Van-e szükség nyelvművelésre?
(A Bartók Rádióban 2001. március 22-én elhangzott beszélgetés rövidített, lejegyzett változata.) Köznevelés 2001/14 (április 6.), 7–9.

– Komolyan gondolja ön azt, hogy a nyelvművelést ki kellene venni az iskolai tananyagból? A nyelvművelés, a szép magyar beszéd védelme az egyik legfontosabb feladata nemcsak a magyartanároknak, hanem valamennyi tanárnak.
– Visszakérdezhetek? Milyen az a „szép magyar beszéd”? Erre a kérdésre ugyanis még senki nem tudott válaszolni. Miért szebb az egyik magyar beszéd a másiknál? És ki dönti el, a sok nyelvváltozat közül melyik a szép, a követendő és melyik nem az? Gyakran megkapom ezt a kérdést: „komolyan gondolom-e” például azt, hogy a nyelvet nem kell védeni. De mi ellen kellene védeni a nyelvet? Hiszen a nyelv létezett és működött abban az időben is, amikor még nem volt nyelvművelés.
– Ön szerint mit jelent az a fogalom: nyelvművelés?
– Az e téren leghitelesebb forrás, a Nyelvművelő kézikönyv szerint a nyelvművelés a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, ami azért történik, hogy a nyelv jobban szolgálja az embereket, hogy az emberek jobban tudjanak beszélni, sikeresebben kommunikáljanak.
 – Ez ön szerint ez elítélendő törekvés?
– Azt nem tudom, hogy elítélendő-e, azt viszont tudom, hogy megvalósíthatatlan. Sokan gondolják egyébként, hogy mi valamiféle harcot folytatunk a nyelvművelés ellen, holott nekem a nyelvművelés nem ellenségem, hanem az egyik kutatási tárgyam. Azok a tanulmányok, amelyeket kollégáimmal – az említett kötetben Kontra Miklósnak is több írása szerepel – a nyelvművelésről írunk, nem vitairatok, hanem egy társadalmi jelenség természetrajzát igyekszünk elkészíteni.
– Én ezt elfogadom, miért ne lehetne valakinek kutatási területe éppen a nyelvművelés, mint olyan – de itt azért többről van szó. Az derült ki nekem az ön könyvéből, hogy önök a nyelvet nem valamilyen szótárakban, tankönyvekben lefektetett, szabályokkal leírható, halott dolognak tekintik, hanem inkább pszichológiai jelenségnek, amely az emberek beszédén keresztül valósul meg és folytonosan változik. Ezért önök szerint, ha valaki eltér a szabályokban lefektetett nyelvi normától, azt nem kell hibáztatni, mert a változás a nyelv lényegéhez tartozik. Ez azt jelenti, hogy például a suksükölést ugyanúgy fogadjuk el, mint a nyelvi norma szerinti szép magyar beszédet?
– A nyelvész és a nyelvművelő álláspontja között alapvető különbség van. A nyelvészek leírják, hogy milyen a nyelv, a nyelvművelők pedig előírják, hogy milyen legyen. Aki azt mondja, hogy Magyarországon sokan suksükölve beszélnek, az ténymegállapítást közöl. Aki pedig azt mondja, hogy ezeknek az embereknek nem volna szabad suksükölve beszélniük, az bele akar avatkozni sok százezer, pontosabban több millió ember beszédébe. Elő akarja nekik írni, hogy miképpen beszéljenek. Ez diszkriminációhoz vezethet, és ezért nem gondolom, hogy jó dolog, hogy van nyelvművelés Magyarországon.
– Kétségtelenül beavatkozás a személyiség autonómiájába a nyelvművelés, csakúgy, mint minden pedagógia. Viszont a pedagógiának az a célja, – és a nyelvművelésé is ez – hogy az, akinek beavatkozunk eddigi viselkedésébe, például a beszédmódjába, nyelvhasználatába, ezután szebben, jobban, szabatosabban beszéljen, tehát az ő érdekében történik a beavatkozás. Ez jogsérelem?
