Kis Ádám:

Mondjuk magyarul!

A mostani találkozót összehívó felhívás kapcsán feltűnt, hogy mind a helyzet, mind a buzdító szavak ismerősek, mintha valahol már találkoztam volna velük. Nem Kosztolányi indított hasonló mozgalmat 1933-ban, szinte előre megfogalmazva a jelenlegi felhívás lényegét is? Ez a jelenség – a múló változatlanság – felfogható a nyelvvédő kudarcaként, mert telnek az évtizedek, és változatlanok a gondok, azonban mondhatjuk ekképp is: ahogy a veteményt időről időre kapálni, gyomlálni kell, a nyelv is folyamatos ápolást igényel.

Vajon, olyan-e ma a helyzet, hogy jogos megkongatni a vészharangot? Bizonyára, mert egyébként nem lennénk itt. Hasznos lehet azonban megvizsgálni, hogyan is áll ez egy-egy szakmában.

Magam a számítástechnika nyelvével vagyok ismeretségben, arról tudok beszámolni, talán jogos bizakodással. Szakterületem nyelvének vizsgálatakor éles határt kell vonni a szakmai irodalmi nyelv (a valóságos szakmai nyelv és a sajtó nyelve), illetve a műhelynyelv, másképp a szakmai köznyelv között. Utóbbinak közvetlen hatása csak abban a közösségben van, melynek a nyelve, és itt ütközik a nyelvművelés a legnagyobb (és sok esetben jogos) ellenállásba – ezért úgy vélem, a zsargon nem tartozik a tárgyhoz.

Az irodalmi nyelv kettéválik, az oktatás és a szakkönyvek nyelvére és a sajtó nyelvére. A sajtó nyelve általában bizonytalan: a magukra adó lapok az irodalmi nyelv normáit próbálják alkalmazni, a népszerű sajtó, mintegy engedményként, gyakran zsargonelemeket alkalmaz. Nézetem szerint figyelmünket a szakmai irodalmi nyelvre kell összpontosítani, és a bírálatok megfogalmazásakor vizsgálni kell, hogy annak tárgya idetartozik-e.

1973 óta foglalkozom a számítástechnikai szaknyelvvel, és az a tapasztalatom, hogy a ebben a szakmában mindig is fontosnak tartották a magyar nyelv ápolását. Voltak, vagyunk, akik akarjuk is, tudjuk is „mondani magyarul” fogalmaink nevét, bár nem mindent és nem mindig (többnyire megpróbáljuk, de néha nem sikerül).

Az első magyar nyelvű számítástechnikai (adatfeldolgozási) értelmező szótár ismereteim szerint 1968-ban jelent meg, napjainkig 15-20 újabb követte őt. Szaknyelvünket általában azzal vádolják, hogy nagy tömegű angol szó beáramlásáért felelős. Ez így is van. Igen sok esetben azonban a jövevények mellett nagyon hamar megjelentek magyar megfelelőik is a szótárakban, és ez bizonyítja, hogy ha van rá igény, lehet – magyarul is...

A szótárak mellett a magyarító törekvések sorában nagyon fontos a számítástechnikai programok honosítása. Ezt a piac kényszerítette ki, és eredményei gyakran vitathatóak, azonban a hatásuk rendkívül nagy: például a szövegszerkesztők menüjében alig találunk valódi idegen szót.

Úgy gondolom, a nyelvápolás hatását – bár a számítástechnikáról csupa jót mondtam – nem érezzük kielégítőnek. Vajon miért bizonyulnak a jó törekvések elégtelennek, miért szólnak a vészjelzések évtizedek óta majdnem változatlan helyzetről?

Az 1997-es vita, amelyet a rosszemlékű „Nyilatkozat”-tal jellemzünk, nem kevés tanulsággal szolgál.

Nádasdy Ádám cikkében szerepel ez a gondolat: „A nyelv művelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvművelőnek segítenie. És igen, helye van a nyelvi illemtannak, ahogy a jó illemtanár megtanítja: hova kell nyakkendőben és hova kell bermudában menni, és hogy a kettő nem ötvözendő. De rossz illemtanár az, aki mindenhova nyakkendő felvételét ajánlja.”

Szerintem valahol itt van a gondok lényege: a nyelvművelők nem mindig és nem mindenkor választják meg megfelelően a módszereiket, a tudomány pedig adósa a nyelvvédelemnek az elvárható segítséggel.

