Mi a lingvicizmus és mit lehet ellene tenni?[1]

 

Kontra Miklós

Szegedi Tudományegyetem és MTA Nyelvtudományi Intézet

 

 

A nyelvi alapon meghatározott embercsoportok közötti diszkriminációt a nyelvészetben lingvicizmus-nak nevezik. A szakkifejezést Tove Skutnabb-Kangas alkotta 1988-ban, a rasszizmus, szexizmus és hasonló „izmusok” analógiájára. Skutnabb-Kangas (1997: 20) a faji megkülönböztetést (a rasszizmust), az etnicizmust és a lingvicizmust a következőképp definiálja:

 

„A ’faj’, etnicitás/kultúra vagy nyelv alapján meghatározott csoportok között, a hatalom és az (anyagi és egyéb) források egyenlőtlen elosztásának legitimálására, megvalósítására és reprodukálására felhasznált ideológiák, struktúrák és gyakorlat.”

 

A lingvicizmus szakkifejezést általában a különböző nyelveket beszélő embercsoportok közötti társadalmi diszkriminációra használják, de nyilvánvaló, hogy egyetlen nyelv különböző változatait beszélő csoportok között is előfordul diszkrimináció. Tehát nemcsak az lingvicizmus, ha például Magyarországon a magyar anyanyelvű kisiskolások magyar tannyelvű oktatásban részesülnek, de a cigány vagy beás anyanyelvűek el sem kezdhetik iskolai karrierjüket anyanyelvükön, hanem az is, ha egy nem professzionális beszélő suksükölő beszéde miatt nem kap meg egy állást. (A professzionális beszélők, például újságírók esetében a standard beszéd elvárása nem diszkrimináció, hanem a munka betöltésének feltétele.) Az angol nyelvű társadalmakban megfigyelhető nyelvi alapú diszkriminációnak jelentős szakirodalma van (pl. Cameron 1995, Lippi-Green 1997), de a magyar nyelvészek csak mostanában kezdték meg az ilyen kutatásokat, elsősorban Sándor Klára (lásd például Sándor 2001a).

 

 

Magyarok és a nyelvművelés

 

Közismert, hogy a Magyar Tudományos Akadémia egyik fő feladata alapítása óta a magyar nyelv művelése, gazdagítása. A magyar anyanyelvű emberek − James Milroy (1999: 18) kifejezésével szólva − „a standard nyelv kultúrájában” élnek, vagyis a magyar társadalmakban a standard nyelvváltozat felsőbbrendűségét különböző csatornákon hirdetik (ebbe beleértve az írás-olvasás tanítását is), ennek a felsőbbrendű változatnak a fontosságát az emberek tudatába plántálják és e tudást fenntartják, igaz, ez a nyelvi tudás nem mindig pontos.

            A magyar nyelvészek között vannak, akik az előíró szemlélet hívei, őket általában nyelvművelőknek nevezik, s vannak, akik az előírást (preskripciót) elvetik. Ez utóbbiak a leírás fontosságát vallják, s az előírást általában haszontalannak, néha kimondottan károsnak tartják. Az előíró nyelvészek nem feltárják, hogy a magyarok miként beszélnek, hanem megszabni kívánják, hogy miként beszéljenek. A nem-nyelvészek (az amerikai Dennis Preston őket „normális embereknek” nevezi, abban az értelemben, hogy nyelvi magatartásukat nem befolyásolja az, hogy egyetemen tanultak nyelvészetet) azonban szinte kivétel nélkül az előíró szemléletet tartják fontosnak, a legtöbben (iskolázottságuktól, vagyoni helyzetüktől stb. függetlenül) úgy vélik, hogy vannak helyes és helytelen nyelvi formák, melyeket a nyelvészek (értsd: nyelvművelők) állapítanak meg, s melyeket az iskolában tanítanak meg az embereknek. Sokan (nem csak a laikusok, hanem a nyelvművelők, szépírók és pedagógusok is) a „helyes” nyelvhasználatot (az ideális nyelvváltozat használatát) erkölcsi kérdésnek is tekintik. 

            A magyar nyelvművelésnek nagy hagyományai vannak, a magyar nyelvművelőket az emberek általában nagy becsben tartják. Az utóbbi másfél évtizedben azonban egyre több nyelvész megkérdőjelezte a magyar nyelvművelés társadalmilag hasznos voltát, lásd pl. Kontra és Saly, szerk., 1998, Sándor 2001a, Lanstyák 2003−2004, Kálmán 2005. A nyelvészek/nyelvművelők társadalmi felelősségvállalásával kapcsolatos kételyeknek néha egy-egy újság karikaturistája is hangot ad, például a Népszabadság 2005. május 7-én ezt közölte:

 

 

 

             A standard nyelvi ideológia átitatta a magyar anyanyelvű embereket és nagyon erősen tartja magát. Az ilyen ideológiai nevelés sikerét az is jól mutatja, ahogyan 100 magyar szakos tanárképző főiskolai hallgató válaszolt arra a kérdésre, hogy „szükség van-e Magyarországon nyelvművelésre” (Sándor 2001b). 95-en „igen”-nel válaszoltak, 2-en „nem”-mel és 3-an nem tudtak válaszolni a kérdésre. A válaszok négy csoportra oszlottak: (a) az emberek hibáznak és a nyelvművelők szabályozzák a magyar nyelvet, (b) a magyar nyelv a nemzeti identitás nagyon fontos része, tisztaságát meg kell őrizni, (c) a nyelvművelés az által, hogy megmutatja a közös és mindenki számára helyes nyelvváltozatot, segíti az embereket abban, hogy pontosan fejezzék ki magukat, és (d) a nyelvművelésre szükség van, mert fontos. Ez a negyedik megokolás, amiben a logikus érvelésnek nyoma sincs, volt a második leggyakrabban előforduló indoklás.

            Egy 1988-as vizsgálatunk szerint (Kontra, szerk., 2003) a rendszerváltáskor a magyarországi felnőtt lakosság 33%-a gyakran nézte a televízió nyelvművelő műsorait és 41%-uk ritkán nézte, a rádió ilyen műsorait 27% gyakran hallgatta, 45% pedig ritkán. Ugyanez a vizsgálat kiderítette, hogy a lakosság közel fele az életben való boldogulás szempontjából nagyon fontosnak tartja, hogy valaki mindig jól és nyelvtanilag helyesen tudja-e kifejezni magát, de ugyanők a nyelvművelők és az iskolai tanítók/tanárok által helytelennek minősített nyelvi alakokat nyelvtanilag helyesnek ítélik. Ez azt mutatja, hogy a magyarországi lakosság körében igen nagyfokú a nyelvi bizonytalanság.

 

 

Egy országos reprezentatív vizsgálat néhány eredménye

 

1988-ban kérdőíves szociolingvisztikai felmérést készítettünk egy magyarországi rétegzett reprezentatív mintával, vagyis 832 olyan adatközlővel, akik reprezentálták az akkori írástudó felnőtt magyarországi embereket életkor, nem, iskolázottság és a lakóhely típusa szerint. Az iménti négyen túl a független változók közé tartoztak még a foglalkozás, ingázás (hogy valaki lakhelyén dolgozik-e vagy sem), az etnikum, az iskolázottsági mobilitás, és az, hogy az illető fogyasztja-e, s ha igen, milyen gyakran, a nyelvművelői javakat (hallgatja-e a rádió nyelvművelő műsorait stb.).