– Ez a jól ismert gettó-érv: hogy a nyelvművelésre éppen azért van szükség, nehogy a gyereket később hátrányok érjék. Én úgy gondolom, nem az a megoldás, ha körbekerítünk társadalmi csoportokat, és aztán megmutatjuk nekik, hogy néhányan ki tudnak azért mászni a kerítésen; hanem az, ha nem zárjuk őket gettóba. Másrészt ha megvizsgáljuk azt, hogy a nyelvművelés milyen elvekre épít, milyen alapon dönti el, hogy melyik nyelvváltozat helyes és melyik nem, akkor azt találjuk, hogy nyelvészeti ismeretek helyett a nyelvművelők általában mítoszokra és babonákra építenek. Ilyen mítosz például az, hogy az írott nyelv elsődleges a beszélt nyelvhez képest. Ezért szól rá a tanár a gyerekekre az iskolában: „kerek egész mondattal válaszolj!” Vagy azt mondja: „háttal nem kezdünk mondatot!” És, mint egy tanítványom frissen gyűjtött adatai mutatják, előfordul, hogy már a következő mondatot ő maga is hát-tal kezdi. Miért követik el a tanárok ugyanazokat a „hibákat”, amelyeket a gyerekeknek felrónak? Azért, mert a beszélt nyelv különbözik az írott nyelvtől. Az írás a beszélt nyelvnek csak másodlagos változata. Értelmetlenség a gyerekektől az írásbeli nyelvhasználat jellemzőit követelni, amikor az órán beszélnek.
– De talán nem múlt el a beszélt nyelv fölött sem hatástalanul az a sok évtizedes nyelvművelő munka, amit Kazinczy Ferenctől Lőrincze Lajosig végeztek a magyar tudósok. Ön szerint ez a munka teljesen fölösleges és eredménytelen volt? Semmit nem változott nyelvi kultúránk ez alatt az idő alatt?
– A nyelvművelők általában panaszkodni szoktak, hogy munkájuk nem elég sikeres. Néha eredményekről is beszámolnak ugyan, például azt mondják, ma már kevesebben suksükölnek, mint régebben. Kérdés azonban, hogy vajon honnan veszik ezt? Semmiféle adat nincs ugyanis arról, hogy hányan suksüköltek mondjuk 1975-ben, és hányan 1995-ben vagy 2001-ben. Azok a vizsgálatok, amelyek országos reprezentatív mintán mérték föl a nyelvművelés hatását, azt mutatták, hogy nincs összefüggés a nyelvművelő javak fogyasztása és a sztenderd nyelvhasználat között.
– Közelítsük meg a dolgot másfelől. Hogy van ez külföldön?
– Sokféleképpen. Svédországban például manapság már nincs olyan előíró nyelvművelés, mint nálunk, ott csak nyelvi ismeretterjesztést jelent a nyelvművelés. Angliában, Amerikában szintén van nyelvművelés, de szigorúan csak laikusok végzik. Az angolszász világban a 18. század végétől fogva a nyelvészek nagyon határozottan elhatárolják magukat az előíró szemlélettől. Tehát ez nem valami új amerikai fejlemény, ahogyan gyakran szeretik ma beállítani, hanem a 18. század óta így van. Ugyanakkor nem mondhatjuk azt sem, hogy a magyarországihoz hasonló, nagyon erősen előíró szemlélet máshol ne létezne. Amerikában elsősorban a déli államok és a New York-iak beszédét ítélik el és természetesen – hiszen nagyon erős a társadalmi diszkrimináció ellenük – a fekete angolt, a feketék egy része által beszélt angol változatot. Időnként fölemlegetik, hogy arrafelé is vannak a magyarországihoz hasonló nyelvművelő mozgalmak, ilyenkor a „Közérthetően angolul” mozgalomra hivatkoznak. Ez azonban eltér a magyar nyelvműveléstől, csak arra irányul, hogy a kormányt vagy a hivatalokat bírálja, ha azok nem elég érthetően fogalmaznak – és laikusok, nem nyelvészek vesznek részt benne. Norvégiában a nyelvművelésnek egy nagyon különös válfaja él: ha valaki egy adott területen nem annak a területnek a nyelvjárását beszéli, holott köztudott róla, hogy odavaló, akkor megbélyegzik. Ha valaki valamelyik norvég sztenderdet használja a helyi nyelvjárás helyett, noha tudják róla, hogy ismeri a nyelvjárást is, akkor ezt az embert ki is rekeszthetik a közösségből – hiszen nyelvi viselkedésével azt fejezte ki, hogy lenézi ezt a közösséget, nem akar közéjük tartozni. Norvégiában a televízióban vetélkedőket rendeztek, ezekben a versenyzőknek azt kellett fölismerniük, hogy melyik norvég nyelvváltozatot beszéli éppen a megszólaló személy. Norvégiában a nyelv valamennyi változatát egyenrangúnak tekintik, és nagyon fontosnak tartják, hogy ez az egyenrangúság a mindennapokban is érvényesüljön. Nekem ez a türelem sokkal rokonszenvesebb, mint az a magyar gyakorlat, amelyben néhány ember az összes többi magyarnak megpróbálja előírni, hogy hogyan beszéljen.
