Jog, nyelvészet és nyelvművelés¹

Anyanyelvünk kérdései évtizedek óta nem kaptak akkora figyelmet a napi-, heti- és havilapokban, nem váltottak ki olyan heves polémiát, mint amilyet az Élet és Irodalom 1997. május 9-i számában közzétett, nyelvészek írta nyilatkozat robbantott ki.² Nem tudom, miért van, de a magyar nyelvészeknek a közgondolkodás alakításában játszott szerepe jelentéktelen, szinte észrevehetetlen a szociológusok, történészek s más társadalomtudósok szerepéhez képest. Most rövid időre a figyelem középpontjába kerültünk, de rossz apropóból: az idegen szavak terjedése miatt. Azért rossz az apropó, mert az idegen szavak örökzöld kérdésénél számos, társadalmi létünk szempontjából sokkal súlyosabb nyelvi (vonatkozású) problémánk van, amikről szó sem esik. Vagy ha mégis esik róluk szó, korántsem a feszítő gondokhoz illő komolysággal és szakszerűséggel. Nyelvünket a jog, a nyelvészet és a nyelvművelés szempontjából veszem most szemügyre, abban a talán nem is oly naiv reményben, hogy az ilyen eszmecseréhez mások is kedvet kapnak. Nyelvészek és nem nyelvészek.

1. Az idegen nyelvű reklámok és a jog

A magyar parlament 1997 júniusában elfogadott egy reklámtörvényt. Ezt megelőzően Grétsy László (1997) annak a véleményének adott hangot, hogy a törvényben elengedhetetlen lenne egy olyan passzus,

1997. június 11-én az Anyanyelvápolók Szövetsége tett közzé egy felhívást az idegen nyelvű reklámok ellen, amiben szintén „a magyar anyanyelvű lakosság személyiségi jogait• sértő feliratokról esik szó, de ezúttal e feliratok nem „durván”, hanem „súlyosan” sértik a személyiségi jogokat (vö. Személyiségi jogokat sértenek).

Az idézett nyilatkozat jogi szempontból valószínűleg értelmezhetetlen. Egy jogász egyszerűen nem érti, mire gondolhattak a felhívás megszövegezői, s azt sem érti, mi fán teremnek a kollektív személyiségi jogok?³

De van egy másik baj is az Anyanyelvápolók Szövetségének felhívásával, az, hogy nem vesz tudomást az állami nyelvhasználati szféra és a magán nyelvhasználati szféra különbségéről, illetve nyelv és szólásszabadság viszonyáról. Erről a viszonyról az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993. március 31-i határozatában nyilvánított véleményt, amikor a quebeci nyelvtörvénynek azt a passzusát értékelte, mely szerint Quebecben a közterületi reklámok gyakorlatilag kizárólag francia nyelvűek lehetnek. Az Emberi Jogi Bizottság megállapította, hogy a quebeci nyelvtörvény eme passzusa megsérti a szólásszabadságot, mivel a közterületi kereskedelmi reklámok a nem-állami nyelvhasználati szférába tartoznak, így azok szabályozásához az államnak nincs joga (vö. de Varennes 1993: 176–177). Az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának ezen határozata nem több ajánlásnál. Okkal föltételezhető azonban, hogy ha a quebeci ügy például a strasbourgi emberi jogi bíróság elé kerülne, ott valószínűleg hasonló döntés születne, s a döntés indoklásában is fontos szerepe lenne az állami és nem-állami nyelvhasználati szféra megkülönböztetésének, illetve a szólásszabadság védelmének.⁴ A jelek szerint a mai (1997-i) magyar kormány már beleszólt abba, amiben nem illetékes: az üzletek nevének engedélyezésébe. A Magyar Hírlap (1997. június 27., 6. lap) arról tudósít, hogy „Bak Márta, az Amadeus [étterem] tulajdonosa a bejáratnál kifüggesztett nyilatkozatban az ellen is tiltakozik, hogy működési engedélyük megújításakor a hatóságok nem járultak hozzá a hírnevüket megalapozó Amadeus név további használatához, mert egy rendelet szerint állítólag új, magyaros hangzású nevet kellene választaniuk.” Ugyanitt még azt is olvashatni, hogy „Nem helytálló az a kifogás, hogy az Amadeus nem magyaros hangzású. Az idén februárban hatályba lépett, az üzletek működéséről és a belkereskedelmi tevékenység folytatásának feltételeiről szóló kormányrendelet egy év haladékot adott a névmódosításra.”

3. A nyelvhasználatba történő beavatkozásról

Nemrég egy orvosi rendelő büféjében annak voltam szem- és fültanúja, hogy egy fehér köpenyes ápolónő a büféshez így szólt: Kérek egy ájszteát. Óhatatlanul eszembe jutottak azok a nyelvművelők, akik szerint az ápolónő „fölösleges idegen szót használt, amikor meglevő jó magyar szót is használhatott volna.” Azon is elgondolkoztam, hogy ha nyelvművelő lennék, vajon mit tennék épp most, amikor valaki az orrom előtt használ fölösleges idegen szót, talán nemcsak szellemi restség okán, hanem, amint mondják, idegenmajmolásból. Udvariasan megszólíthatnám például az ápolónőt, így:

Egy ilyen közbeavatkozás, gondolom, negatív eredményt hozna, s méltán. De ha valami csoda folytán mégsem, akkor is jócskán megnehezítené a jó magyar szavak használatára törekvő ápolónő dolgát az a prózai körülmény, hogy a dobozon, amiből italát a büfés kitölti, ice tea olvasható, nem jeges tea. Józan számítás szerint biztosra vehető, hogy ha minden jeges teás dobozon kizárólag jeges tea lett volna mindig látható e hazában, szinte senki sem mondana ájszteát. Jól tudják ezt a quebeci nyelvtervezők, akik például az új számítógépes terminológiát a franciaországi franciákat megelőzve fordítják franciára, miként a Quebecben árult angol nevű termékeknek is azonnal kitalálják és a katalógusok segítségével el is terjesztik a francia nevét, mielőtt az egyszerű nyelvhasználónak módja lenne „elcsábulnia” az angol szavak által. Ha magyar nyelvművelő lennék, tüzetesen tanulmányoznám a quebeci nyelvtervezés elmúlt két évtizedének történetét is.

Jegyzetek

1. Előadás a Magyar Tudományos Akadémián „A magyar nyelv jelene és jövője” című tanácskozáson 1997. június 30-án. Az itteni cikknek egy hosszabb változata megjelent a Kritika 1998. évi 1. számában (20–22).

2. Az Élet és Irodalomban (1997. május 9., 4. lap) megjelent „Nyilatkozatot” több tucat nyelvész írta alá, köztük három akadémikus: Hajdú Péter, Kiefer Ferenc és Papp Ferenc.

3. Halmai Gábor 1997. június 26-i szóbeli közlését foglalom itt össze.

4. Halmai Gábor szóbeli közlése.