Sándor Klára:
Írás
Kosztolányi nyelvszemléletéről
Üzenet. 2001.
tavasz, 197–205.
Az utóbbi időben
irodalommal foglalkozó barátaim többször is mondogatták,
hogy írjak valamit Kosztolányi nyelvszemléletéről. A téma
csábítónak tűnt, mert engem valami oknál fogva érdekel a
nyelvművelés, a nyelvi megbélyegzés lélektana és
művelődéstörténete, Kosztolányi pedig „közismert”
nyelvművelő volt, azon kívül, hogy a szavak „zsonglőre”
meg „szerelmese”, na és persze a tíz legszebb magyar szó
stb.
A téma először
izgalmasnak is látszott. Amikor csak elképzeltem, mi mindent
lehetne találni, mi mindent lehetne megsejteni közben, milyen
új kapcsolatokat lehetne fölfedezni gondolat és gondolat
között, esetleg nyilvánvalónak tartott viszonyok
mutatkoznának felszíninek vagy nem is létezőnek az új
felfedezések nyomán, egyszóval amikor a munka még abban a
fázisban volt, amit a tudományban szokás enyhén
lefitymálóan „csak” töprengésnek nevezni, mert ilyenkor
még ellenőrizetlen ötleteknél, kérdéseknél valóban nem
több az, amiből esetleg fegyelmezett, csomagolt, vonalkódos
tanulmány születik majd, a megcélzott folyóirat formai és
szellemi egyenruhájába bújtatva -- ha nem hangzana nagyon
idétlenül, szívesen írnám azt, hogy ekkor még „boldog
kíváncsisággal” szemléli az ember azt, amit érdekesnek
talál -- akkor tehát izgalmas volt. Kosztolányit a
nyelvművelők (is) saját szentjeik közé fogadták, és
érdekesnek gondoltam volna például alaposabban is megnézni,
hogy vajon jól dolgozott-e ördögügyvédjük, ha egyáltalán
volt ilyen. Mert Aranyt is szentté avatták, noha Arany nem
éppen föltétlen rajongással szemlélte kora nyelvművelő
prófétáinak ügybuzgóságát. Amikor hozzáláttam, és
elkezdtem elolvasni a nyelvvel kapcsolatos összegyűjtött
írásokat, akkor már egyáltalán nem volt izgalmas. Abba is
maradt. De aztán újra mondogatták, hogy kellene írni valamit
Kosztolányi nyelvszemléletéről, és újra magával ragadott a
„boldog kíváncsiság” (annál is inkább, mert éppen egy
másik írással voltam a végső, uniformizáló szakaszban).
Úgyhogy újrakezdtem. Először unalmas volt, aztán vicces,
aztán bosszantó, aztán kiábrándító, aztán
elgondolkoztató, s végül, most talán érdekes újra.
Unalmas nem
attól volt, hogy mind a háromszáz oldal, jó 30 év nyelvvel
foglalkozó Kosztolányi-írása, ugyanazokat a gondolatokat
ismételgeti. Hogy csak az anyanyelvünkön lehetünk igazán
magunk, az idegen nyelveket sosem tudjuk sem úgy megtanulni, sem
úgy beszélni, mert a nyelv lélek. Hogy a nyelv nem logikus,
nem racionális, hogy az okos megoldásokat számonkérni rajta
őrültség, hiszen a nyelv lélek. Hogy a szavak jelentésének
ész által értelmezhető része sokkal kevésbé fontos, mint
amit a lélek érez belőle. Hogy a szótár egy nép
történelemkönyve és a nyelvtan a nyelv jellemrajza. Amikor erről
ír, élvezetesen teszi. Amikor ezt mutatja be, az már
majdnem olyan is, mintha novellarészletet olvasnék: az
udvariasságról, a budapesti nyelvről, a sírógörcsről, a cz
betűről.
Unalmas attól
volt, hogy nemcsak gondolatok ismétlődnek, hanem frázisok is.
Hogy nyelvünk „árva és rokontalan”, hogy bezzeg a régi
szép időkben még volt becsülete a nyelvújító munkának,
hogy csak nálunk „bitang jószág” a nyelv, a művelt
nyugati népek nem hagyják ebek harmincadjára, hogy a szavaknak
tőzsdéjük van. Rögeszmésen emlegeti föl a rossz színpadi
hangsúlyt és az idegen szavak járványát, a középosztály
divatmajmolása nyomán beözönlő veszedelmet.