– De ennek talán oka van. Talán az az oka, hogy az irodalmi nyelv alkalmasabb a kommunikációra, mint a tájnyelv.
– Az irodalmi nyelvnek nevezett nyelvváltozat semmivel sem jobb nyelvileg, mint a többi. Tekintélyét nem belső tökéletességének, hanem társadalmi megítélésének köszönheti. Sőt: a nyelvészeti vizsgálatok kimutatták, hogy a nemsztenderd változatok nyelvi rendszere sokkal szabályosabb, hiszen a nyelvi változások sokkal természetesebben mennek végbe bennük – éppen azért, mert semmilyen előírás, javítás vagy írott nyelvtan nem gátolja a változások lejátszódását.
– Volna néhány ellenérvem. Vegyük példának Németországot. Németországban olyan nagy a különbség a különböző nyelvváltozatok között, hogy egy szász és egy hannoveri, egy svájci és egy porosz aligha érthetné meg egymást az irodalmi német közvetítése nélkül. Tehát ha teljesen zöld utat adunk a nyelvjárások használatára, az egy idő után a megértés rovására mehet.
– Valóban, a német helyzetet gyakran hozzák példának. A német nyelvterület azonban sokkal nagyobb, mint a magyar. Ráadásul a német nyelvjárások nem most lettek ennyire különbözőek, hanem eredetileg is különbözőek voltak, és jóval később alakult ki az a közös német nyelv, amelyet Hochdeutsch-nak neveznek. Vagyis a folyamat éppen fordított irányú, nem valamiféle liberalizmus tette különbözővé a német dialektusokat, hanem az egykori fejedelemségek határai. Természetesen senki nem mondja, hogy ne legyen egy közös nyelvváltozat, csak azt mondjuk, hogy ez a helyén legyen. Ne legyen kötelező megtanulni, de mindenkinek legyen joga megtanulni. Vegyük példának Erdélyt. Ugye nagyon nagy különbség, ha azt mondjuk, hogy minden ottani magyar gyerek legyen köteles megtanulni románul, és úgy beszélni az iskolában, vagy ha azt mondjuk, hogy minden magyar gyereknek legyen joga megtanulni románul, hiszen ennek a nyelvnek a segítségével vehet részt a romániai közéletben? Természetesen egyetértek azzal, hogy értsük meg egymást. Csakhogy Norvégiában is megértik egymást az emberek. Hogyha mi is hallhatnánk mindenféle nyelvjárást a televízióban és rádióban, akkor egyik sem lenne egy idő után furcsa, egyik sem hordozná azt a jelentést, hogy aki nyelvjárásban beszél, az elmaradott ember. Ez nem azt jelenti, hogy nekünk is úgy kellene beszélnünk, ahogy Zalában, Erdélyben, Kárpátalján vagy Szegeden beszélnek, de jó volna, ha megszoknánk, hogy az összes magyar magyar nyelvváltozat éppen olyan értékes, mint a sztenderd magyar.