            A függő avagy nyelvi változók közül itt nyolcat mutatok be, a nem-nyelvész olvasók kedvéért bizonyos fokig leegyszerűsítve. Egy-egy változó mindig gömbölyű zárójelben van. Minden változónak legalább két változata van, ezek közül az egyik a helyes vagy kodifikált standard változat (amit a nyelvművelők és a tanárok helyesnek tartanak és terjesztenek), a másik a helytelen vagy nemstandard változat. Például a -ban/ben ragunknak két változata van: az egyik végén ejtik az n hangot (ez a standard/helyes változat), a másik végén nincs n (ez a nemstandard vagy helytelen változat).

 

(bVn), pl. Éva nem bízott a férjébe (helytelen, nemstandard) és Éva nem bízott a férjében (helyes, standard),

(bV), pl. Mióta kinevezték vezetői munkakörben, vissza se köszön (helytelen, hiperkorrekt/túlhelyesbített változat) és Mióta kinevezték vezetői munkakörbe, vissza se köszön (helyes),

(nVk), pl. Ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni (helytelen) és Ha több fizetést kapnék, nem lenne okom szomorkodni (helyes),

(t-végű igék kijelentő módja), pl. Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést (helytelen) és Nem szeretem, ha elhalasztják a döntést (helyes),

(t-végű igék felszólító/kötőmódja), pl. Azt kértem, hogy osztják be az idejüket (helytelen, hiperkorrekt/túlhelyesbített változat) és Azt kértem, hogy osszák be az idejüket (helyes),

(természetes, hogy X), pl. Valószínűleg, hogy Szigetváron fognak lakni (helytelen) és Valószínűleg Szigetváron fognak lakni (helyes),

(e), pl. Jó lenne tudni, nem-e lesz eső (helytelen) és Jó lenne tudni, nem lesz-e eső (helyes),

(a miatt), pl. Az erdők az miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő (helytelen) és Az erdők a miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő (helyes).

 

            Arra kerestük a válaszokat, hogy az egyes nyelvi változók változatait mennyien és kik ítélik helyesnek s mennyien és kik helytelennek, illetve hogy mennyien és kik használják őket szóbeli mondatkiegészítő feladatainkban.

            Az 1. ábra azt mutatja meg, hogy az országos reprezentatív minta mekkora része ítélte meg a különféle nyelvi változókat a kodifikált standardnak megfelelően. Induljunk ki a 832 fős teljes mintából, s vonjuk le azokat, akik az első változó nemstandard változatát ítélik nyelvtanilag helyesnek, majd azokat, akik a második változónál teszik ezt, és így tovább. Konkrétan: a teljes mintából először zárjuk ki azokat, akik a kodifikált standard szerint helytelen Éva nem bízott a férjébe mondatot nyelvtanilag helyesnek ítélték. Ekkor 500 ember kiesik és marad 332. Következő lépésben zárjuk ki azokat, akik a helytelen Ha több fizetést kapnák, nem lenne okom szomorkodni mondatot helyesnek ítélték, s már csak 247 ember marad. Ha kizárjuk azokat is, akik a szukszükölő Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést mondatot helyesnek ítélték, 178-an maradnak versenyben. Ebben a „nyelvi akadályversenyben” még a következő mondatokat kellett megítélni:

 

Ha időben érkeznek, még ők is láthassák a filmet.

Az erdők az miatt pusztulnak, mert szennyezett a levegő.

Azt kértem, hogy osszák be az idejüket.

Valószínűleg, hogy Szigetváron fognak élni.

Jó lenne tudni, nem-e lesz vihar.

Úgy ültünk le, hogy ők is láthassák a színpadot.

János kérte felvételét az új egyesületben.

 

            Az ábrán jól látszik, hogy mire a 10. mondatot is megítéltettük, a minta majdnem elfogyott: mindössze 64-en ítélték meg az összes mondatot a kodifikált standardnak megfelelően, vagyis a teljes mintának kevesebb, mint 8%-a. Ők azok, akik a nyelvművelők és az iskolai tanítók elvárásainak megfelelően ítélték meg a mondatokat. Bizonyos értelemben tehát a nyelvművelők a minta − s mivel a mintából általánosíthatunk a teljes magyarországi felnőtt populációra, a felnőtt magyarországi lakosság − 92%-át „veszik célba”, mivel csak 8%-ot tesznek ki azok, akik mind a 8 nemstandard mondatot helytelennek, és mindkét standard mondatot helyesnek ítélték.

 

 

1. ábra.
Egy, két, három … tíz mondatot a kodifikált standardnak megfelelően megítélők

 

            Ha nem a nyelvtani helyességi ítéletekből, hanem a szóbeli mondatkiegészítő feladatokból készítünk ilyen nyelvi akadályversenyt, akkor a mintának „csupán” kétharmada esik ki a versenyből, tehát azt mondhatjuk, hogy a nyelvművelők és az iskolai tanítók, tanárok

a felnőtt magyarországi lakosság kétharmadának akarják megváltoztatni a beszédét.

 

 

Tanulhatóság

 

A nyelvművelők és nyelvvédők gyakran állítják, hogy a gondatlan beszéd a gondatlan emberek sajátja. Az amerikai Dennis Preston ezeket az állításokat a „buta emberek buta nyelven beszélnek” formulában szokta összefoglalni. Milroy és Milroy (1999: 219) az ilyen tévhiteket a következőképp általánosítják:

 

„A nyelvvédők a nemstandard nyelvhasználatot (és néha a standard kollokvializmusokat is) gyakran a beszélők perverzitásából vagy kognitív deficitből származtatják (abból, hogy képtelenek megtanulni, mi a ’helyes’).”

 

Milroyék ezt az általánosítást brit élményeik alapján fogalmazták meg, de akár a magyar nyelvközösségről is írhatták volna. Ezt igazolandó, hadd idézzek egy magyar nyelvészprofesszort, aki a Kossuth rádió „Tudósfórum” című műsorában a következőket mondta 1999. január 4-én:

 

„Vannak grammatikai szempontból művelt emberek és grammatikai szempontból műveletlen emberek. Itt a kijelentő mód és a felszólító mód felcseréléséről van szó. Én szerintem [az, hogy sokan suksükölnek, még értelmiségiek is] az iskola szégyene. Az iskolában ezt meg lehet tanítani, és meg is kellene tanítani. Mert ez mégiscsak a helyes beszédnek az egyik fokmércéje.”

 

            E szerint a kognitív deficittel való érvelés szerint a nemstandard beszélők megtanulhatnák a standard beszédet, ha nem lennének olyan lusták, s ha az iskola jobban végezné a dolgát.[2] A standard nyelvi ideológia hívei, például Stein és Quirk nyelvészek (1995: 63) úgy vélik, hogy „egy standard nyelv nagyon megnöveli az egyéni szabadságot az által, hogy megnyitja a társadalmi érvényesülés kapuit az emberek előtt.” A szociolingvistáknak komoly kétségeik vannak e felől.