Persze nézőpont
kérdése is lehet, hogy kinek mi a gondolat, és mi a frázis,
csakhogy a gondolatait magyarázva nem ismétlődnek annyit
Kosztolányi képei, mint amikor frázisokat ken oda. Ilyenkor
üres, szürke, elnyűtt, sivár -- vagy valljuk be egyszerűen,
csapnivalóan rossz. Folyton „félreveri a harangot”,
„megfújja a kürtöket”, „megvonja a türelmi bárcát”,
a remekírók vagy a szokás állandóan „fémjelzi” a
használhatónak ítélt szavakat. Félti, támogatja, védelmezi
a „mozgalmat”. (Kosztolányi, a mozgalmár: hátborzongató.
De legalább érthetőbbé teszi, hogy fér össze a kávéház
meg a mozgalom.) Időnként még népieskedik is, van „a
kutyafáját”, mint írtam, van „bitang”, és kedves
jelzője a „rongy”. (Kosztolányi, a népi író.)
Vannak más
ismétlődő motívumai is, de azok hitelesek: a leírásukra
használt nyelven kívül azzá teszi őket a tartalom. Sokszor
eljátszik azzal, hogy a költő, mint a gyermek, megfosztja a
szavakat történetüktől, múltjuktól, kötöttségeiktől,
kiszabadítja a hangsort a köréje szőtt jelentésburokból,
és önmagukért élvezi őket -- ugyanaz a határ nélküli
önimádat van ebben, mint Kosztolányi leveleiben.
És vannak
ismétlődő motívumai, amik attól hitelesek, sőt
élvezetesek, hogy hazudozik velük. Egyszer azt írja, hogy
Mezzofanti „egy érintéssel” megtanult egy nyelvet,máskor
azt, hogy az ilyesmi tökéletesen lehetetlen; egyszer
lelkendezik kora sajtójának előmenetele miatt, máskor
elmarasztalja. Az örök cseléd a nyelvvel foglalkozó
írásokban is többször fölbukkan, mint a tiszta, szűzies
vidék tiszta, érintetlen képviselője, akit aztán megront a
nagyváros. Hol Juliskának nevezi, aki „egy kis Csík megyei
parasztlány”, mellesleg a házmester leánya volt, és
„csöpp fejében öntudatlanul felhozta ... az erdélyi
fejedelmek nyelvét”. (A házmester nem.) Hol kisfia
dajkájának teszi meg, aki „a tanyáról” érkezett
hozzájuk, és a történetmondásból nyilvánvaló, hogy nem
szabad komolyan vennünk, amit mesél róla: „Esténként
feleségem a Hamlet-et olvasta föl nekem, Arany János
utolérhetetlen szövegét. A dajka, miután elaltatta a
kisfiamat, egy zsámolyon kuporgott. Azt hittük, hogy ránk se
hederít. Észrevettük, hogy odafülel. Izgatottan követte a
cselekmény menetét, s a bonyolult lelki átalakulások, a
zsúfolt, fűszeres párbeszédek legkisebb mozzanatáról is
pontos számot tudott adni. Mindent megértett. Végre ez az ő
anyanyelvén volt. Viszont az újságokat nem értette meg. Ha
azt olvasta, hogy” -- és így tovább. Vannak „kerekarcú,
pirospozsgás, bajszos magyarok” is, ők az országházba
kerülvén tanulták meg a „sete-suta nyelvet”; „két
kucsmás vidéki atyafi” meg annyira azt hiszi az Oktogonon
világító fénybetűk láttán, hogy külföldön van, hogy azt
viszont nem hiszik el az őket útbaigazítani siető írónak:
ő is magyar, inkább hitetlenkedve tovább ballagnak. Kíváncsi
vagyok, de hogyan lehetne ezt már kideríteni, hogy amikor
Kosztolányi ilyeneket írt, bármennyire is komolyan vette-e,
amit írt, vagy ezeket az ötletnek talán nem nagyon rossz, de
nagyon hányaveti módon odavágott történeteket pusztán
pénzkeresésre és saját maga szórakoztatására szánta.