– Azt természetesen mindenki elfogadja, legalábbis elvben, hogy a nyelvjárások egyenértékűek, de Ön a hibás nyelvi formákat is elfogadandónak tartja. Hol van a határ a nyelvi hiba és az eltérő nyelvhasználat között? Senki, semmilyen hibát nem korrigálhat?
– Nem arról van szó, hogy elfogadjuk a hibás alakokat, hanem arról, hogy nem tartjuk hibának, ha valami eltér a sztenderd változattól. Nyelvi és nyelvhelyességi hiba között óriási különbség van. A nyelvészek szerint nyelvi hiba az, amit anyanyelvi beszélő nem mondana, csak a nyelvet tanuló külföldi, vagy egészen kicsi gyerek, mikor beszélni tanul, vagy súlyos idegrendszeri betegségben szenvedő emberek. Például nyelvi hibát tartalmaz az a mondat, hogy „A kutya val labda játsz”, mert egyetlen magyar anyanyelvű sem mondaná így ezt a mondatot. A nyelvészek szerint viszont semmiféle hiba nincs abban a mondatban, hogy „Mondanák én is valamit” – egyszerűen arról van szó, hogy a példa egy olyan magyar nyelvi formát tartalmaz, amelyet az előíró szemlélet hibásnak vél. Nyelvileg ez a forma semmivel sem rosszabb, mint a sztenderd forma, sőt: érvényesül benne az illeszkedés, a magyar nyelv egyik legáltalánosabb érvényű hangtani szabálya. A másik kérdésre válaszolva: a beszélgetés elején említettem, nem mindegy, hogy a nagymama javítja-e ki a gyerek beszédét, vagy a tanár. A nagymama annak a közösségnek a tagja, amelyik a nyelvi szocializációt végzi. Hogyha a nagymama az adott közösség normáihoz szoktatja hozzá a gyereket, akkor az történik, hogy a közösség tagjává szocializálja őt. A természetes módon emberi méretű közösségek a humánetológusok szerint száz-százötven személyre terjednek ki – az elsődleges emberi közösség sem igen lehet nagyobb ennél. Hogyha az édesanya vagy a nagymama a saját közösségének a szabályaihoz szoktatja hozzá a gyereket, akkor nagyon jól jár el. Így tanulunk meg beszélni, így tanulunk meg a közösség tagjának lenni.
– Ha tehát a nagymama mondja azt, hogy kisfiam, ne suksükölj, az rendben van; de ha a tanár mondja ugyanezt, akkor már az elnyomó hatalom otromba, jogsértő magatartásával állunk szemben?
– Azért van ez így, mert ha a nagymama szól rá a gyerekre, akkor ez azt mutatja, hogy ő egy olyan közösségnek a tagja, amelyben nem suksükölnek. Ha a tanár szól rá a gyerekre, akkor ebből az látszik, hogy a gyerek szülei olyan közösséghez tartoznak, amelyik a tanár által megkövetelttől eltérő nyelvváltozatot beszél, hiszen a gyerek otthon sajátította el a nyelvhasználatot. Amikor a tanár ezt a nyelvhasználatot alacsonyabb rendűnek, parasztosnak, butának, csúnyának vagy magyartalannak tartja, akkor megsérti azt a közösséget, amelyikhez a gyerek tartozik. Ha azt mondja a tanár, hogy ne beszélj így fiam, mert ez műveletlenség, akkor ezzel – Kontra Miklós kollégámat idézve – „anyázott”.
– Az édes anyanyelv védelme ezek szerint sértés?
