sok országban szabályozzák, különösen, ha több nyelvet használnak az érintett lakosok, bár többnyire igyekeznek mindenki megelégedésére, s nem egyes csoportok háttérbe szorítását célozva törvénykezni. E tervezetben azonban elsősorban „az államnyelv védelméről” van szó, vagyis arról, nehogy bárhol is hátrányba kerüljön Szlovákia egyetlen hivatalos nyelve. Röviden: a szlovák állam lakóit azonosítja a szlovák nemzet tagjaival, mint az oly gyakori az újabb kelet-európai gyakorlatban.

Az államnyelvet azonban nem lehet akárhogyan használni: az állam maga gondoskodik nyelvének a kodifikálásáról, vagyis nyelvtani és használati szabályainak, valamint szókincsének hivatalos rögzítéséről, továbbá „a nyelvi kultúra növeléséről” — bármit jelentsen is ez. Az államnyelvnek ezentúl „kodifikált megjelenése” lesz, és maga a Kulturális Minisztérium fog gondoskodni arról, hogy ha ebbe a „kodifikált megjelenésbe” bárki is úgy avatkoznék be, hogy az ellentétben állna „annak a törvényszerűségeivel”, akkor nyilván kemény (de a tervezetben nem részletezett) büntetésben részesíti. A kodifikált megjelenést a minisztérium „kihirdeti”, esetleg a hivatalos közlönyben, de valószínűleg inkább nyelvtanok és szótárak formájában, melyeket a „szakértői nyelvtudományi munkahelyek javaslata alapján” állítanak össze, jóllehet mostanában még az Internet számítógépes faliújságain nemzetközi hirdetésben keresik a szlovák nyelvészeket szerte a világban.

Aligha lehet egy — feltehetőleg amúgy is csak a magyarul tudó olvasóközönség számára hozzáférhető — írásban a tervezet minden passzusára kitérni; legyen elég annyi, hogy aki végigolvasta, annak számára világosan ki kellett derüljön: a természetes nyelvhasználati jogoknak ilyen mértékű semmibevétele nem létezik a demokratikus berendezkedésű államokban.

Ha csupán a szólásszabadság oldaláról tekintjük e javaslatot, ezentúl szabályozva lesz, milyen nyelven lehet bármit nyilvánosan megjelentetni, milyen nyelven szabad bármely társulásban, egyletben jegyzőkönyvet vezetni, önkormányzatokhoz kérelmet benyújtani, helyi vagy magánrádióban, -tévében műsorokat adni, kulturális rendezvényeken megszólalni, sőt egyházi esküvőt tartani, vagy az orvosnak a betegével társalogni.

A kapitalizmusbeli szabad verseny nagyobb dicsőségére továbbá azt is megszabja a törvény, milyen nyelven kell a reklámokat is megjelentetni, valamint minden tájékoztató feliratot. Amikor pedig ezeket esetleg „más nyelven” is közlik, akkor kizárólag az államnyelven megfogalmazott szöveg fordításáról lehet csak szó. Elvileg tehát a külföldi is a szlovák szöveget köteles visszafordítani az anyanyelvére. Érdekes elgondolni, hogy például a különböző bratislavai (lefordítva: pozsonyi) követségeknek vagy a Szlovákiában bejegyzett külföldi vállalatoknak először az államnyelven kell megalkotniuk cégtáblájukat, megfogalmazniuk felhívásaikat, hirdetéseiket, és majd csak emez aktus után fordíthatják le azokat (azonos betűméretben!) saját nyelvükre.  Ne nevessünk azon az előíráson sem, hogy „a Szlovák Köztársaság területén történő (!) összejövetel vagy előadás résztvevőjének jogában áll a nyilatkozatát (sic!) az állam nyelvén előadni”, bár mulatságos volna elképzelni, amint egy nemzetközi tudományos konferencián a világnyelveken felszólaló tudósok között valaki e törvényre hivatkozva szlovákul tartja meg beszámolóját.

A szabadság és (a törvény előtti) egyenlőség oly sokszor sárba tiport eszménye e tervezet számára is csupán írott malaszt: az a tény, hogy a nem szlovák anyanyelvűek is az állam adófizető polgárai, hogy az oktatási, a kulturális, a helyi igazgatási stb. kiadásokhoz ugyanolyan arányban járulnak hozzá, mint az „államnyelvet” anyanyelvként beszélő honfitársaik, mindez az államnyelvet a láthatatlan ellenségtől védeni igyekvő törvényfogalmazókat jottányit sem befolyásolta — ellenkezőleg: olyan súlyos, sokmillió forinttal felérő büntetéseket helyez kilátásba, éppen az oktatás és a sajtó terén, vagy az orvos-beteg viszony vonatkozásában, amelyek az érintett intézményeket és magánszemélyeket egész életükre ellehetetleníthetik. Ráadásul, Európában alighanem egyedülállóan, a bírságot nem valamely törvényhatóság, hanem maga a jogszabályalkotó Kulturális Minisztérium rója ki (s utalja majd át a Pro Slovakia állami kulturális alapnak).

A jog a modern társadalmakban megkülönböztetések nélkül védi az egyént egyebek között az állam túlkapásai, illetve a kisebbséget a többségnek szavazatok révén biztosított túlhatalma ellen. A nyelvtörvényben ez az elv fenekestül felfordul: a szlovák anyanyelvű államigazgatást, a szlovák anyanyelvű többséget „védi” a nem szlovák nyelvű kisebbségek nyelvi terjeszkedésének képzelt veszélyétől.

Szegény, szegény Szlovákia! Micsoda komplexusokkal küszködhet egy olyan állam, amelynek parlamentje egy efféle törvény megszavazására készül! Mennyire irracionálisan félhet attól, hogy egy tíz százaléknyi kisebbség „asszimilálni” tudja a többséget, hogy azt higgyék, egy nyelvet ilyen törvényekkel lehet vagy kell megvédeni! És végül szomorú világ lehet az, ahol tudós nyelvészek egy büntetőjogi aktus részeként kell, hogy megírják a nyelvtanokat és a szótárakat…

 

Kenesei István

(Teljes szöveg. Megjelent: Népszabadság, 1995. nov. 8.)