Kísértetiesen olyanok, mint a bolgár kalauzról szóló mese
(a Portugálul olvasok ennek egyik mintapéldája),
teleszórva szemenszedett hazugságokkal; összekacsintva a
szemfüles olvasóval az együgyű olvasó háta mögött, aki
képes az elmondottakat szó szerint igaznak venni.
Az unalmas
ismétléseknél és a saját maga által kiüresített,
elerőtlenített képeknél bosszantóbb, amikor okoskodik:
amikor játssza a nyelvészeti jólértesültet, mint Vágó
István összes lehetséges műsorában. Mikor zárójelben
kekeckedik olyasmivel, hogy egy kifogásolt szó valójában
görög tő latin képzővel, plusz a német közvetítette, vagy
hogy az angolok sose mondják happy end-nek a happy endet,
csak happy ending-nek. Mintha nem tudná ő maga is, hogy
ez a magyar használat szempontjából tökéletesen közömbös.
Pedig neki nincs is semmi szüksége rá, hogy nyelvészeti
bennfentességét fitogtassa, mert mikor egyenesben ír,
íróként, akkor tökéletesebben magyarázza el a
beszédaktus-elmélet, a nyelv identitásjelző szerepe, a
szleng, a stílustörténet, az akkomodáció-elmélet vagy a
„szociopragmatika” lényegét, mint bármelyik nyelvészeti
tankönyv. Ez persze minden valamirevaló szépirodalmi műben
így van, de Kosztolányi úgy ír ezekről, hogy kifejezetten
róluk ír, nyelvi jelenségekről, középpontba állítva
őket, és úgy azért nehezebb.
Legokoskodóbb,
legszedettvedettebb, legbosszantóbb írása nekem mindenképpen
a Túlvilági séták. Mintha szigorú kis
bölcsészcédulákról irkálta volna bele mindazt, amit
beleírt, nem vetkőzve még le a kezdő filoszoknak azt a
tulajdonságát, hogy képtelenek lemondani egy-egy
följegyzésükről. Ilyenkor az írásba szuszakolt adatok és
témák ráömlenek az olvasóra, mert a mondatok alig vannak
szöveggé mégcsak fércelve is. A Túlvilági séták-at
először olvasva nem akartam elhinni, hogy ennyire rosszul is
tudott írni. El voltam keseredve. Attól féltem, hogy soha
többé nem leszek képes Kosztolányit olvasni, ahogy Karinthy
után nem lehet Móriczot olvasni, és Alfonso után nem lehet
Csehovot nézni.
Mikor másodszor
olvastam, úgy két órával az első után, már örültem neki.
Nem mintha mint írást jobbnak lehetne találni, akárhányadik
olvasásra is. Vannak benne különösen borzalmas részek, ha
nem olvastam volna az Új Zrínyiász-t, azt
gondolhatnám, az ötlet is az: hirtelen fölbukkan a 35 éve
halott Szarvas Gábor (az utcán? a temetőben? egy parkban?),
és belekarol az íróba. Aztán mászkálnak kicsit Budapesten,
elszörnyülködnek a sok idegen cégtáblán és
szállodanéven, majd beülnek egy kávéházba, és
elbeszélgetnek arról, hová jutott a magyar nyelv. Aztán
Szarvas, ahogy jött, észrevétlenül eltűnik, csak a „pamlag
borpiros bársonya” (jaj) marad. Nehéz elhinnem, hogy
Kosztolányi komolyan írta le ezt a mondatot: (a lezüllött
tömegek) „közönnyel tekintenek nyelvünkre, mely mostoha
századokon nőtt nagyra, amikor idegenek tiporták, s börtönbe
vetett íróink a vérükből, a bilincs rozsdájából kevertek
tentát, hogy feljegyezzék egy elfeledett szavunkat”. Azt is
nehezen hinném, hogy nem vette észre, milyen mulatságos, ha
egy hulla „dacosan hátraveti a fejét” (s így ráadásul
„igen hasonlít ahhoz a mellszobrához, mely az Akadémia
előtti kertben van”); ha azt mondják neki, „hidd el, sír
bennem a lélek”; vagy hogy „sárgásfehér arca kigyullad az
örömtől”. De a legszörnyűbb mégis az, amikor Szarvas
„mentekezik”, hogy nem tud a világ dolgairól: „Én
meglehetősen tájékozatlan vagyok. Sajnos nem kísérhetem
figyelemmel a világ folyását. Kissé elmaradtam. Nem a saját
hibámból. Amint tudod, már régóta nem élek. A halottak
elmaradt emberek. Sírjukba nem járnak újságok, nem kiabál le
az az új gép sem, melyet az imént hallottam a körúton --
hogy is hívják --: a rádió. Engedd meg tehát, hogy néhány
kérdést intézzek hozzád.”
