Sándor Klára:

„ ... ki nem nyelvész: én vagy te?”

 

„Ideafóbabb fajtát nem képzelek a magaménál”
(Ady Endre: Ismeretlen Korvin-kódex margójára)

Az 1990-es évek nyelvművelő írásai föltűnően sokat foglalkoznak a nyelvművelés meghatározásával, céljainak kijelölésével, azzal, hogy kell-e — az új körülményekhez alkalmazkodva — változtatni szemléletén és módszerein stb. Néhány szerző szerint nemigen szükséges mindez, mások szerint kisebb igazítások nem ártanának, ismét mások szerint jelentős átalakításokra volna szükség. Hosszú idő után először jelenhetett meg nyíltan az a vélemény is, hogy nyelvművelésre egyáltalán nincs szükség, és hogy ne nevezzük nyelvtudománynak, mert nem sok köze van a nyelvészethez.

Az utóbbi gondolat magától értődően erős nemtetszést váltott ki a nyelvművelők körében, de nem nézték jó szemmel az átfogóbb reformok sürgetését sem. Mindebből pedig — szintén érthetően — olyan írások születtek, amelyek más tudományosnak számító (vagy annak szánt) publikációkhoz képest szokatlanul gazdagok a csoportidentitást erősítő jegyekben.

 

Mi és Ők

S éppen mert nem egyes emberek, hanem csoportok szembenállásáról lesz szó, tulajdonképpen azt kellett volna címnek írni, hogy „ ... ki nem nyelvész, mi vagy ti?” Az egyik csoport a nyelvművelőké, a másik pedig az, amelyiktől elkülönítik magukat. Az elsőt Mi csoport-nak fogom nevezni — nem saját hovatartozásomat jelölöm ezzel, hanem azt a nézőpontot, amelyből szemlélve a fölsorakoztatott érvek és attribútumok értelmezhetővé válnak. A Mi csoport azért kapta ezt a nevet, mert tagjai — megnyilatkozásaikból vélhetően — nemcsak közös értékrenddel, hasonló attitűdökkel rendelkeznek, hanem összetartozónak is érzik magukat. Bár természetesen vannak eltérések az egyes csoporttagok véleményében, tartalmat és megformálást illetően egyaránt, ezek a különbségek inkább fokozatinak nevezhetők, s láthatóan nem veszélyeztetik a csoporttagok összetartozás-tudatát, így magát a csoportot sem. A közös előfeltevés-rendszerről, amely a Mi csoportba tartozó szerzők írásaiban megjelenik, alább részletesen esik szó; nagyvonalakban azzal jellemezhető, hogy a nyelvművelést a nyelvtudomány kiemelkedően fontos társadalmi feladatot betöltő ágának tekintik, az anyanyelv körüli gondoskodást, annak fejlesztését pedig a nyelvész kötelességének.

A másik csoport pedig az — amelyik nem az egyik. Erre a körülírásra azért van szükség, mert az ide sorolható szerzőket nemigen köti más össze, mint hogy az első csoport elhatárolja őket magától, s így nem vagy csak részlegesen mutatják a csoporttá szerveződés jeleit. Az elhatárolódás alapja a Mi csoport szempontját alapul véve az, hogy a másik csoporthoz tartozó kutatók kétségbe vonják az imént leírt előfeltevések érvényességét. Minthogy azonban ez egészen más előfeltevések alapján történik a másik csoporthoz tartozók írásaiban, ők csak a Mi csoport szemszögéből alkotnak „másik csoportot”, saját szemszögükből sokkal inkább csak alkalmi társulást. Mivel azonban a Mi csoport tagjai többnyire egységes csoportnak látják őket, s nagyrészt azonos jellemzőket tulajdonítanak nekik, szükség lesz közös megnevezésükre is: összefoglaló nevük Ők lesz.

Az Ők között vannak, akik nem kérdőjelezik meg a Mi csoport értékrendszerének egészét, csak esetleg bizonyos részleteit. A nyelvművelést a nyelvtudomány részének tartják, sőt, céljuk az, hogy tudományosabbá, s ezzel hatékonyabbá tegyék. Őket Reformerek-nek fogom nevezni. A Reformerek nem saját jószántukból kerültek ki a Mi csoportból (sőt többször is kinyilvánítják lojalitásukat), hanem „veszélyes nézeteik” miatt a Mi csoport vezetői rekesztették kívül őket.

Vannak azonban, akik önmaguk is élesen elhatárolódnak a Mi csoport nézetrendszerétől: a nyelvművelést nem tekintik a nyelvtudomány részének, következésképpen a nyelvész feladatának nem az anyanyelv „fejlesztését”, hanem leírását tartják. Ők — szétválasztván a nyelvművelést és a nyelvtudományt — magukat egyszerűen nyelvész-nek nevezik, s mivel a Mi csoporthoz tartozó kutatók írásaiban is előfordul rájuk ugyanez a megkülönböztető név (l. Grétsy 1993b: 492, Grétsy 1999: 11), és is ezt fogom használni.

 

Az alkalmazott módszer

Azt, hogy ki melyik csoportba tartozik, az írások maguk döntötték el: azok és csak azok, akik ugyanarra az értékrendre, hagyományra, előfeltevésekre hivatkoznak, azonos csoportba kerültek. Az egyes írásokban a csoportra jellemző értékek különböző formákban jelenhetnek meg: a szerző megjelölheti expliciten, tekintheti jól ismertnek, s ezért csak utal rá, esetleg abból fejthető ki az általa képviselt értékrend, hogy kijelentéseinek ez ad értelmezési keretet (vagyis kijelentései csakis akkor értelmesek, ha előföltevésként egy bizonyos értékrendet természetesen adottnak tekint).