A nyelvművelés eredményességének feltétele, hogy sokan csatlakozzanak a mozgalomhoz. Az önkéntes nyelvvédők tevékenysége azonban – ezt gyakran tapasztalom – sokszor nem a kívánt hatást éri el. A példaadáson túl módszertani kérdésekkel is kellene foglalkozni, hiszen nem mindenki születik eleve olyan adottságokkal, hogy az eszméit – mint egy Orfeusz a vadak között – akár némileg ellenséges közegben is el tudja fogadtatni.

Nem teljesen egyértelmű a köztudatban, mi ellen kell védeni a nyelvet. Ennek során gyakran folyik vita olyan „újdonságok”-ról, amelyek alkalmiak, rövid életűek voltak, de már csak egy-egy írás őrzi őket, vagy, ellenkezőleg, olyan szavakról, melyeket a nyelv már egyértelműen befogadott, annak ellenére, hogy alakjuk őrzi az eredet emlékét.

Nézetem szerint nem az új fogalomjelölés származása érdekes, hanem az, hogy illeszkedik-e a nyelvünk jellegzetességeihez: például a fájl nem illeszkedik, (jó is lenne, ha nem terjedne el), ugyanakkor a bit helyett teljesen felesleges lenne „magyarabb” szót keresni, nem is kísérletezett vele senki. Az ilyen szavak kárhoztatása nemcsak idő- és erőpocsékolás, hanem akadékoskodásnak, okoskodásnak tűnhet.

Elsősorban a szókincs bővülésére figyelünk. A Pesti Hírlap nyelvművelő mozgalma azonban, amelyet Kosztolányi nevéhez kapcsolunk, jelentős szerepet szánt a nyelvi ismeretterjesztésnek és a – szavukat idézve – helyes magyarságnak is. Talán nem tévednek azok, akik a nyelvtani idegenszerűségeket veszélyesebbnek tartják az idegen szavak átvételénél.

Mint szó volt róla, a tudomány is adós a segítséggel, amelyet a nyelvművelés jogosan elvárhat. A nyelvtudósok egy része sajnos kifejezetten ellenséges a nyelvműveléssel szemben. Az emlegetett nyilatkozatot követően azonban Kenesei István a Népszabadságban felhívja a figyelmet arra, hogy, idézem, : „A 39 egyetemi és intézeti aláíró többsége azonban hivatásszerűen általános vagy angol nyelvészettel foglalkozik, és egyetlen egy sincsen, aki magyar tanszéken működnék – ami akkor is szépséghiba, ha sokan közülük jelentős publikációkat tettek le a magyar nyelvészet asztalára.” idézet vége Gondolatmenetét folytatva Kenesei a két fél tudományos megbeszélését szorgalmazta.

Miről beszéljen a két fél?

1. A magyar nyelv tudományos leírása korántsem kielégítő. Ezért van, hogy az úgymond „helyes magyarságról” nem mindig beszélünk egy nyelven.
2. Tisztázatlan, hogy a nyelvközösség miért fogad el egy szót, illetve miért utasít el egy másikat, a szociolingvisztikának ezen a területen lenne tennivalója.
3. Nagy hiányosságnak érzem, hogy a terminológiatant Magyarországon gyakorlatilag senki nem műveli. Így aztán a szaknyelvek helyességéről nem tudományos elvek, hanem megérzések, gyakran hiedelmekhez alapján ítélkezünk.
4. Nem kifejezetten a tudós-nyelvművelők, hanem a tudós-oktatók és nyelvművelők közös dolga lenne biztosítani, hogy a tankönyvek és tananyagok minősítésénél szempont legyen azok nyelvének magyarsága. Talán ez a legnagyobb hatású dolog, mert ha az oktatók számára fontos a tiszta nyelv, a jó hallgatóik ebben utánozni fogják őket.

Befejezésül szeretném Bakhülidészt-Babitsot idézni:

„Minden jó magvat a Béke hint e földre…”. A mi dolgunknak a béke segíthet igazán. S hogy ez lehetséges, remélve, hogy igaz a múló változatlanság, szeretném, ha a mi mozgalmunkról is szólna majd, ami Kosztolányi mondott a magáéról: „A tanácskozó asztal fölött tűnődő, tanult főket látok. Ha néha később érkezem az ülésekre, szétnézek a fogasokon is. De még sohase fedeztem föl ott egyetlen vaskalapot sem.”

(Elhangzott a Mondd magyarul mozgalom mintegy száz fős konferenciáján a 2001. év elején)