A Túlvilági
séták olyan gyógyszöveg, mint a Szomszédok volt, vagy
mint amivel Kiss Zoltán mosógépszerelő akar bennünket
rávenni a Calgonra, eseteg Béres Etelka valami szappanra. Vagy
mint amiket az Édes Anyanyelvünk-ben szoktam olvasni.
(Legtöbb barátom szerint ez perverzió, de nincs igazuk. Nagyon
szórakoztató lap.) Ez volt egyébként az egyik legmeglepőbb
fölfedezés, ami Kosztolányi nyelvvel kapcsolatos írásainak
olvasgatása közben ért: hogy a magyar nyelvművelők
lényegében Kosztolányi modorában írnak -- lehető
legrosszabb írását követve, igaz. Kosztolányi egy másik
cikkében zseniálisan magyarázta meg többek között azt is,
hogy miért tartjuk olyan sokan kimondottan idegesítőnek azokat
az embertársainkat, akik kéretlenül és folyton
szórakoztatnak bennünket szóvicceikkel -- ebben az írásában
a humor más formájának nyoma sincs. A kigúnyolandó
kifejezéssel poénkodik, mint ahogyan a nyelvművelő írások
végén is ez a kötelező „csattanó”, ugyanolyan
együgyűnek tüntetve föl magát ezzel, mint amazok szerzői.
Persze lehetett részeg vagy kába, mikor írta, vagy lehet ez a
szöveg önmaga paródiája. „Mennyi hírlap -- szólt [Sz.
G.], s az asztalon tornyosodó újságokra mutatott --, mennyi
gyors, szárnyas madár, mely minden reggel kiröpül az
országba, s fölveri a csöndet. Egy ilyen újság egyetlen
példányára -- hatvan oldalra -- ki lehetne nyomtatni
Vörösmarty minden művét. Boldog Isten -- kiáltott föl --,
mennyi betű, mennyi betű.” Leírhatta ezt röhögés
nélkül? Vagy a lezárást: „Kitántorodtam a körútra.
Szennyes márciusi köd kóválygott. Távol, keleten azonban a
pályaudvar fölött halványlila csík rohant végig az égen:
ekkor percent a hajnal.” Kétségtelen viszont, ha
nyelvművelő lennék, csakis ez az írás lenne a bibliám.
Mert:
Kosztolányi, a gyökér. Ha a többi egység kapott volna
alcímet, akkor az itt következőé ez volna. A Túlvilági
séták-ban csaknem minden benne van, ami ma is
foglalkoztatja a nyelvművelőket: hogy „lassan már csak a
kötőszó lesz magyar”; hogy „a külföldiek kedvéért
idegen neveket adunk a magyar árunak”; hogy az „idegen
divatot majmolva jó magyar szavak tömkelegét pusztítjuk
ki”; hogy „a nyelvek világszerte kopnak a fölgyorsult élet
miatt”; hogy „tolmács kell a magyarról magyarra
fordításhoz”. Van benne ugyanazokból az ostobaságokból is,
például hogy más, ha az európai nyelvek egymástól
kölcsönöznek, mert azok rokonok. Ugyanazokat a metaforákat
használja, mint a nyelvművelő irodalom ma is, bár ő
virtuózabb: a harcot (van porond, sebek, kürtök
megfúvása, nemes harc és gáztámadás); a
betegséget (van járvány, kolera, fertőzet, a magyar
nyelvnek „idegrendszere bomlik, vére senyved, bőrét
kelések tarkázzák, ... hovatovább nem is lesz élő
szervezet, hanem halott szervezet” -- mondja a halott Sz.