Jóllehet az egyes csoportokhoz sorolt írások nem egy, hanem több szerzőtől származnak, a közös értelmezési keret összekapcsolja őket. Ez teszi lehetővé, hogy egyetlen nagy, összefüggő egységként kezeljük az egyes csoportokhoz tartozó szövegeket (a szerzők egyébként — a hivatkozásokból ez kiderül — ismerik is egymás munkáit). Ez pedig azt teszi lehetővé, hogy bár egy-egy csoport teljes értékrendszere egészében nem jelenik meg egyik írásban sem, mégis rekonstruálható az azonos értékrendet fölmutató írások összességéből. A visszatérő motívumok esetenként különböző attribútumokkal kapcsolódnak össze; egyes motívumokat néhány írásban részletesen körülír a szerző — mindez segít abban, hogy az értékrendszer belső összefüggéseit is föltárjuk.

A Mi és az Ők közötti különbségek

A Mi és az Ők közötti különbségek — magától értődően — a Mi csoport szemszögéből írhatók csak le (hiszen Ők szemszöge az Ők oldaláról nem létezik). Az eltérések megjelölésének két lehetséges módja van: ha saját csoportunkat jellemezük („ilyenek vagyunk”), illetve ha a „nem-mi”-re jellemző tulajdonságokat soroljuk föl („mi nem ilyenek vagyunk”). A Mi csoportra — a csoport tagjai által — jellemzőnek fölmutatott tulajdonságok kisebbik részét olvashatjuk közvetlen értékmegjelölés formájában (amikor a pragmatikai jelentés nagyjából úgy írható le, hogy „ez és ez jellemző ránk”), túlnyomó többségüket közvetve tudhatjuk meg a vizsgált írásokból — leginkább abból a negatív jellemzésből, ahogyan a Mi csoport tagjai elkülönítenek maguktól másokat. Ez egyrészt magától értődik: a csoporthoz tartozóknak nem szükséges elmagyarázni, milyen hagyományok, milyen értékek tartják össze a csoportot. Másrészt viszont azt jelzi, hogy a Mi csoport a nagyobb közösségen belül hatalmi pozícióban tudja magát: nem tartja szükségesnek, hogy igazolja saját értékrendszerének létjogosultságát.

A negatívumokkal jellemzésnek egyébként más haszna is van: ha a másik hiányosságait, rossz tulajdonságait, sőt veszélyességét mutatjuk be, könnyen elterelődik arról a figyelem, hogy saját kidolgozott, részletes programot nem ajánlunk föl a másik alternatívájaként. Ilyenkor elégséges „nagy”, átfogó célokat kitűzni (pl. hogy célunk „legfőbb nemzeti kincsünk védelme”); az eszközök, módszerek ilyen nagy célok esetében „lényegtelenek”, hiszen az első és legfőbb feladat a sugallmazott veszélyeztetettség megszüntetése. A hatalmi pozíció mindezt még észrevehetetlenebbé teszi: ha a cél pusztán a status quo fenntartása, nincs szükség meggyőzésre, elég a hagyományokra hivatkozni.

Mi és Ők

Az összetartozás kinyilvánítása a Mi csoportban legegyértelműbben úgy jelenik meg, hogy a csoporthoz tartozók magukat hangsúlyozottan Mi-nek, a kívülrekesztetteket Ők-nek nevezik. Ez a Mi—Ők szembeállítás e két névmással kiemelve vonul végig Jakab István tanulmányán (1994b). Ő egyébként (Jakab 1994b: 49) a Mi csoporthoz a „józanabb nyelvművelőket” sorolja. A két csoport külön megnevezést is kap Deme Lászlótól (1995a: 113): operatív nyelvművelés-nek nevezi a Mi csoport nyelvművelését, az Ők által szorgalmazottat pedig spekulatív nyelvművelés-nek.

Ki a magyar nyelvész?

A leggyakrabban azonban a „magyar nyelvész” — „nem magyar nyelvész” szembeállítás bukkan föl, különböző formákban. A „Ki a magyar nyelvész?” kérdése a nyilvánosság elé először 1997-ben került. 1997. május 9-én az Élet és Irodalomban Nyilatkozat címmel jelent meg egy írás 39 nyelvész aláírásával. A megelőző időszakban egyre többször esett szó arról (sajtóban, rádióban, tévében), hogy törvénnyel kellene védeni a magyar nyelvet a „betolakodó” idegen szavak, reklámok, feliratok ellen — az aláírók arra hívták föl a figyelmet, hogy nemcsak szükségtelen (nyelvészetileg naiv), hanem veszélyes is (az idegengyűlöletet erősítheti) egy ilyen törvény. A Nyilatkozat váratlanul nagy vihart kavart. A válaszcikkek a Mi csoporttól érkeztek — kissé meglepő módon, hiszen a Nyilatkozat megfogalmazói a törvény szorgalmazóit „nyelvvédők”-nek, s nem „nyelvművelők”-nek, még kevésbé „hagyományos magyar nyelvészek”-nek nevezték. Így a válaszoknak az a — legfőbb — érve, hogy a a Mi csoporthoz tartozók nem akarnak nyelvtörvényt, nem nevezhető különösebben sikerültnek, mert a Nyilatkozat aláírói azokról beszéltek, akik akartak. Akárhogy is: a Mi csoport reprezentánsai valami oknál fogva úgy érezték, hogy tollat kell ragadniuk:

  • (1) „Ha már a Nyilatkozat legtöbb aláírója, az angol nyelv egyetemi oktatói a magyar nyelv kérdései iránt mutatnak érdeklődést, jól tennék, ha a plakátok, cégtáblák, reklámok, kirakati feliratok hibás angolsága ellen lépnének föl, hiszen ez az ő igazi szakterületük.” (Fodor 1997: 6)

    (2) „A nyilatkozat nem szűkölködik csúsztatásokban, torzításokban. [...] A nyilatkozat aláírói nyilván nemigen veszik kezükbe az idén éppen 125 éves Magyar Nyelvőrt. Persze, miért is vennék kezükbe? Az aláírók jelentős része anglista, amerikanista, közöttük jó néhány angol nyelvészeti doktorandusz, aki az angol és amerikai angol nyelv oktatásával és kutatásával kíván foglaltoskodni, továbbá az elméleti nyelvészetnek több olyan kutatója, aki nem a magyar nyelvvel, hanem általában „a” nyelvvel foglalkozik, általános törvényszerűségeket keresve. [...] A nyilatkozat aláírói tehát mélységesen tévednek, vagy, mint említettem, torzítanak, amikor az idegen szavak elleni általános támadásról, nyelvtörvényről beszélnek. (Grétsy 1997c: 6)