            Chambers (1992/1998) megmutatta, hogy a nyelvi szabályok komplexitásának nagy szerepe van abban, hogy az emberek mennyire könnyen sajátítják el anyanyelvüknek egy másik nyelvjárását. Például fiatal kanadaiak, amikor Angliába költöztek, könnyen megtanulták a magánhangzók közti t zöngétlenítését (tehát azt, hogy pl. a letter ’levél’ szót a kanadai [d] hang helyett az Anglia déli részén szokásos [t] hanggal ejtsék, mivel ez egy egyszerű és kivétel nélküli szabály), de nehezen tanulták meg a dance ’táncol’-féle szavak angliai kiejtési szabályát, vagyis hogy a kanadai [dæns] ejtés helyett [da:ns]-ot mondjanak. Ennek a tanulási nehézségnek az az oka, hogy a [dæns] → [da:ns] szabály komplex szabály, olyan, ami alól számos kivétel is van, például a dance szóra hangtanilag teljesen hasonlító pants ’nadrág’ szó kiejtésében nincsenek változatok, azt mindenki [æ]-vel ejti.

            Vegyük most szemügyre a magyar nyelvi változókat a tanulhatóság szempontjából! Kiinduló feltételezésünk szerint az anyanyelvváltozat elsajátítása problémamentes, akkor is, ha ez sok szabálytalan kivétel megtanulásával is jár. Azonban egy második nyelvjárás rendhagyó alakjainak, szabályainak a megtanulása iskoláskorban vagy később jelentős tanulási problémákat okozhat.

            Annak, aki az eszik, iszik stb. igék egyes szám első személyű alakját k-val mondja (vagyis a helytelenített eszek, iszok alakokat használja), ha meg akar felelni bizonyos elvárásoknak, csak annyit kell tennie, hogy a k helyett m-es alakokat mond. Ez a „cseréld a k-t m-re” szabály viszonylag könnyen megtanulható.

            Annak, aki a feltételes egyes szám első személyben én kapnák-ot mond a nyelvművelők szerint helyes én kapnék helyett, meg kell tanulnia megsérteni a magyar nyelv egyik legerősebb, legáltalánosabb szabályát, vagyis a magánhangzó-illeszkedést. A gyermeknyelvi kutatásokból tudjuk, hogy a magánhangzó-illeszkedés szabályát/szabályait a magyar anyanyelvű gyerekek jóval korábban elsajátítják, minthogy a feltételes ragozást megtanulnák. Ha egy kisgyereknek a családjában „nákolnak”, akkor a kisgyerek is nákolva tanul magyarul beszélni, betartja az illeszkedési szabályt még abban az egyetlen esetben is, amikor a kodifikált standard szerint beszélők azt megsértik. Iskoláskorban, vagy később ezt a szabálysértést igen nehéz már megtanulni. (Akik azonban olyan családba születtek, ahol nem nákolnak, ezt a szabálysértést is könnyen elsajátítják, mert a beszéd tanulásának kezdeti fázisaiban bármit meg lehet tanulni, a szabálysértéseket is.)

            A sokat kárhoztatott suksükölés és szukszükölés is megfelel a magyar nyelv logikájának; ami nem felel meg neki, az a kodifikált standard beszéd, amelyben pl. a kijelentő módú halasztjuk és a felszólító módú halasszuk alakilag is különbözik. A magyar igeragozásban ugyanis a legtöbb esetben nem különböztetjük meg formailag a kijelentő és felszólító alakokat, pl. hozza, mondja, használjuk, olvassák. Ezeket az alakokat a „leghelyesebben” beszélők is egyaránt használják kijelentő és felszólító mondatokban is. A t-végű igéknél azonban, és csak ott, a standard változat beszélői alakilag is megkülönböztetik a kijelentő és felszólító alakokat (pl. látjuk és lássuk, fogyasztja és fogyassza). A sokszor műveletlennek bélyegzett suksükölő vagy szukszükölő emberek „bűne” csupán annyi, hogy a t-végű igéket is ugyanúgy ragozzák, mint ahogy a többi igét mindenki más. A részletek mellőzésével megemlítem még, hogy a standard beszélőknek (akik se nem suksükölnek, se nem szukszükölnek), több nyelvtani szabályt kell tudniuk alkalmazni, mint a suksükölőknek és/vagy szukszükölőknek.

 

 

Többgenerációs feladat

 

Nemcsak egy másodikként megtanult nyelvjárás egyes vonásai lehetnek könnyen vagy nehezen megtanulhatók, hanem az elsőként megtanult anyanyelvjárás egyes vonásait is könnyebben vagy nehezebben tudjuk elfelejteni, levetkőzni avagy beszédünkben nem használni. Egyes nyelvi formákat a beszélők egy része erősen megbélyegez, mások használata semmilyen megjegyzést nem vált ki senkiből. Chambers (1992/1998: 163) megállapította például, hogy noha a dél-angliai angolban az úgynevezett „intrusive r” (pl. the idear of it) stigmatizált, még azok sem tudják teljesen elkerülni a használatát, akik a legtudatosabban igyekeznek elegáns angolt beszélni.

            Annak, hogy valamilyen nyelvi alakot, szabályt mennyire könnyű vagy nehéz megtanulni, egyik egyszerű mércéje az lehet, hogy a beszélők hány generáció alatt sajátítják el a kérdéses formát vagy szabályt. Payne (1980) vizsgálataiból tudjuk, hogy a philadelphiai „short a” kiejtésére vonatkozó szabályokat a más államból beköltözők nem tudják megtanulni; a sikeres elsajátításhoz az kell, hogy a gyermekek szülei is philadelphiai születésűek legyenek. Egy Philadelphiába beköltöző embernek tehát csak az unokája tudja megtanulni a helyi nyelvjárásnak ezt a részét.

            A mi magyarországi vizsgálatunk nem a földrajzi, hanem az oktatási mobilitás nyelvi hatásainak vizsgálatát tette lehetővé. Az oktatási mobilitást úgy mértük, hogy összevetettük a gyermekek iskolai végzettségét apjuk végzettségével. Ha valaki magasabb iskolát végzett apjánál (pl. érettségizett, de apja csak 8 osztályt végzett), felfelé mobilnak nevezzük, ha azonos vagy alacsonyabb végzettségű, akkor pedig lefelé/immobilnak nevezzük. Azt a kérdést vizsgáltuk meg, hogy vajon a szülőkénél magasabb iskolázottság együtt jár-e a standardabb nyelvi ítéletekkel és a standardabb beszéddel. Ha igen, akkor a kognitív deficites elképzelés nem is olyan abszurd. A 2. ábra 8 osztályt végzett felnőttek ítéleteit mutatja, a megítélt nemstandard mondatok a következők voltak:

 

(1) Éva nem bízott a férjébe.

(2) Nem szeretem, ha elhalasszák a döntést.

(3) Ha időben érkeznek, még ők is láthassák a filmet.

(4) Jó lenne tudni, nem-e lesz vihar.