G.); az ápolatlan kertet (van gyom, bolondgomba); a
tisztogatást (van nagytakarítás, söprés, villanyerőre
berendezett kotrógép, piszok, szemétdomb, pöcegödör és
dögletes levegő). És itt a „túlzott liberalizmus”,
a „szabadosság” vádja; itt van, hogy azok a nyelvészek,
akik csak szemlélik és leírják a nyelvet, közönyösek és
hidegvérűek, pedig még az orvos sem az „édesanyja
betegágyánál”. Itt van az Álljunk meg egy szóra
alapötlete -- bevillan Grétsy László nadrágszára a fehér
bőrcipővel, mikor azt olvasom, hogy „megállapodtunk egy
kirakat előtt, böngészgettük a föliratokat”. De benne van
kevésbé vidám dolgok alapötlete is, például a
reklámtörvénybe rejtett nyelvtörvényé, ennek gondolatát
sokadik nekirugaszkodással e héten kezdték újra izmosítani
és önállósítani.
Többi
„nyelvtisztító” írásában is találunk olyan elemeket,
melyekben mai eljárások rokonát ismerhetjük föl. Gombocz
Zoltánt, aki talán legfölkészültebb, legsokoldalúbb és
leggondolkodóbb nyelvészünk volt, nem tudta, nem tudja
lenyelni a nyelvművelő irodalom. Gombocz 1931-ben, Kosztolányi
nyelvművelő buzgalmának robbanása idején megsemmisítő
előadást tartott a nyelvművelés alapjául szolgáló
nyelvhelyességi elvekről a Magyar Nyelvtudományi
Társaságban, annak elnökeként. A nyelvművelők mindent
megtesznek, hogy ezt a malőrt elfeledtessék, vagy úgy, hogy
Gomboczot afféle polgári semmittevőnek kiáltják ki, aki nem
hajlandó „gyakorlati” munkát végezni, akinek „elég”,
ha leírja a nyelvet. Vagy úgy, hogy azt mondják, Gombocz is
foglalkozott elméleti nyelvműveléssel. Ez utóbbit jobban
szeretem, ez akkora pimaszság (azt ilyenkor sem mondják meg,
hogy az előadás szövege olvasható a Magyar Nyelv-ben,
az állítás tehát ellenőrizhetetlen), hogy már csaknem
elegáns. Eszesnek mindenképpen eszes. Kosztolányinál mindkét
megoldást megtaláljuk, az elsőt persze polgározás nélkül;
máskor egy finom kis csúsztatás, és Gombocz máris a mozgalom
támogatójává vált. (Igaz, Kosztolányinak könnyebb
elnézni, hogy saját gondolatait nem választja el a
Gomboczéitól, neki Gombocz legalább jó barátja volt.)
Csúsztatás
máshol is van a szent mozgalmi célok érdekében. Kosztolányi
nem törődött vele, hogy Schöpflinnek írt válasza
leheletkönnyű és értelmetlen: Schöpflin nem a nyelvet
vádolta sovinizmussal, hanem a purista elveket. (Bocsánatot
kérek az olvasótól, ha nem olvasta az itt emlegetett
írásokat, nem is kérem, hogy tegye meg, nem a tartalmukról,
hanem a bennük alkalmazott eljárásokról beszélek.)
Mulatságos, de sajnos nem a megszokott összekacsintó
füllentés, hogy Kosztolányi „találomra” épp ott nyitja
ki Arany kötetét, ahol a neki kellő idézet olvasható -- a
nyelvművelő utódok is szeretik ilyesmivel etetni az olvasót.
És így tovább, és így tovább.
Visszatérve a
rossz emlékű Túlvilági séták-hoz: egy ideig bíztam benne,
hogy csak vicc volt, hogy Kosztolányi fogadásból írta,
hülyéskedésből, mert bárhol beleolvastam, blődebbnél
blődebb mondatokat találtam. De többi nyelvvédő írása sem
sokkal jobb, tele ócska szóviccekkel (pl. a nyelvművelő
bizottságba késve érkezve sose látott még a fogasokon
vaskalapot, nagyon jó) és az említett metaforák barokkos
kibontásával a járni tanuló betegtől a „gyim-gyom, paréj,
dudvá”-ig. Ezekben az írásokban nem a tartalom (az az ő
dolga), hanem az írás minősége volt kiábrándító. Némi
vígaszt (hadd írjam már így, a vigasz nem ugyanaz)
Meillet-nek írt levele nyújtott: formailag, tartalmilag --
Kosztolányi szerint ez egy -- a Túlvilági séták
ellentéte. Pontos, jól mért, méltóságteljes (és hihető)
mondatok, ahogy úriember párbajozik. Szép, komoly írás.