    (3) „De a jegyzék elárulja: egyikük sem „magyar nyelvész” a szókapcsolatnak abban az értelmében, amelyet — a közhasználat alapján — írásom elején felvázoltam. [A következőképpen: „ötvenhatodik éve, magyar szakos tanulmányokra alapozva, tudományos szinten foglalkozom a magyar nyelv történetével, mai állapotával, grammatikai alkatával, használati rétegződésével, nyelvjárásaival, irodalmi és köznyelvi formájával, ez utóbbinak hangzási normájával (amellett, hogy mindezek tanulságait felhasználva elméleti és módszertani kérdésekkel, a társadalom nyelviségének és a nyelv társadalmiságának, továbbá az interlingvisztikának problémáival is bíbelődöm).”]

    Úgy „magyar nyelvészek” ők, ahogyan „fővárosi tisztségviselők” — mondjuk — egy kerületi bélyeggyűjtő klub tagjai, akik között ott van egy kiskertész-egyesület titkára, egy háztömb közös képviselője, egy horgászkör elnöke, egy iskolai szülői munkaközösség vezetője. Hiszen tisztségviselők mind, és fővárosiak valamennyien.

    Személyük és munkásságuk lebecsülése távol áll tőlem; ebben nem követem a hivatásos, avatott, valóságos magyar nyelvészekkel szemben tanúsított magatartásukat. Csak azon töprengek: minek ez az álarc! S honnan tudják jobban azt, amit sosem tanultak, azoknál, akiktől tanulhatták volna?” (Deme 1997: 7)

    (4) „A nyelvművelés tulajdonképpen szükségtelen vagy legalábbis fölösleges voltának tézise csupán legújabban merült fel hazai nyelvészek egy csoportja részéről, mégpedig a hungarológus nyelvészek által nem is kívánt, sőt nem is javasolt nyelvtörvény mondvacsinált ürügyén. Szerencsére kimondottan magyar nyelvész nemigen volt sem az Alulírott magyar nyelvészek... kezdetű ominózus nyilatkozat (Élet és Irodalom, 1997, május 9.) aláírói, sem utólagos sajtóbeli támogatói között: az anyanyelvi közművelődés tudományos oldalról való segítésének, jobban mondva nem segítésének kérdéséről jórészt más nyelvek kutatói, főként anglisták, továbbá általános nyelvészek érezték úgy, hogy véleménynyilvánításra van szükség. Az ő sajátos nézőpontjukból a jelek szerint nyilván lehet így is szemlélni a szóban forgó dolgokat, a magyar nyelvészek magatartására utaló óhajaikat azonban a magyar nyelv tényleges kutatói bizonyosan nem fogják követni. Ami különben az e kérdésben feszülő véleménykülönbségek elvi, érdemi részét illeti, az szorosan összefügg egyrészt a magyar nyelvnek az európai nyelvek közt elfoglalt sajátos státusával, másrészt [...] a nyelvészeti hungarológia nemcsak nyelvművelő részlegének, hanem egészének jellegével, hagyományaival, feladatkörével, valamint e tudományágnak a hazai nyelvtudományban elfoglalt mai helyzetével és szerepével. [...] a magyar nyelvész nem mondhat le és bízvást nem is fog ezután sem lemondani anyanyelvünk tudatos gondozásáról, az anyanyelvi közművelődés tudományos oldalról való segítéséről. Ez elemi kötelessége.” (Benkő 1998: 83)

  • Az idézetekből a következő kép alakul ki a Mi és az Ők csoportokról. A Mi-hez tartoznak a „hivatott magyar nyelvészek”, az „avatott magyar nyelvészek”, a „valóságos magyar nyelvészek” (Deme); „a magyar nyelv tényleges kutatói”, a „hungarológus nyelvészek”, a „kimondottan magyar nyelvészek” és a „magyar nyelvészek” (Benkő). Az Ők-höz: „az angol nyelv egyetemi oktatói” (Fodor); az „anglisták és amerikanisták” és az „'a' nyelvvel foglalkozó elméleti nyelvészek” (Grétsy); az „anglisták”, illetve „általános nyelvészek” (Benkő). A szembeállításból tehát az rajzolódik ki, hogy a Mi csoport tagjai a „magyar”—„angol/amerikai”, illetve a „sajátosan magyar—általános” tengely mentén határolják el magukat az Ők-től (a Nyilatkozatot aláíró uralistákat ezek szerint általános nyelvésznek tartják). A Nyilatkozat kiváltotta vélemények azonban azt is segítenek megérteni, miért érezték úgy a Mi csoport tagjai, hogy „ellennyilatkozatokat” kell megjelentetniük — amellett, hogy önmaguk szemléletéhez esetleg közel érezték a Nyilatkozatban bíráltat (nem a törvény óhajtását, hanem az idegen szavak elleni „harc” szükségességét illetően). Úgy látszik, leginkább az bőszítette föl a Mi csoport válaszadóit, hogy a Nyilatkozat így kezdődik: „Alulírott magyar nyelvészek...” Erre abból lehet következtetni, hogy a válaszadók — mint az idézetek mutatják — elsősorban arra hivatkozva próbálják érvényteleníteni a Nyilatkozatban megfogalmazott véleményt (minden nyelv kölcsönöz szavakat, a magyar is kölcsönzött régebben is, most is, ez nem veszélyezteti a nyelvet, hanem természetes jelenség; az idegen szavak elleni fölzúdulás valójában az embernek az idegenekkel szemben érzett ösztönös ellenséges érzéseire alapul), hogy nem a magyar nyelvet kutató nyelvészek fogalmazták meg. A Nyilatkozatban megfogalmazott nyelvészeti tételeket ezekben a válaszokban nem cáfolják — a Mi csoport nem azt nehezményezi, hogy ezek a megjegyzések (tehát hogy kölcsönzés érintkező nyelvek között volt és van, s hogy a magyar is sikeresen túlélt jónéhány nyelvérintkezést) tévesek, hanem hogy valakik a csoporton kívülről szóltak bele olyan kérdésbe, amibe — nézetük szerint — csak a Mi csoporthoz tartozók joga beleszólni. Az aláírók túlnyomó többsége nevével együtt munkahelyét és tudományos címét is megjelölte, ha azt akarták volna elhitetni a nyilvánossággal, hogy kizárólagos tárgyuk speciálisan a magyar nyelv kutatása, aligha cselekedték volna ezt. Így nehezen lehet az ő általuk írott magyar nyelvész kifejezés jelzőjét másként értelmezni, mint etnikai identitásuk megjelöléseként. (Hogy az etnikai identitás ilyesféle megjelölésére — eltekintve attól, hogy az ilyesmi nyilatkozatokban bevett retorikai fordulat — miért volt szükség, nem tartozik szorosan tárgyunkhoz. Nagyon röviden: 1995-ben és 1996-ban a nyelvészek Magyarországon és Nyugaton a nyelvészetileg is, emberi jogilag is szalonképtelen, ám szlovák nyelvészek közreműködésével készített szlovák nyelvtörvény miatt tiltakoztak. Ebben a légkörben még nyugtalanítóbb volt arra gondolni, hogy Magyarországon is elfogadjanak „a magyar nyelvet védő” törvényt.) Az, hogy a Mi csoport tagjai mégis a másik jelentésből indultak ki, arra hívja föl a figyelmünket, hogy a kifejezéssel a Nyilatkozat aláírói meglehetősen érzékeny pontot érinthettek.