 

  

 

2. ábra.
Az oktatási mobilitás hatása nemstandard mondatok nyelvtanilag helyesnek ítélésére, 8 osztályt végzettek esetében.

 

 

Az ábrán azt látjuk, hogy a szüleiknél magasabb iskolázottságúak (a felfelé mobilok) között mindig nagyobb arányban vannak a „helytelen” mondatokat „helyesnek” ítélők, mint a szüleikkel azonos iskolai végzettségűek (az immobilok) között. Ezek a különbségek p < 0,01 szinten statisztikailag szignifikánsak, vagyis 99%-os bizonyossággal állíthatjuk, hogy az iskolázottsági mobilitás és a nyelvi ítéletek közötti együtt járás valós együtt járás (a részletesebb kifejtést lásd Kontra, szerk., 2003: 173−177).

            Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy vannak olyan magyar nyelvi változók, amelyek nemstandard változatainak használatát az egyre magasabb iskolai végzettség nem szünteti meg.

 

 

Miként lehet legitimálni a társadalmi előítéleteket?

 

A szociolingvisztikában a legutóbbi időkig alapvető kiinduló pont volt, hogy a nyelvi előíró szabályok támogatják a társadalmi egyenlőtlenségeket, hozzájárulnak a társadalmi diszkriminációhoz, mintegy igazolják, legitimálják a nemstandard beszédű emberek társadalmi hátrányait. Az európai társadalmak szinte kivétel nélkül olyanok, mint a magyar, vagyis a társadalmi elit nyelvi szabályai a standard nyelvváltozat szabályai, s ezek elsajátítását és használatát várják el mindenkitől. Myhill (2004) azonban bemutatja, hogy ez az elrendezés nem szükségszerű. Például a héberben, az arabban és az izlandi nyelvben az előíró nyelvészek propagálta helyes nyelvi formák nem esnek egybe a társadalmi elit nyelvi formáival. A szerző a „helyességet” három részre bontja:

 

(a)       textuális helyesség, egy adott kultúrában nagyra becsült könyvekben található nyelvhasználat, pl. a Biblia vagy a Korán nyelvhasználata,

(b)       a presztízs-alapú helyesség, vagyis a társadalmi elit nyelvhasználata, amit általában követendőnek tartanak,

(c)       az előíró (preskriptív) helyesség, azok a szabályok, amelyeket általában valamilyen elismert tekintéllyel bíró szervezetek, emberek állapítanak meg, pl. a francia vagy a magyar akadémia. Az angol nyelvű társadalmakban ezek a szabályok informális csatornákon keresztül érvényesülnek (nincs angol nyelvi akadémia, de van például oxfordi szótár).

 

A legtöbb európai társadalomban a presztízs-alapú helyesség támogatja az előíró helyességet és a textuális helyességet. Az arabban, héberben és izlandiban azonban a „nyelvi helyesség” és a társadalmi osztály nem jár együtt, ezért ezekben a nyelvekben előfordul, hogy a társadalmi elit a nyelvileg „helytelen” alakokat használja. (Ilyesmi, például Angliában, hallatlan dolog lenne.) Ebből következik, hogy a nyelvi előíró szabályok nem játszanak szerepet a társadalmi diszkrimináció létrehozásában és fenntartásában.

            Myhill azt állítja, hogy csak a presztízs-alapú helyességről állítható, hogy óhatatlanul diszkriminációhoz vezet, az előíró helyesség csak akkor diszkriminatív, ha a presztízs-alapú helyességet támogatja. Ha azonban az előíró nyelvi helyesség utánozza a társadalmi elit nyelvi szabályait, akkor hivatalosan legitimálja a társadalmi előítéleteket. A legtöbb európai társadalomban, így a magyarban is, ez a helyzet. Ezt könnyű bebizonyítani, például azzal, hogy megnézzük a szélső foglalkozási csoportok nyelvi ítéleteit. A fenti (1) mondatot a vezető/szakértelmiségi foglalkozásúaknak 28%-a ítélte nyelvtanilag helyesnek, de az egyéb fizikai foglalkozásúaknak 70%-a. A (2) mondatnál 30% áll szemben 66%-kal, a (4)-nél 10% áll szemben 45%-kal és így tovább. Mindig az a helyzet, hogy a mi társadalmi elitünk tagjai sokkal kisebb arányban ítélik helyesnek a nyelvművelők szerint helytelen mondatokat, mint a foglalkozási skála alján levők.

 

 

A lingvicizmus legrosszabb fajtája

 

Kroch (1978:18) szerint a domináns társadalmi csoportok különböző szimbolikus eszközökkel megkülönböztetik magukat a dominált csoportoktól s ezeket a szimbólumokat gyakran saját morális és intellektuális felsőbbrendűségük jegyeiként állítják be. A kiejtésben gyakori, hogy a beszélt nyelvi természetes fonetikai folyamatok gátlása szolgál az elit megkülönböztetésére. Hasonlóan vélekedik Pléh Csaba (2003: 260) is: „Ha két lehetséges megoldás van, a norma képviselői az egyiket igyekeznek kiválasztani, mint a helyes formát, mégpedig − s elemzésünkben ez a döntő mozzanat − azt, amelyik a ’természetes tendencia’ leküzdését igényli.”

            Kroch és Pléh is az erőfeszítést és a beszédre fordított figyelmet hangsúlyozzák, Lippi-Green (1997: 241) azonban az erőfeszítés korlátait is megvizsgálja, ezt írván: az akcentus fixen rögzítve van az agyban, bizonyos életkor után csak nagy nehézségek árán és kis mértékben lehet megváltoztatni, függetlenül a szorgalomtól, intelligenciától stb. Majd így folytatja: „a nyelvi hierarchizálás oly mértékben beivódott a társadalomba, hogy már nem is látjuk lényegét. Nem is szabadkozunk, amikor megváltoztathatatlan nyelvhasználati jegyek alapján társadalmilag kirekesztünk embereket.” Ez a lingvicizmus legrosszabb fajtája: a megváltoztathatatlan nyelvhasználati jegyek alapján történő társadalmi kirekesztés. A Myhill által leírt lingvicizmus (amikor a társadalmi elit nyelvhasználatát írják elő helyesként) legrosszabb formái azok, amikor az előírt nyelvi formákat vagy szabályokat nehéz, vagy (szinte) lehetetlen megtanulni iskoláskorban vagy később.

            Fentebb láttuk, hogy a magyarban a (nVk), a (t-végű igék kijelentő módja) és az (e) változókra igazak a következők:

 

·        vannak erősen stigmatizált változataik,

·        ezek „természetesek”, megfelelnek a magyar (nem előíró) szabályainak,

·        iskolában vagy később nehéz a standard változataikat megtanulni,

·        használatuk állandó figyelmet kíván,

·        az iskolázottsági mobilitás csak korlátozott mértékben tudja kiiktatni a stigmatizált változatokat.

 

 

Konklúziók

 

A nyelvi hierarchizálás (lingvicizmus) akkor a legsikeresebb, ha

 

• a preskriptív norma követi/erősíti a társadalmi elit nyelvhasználatát, és
• ha a nemstandard beszélőknek a standard változatokat nehéz vagy (szinte) lehetetlen megtanulni az iskolában vagy később.
• A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek.
• Egy lingvicista társadalomban ezek a szabályok a fenntartható lingvicizmust szolgálják.