– Van itt egy csúszás a metaforikus használat miatt. Az édes anyanyelv eredetileg édesanya-nyelv volt. Nagyon nagy különbség van az édesanyánktól tanult édesanya-nyelv és az iskola által követelt, ránk kényszerített édes anyanyelv között. Az édesanya nyelve az, amit tőle vagy szűkebb közösségünktől tanulunk, ami közösségünkhöz köt – az „édes anyanyelv” viszont valami elvont, elérhetetlen, mások által előírt eszmény. Sokan azt gondolják, önfegyelem és szorgalom kérdése, hogy ezt a nyelvváltozatot megtanuljuk és beszéljük. Ez azonban nem így van: nem olyan egyszerű az édesanyától tanult elsődleges nyelváltozatot levetkőzni. Az elsődleges nyelvváltozatot automatikusan beszéljük, formái nagyon mélyen bevésődnek agyunkba. Másrészt ez a nyelvváltozat azt a közösséget szimbolizálja, amelyikben fölnőttünk, így elhagyása vagy megtagadása a közösség elhagyását, megtagadását is jelenti. Vannak Magyarországon is egészséges nyelvi öntudatú közösségek, amelyekben nem szeretik ezt a szimbolikus elfordulást. Én Szegeden tanítok, és sok makói, hódmezővásárhelyi diákom van. Ők gyakran beszámolnak arról: ha hazamennek, otthon szüleik, rokonaik rájuk szólnak, ha úgy beszélnek, mint a főiskolán. Azt mondják nekik: fiam, ne mekegj, beszélj rendesen. Makón és Hódmezővásárhelyen, ha a főiskolás az úgynevezett irodalmi nyelvet kezdi otthon is használni, azt a közösség úgy értelmezi, hogy lenézi őket. Magyarországon ritka azonban, hogy egy közösség ilyen magabiztosan vállalná a sztenderddel szemben saját nyelvváltozatát. Amikor a gyerekek az iskolában megtudják, hogy valami rossz, helytelen, hibás van abban, ahogyan otthon beszélnek, általában szégyenkeznek saját nyelvváltozatuk miatt, és ez a szégyenérzet később is megmarad.
– Ezt a jelenséget megerősíthetem. Én ugyan Budapesten születtem és itt is nőttem fel, de szüleim, nagyszüleim beregszásziak, és én a beregszászi nyelvjárást tanultam meg az irodalmi magyar helyett. Mind a mai napig úgy érzem, nem azt kell mondani: „jöttök”, hanem azt, hogy: „jösztök”. Vagy nem azt mondom: „te most végigmész az utcán”, hanem azt, hogy „végigmégy”. Gyerekkoromban sokat szégyenkeztem emiatt; viszont amikor – már felnőtt fejjel – életemben először eljutottam Kárpátaljára, úgy éreztem, most végre megérkeztem az igazi Magyarországra, arra a vidékre, ahol mindenki úgy beszél magyarul, ahogy kell.
– Nagyon sok példát tudnék hozni arra, miként viselkedik az a gyerek, akinek a nyelvhasználatát az órán a tanár kiigazította. Ezeknek a gyerekeknek egy része nemigen mer többet megszólalni, fél, hogy újabb hibát követ el. Azoknak a gyerekeknek, akik otthon nem a sztenderd változatot sajátították el elsődleges változatként – márpedig ők vannak túlnyomó többségben –, nemcsak a tananyagot, hanem a tananyagot közvetítő nyelvet is külön meg kell tanulniuk. Így azok a gyerekek, akik otthonról a sztenderd változatot hozzák magukkal, eleve előnyben vannak a nemsztenderd nyelvváltozatot beszélő többséggel szemben. Azon természetesen nem lehet változtatni, hogy az egyik gyerek ilyen, a másik pedig olyan nyelvet sajátított el édesanya-nyelvként, de azon lehetne változtatni, hogy ezért a tanárok a gyerekeket ne hibáztassák. Ha a tanár megszabadul az előítéleteitől, és tudomásul veszi, hogy a gyerek nem azért suksüköl mert buta, hanem mert ezt tanulta meg otthon, és megszabadul attól a babonától is, hogy ez nyelvi szempontból rosszabb, mint a nem-suksükölés, akkor nem hozza a diákját igazságtalanul hátrányos és megalázó helyzetbe. Nagyon fontos, hogy a tanár érzékeltesse: nem nézi le azt a nyelvváltozatot, amit a gyerek otthonról hozott. Ismét hangsúlyozom, semmilyen nyelvészeti érv nem támasztja alá, hogy a nemsztenderd változatok rosszabbak volnának, mint a sztenderd, éppen ellenkezőleg, minden vizsgálat azt mutatja, hogy ezek rendszerszerűbbek, mint a nyelvművelők által előírt norma.