    Tanulni, tanulni, tanulni...

    A fentebb idézett szövegekből az Ők csoport tagjairól megtudjuk, hogy nem olvassák az akkor 125 éves Magyar Nyelvőrt, s nem tanulták meg, amit (a magyar nyelvről) megtanulhattak volna — azaz: hiányzik a szaktudásuk ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsanak a magyar nyelvvel kapcsolatos ügyekben. (Sőt: Fodor István általában véve is megfosztja őket nyelvész-mivoltuktól, mikor „az angol nyelv egyetemi oktatói-nak”, azaz nyelvtanárnak, s nem kutatóinak nevezi őket.)

    Az idézett szövegek a Nyilatkozat megjelenése kapcsán íródtak, de a tudatlanság (az Ők-re vonatkoztatva) az egyik leggyakrabban visszatérő motívum a Mi csoporthoz tartozók írásaiban:

  • (5) „Az elmondottak után talán nem vitás, hogy nyelvművelésre szükség van. Aki azt állítja, hogy nincs, vagy koránál, vagy tájékozatlanságánál fogva nem tudja, milyen volt nyelvhasználatunk az ötvenes-hatvanas években; honnan indultunk, mennyi erőfeszítést tettünk, hogy ebben a tekintetben is javítsunk helyzetünkön.” (Jakab 1993d: 20—21)

    (6) „Hogy ő viszont [Kontra Miklós] miben és kihez képest tudatlan, azt neki magának kell tudnia. (S ahogy ismerem, tudja is.)” (Kemény 1993: 158)

    (7) „Mostanában viszont mintha csak a „felmérés”-sel találkoznánk (persze az utóbbival kapcsolatban is vannak kétségeim: ki, milyen nyelvtörténeti, dialektológiai, leíró nyelvtani, stilisztikai stb. ismerettel a birtokában; továbbá kiket és milyen módszerrel, hogyan „mér fel”?” (Szathmári 1993: 407)

    (8) „Persze a mai gyerek számára Mátyás király az „Matthias Rex”, Rákosi Mátyás az „Matthias Links”, ami majdnem ugyanaz; és Corvin Mátyás meg Korvin Ottó is egyre megy: rég voltak, azt írunk róluk, amit hiszünk, és azt hiszünk róluk, amit épp akarunk.” (Deme 1995a: 110)

  • (Az Ők csoporthoz tartozókat Deme László máshol „ifjonc”-nak, „ifjú nemzedéknek” stb. nevezi, l. alább az új generáció motívumnál; a „mai gyerek” ugyanebbe a sorba tartozik, így a példázat egyértelműen az Ők csoport tagjainak szól.)

  • (9) „Könyvméretű tanulmányt kívánna annak kimutatása, hogy különféle — s egymástól meglehetősen különböző — korszakoknak, irányzatoknak és felfogásoknak ebben a sommás egybesorolásában és a globálisan terhünkre írt nézetrendszer (pontosabban: nézet- és magatartásegyüttes) nagyívű egybefoglalásában mennyi a felületesség, mennyi a tévedés, és mennyi a csúsztatás. Erre nincs terem, így csak egy analógiát említhetek.”(Deme 1995a: 110)

    (10) „Amit most emlékezetünkbe idézek, az középiskolai magyar órai tananyag, és egyetemi oktatás tárgya más nyelvekkel kapcsolatban.” (Fodor 1997: 6)

    (11) „a nyelvújítás történetéről valószínűleg nem olvastak” (Sebestyén 1997: 98)

  • A tudatlanság motívum gyakran fordul elő más motívumokkal összekapcsolva: Ők tudatlanok, mert nem ismerik a magyar nyelvészeti szakirodalmat, a magyar nyelvészet eredményeit; tudatlanságukért csak ők maguk okolhatók, mert modernkedésük, divatolásuk miatt nem is akarják megismerni a honi előzményeket és eredményeket; tudatlanságukban ráadásul azt hiszik, hogy nagy tudósok, így még nagyképűek is. Modernkedés, divatolás, a korábbi eredmények semmibevétele, nagyképűség — a fiatalok, a tapasztalat és tudás nélküli új generáció jellemző tulajdonságai.