 

 

Mit lehet tenni?

 

Láttuk, hogy a lingvicizmus esetenként hasonló a bőrszín szerinti diszkriminációhoz, hiszen megváltoztathatatlan jegyek alapján diszkriminálnak embercsoportok között, az egyik javára s a másik kárára. Peter Trudgill (Kontra és Trudgill 2000) szerint ha egy feketének, akit a fehérek hátrányosan megkülönböztetnek, nem célszerű azt tanácsolni, hogy váljon fehérré, vagy ha egy nőt nem biztatunk arra, hogy váljon férfivá, akkor a nemstandard beszédűek diszkriminációját sem úgy kell megszüntetni, hogy arra ösztökéljük őket, hogy tanuljanak meg helyesen beszélni. Nem az emberek beszédét kell megváltoztatni, hanem a diszkriminációt kell megszüntetni. Ennek vannak pedagógiai feltételei is: a ma dívó felcserélő nyelvpedagógia helyett a hozzáadó pedagógia lenne kívánatos. Amikor a standard nyelvváltozatot az anyanyelvváltozat kárára tanítják, felcserélő tanítás zajlik. Ha azonban a standardot hozzáadják az anyanyelvváltozathoz, vagyis amikor úgy tanítják a standardot, hogy nem károsul a diák anyanyelvváltozata, akkor hozzáadó tanítás zajlik. Ez csökkenti a nyelvi bizonytalanságot, növeli a nyelvi biztonságot, s ami a legfontosabb: hozzájárul a lingvicizmus csökkentéséhez.

 

 

 

 

Felhasznált irodalom

 

Cameron, Deborah. 1995. Verbal Hygiene. London/New York: Routledge.

Chambers, J.K. 1992/1998. Dialect acquisition. In: Trudgill, Peter and Jenny Cheshire, eds., The Sociolinguistics Reader: Multilingualism and Variation, 145−178. London: Arnold.

Kálmán László. 2005. A pincei bogár. A hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőiről. Élet és Irodalom, május 13., 3−4.

Kontra Miklós, szerk., 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon. Budapest: Osiris Kiadó.

Kontra Miklós és Saly Noémi, szerk., 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest: Osiris Kiadó.

Kontra, Miklós and Peter Trudgill. 2000. If women are being discriminated against, you don’t say “You should become a man”: An interview with Peter Trudgill on sociolinguistics and Standard English. novELTy (A Journal of English Language Teaching and Cultural Studies in Hungary) Volume 7, Number 2: 17−30.

Kroch, Anthony S. 1978. Toward a theory of social dialect variation. Language in Society 7: 17−36.

Lanstyák, István. 2003−2004. Helyi „értékes” nyelvváltozatok, „tisztes” idegen szavak, „visszás” jelentések, „agresszív” rövidítések, „kevercs” nyelv és társaik. Válogatás a nyelvművelői csacskaságok gazdag tárházából. I−II. Fórum Társadalomtudományi Szemle 2003/4: 69−98, és 2004/1: 51−76.

Lippi-Green, Rosina. 1997. English with an accent: Language, ideology, and discrimination in the United States. London/New York: Routledge.

Milroy, James. 1999. The consequences of standardization in descriptive linguistics. In: Bex, Tony and Richard J. Watts, eds., Standard English: The widening debate, 16−39. London/New York: Routledge.

Milroy, James and Lesley Milroy. 1999. Authority in Language: Investigating Standard English. Third Edition. London/New York: Routledge.

Myhill, John. 2004. A parametrized view of the concept of ‘correctness’. Multilingua 23: 389−416.

Payne, Arvilla C. 1980. Factors controlling the acquisition of the Philadelphia dialect by out-of-state children. In: Labov, William, ed., Locating Language in Time and Space, 143−178. New York: Academic Press.

Pléh Csaba. 2003. Stigmatizáció és nyelvi tudat. In: Kontra Miklós, szerk., 2003. Nyelv és társadalom a rendszerváltáskori Magyarországon, 256−277. Budapest: Osiris Kiadó.

Sándor Klára. 2001a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika 45−46: 241−259.

---     2001b. Language cultivation in Hungary: further data. In: Sándor, Klára, ed., Issues on Language Cultivation, 43−61. Szeged: JGYF Kiadó.

Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány.

Stein, Gabriele and Randolph Quirk. 1995. Standard English. The European English Messenger IV/2: 62−63. 

 

 

 

  

 

Kérdések és válaszok az előadás után

 

 

KÉRDÉS: De hát vannak helyes és helytelen nyelvi alakok, szavak. A nyelvművelők csupán küzdenek a nyelv romlása ellen.

 

Attól nem romlik a magyar nyelv, hogy én „iszok”-ot mondok „iszom” helyett. Egyáltalán nem, legfeljebb változik, és a változás meg a romlás egész más dolgok. Tehát a jó nyelvművelés olyan lenne, ami szaktudományi szempontból helytálló ismereteket terjeszt és az embereket abban segíti, hogy mindennapi életüket könnyebben éljék. Ennek vannak nyelvi vonatkozásai.

 

KÉRDÉS: Ez így nagyon általános. Nem látom, milyen lenne a jó nyelvművelés, ami nem okoz kárt.

 

Ez így nagyon általános? Ha énnekem az lenne a dolgom, hogy heti 5 vagy 10 percben a Kossuth rádió hallgatóit boldogítsam, mint teszik ezt sokan, akkor nem olyasmiket mondanék, mint mondjuk Balázs Géza. Hogy a határon túli magyarok össze-vissza beszélnek, makaróni nyelven, és azután még valami csacska anekdotát is beolvas a Kossuth rádióba, hogy jól kigúnyolja a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Irodát.[3] (Ez az iroda a maga nemében a legjobb és leghasznosabb magyar nyelvészeti kutató- és szolgáltató intézmény a Kárpát-medencében.) Az én műsorom arról szólna, hogy, mondjuk, a múltkor átmentünk a komáromi hídon és volt velem egy barátom, aki életében másodszor jött át ezen a hídon, nem ismeri a Duna északi oldalát, nem ismeri az ottani embereket se, és egy bizonyos helyzetben az egyik révkomáromi barátom azt mondta, hogy „párki”, és ezt a magyarországi barátom nem értette és akkor megbeszéltük, hogy miért is nem érti. Elmondanám ezt a történetet és a végén arra hegyezném ki, hogy egy magyarországi, aki életében ezen a hídon másodszor ment át, nem értette azt a szót, hogy „párki”, ő azt mondja, hogy otthon „virslinek” mondják azt, amit a révkomáromiak „párkinak” mondanak. Persze, hogy nem értette, mikor Magyarországon soha nem hallhatta, de ha a Duna másik oldalán élne, akkor pedig az lenne a furcsa, hogy a magyarországiak nem így mondják, pedig Révkomáromban nagyon sokan így mondják. Óriási a különbség a között, amit Balázs Géza csinál, meg, amit én csinálok. Például nem gúnyolnám ki embertársaimat a Kossuth rádióban azért, ahogy beszélnek. Nem anyáznék. Amikor kigúnyolok valakit azért, ahogy beszél, az azt jelenti, hogy elküldöm a jó … anyjába. Ez ezt jelenti! Ha egy tanító azt mondja: „magyar ember így nem beszél,” vagy: „a magyar ember nem azt mondja, hogy láthassuk, hanem azt, hogy láthatjuk”, vagy: „rendes magyar ember így nem beszél. Igazi magyar ember így nem beszél”, akkor azt mondta a tanító néni vagy bácsi, hogy az én édesanyám nem magyar ember, nem rendes magyar ember, nem igazi magyar ember, mert az én édesanyám úgy mondja, hogy „láthassuk”. Ekkor az én tanítóm anyázott! Ennél nagyobb kárt nem igen lehet okozni 5-6 éves gyerekeknek. A Kossuth rádió nyelvművelő műsoraival az a baj, hogy azok is anyáznak sokszor. Sok nyelvi mákonyt terjesztenek, tehát butaságokat[4], de többek között anyáznak is, amikor a standard ideológiát úgy terjesztik, ahogyan terjesztik.