Később azonban
még a Túlvilági séták is elgondolkodtatóvá vált,
éppen amikor más írásaiban, kevésbé fejbevágó
töménységgel és nem annyira bugyután megírva, de ott
olvastam megint a jól ismert metaforákat és a jól ismert
nyelvészeti sületlenségeket, nyelvművelő tételeket. Hogyan
tudta összeegyeztetni azt -- többször is leírta --, hogy
„az ember nem gép, s így a nyelve se gép”, azzal, hogy a
nyelvnek is szüksége van „mérnökre”? Hogyan egyeztethető
össze a 19. század tudományától örökölt nézet, a nyelv
organikus szemlélete a harccal, a gyomirtással, a
folyószabályozással? Sehogy. Ha a nyelv természeti jelenség,
mely saját belső törvényszerűségei szerint él és
változik, akkor a külső beavatkozás csak káros lehet neki.
Volt Kosztolányinak egyáltalán nyelvszemlélete? Persze hogy
volt, kinek nincs. És melyik volt az, a nyelv természeti
jelenség vagy a nyelv gép? Vagy a kettő keveréke?
Az utóbbi
túlságosan egyszerű megoldás lenne, és Kosztolányi
túlságosan koherens gondolkodó is volt egy ilyen
lehetőséghez.
Állítsuk talán
egymás mellé a leggyakrabban visszatérő gondolatokat. A nyelv
élő organizmus, ezért nem lehet teljes egyetlen szótár,
egyetlen nyelvtan sem. Kosztolányi szerint Hérodotosz mondása
semmire sem érvényes annyira, mint a nyelvre. A nyelv folyton
változó anyag, a változás az élete, változását pedig
lélektani és nem ésszerűségi szabályok irányítják.
Anyanyelvünkhöz
más a viszonyunk, mint az idegen nyelvekhez. Anyanyelvünk
természetes, mert nem tudatosul bennünk; az idegen nyelvek
szavainak legfeljebb szótári jelentését tanulhatjuk meg, a
nyelv árnyalatait nem; történetét, s vele az őt beszélő
közösség történetét nem hordozhatjuk öntudatlanul
magunkban.
A nyelv lélek, a
lélek nyelv; a nyelveknek lelkük és egyéniségük van. Nyelv
és lélek minden lehetséges kombinációban társul nála. Nem
mondja ki a szót, de abból, amit ír, egyértelmű, hogy
nemcsak az egyéni lélekre, hanem a társaslélekre is gondol:
hogy a nyelv közös, abban az értelemben, hogy az emberek
nyelvhasználatát meghatározza mindazoknak a nyelvhasználata,
akikkel kapcsolatba kerül. Ezért hordoz történelmet, ezért
van egyénisége, ezért „bádogpohár” vagy „művirág”
a mesterséges nyelv, emlékezet és élet nélkül.
Egy másik
gondolatrendszerből nézve butaságnak, délibábos
nyelvészkedésnek tűnhet, hogy Kosztolányit lelkesítette
Paget elmélete a hangok belső jelentéséről. Tudománytalan
hóbortnak minősült volna az ilyesmi Kosztolányi sírból
fölidézett barátja, Szarvas Gábor szemében is, hiszen
Szarvas Hunfalvy és Budenz szigorú újgrammatikus elveit
követte (vakbuzgalommal): a nyelv természeti jelenség, ezért
kell visszaállítani a nyelvújító beavatkozás előtti
állapotába; változásának törvényei vannak, s a
törvényeket kell vasszigorral védelmezni és betartatni.
Kosztolányi korában régesrég csacska beszédnek minősült
mindaz, amit a Nagyszótár szerzői, Fogarasi János és Czuczor
Gergely etimológiaképpen összeállítottak, romantikus
őgyelgésnek a múltban az, amit a hangok belső jelentéséről
gondoltak. Kosztolányi az ő szintén 19. századi, de
humboldtiánus nyelvszemléletüket folytatta egyenes ágon --
azt a szemléletet, amelyet a pozitivista újgrammatikusok
mélységesen megvetettek. E szemlélet szerint a nyelv
közösségi, s éppen ezért a közösség lelkét is kifejezi;
e szerint anyanyelvünkhöz természetesen és közvetlenül,
más nyelvekhez közvetetten, anyanyelvünk közvetítésével
viszonyulunk; e szerint a nyelv él, egyénisége, kora van.