    magyar szakirodalom

  • (12) „az új nemzedék felmentést kapott mind a korábbi, mind a kortársként tovább élő és működő magyar nyelvészek eredményeinek megismerése alól.” (Deme 1991: 17)

    (13) „nemegyszer újként, tapasztalatok, megfontolás és adaptáció nélkül ünnepelünk olyan külföldi próbálkozásokat, amelyek művelésének itthon tekintélyes hagyománya van, s csak az előzményeket negligáló vagy épp ignoráló újszülött csecsemők számára hatnak újként.” (Deme 1991: 17)

    (14) „a vita hevessége eltereli a figyelmet az álláspontok lényegi azonosságáról. Arról, hogy azt bizonygatva, amit mások már rég megmondtak, valójában abból indulunk ki és oda érünk vissza, amit fejtegetéseinkben cáfolni látszunk.” (Deme 1994b: 84)

    (15) [Ma] „sokak számára egyszerűbb (s főleg: könnyebb) újból felfedezni (feltalálni?, netán kitalálni?) valamit, mintsem utánanézni: nem volt-e az elődöknek annyi eszük, amennyi nekik van; azaz: [azt látja a szerző, hogy] a „modern” kutató szívesebben ír, mint olvas.” (Deme 1993c: 65)

    (16) „Kicsit én is hiányosnak tartom azt a pontot, hogy meg kellene ismernünk a külföldi szakirodalmat; hiszen egyrészt nem most jöttünk a tanyáról, másrészt pedig akkor vegyük bele, hogy másoknak pedig a hazai szakirodalmat kellene megismerniük.” (Deme 1996: 392)

    (17) „feltűnően szaporodnak nálunk az olyan adaptációk, melyek a magyar szakirodalmi előzmények mellőzésével vagy nem ismeretében, s ami még nagyobb baj, a magyar történeti—társadalmi viszonyok tekintetbevétele nélkül plántálnak át hazai viszonyokra, adottságokra, fejlődésre ráhúzott elméleteket.” (Benkő 1996: 311)

    (18) „Aki a nyelvet csupán vizsgálati nyersanyagnak látja, mint a rovartanos a poloskát, annak számára valóban pusztán „újításként” hat minden, ami a nyelvhasználatban megjelenik. Az nem tud — honnan is tudna — disztingválni, hogy mi gazdagít, és mi terhel.” (Deme 1997: 7)

  • modernkedés, divat

    A Mi csoport sokszor szóvá teszi, hogy az Ők csak valamiféle „divatot” próbálnak követni, amikor nézeteiket kialakítják: Deme szerint „az ügyeletes csodairányzatok türelmetlen és kritikátlan követésének” korszaka következett el, amikor „a fogyasztói társadalom jellemző jegyeként a mindenkori új és divatos után kapkodva” dolgoznak (1991: 17); „mostanában divatos túlzott aprólékosság”-ról beszél (1993: 70); „egyfajta divatba jött gondolkodásmóddal” vitatkozik (1994b: 80); szerinte „ma egyre többen hirdetik azt, hogy amit sokan használnak, az föltétlenül jó”, és „napjainkra a nyelvészeknek (nyelvészkedőknek) ez a típusa, sajnos (s nem is osztódással, hanem szorzódással), szaporodik” (1994a: 52). A „modern” kutatóról állítja azt, hogy „szívesebben ír, mint olvas” (1993c: 65), úgy gondolja, hogy „a 'modern tudományosság' receptúrája szerint” kényszeríti sablonokba a mai magyar helyzetet „az újszülöttek egyike-másika” (1995b: 358), s megjegyzi, hogy Tolcsvai Nagy „újabb szokás szerint” publikálta ugyanazt az írást két helyen is (1995a: 109) — ez az „újabb szokás”, tegyük hozzá, nem hagyta érintetlenül a Mi csoportot sem. Deme még a látszatát is el akarja kerülni, hogy divatokat követne: leszögezi, hogy nem azért foglalkozik a standard, a regionalitás és a provincialitás terminussal, mert alkalmazkodik a „kordivathoz” (1993c: 65); bár tudja, hogy „a sztenderd modernebbül, nyugatibban, tehát tudományosabban hangzik; ezért használják így azok, akik adnak magukra, s nyomukban mások is, akik adnak rájuk”, ő mégis standard-ot ír (1993c: 65), s „nem ifjoncok divatját követve” tért át „annak idején (s korántsem most)” erre a terminusra (1993c: 67).

    Mások is úgy látják, hogy valamiféle divatról van szó: Benkő Loránd „társadalomtudományunknak és abban nyelvtudományunknak is egy mind szélesebb körben tapasztalható tünetére” hívja föl a figyelmet (1996: 311), úgy véli, hogy a nyelvszociológia a szociolingvisztikának „a ma szokásosnál kevésbé előkelő” neve (1998: 77, Valóság); Sebestyén Árpád „a divatba hozott '-o linguistics' magyar tudósai”-t feddi meg (1997: 98), és úgy látja, hogy a Nyelvművelő kézikönyvvel kapcsolatban újabban „modernkedő fanyalgás” bukkant föl (1997: 98); Grétsy szerint pedig „divatossá vált” az az elmélet, mely szerint a nyelvész feladata csupán a nyelv leírása (Grétsy 1999: 11)

    nagyképűség

    Deme László többször is utal arra, hogy az Ők-höz tartozók nem viselkednek kellőképpen szerényen: szerinte Kontra Miklós „eligazítóan szólt haza Amerikából” (1993b: 7), Tolcsvai Nagy Gábor „rendreutasít” (1995a: 111) és „kioktat” (1995a: 116), ezen kívül lényegében (Deme László summázatában) azt mondja egyik írásában, hogy „Önöket (pontosabban: magukat, minél kisebb kezdőbetűvel) én úgy érthetem és értelmezhetem, ahogy akarom; azt azonban, amit én mondok, csak úgy szabad érteni, ahogy én gondolom” (1995a: 111); a Nyilatkozat aláírói pedig Deme olvasatában lebecsülik a „hivatásos, avatott, valóságos magyar nyelvészek” személyét és munkásságát (Deme 1997: 7).