 

KÉRDÉS: Miként lehetne csökkenteni a nyelvművelés ilyen hatásait?

 

Úgy lehetne, többek között, hogy ha a Magyar Tudományos Akadémia nem nyújtana védőernyőt a nyelvi babonaságot és a nyelvi alapú társadalmi diszkriminációt propagáló nyelvművelők fölé. Ez egy lépés lenne. Nem a legnagyobb, de ez lenne az egyik lépés. A másik az lenne, hogy a Kossuth rádióban, ami az én adómból is működik, nem terjesztenének nyelvi tévhiteket. A harmadik az lenne, hogy a Balázs Géza típusú embereket a nyelvészek felelősségre vonnák azért, mert szisztematikusan tévhiteket terjesztenek. Ezt ő csinálhatja, de ne csinálja úgy, mintha ő nyelvész lenne. Ne nyelvészként szerepeljen, ne takarózzon a nyelvtudománnyal, ne keltse azt a benyomást, hogy tudományos szempontból elfogadható, amit mond. Balázs Géza  magyar állampolgár azt csinál a Kossuth rádióban, amit akar. De ha ő oda úgy van bevezetve, hogy Balázs Géza nyelvész, sőt újabban nyelvész professzor, akkor már nagyon nagy baj van.

 

KÉRDÉS: Ha valaki idegen nyelven beszél de hibásan, azzal mennyire teszi tönkre az adott idegen nyelvet? Ha én hibásan beszélek szerbül, mert nem az anyanyelvem…

 

A szerb nyelvnek ettől semmi baja nem lesz. Ugyanis a szerb anyanyelvű emberek nem fogják elkezdeni követni és használni a maga hibás mondatszerkezetét. Elvileg elképzelhető, hogy elkezdik utánozni magát, de ha ez történik, akkor az úgymond hibás mondatszerkezet részévé válik a szerb nyelv valamely változatának. Tehát megint csak nem romlik a nyelv, hanem változik. Vagy az lesz, hogy a maga nyelvi leleménye, ez a kis érdekes mondattani szerkezete megtetszik a szerbeknek és annyira megteszik nekik, hogy ez bevonul a szerbbe és a szerbeket is erre fogják  tanítani a tankönyvben, az iskolában, amikor a  standardra tanítják őket. Vagy pedig az lesz a szerbek reakciója, hogy „hát furcsán beszélt, persze magyar az anyanyelve”. Kész, passz. Tehát nem tudja maga elrontani a szerb nyelvet. Sem az angolt, ha angolul beszél, sem az oroszt, ha oroszul beszél, egyik nyelvet sem tudja elrontani. Ugyan hogy tudná? Sok magyar tényleg gyalázatosan beszél angolul, de ettől az angol nyelvnek semmi baja sem lesz. Mert annak, hogy a magyarok hogyan beszélnek angolul, gyakorlatilag nulla hatása van arra, hogy az angol anyanyelvű emberek hogyan beszélnek. Erről ugyan van most már egy újabb fajta elképzelés és szakirodalom is, egyik volt szegedi diákunk Hamburgban doktori disszertációt is írt róla, Lesznyák Ágnes, könyvének „Az angol, mint lingua franca” a címe.[5] A lingua franca egy olyan idegen nyelv, ami senkinek sem az anyanyelve. Amikor egy német és egy francia beszél angolul, akkor az angol nekik lingua franca. Most az a kérdés, hogy az angolnak ez a lingua franca szerepe Európában hogyan fog megizmosodni, ha meg fog, és mi lesz ebből. De ebből se lesz nyelvromlás. Ilyen nincs. Lesz az angolnak egy olyan változata, amit lingua franca változatnak lehet nevezni. A nem anyanyelvűek így beszélnek, az anyanyelvűek úgy. Egyszerű példával: a one book, two books, three books analógiájára one information, two informations, three informations-t mondunk. Az information megszámlálhatatlan főnév, tehát nem lehet neki többes számú, „s”-es alakja. Az angol anyanyelvűek soha nem mondják „s”-szel, de a külföldiek sokszor, pláne a magyarok, mert úgy gondolják, hogy az információ az megszámlálható dolog. Semmi baj nem lesz abból, hogy egyesek azt mondják és írják, hogy two informations, mások pedig, hogy two pieces of information. Ez az angol nyelvnek két változata, s a változatokat beszélők jól értik egymást.

 

KÉRDÉS: De hát nem kell a hibákat kijavítani?! Ha egy angolul tanuló magyar többes számban használja az „information” szót, ne javítsa ki a tanára?

 

De, kijavíthatja. Ha viszont a tanár túl sok energiát és piros tintát fordít az informations „s”-ének a kiirtására, akkor nyelvészetileg nem elég művelt. Mert az informations-t használó magyarországi ember, mikor angolul beszél angolokkal, akkor rögtön észre véteti magát egy ilyen durva nyelvtani hibával, de ebből két dolog nem következik. Nem következik az, hogy félreértik, és az sem következik, hogy különösebben nagyon rossz szemmel néznének rá. Mert ezt nagyon sok külföldi így mondja és pontosan értik az angolok is, hogy miről van szó. Tehát a magyarországi angoltanár akkor tenné jól a dolgát, ha erre viszonylag kevés figyelmet fordítana. De más dolgokra, amelyek igazi félreértést okozhatnak magyarok és angolok angol nyelvű kommunikációjában, viszont több figyelmet kellene fordítania. Azokra, amikből tényleg lehet baj, tényleg lehet félreértés, vagy akaratlan sértés, meg hasonlók. Mondok egy példát. A magyarban az eldöntendő kérdés intonációja úgy van, hogy a dallam megy föl, aztán meg leesik, például:

 

                                               a                                                         egy

 

                                       lő  

Befejezi már az           e                      dást?  Vagy:  Kérsz még                     sört?

 

 

Az angolban a dallam végig emelkedik:

                                                                                                                            key?