Amikor Kosztolányi a nyelv természeti jelenség mivoltára
hivatkozott, azt nem az újgrammatikus értelemben tette, hanem a
humboldtiánusban. Kosztolányi Sapirt s méginkább Whorfot
szerette (volna?), és biztos helye van a nyelvi relativizmus
magyar hívei között.
Talán azért
annyira rossz a Túlvilági séták, mert Kosztolányi
tévedésből más szellemet idézett meg, mint aki akart?
1922-ben még a Szarvasnál sokkal jámborabb Simonyival
azonosítja a Nyelvőrt, és talán a szellemidézés
ötlete sem egészen független attól, hogy Simonyi a
„temetőből is küldözgette kéziratait” -- hagyatékát
halála után lapszámonként közölték. 1933-ban,
Schöpflinnek írott válaszában „nem egészen
helytálló”-nak találja, hogy Schöpflin Szarvas Gábor
ortológiájának folytatójaként tünteti föl a
„mozgalmat”. Mint írja, dédelgetett mozgalma Szarvastól
eltérően nem elsősorban a nyelv helyességét, hanem
épségét és szépségét védelmezi, nem a nyelvújítás
hibás alkotásait akarja kipusztítani, sőt „nem riad
vissza” új szavak alkotásától sem az idegenek helyett.
És
történetesen el is hihetjük neki, hogy ő valóban ezt akarta.
Tényleg neológus volt, mint a vele azonos nyelvszemléletet
valló, Kazinczy utáni neológus nemzedék, a Nagyszótár
nemzedéke. (Szarvas pedig vad ortológus, és utálta a
nyelvújítást.) A „helyesség” nála lelki, néplelki
helyesség volt, más szóval pontosság, képszerűség, a
nyelvnek megfelelő gondolkodás és kifejezésmód, és nem a
nyelvtan vagy a nyelvtörténet által diktált helyesség. Nem
az elit nyelvhasználat etalonként való elfogadása, hiszen
helyesnek ítélte a csibésznyelvvel kvaterkázó és rossz
kávéházi poénokból építkező budapesti nyelvet; a
„tanya”, a „falu” „műveletlen” nyelvét. A
nyelvművelők álmát, a tökéletesen működő nyelvet nem
sokra tartotta: „A nyelv varázsa azonban éppen az, hogy
telis-tele van emberi tartalommal, letűnt nemzedékek
életével, okos és ostoba emberek szellemével, akik az indulat
hevében nyűtték és rontották szavait, s úgy hagyták ránk,
az érzés megindító szeszélyével együtt. Haldokló
szájakon lebegtek ezek a szavak és szerelmesek száján, akik
már csak gügyögni tudtak. Minden szó ereklye. A szenvedés
szentelte meg, s a szenvedély torzította el. Ami hajdan
szabály volt, abból kivétel lett. Félreértésből
keletkeztek gyönyörű, költői képek. Családi emlékek
évezredes kincstára az élő nyelv. Azért tudunk rajta
beszélni, mert hasonlít hozzánk: éppoly eleven és gyarló,
mint mi. Édes hibái többet érnek a tökélynél.”
Írásaiban tényleg szerette a jelentések változásait
visszagombolyítani, élvezettel babrált a félreértésekből,
nyomdahibákból keletkezett szavak történetével, és
megbocsátó volt a „divatjelenségekkel”.
Kosztolányi
nyelvművelése, középpontjában az idegen szavak elleni
berzenkedéssel, egyenesen következik nyelvszemléletéből: nem
a nyelv, hanem a magyar lélek, a magyaros gondolkodás
tisztaságát féltette. Nem volt ezzel egyedül saját korában
sem: az általa annyira áhított, nem a latin paradigmák
ketrecébe erőszakolt magyar nyelvtan, a magyar nyelv „igazi
felfedezése” nem az ő találmánya volt (négy évvel
később, Kosztolányi már nem érhette meg, meg is jelent). A magyaros
Kosztolányinál még értelmes kifejezés, és önmagában
valóban nem is soviniszta. Kosztolányi még tudta, mit beszél,
mert nyelvszemléletével összhangban mondta, amit mondott a
nyelvhelyességről. Ez nem állítható azokról, akik a
„magyarosságot” egy olyan nyelvszemlélet alapján kérték
akkoriban -- vagy kérik ma -- számon, amely az
anyanyelvünkhöz való viszonyt is közvetettnek véli, a
nyelvet pedig a referenciális jelentéseket lehetőleg minél
pontosabban közvetítő eszköznek -- gépnek -- tekinti.