    új generáció

    Deme László sokszor és változatosan nyilvánítja ki, hogy az Ők-et a fiatalokkal, az új generációval azonosítja. Nevezi őket „új nemzedék”-nek (1991: 17, 1993a: 474), „ifjú tudósnemzedék”-nek (1993c: 69), „ifjoncok”-nak (1993c: 67), „újszülöttek”-nek (1995b: 358); Lanstyák Istvánt „újszülött”-nek, „akinek minden vicc új” 1995b: 362); az Ők-et — már a Reformerek keltette viták előtt is — „újszülött csecsemő”-nek (1991: 17). Gondolatainak ismételt kifejtését is „annak a felismerésnek a hatására” látja szükségesnek, „hogy minél régebbi egy vicc, az újszülött csecsemők számára annál újabb” (1993c: 65). Beszél „nemzedékváltás”-ról (1993a: 472); a Mi csoporthoz tartozókat „elődök”-nek (1993c: 65, 1995b: 358), nevezi, s tapasztaltságukat szembeállítja az új generáció tapasztalatlanságával: szerinte „nincsenek régi viccek, csak öreg emberek”, s a „tapogatózó előd” az „ősidőkben” „már bajlódott” azokkal a kérdésekkel, amiket most az ifjoncok vizsgálnak (1995b: 358), és nehezményezi, hogy — legalábbis Deme így véli — Tolcsvai Nagy szerint „a tudománytörténet egykori cselekvői ne akarják jobban tudni, mi mikor hogyan és miért volt, mint az utókor” (1995a: 111). Hasonlóképpen állítja szembe a tapasztalatokat a tapasztalatlansággal Jakab István is: úgy ítéli meg, hogy „vagy koránál, vagy tájékozatlanságánál fogva nem tudja” az ifjú nemzedék, milyen volt régebben a helyzet (1993d: 20), és Lanstyáknak is azt rója föl, hogy „csak a rendelkezésre álló adatok, írások alapján”, a „személyes tapasztalat hiányában” elemzi az „egyetemes” és a szlovákiai nyelvművelést (1994a: 54).

    A Mi csoport normarendszerében — az érvekből ítélhetően — a csoporton belüli pozíció meghatározásakor a csoport hagyományában rögzített (többnyire a csoport mostani vezetői által termelt) ismeretek birtoklásán kívül nagy szerepet játszik az életkor tisztelete. Az új generációval, a fiatalokkal mindkét vonatkozásban baj van: nem tisztelik az elődök munkásságát, nem is tisztelhetik, mert nem ismerik; de nem tisztelik a kort sem. Deme László úgy látja, hogy az ifjú nemzedékkel általában véve is baj van. Szerinte „a gyerekek többsége ma nem köszön” (1993c: ??, EFF?); példázatot mond a fiatalok érzéketlenségéről egy ismerőse esetét idézve (1994b: 82, Kétség), és részletesen is kifejti ezzel kapcsolatos véleményét (1998/99: 2—8). Még azzal az egyébként széles körben alkalmazott és legitimált tudományos gyakorlattal szemben is ellenérzései vannak, hogy ha valaki (esetünkben az Ők-höz sorolt kutató) gimnazista korúak körében végez vizsgálatokat (jóllehet a kapott adatokat természetesen csak a vizsgált adatközlők nyelvhasználatára tartja érvényesnek):

  • (19) „a kikérdezettek körére az vet némi — bár korántsem megnyugtató — fényt, hogy jelzik [Lanstyák István és Szabómihály Gizella]: a 'felméréseket több középiskolában' végezték el. Sajnálom, szégyellem is, de erről ez jut eszembe: 'Még az úton poroszkál Nemde néhány korosztály'!” (Deme 1995b: 365)
  • A fiatalok által elkövetett kihágásokat (tudatlanság, utánzás, Amerika-imádat, a tények tudatos meghamisítása — az utóbbiakról később esik szó) is ő foglalja össze:

  • (20) „Mindez nem volt zavaró addig, amíg az újraindulás — a korábbiakhoz hasonlóan — a valóság ismeretére vagy legalábbis feltárásának szándékára épült: hiszen az újabb nemzedéket is elvezethette (volna) odáig, ahová a tapogatózó elődöt annak idején. A helyzet akkor vált kritikussá, amikor az újszülöttek egyike-másika merőben más helyzetekben született és azokra érvényes sablonokba kezdte beleszorítani a mi mai helyzetünket: az „Amerikából jöttem” jelszavával, a „modern tudományosság” receptúrája szerint; nem bizonyos feltárt tényekből vonva le tanulságokat, hanem a mások által, más körülmények között, más tényekből levont tanulságokhoz kezdett — hozzájuk szelektálva, nemegyszer hozzájuk torzítva, sőt odakonfiskálva — bizonyító adatokat keresgélni, netalán fabrikálni. (Deme 1995b: 358)
  • A csoport én vagyok