                                                           beer?                                                  don

                                   another                                                          the

                        like                                                                 hear

Would you                                                      Vagy: Can you

 

Egy magyar ember mit mond, hogyha nem tudja az angol kérdőintonációt? Tízből 9 az emelkedő-eső kérdőintonációját, amit a magyarban használ, átteszi az angol kérdésre is, mert úgy gondolja, hogy az ott is jó lesz. S ezzel valami borzalmas dolgot csinál, de ezt nem is tudja magáról. Ugyanis kísérletekkel kimutatták, hogy ez a magyar emelkedő-eső dallam az angolokban egy arrogáns, dülleszkedő, pöffeszkedő személy benyomását kelti. Ezt ki lehet mutatni ügyes tesztekkel. Ez azt jelenti, hogy amikor egy magyar ember megszólal és az angol eldöntendő kérdésére rátesz egy magyar emelkedő-eső intonációt, akkor anélkül, hogy tudná, azonnal az angol ajkú beszédtársaiban létre hoz egy „Milyen arrogáns ember ez!” attitűdöt. Amit ő nem akart, s amiről ő nem is tud. Sőt, hogy bonyolult legyen a dolog, az angol se igazán tudja, hogy őneki ez az attitűdje beindult. Kialakult benne egy negatív beállítódás, csak nem veszi észre esetleg. Egy jó magyar angoltanár például ilyenekkel foglalkozna és nem olyasmivel, hogy informations, mert abból nem lesz semmi baj, de a magyaros eldöntendő kérdődallamból nagyon sok baj lesz.

 

KÉRDÉS: Manapság a színpadon se beszélnek elég szépen, a színpadi beszéd és a normális utcai beszéd egyre jobban hasonlít egymásra. Ez nem a demokratizálódás jele?

 

Tekinthetnénk ezt nyelvi demokratizálódásnak is, hiszen a színpad hagyományosan régóta a legszebb beszéd helyszíne. Tehát az egész nyelvi standard ideológiának  a színház és a színpad egy ilyen terjesztő fóruma és hogyha ez fölhígul olyan  borzalmakkal, mint  Spirónak a Csirkefej című drámája, hogy mást  ne is mondjak, akkor kiborul a bili. „A színpadra engedik a csatorna nyelvét!” − szokták mondani egyébként jó szándékú emberek. „Mi lesz már itt?!” Valójában az lesz, hogy a Spiró drámát megnéző emberek, és most ezt ki lehet terjeszteni bármi másra, egyre inkább hozzászoknak ahhoz, hogy nem igazán szentségtörő az, ami Gobbi Hilda szájából elhangzik (amikor még Gobbi Hilda játszotta az öregasszonyt) a színpadon. Tehát a szép színpadi beszéd, mint a standard változat képviselője és terjesztője, amennyiben elveszti ezt a hagyományos funkcióját, az a mi szempontunkból jó hír. Semmi baj nem lesz, ha a mai színpadokon több változatot engednek meg, mint amennyit azelőtt engedtek meg.[6] Az iskolával, a helyesírási szabályzattal, a nyelvtankönyvekkel az a baj, hogy két változat közül egyet kiemelnek, a másikat pedig tiltják. És azt emelik ki, amit nehezebb használni, nehezebb megtanulni, amit a társadalmi elit használ stb. Nem lesz abból semmi társadalmi kataklizma, ha egy színdarabban az összes egyes szám első személyű ikes igét „k”-val mondják. Lesz két-három nyelvvédő ember, aki hangosan fog sopánkodni, de ettől eltekintve semmi baj nem fog történni. Sőt. Azok, akiket sokszor megszégyenítettek azért, mert azt mondták, hogy iszok, eszek, alszok, egy kicsit jobban fogják érezni magukat, mert „Jé, ezek is úgy beszélnek a színpadon, mint én.”

 

KÉRDÉS: És a színpadi trágár beszéd? Az megengedhető? Egyesek szerint az Élet és Irodalom is fölöslegesen trágárkodik.

 

Nem tudom, hogy a Csirkefej volt-e az első, az én életemben biztos, hogy a Csirkefej volt az első dráma, ami ezt úgymond terítékre hozta. Sokkal korábban voltak regények meg egyebek, amikor hasonló típusú eszmecserék zajlottak nyilvánosan. De a Csirkefejnél volt az, hogy sokan nagyon fel voltak háborodva, hogy hogyan lehet egy színpadon így beszélni. Aki látta a darabot, vagy olvasta a szövegkönyvet, az, gondolom, egyetért velem abban, hogy ott minden trágárság teljesen funkcionális. Abszolút funkcionális. A másik dolog: a Csirkefej nyelve teljesen autentikus. Spiró György tökéletesen tud magyarul. Hihetetlenül jól tud magyarul. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy hogy van az, hogy teneked a mondathatáraid a szövegkönyvben pontosan jó helyen vannak? Mondom: ilyen nincs! Honnan tudod te, hogy hova kell tenni a mondathatárokat? (Amikor a Csirkefej a színpadra került, mi akkor kezdtük a Budapesti Szociolingvisztikai Interjú című kutatásunkat előkészíteni, és elég sok beszédfelvételt elemeztünk, és többek között arra voltunk kíváncsiak, hogy normális folyamatos beszédet hogyan lehet szegmentálni, hogyan lehet mondatokra bontani. Hol vannak a mondathatárok? Na, elég jól fel tudtuk már bontani a folyamatos beszédet mondatokra, s akkor jött a Csirkefej. Egy tanítványommal elhozattam a szövegkönyvet, elolvastam, és azt látom, hogy Spiró mondathatárai tökéletesek.) Azt válaszolta Spiró: „Nagyon egyszerű. Kimegyek, évekig járok a csepeli ipari tanulók közé és megtanulom a nyelvüket.” Ennyi volt neki az invesztíciója a Csirkefejbe. Megtanulta. Ettől autentikus. És nem trágár. Illetve trágár bizonyos szempontból, de nem funkciótlanul.

 

Az, hogy az Élet és Irodalom vezércikkei trágárok, vagy nem trágárok, megítélés kérdése. Sok embert ismerek, akik szerint azok. Gondolom sokan vannak, akik szerint nem azok. Azt is el tudom képzelni, hogy azok, akik szerint trágárok, inkább az én korosztályomhoz tartoznak, azok, akik szerint nem trágárok ezek a cikkek, inkább a maguk korosztályába tartoznak. Az életkor mindig nagyon erős befolyásoló tényező.

 

 

 

Melléklet: Kossuth rádió, 2005. április 17.

 

Bemondó: Édes Anyanyelvünk. A Magyar Rádió anyanyelvi műsorát hallják hallgatóink. A mikrofon előtt Balázs Géza.