A móddal
viszont, amit Kosztolányi választott, már nem 19. századi
neológus elődei példáját követte, hanem a Nyelvőr
piszkálódását és képeit (úgyhogy ilyenkor nem is
különösebben csinos, ahogy ír). A neológus nyelvművelés
még valóban a nyelv művelése, nem gazok irtása,
fekélyek kezelése és nem háború volt; a
szőrszálhasogatást és a támadó stílust Szarvas
honosította meg. Az 1930-as években pedig Kosztolányi egyre
inkább átvette saját korának nyelvművelő harciasságát.
Elhiszem neki, hogy nyelvszemlélete nem soviniszta. Készséggel
elhinném neki azt is, hogy a nyelvi sovinizmus nem
jellemzi szépítésre--építésre törő mozgalmát sem, ha
Kosztolányi egyedül lett volna ebben a mozgalomban, s nem
olvastam volna abból a korból más nyelvművelő cikkeket is.
És ha nem bagatellizálta volna Schöpflin véleményét egy
föntebb már emlegetett ügyes húzással (1933-ban). És ha nem
beszélt volna már 1932-ben „földönfutóvá és
munkanélkülivé” tett magyar szavakról, legalább
tizenkétezerről, amiket feleannyi idegen szorított ki. És ha
nem nevezte volna „sehonnai, szennyes és nemzetietlen
nyelv”-nek az „élősdi” idegen szavak által ellepett
beszédet (1935-ben). Mert itt már Kosztolányi sem tudta, mit
beszél, vagy talán nem akarta tudni, és belecsusszant a szép
lassan, de elég határozottan jobbszélre tartó Magyarosan
stílusába.
Így aztán forma
és tartalom mégsem mindig egy, nála sem. Amikor azt írja,
hogy „Elismerem, jobb magyarnak sem jobb magyar az, aki
ilyenkor kerüli a görög--latin műszavakat. Csak a nyelve lesz
szebb, egészségesebb, igazabb, ennélfogva emberibb.” -- az
érthető nyelvszemlélete alapján. De a szabadelvűséget
kárhoztatja, dúló járványról beszél, megrója a
dunántúli nyelvjárásokat, mert himbér-nek nevezik a
málnát, és azt vallja, hogy a nyelvművelő társaságnak
„tűzzel-vassal keresztül kell vinnie akaratát” -- az
ilyesmi a 19. századi neológusoknak idegen, abszurd, bornírt,
nyelvszemléletükkel összeegyeztethetetlen lett volna.
Egy ideig, a
kiábrándultság szakaszában, azt akartam írni befejezésül,
hogy inkább énekelt volna. Schöpflinnek írt viszontválaszát
ugyanis ezzel zárja: „Jobb volna énekelni. Amíg ezt
irkálom, gyakran elsüvölt fejem fölött Vojtina sorpárja:
‘Mint hangjavesztett operadalár/ Lettem éneklőből ...
énektanár’.” Nagyon igazságtalan befejezés lett volna.
Kosztolányi nyelvről szóló írásaiban nem a frázisok, a
mozgalmárkodás és az elcsépelt képek mennyisége okozta a
kiábrándultságot, hanem hogy ilyenek egyáltalán vannak.
Sokkal több volt az olyan írás, amely alapján ki lehetne
nevezni „zseniális ösztönös nyelvész”-nek, ha nem lenne
értelmetlen ilyesmit tenni, egyrészt mert túl jó író volt
ahhoz, hogy ne az legyen, másrészt mert ez a nyelvészeken
kívül úgyse érdekel senkit. Ezeket az írásokat egyszerűen
jó olvasni, azt kapja az ember, amit vár. Kosztolányisak.
Egyébként a
302. oldal befejezése után azonnal elővettem egy
novelláskötetét, gondoltam, jobb ezen minél előbb túlesni.
Letenni továbbra se tudtam.