    Az Ők csoport „támadásait”, legyen az az új generáció, az ifjoncok lázadása vagy külső veszély, a csoport fenntartása érdekében le kell törni. Ez történhet annak bemutatásával, hogy hiányos a tudásuk: a magyar szakirodalom nem ismerésére, a tudatlanságra utaló megjegyzések ezt célozzák. De a lázongások lecsendesítésére nem bizonyulnak elégséges eszköznek, hiszen az Ők csoporthoz tartozók más területet választottak tudásuk bemutatására: az „idegen” szakirodalom ismeretét. Mint alább látni fogjuk, ennek a Mi csoporthoz tartozók is tudatában vannak. Ezen a terepen nem vállalnak nyílt vitát, hanem éppen azzal próbálják semlegesíteni az „idegen”-ből jött érveket, hogy „idegenből” jöttek, tehát érvénytelenek, sőt kifejezetten veszélyesek (az ide kapcsolódó idézetek az utánzás, illetve az Amerika-imádat motívumoknál találhatók). Azokkal szemben, akik maguk sem akarnak a Mi csoporthoz tartozni (a Nyelvészek), ezen kívül csak két érvtípus lehetséges: nemzettudatuk és emberségük kétségbevonása (ezek a gonoszság, illetve csaló motívumoknál olvashatók). A Mi felé lojalitást mutató Reformerekkel szemben viszont ezek mellett még a Mi csoport belső normájára építő érvek is lehetségesek (mert ők, ha a csoporthoz akarnak tartozni, kénytelenek érvényesnek tekinteni a csoportnormát). Velük szemben azzal is kitérhetnek a vita elől, hogy „fegyvertelennek” (tudatlannak, etológiai értelemben ivaréretlennek) nyilvánítják a megmérkőzni kívánó fiatalokat. Ez — természetesen — nyilvános megszégyenítésüket jelenti. (Etológiai értelemben: olyan fallikus fenyegetés, amit esetleg csak blöffből alkalmaz a rangban feljebb álló hím — azért nem derül ki, hogy blöff vagy sem, mert a fenyegetéssel kitér a küzdelem elől.) A csoport fenntartása, védelme a kívülállókkal szemben, és hagyományainak őrzése a fiatalokkal, illetve a betolakodókkal szemben a rangsorban előkelő helyet elfoglaló csoporttagok, s elsősorban a vezér feladata. Ők hivatottak arra, hogy a csoport alacsonyabb rangú tagjait megfenyítsék, kötelességeikre emlékeztessék, figyelmeztessék, ha megsértik a csoportnormákat, és szükség esetén büntessék is.

    megszégyenítés

    Figyelmeztetés a hagyományra, felhívás idősebbek tiszteletére (A „nem tiszteletet vár” rész szó szerinti jelentése helyett a pragmatikus jelentésre alapozva):

  • (21) „... — etikai figyelmeztetésül — hadd idézzem még ugyanonnan [saját, 1990-ben elmondott beszédéből] ezeket is: „az utódoknak úgy kell továbblépniük a mán, mint nekünk annak idején a tegnapon” [...]. Némileg részletezve: 'A tudományos teljesítményeknek természetes sorsuk az elévülés. De amit meghaladunk, azt jó visszahelyezni a maga korába, amelyben az haladta meg a korábbiakat. Nem tiszteletet vár a lelépő nemzedék, még csak megbecsülést sem, csupán megértést: nem elismerést követel, de megismerést igen'.” (Deme 1995a: 118)

    (22) „Rám, aki a vádlott-társ vagyok ebben az ügyben (ha nem épp a fő vádlott, mivel véletlenül mindig épp akkoriban jártam arra, amikor és ahol ezek a 'vétségek' történtek), egy kissé úgy hat mindez, mintha a diplomataiskola illemtani oktatóját arról faggatná szemrehányóan egy ifjú ripoerter: illik-e kanállal enni a galuskás pörköltet; mert neki mesélte a nagybátyja, hogy diákkorában egyszer így látták őt a menzán!” (Deme 1994b: 83)

  • Érdemes fölfigyelni arra, hogy a szerző nem akármiféle „illemtani oktatóval” állítja párhuzamba magát, hanem a „diplomataiskoláéval”. Ezzel egyrészt azt sugallja, hogy ő szakmája nagymestere, akit egy szakmán kívüli („ifjú riporter”) faggat szemrehányóan, csak hallomásból szerzett értesülések (azaz nem saját tapasztalat) alapján; nem figyelve arra sem, hogy a „vétség” oly korban történt e földön, mikor az adott cselekvés megvalósításának más módja nem volt.

    Emlékeztetés a csoportnormákra, a hagyományra; hivatkozás az ivaréretlenségre („újszülött csecsemő”):

  • (23) „Hogy magam is foglalkozom velük [a standard, a regionalitás és a provincialitás terminussal] az mégsem alkalmazkodás a kordivathoz, sokkal inkább visszapillantás az elmúlt negyven évnek néhány objektív és szubjektív mozzanatára; annak a felismerésnek a hatására, hogy minél régebbi egy vicc, az újszülött csecsemők számára annál újabb; s hogy a mai tudományos túltermelés (olykor csak tudományoskodó túlnyüzsgés) időszakában sokak számára egyszerűbb (s főleg: könnyebb) újból felfedezni (feltalálni?, netán kitalálni?) valamit, mintsem utánanézni: nem volt-e az elődöknek annyi eszük, amennyi nekik van; azaz: azt látva, hogy a „modern” kutató szívesebben ír, mint olvas. (Deme 1993c: 65)”
  • A fiatalok fegyvertelennek (ivaréretlennek) nyilvánítása nevetségessé tevéssel, munkájuk lebecsülésével:

  • (24) „Lanstyák szerint nem szabad, hogy a nyelvművelés feladatainak újragondolása ellentéteket szüljön a nyelvművelő generációk között. „Valóban nem szabad(na). De ehhez az kell, hogy eszmefuttatásaink — vagy mondjuk így: fejtegetéseink — ne keltsenek zavart az olvasóban. Hogy ne arról vitázzunk nagy hévvel: „Süt-e a nap, vagy igen?” (Deme 1994b: 84)

    (25) „ha a nagy nekigyürkőzéssel emelt kásahegyen átrágtuk magunkat négy folytatásban, végül is ez a szállóige jut eszünkbe: „Vajúdnak a hegyek, és szülnek — egeret.”” (Deme 1994b: 81; megerősítve [önidézettel]: 1995b: 363); egyébként az írásban „hosszan fejtegeti”, amit később Deme röviden össze tud foglalni „tulajdonképpen magától”, „ellenmondásnak szánt önellentmondás” és „csapongó eszmefuttatások” vannak a cikkben (82).