 

B(alázs) G(éza): Kedves hallgatóim! Az 1990-es évektől kezdődően kisebb magyar nyelvészeti háború dúlt a határon túli csaknem három millió magyar által beszélt magyar nyelvvel kapcsolatban. Az egyik tábor, amelyhez inkább tartoztak a nyelvművelők, azt mondta, hogy ügyelni kell az egységes, közös magyar nyelvre. A másik tábor, elsősorban a szociolingvisták, azt mondták, hogy minden helyi nyelvváltozatot a demokratizmus szellemében önállónak kell tekinteni, és el kell fogadni különfejlődését. A határon túli magyarok folyamatosan kétnyelvűségi helyzetben vannak, ez természetes. A kétnyelvűség nem jelent semmi nyelvi romlottságot, nyelvromlás egyébként sincs, sőt, a kétnyelvűség, ahogy Arany A. László híres felvidéki magyar nyelvész már 50 éve kimondta, a kétnyelvűség a nyelvfejlődés hajtómotorja. Tehát a határon túli magyar nyelvváltozatok a magyar nyelv mozgatórugói. Az erről a témáról folyó vita írásai „Nyelvárulás vagy nyelvmentés?” címmel kerültek egy kötetbe. Beszédes a cím, mert azt sugallja, hogy egy tudományos vita résztvevői egymást nyelvárulónak vagy nyelvmentőnek tartják. Az érvényes nyelvészeti álláspont, ez is beszédes kifejezés, egyesek gyakran hangoztatják, vagyis van érvénytelen nyelvészeti álláspont is, szóval, a magyar nyelvtudományban ma érvényes, mérvadó nyelvészeti álláspont szerint, a határon túli magyar nyelvváltozatok önállósága érték, akkor is, ha ez különfejlődésükhöz vezet. Ennek szellemében először a Magyar Helyesírási Szótárba, majd az Értelmező Kéziszótárba, most pedig a Helyesírás című segédkönyvbe százával, ezrével kerültek bele szlovákiai, kárpátaljai és erdélyi helyi szavak – vajdaságiak nem, mert a vajdasági nyelvészek nem voltak hajlandók szavakat szolgáltatni. Magam is bemutattam a termés egy részét, vagyis határon túli, jórészt idegen, szlovák, román, ukrán szavakat – a magyar szótárakban. Sőt, egy kis történetet is felolvastam, amely ilyen sok nyelven szólt. Kaptam a fejemre! Hász Kati Németországból írja:

 

Bemondó: Erdélyből elszármazott magyar vagyok. Nem tudom, mit akartak bizonyítani ezzel az írással. Valószínűleg a román nyelv hatását a magyar nyelvre. Én akkor, amikor otthon éltem, és most is, arra törekszem, hogy ne használjuk ezeket a szavakat: fridzsider[7], punga[8], csubuk[9]. Ezek a szavak benne vannak az új kiadású magyar értelmező szótárban? Két gyermekem van, mindketten először magyarul tanultak meg. Akik magyar környezetben laknak, nem kéne fridzsiderekkel meg egyéb hasonló idegen szavakkal gyengítsék a magyar nyelvet. 

 

BG: Hasonló tartalmú levelet küldött a felvidéki származású Galán Géza is.

 

Bemondó: Hároméves koromban engem is a határon túlra rekesztettek. S mint ilyen, akarva-akaratlanul, jól ismerem a két szláv nyelvet. Mondhatnám, anyanyelvi szinten, ám mindig vigyáztam a saját anyanyelvem tisztaságának megőrzésére. Nem kevertem szlovák szavakkal, vagy fordítva. Nos, azokat a felvidéki magyar szavakat, amelyeket Ön fölhozott műsorában, egyértelműen szlovák szavaknak tekinthetjük. A csinka[10] szlovák, a feferóny[11] [szlovákul kiejtve: feferóni, K.M.] is.

 

Sajnálatosnak tartom, ha gazdag és szépséges nyelvünket feleslegesen „gazdagítjuk” idegen kifejezésekkel. Ilyen alapon átvehetnénk a teljes szlovák szókészletet.

 

BG: Ezek után egy kis anekdotát is leír levélírónk.

 

Bemondó: A felvidéki atyafi, megéhezvén Pesten, ekképpen szól a talponálló eladójához:

–        „Kérek egy párkit[12], horcsicával[13].” Amaz értetlenkedve néz rá, és közli, hogy az nincsen.

–        „Hát ott van, most adott az előttem állónak.”

–        „Az virsli volt, mustárral.”

–        „Hát jól van, de akkor még egy zsuvacskát[14] (rágógumit) is a gyereknek.” 

BG: Végezetül álljon itt egy gyermekkoromból fülembe ragadt keverékdal – írja Galán Géza.

BG: Sárga uborka, zeleni lisztimá[15].

Bemondó: Zöld a levele.

BG: Ennek a kislánynak frájera nyema[16].

Bemondó: Nincs szeretője.

BG: Ha nincs néki, ále bugye maty[17]

Bemondó: Majd lesz néki

BG: Jó az Isten, búgye pomáháty[18].

Bemondó: Segít néki.

 

BG: Annyit teszek hozzá, hogy a Szlovákiában működő Gramma Nyelvi Iroda ezeknek a kétnyelvűségi kutatásoknak az egyik központja, magyar nyelvészekkel – talán érdemes lenne ott is jelezni a kifogásokat. Egyébként engedjék meg, hogy az érvényes magyar nyelvészet álláspontja szerint ma így búcsúzzam Önöktől: Tyiho gyeti, muka szpi. Dovigyenja.[19]

 

Legközelebb már szlovákul közvetítjük a magyar nyelvművelő műsort.

 

*******

 

Eddig tartott Balázs Géza rádióműsorának átirata. Ehhez sok megjegyzést lehetne fűzni, de legyen elég kettő. Az első egy idézet egy felvidéki magyar nyelvésztől, Lanstyák Istvántól:

 

„Arra, hogy a kétnyelvűek anyanyelvének becsmérlése, csúnyának, romlottnak bélyegzése milyen károkat okozhat egy kisebbségnek, s mennyire a többségi nyelv malmára hajtja a vizet, közelebbi példákat is tudnánk hozni.”[20]

 

Második megjegyzésem kapcsolódik előadásom egyik konklúziójához: A nyelvvédők szempontjából a legjövedelmezőbb előíró szabályok azok, amelyeket a beszélők mindig megszegnek. Azért jövedelmező az ilyen szabályok sulykolása, mert a mindig megszegett szabályok ellen örökké lehet „küzdeni”, örökké lehet róluk nyelvművelő cikkeket írni, előadásokat tartani stb. Van, aki szerint nem kellene nyelvművelők számára jövedelmező szabályokról beszélnem, lehetnék udvariasabb is. Csakhogy. Ha tudjuk, hogy kétnyelvű ember sosem beszélhet az egynyelvűek normái szerint, mert az lehetetlenség, akkor bűnös dolog a kétnyelvű magyarokat az egynyelvűek által nem ismert szlovák, román stb. eredetű szavak használata miatt ostorozni, gúnyolni. A kétnyelvűek mindig fognak „idegen szavakat” használni, olyanokat is, amelyeket az egynyelvűek nem ismernek. Őket ezért kigúnyolni tehát mindig lehet lesz, s amennyiben egy ilyen hangos gúnyiratért Balázs Géza honoráriumot vesz fel, tevékenysége jövedelmező.

 

[5] Lesznyák, Ágnes. 2004. Communication in English as an International Lingua Franca: An Exploratory Case Study. Norderstedt: Books on Demand.