    (26) „A címadással (is) próbáltam kifejezni kétségemet: diskurzus folyik-e köztünk [Tolcsvai Nagyról van szó] (és a hasonló kottából éneklők között: vö. most csak azt a négy folytatásos megnyilatkozássorozatot az Irodalmi Szemle 1993. évi 3. és 4. majd 6. és 7—8. számában, amellyel Lanstyák István a „Kétség és remény között” című írásra késztetett [...]), azaz valóban egymással cserélünk-e eszmét (nem pedig egymás eszméit cserélgetjük, mint ők nem egy esetben): — avagy konkurzusról szólhatunk inkább, a szó azon két értelmének valamelyikében, amelyeket az Idegen szavak és kifejezések szótára a 8. kiadásban így ad meg: „3. régies kereskedelmi: versenytárgyalás”; illetőleg: „régies, kereskedelmi: csőd, tönk”. (Deme 1995a: 109)

    (27) „Van ugyanis egy halvány gyanúm: hogy ez az egész — rétestésztához hasonlóan egyre tovább (és egyre vékonyabbra) nyúló — logomachiás folyamat [Tolcsvai Nagy és Lanstyák cikkei] valójában nem is a témáért van, hanem önmagáért.” (Deme 1995a: 114; megerősítve [önidézéssel]: 1995b: 365)

    (28) [Lanstyák többközpontúságról szóló írása] „igényes (pontosabban nagy igényű) tanulmány” (Deme 1995b: 359); „az elméleti alapvetéshez nagy igyekezettel összehordott anyagból valóban kihámozhatunk valami halvány nyomokat” (362); [Lanstyák tanulmánya] „világhorizontú körültekintéssel megalapozott szétnormalizálási nekirugaszkodás” (363); [Lanstyák mindössze] „kamatoztatni igyekezett friss szakirodalmi ismereteit” (364)

  • Fenyítés

    Deme László nemcsak „etikai figyelmeztetés”-sel igazítja el a fiatalokat (Deme 1995a: 118), hanem — a tudományos közösségekben (legalábbis ennyire nyíltan) meglehetősen szokatlan módon jelöli ki saját területét, s figyelmezteti az ifjakat, hogy az ő territóriumán járnak:

  • (29) „S mivel nincsenek régi viccek, csak öreg emberek: ilyenkor rémlik vissza egyeseknek, hogy ezekkel a kérdésekkel — akár a nyelvművelés társadalmi feladatairól és a nyelvi norma kérdéseiről van szó [...], akár a nemzeti és nemzetiségi csoportok nyelvi-nyelvhasználati képletének és lehetőségeinek különbségeiről [...] — valaki az ősidőkben bajlódott már, tehát ő hivatott arra, hogy nyilvánosan mérlegre tegye azt, amit a szakma többi művelője magában tud vagy mer csak tévesnek értékelni.” (Deme 1995b: 358)
  • Az idézet folytatása is figyelemre érdemes: ebből azt tudjuk meg, hogy Deme László a Reformerek írásaira adott válaszait úgy tekinti, hogy bennük a „mások alkotta gondolatok felfejtésével és helyére tételével” kísérletezett. A „helyretétel” egyébként — mint az idézetek bizonyítják — nemcsak a fiatalok gondolatait, hanem személyét is érinti; s más megnyilvánulási formái is vannak: például a „kimaradt vesszők és a kötőszó” pótlása a Lanstyáktól idézett szövegekben (1994b: 82).

    Az idézetekből az tűnik ki, hogy a Mi csoport vezére (alfa-híme) Deme László. Ő figyelmezteti az ifjúságot a legtöbbször és a legváltozatosabb módokon a normák megtartására, inti őket a hagyományok tiszteletére; csak ő fenyíti meg őket territóriuma megsértéséért. Szükségesnek tartja leszögezni, hogy a standard terminust „nem most tanulta”, „s nem is tőlük”, mármint az ifjaktól (1993c: 65). Magát nagymesternek tartja (l. 22. idézet) — de más jelek is arra utalnak, hogy a Mi csoport rangsorában ő az első. Föltűnő például, hogy a Mi csoport tagjai hivatkoznak egymásra; Deme azonban majdnem kizárólag csak saját magát idézi, és csak saját korábbi írásaira hivatkozik. (E kötet írásai közül Kötél Emőkéé foglalkozik ezzel részletesebben.) A Mi csoport kánonjában nagyon előkelő helyet betöltő — alapító atya — Kazinczytól származó idézetet saját kiegészítéssel toldja meg (1998/99: 1); saját véleményét az „objektív valósággal” azonosítja, s jogosultnak tudja magát arra, hogy meghatározza a szavak „közhasználatú” jelentését:

  • (30) „Az eredményt láttuk. Az elméleti alapvetéshez nagy igyekezettel összehordott anyagból valóban kihámozhatunk valami halvány nyomokat arra nézvést, hogy a magyar nyelv — ha hagyjuk — megindulhat a (hadd mondjam szépen, tudományosan:) pluricentricitás felé. Ez az, ami objektíve igaz.” (Deme 1995b: 362)

    (31) „Bolti forgalomban beszerezhető, de jobb könyvtárakban ingyen is megtekinthető értelmező szótárunk szerint a szobatudós nem azért az, mert szobában ül, úgy ír (így a szerző [Tolcsvai Nagy, aki vélhetően ironikusan írta, amit írt] 397), hanem mert „A világtól elkülönülő tudós, aki gyakorlati érdeklődés és a való élet ismerete nélkül, puszta elméleti alapon, öncélúan foglalkozik valamely tudományos kérdéssel”; újabban: aki elméleteket gyárt vagy vesz át készen, s csupán bizonyítékokat keres hozzájuk a tények között, valóságos természetük megismerése helyett.” (Deme 1995a: 117)

    (32) „De a jegyzék elárulja: egyikük sem „magyar nyelvész” a szókapcsolatnak abban az értelmében, amelyet — a közhasználat alapján — írásom elején felvázoltam.” (Deme 1997: 7) [A fölvázolásban az szerepelt, hogy a szerző milyen kutatásokat végzett, l. a (3) idézetben.]

  • következő rész