– Ebben azért nem vagyok egészen biztos. Én szerkesztőként azt tapasztalom: ha valaki zagyva fogalmazású cikket ad elém, akkor annak a gondolkodása is zagyva. Ezt egyébként tolmácsként is számtalanszor tapasztaltam. A zavarosan megfogalmazott mondatokat nem lehet lefordítani egy másik nyelvre. Ilyenkor nem lehetett nyelvészeti módon segíteni a dolgon, nem lehet a mondatot „átírni”, hanem rá kellett kérdeznem a beszélőre újra meg újra, hogy tulajdonképpen mit is akart mondani. Tehát én például nem azért kifogásolom a suksükölést, mert lenézem azokat, akik így beszélnek, hanem mert az egy nem oda illő igemód használatából fakad. Vagyis nem a fogalmazással van baj, hanem a gondolkozással.
– Nagyon jó, hogy említi ezt a mítoszt. Szó sincs ugyanis arról, hogy aki suksüköl, az összetévesztené a kijelentő és a felszólító módot: az igekötő helye és a szórend ezt egyértelműen megmutatja. Ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy itt valamiféle „keveredésről” van szó, el kell fogadnia, hogy ő maga is „összekeveri”, „összetéveszti” a felszólító és a kijelentő módot, amikor nem -t végű igéket használ. De persze egyik esetben sincs szó összetévesztésről, mindkét esetben arról van szó, hogy a felszólító és a kijelentő módú alakokat azonos hangtani szabályok szerint képzik.
– Akkor már csak egy ellenérvem maradt. Ez a nyelvhasználat bántja a fülemet.
– Ehhez joga van. De jól tudjuk, a szépség rendkívül szubjektív dolog. Mennyivel szebb a „látja” annál, hogy „lássa”? A nyelvi változások a természetesség felé mozdulnak el, és aki azt mondja: látja, az több szabályt kénytelen alkalmazni, mint aki azt mondja: lássa. A suksükölés mögött nem hibás nyelvhasználat, hanem a nyelv természetes változása áll.
– Ha azt hallom, „a gyerekek leültek a helyére”, akkor mindig azt kérdezem, hogy kinek a helyére ültek le azok a gyerekek? Helyesen ugyanis ez a mondat így hangzik magyarul: A gyerekek leültek a helyükre. Megérteni megértem az elsőt is, de bántja a fülemet.
– Én ezt így még nem hallottam, talán arra gondol, amikor azt mondják, hogy „ez a gyerekeknek a helye”. Ezt sokszor lehet így is hallani, és úgy is, hogy „ez a gyerekeknek a helyük”. Az első változat valószínűleg úgy jött létre, hogy „a gyerekek helye” ugyanazt jelenti, mint „a gyerekeknek a helyük”, mindössze annyi történik, hogy akik a hibásnak vélt változatot mondják, azonos módon járnak el mindkét esetben: egyes számot használnak a többes számú alak után. Akik az ön által helyesnek tartott változatot mondják, azok az egyik többes szám után egyes, a másik után többes számú alakot használnak.
– Azt olvasom az ön könyvében, hogy a nyelvi egységesítő törekvések mögött először nacionalista érzelmek, azután pedig a pártállam totalitáriánus törekvései húzódtak meg. Ön szerint – nem merem használni a nyelvművelő szót – milyen nyelvvédő, nyelvápoló tevékenység illik egy demokratikus Magyarországhoz?
– A nacionalizmus inkább az 1930-as évekre volt jellemző, az egységesítő nyelvművelés kezdeteire, a múlt század végére még nem annyira. Az 1950-es évektől viszont valóban egybeestek az egységesítő nyelvművelés és az egységesítő állam törekvései. A nyelvművelés születése óta az adott korban népszerű politikai ideológiákat követi, a mai Magyarországon sincs ez másképpen. Ma van polgárközpontú és nemzetközpontú nyelvművelés is. A demokráciába belefér, hogy aki szeret nyelvművelősködni, az tehesse, nem árt azonban tudni, hogy a nyelvhelyesség mellett fölhozott megszokott érvek minden nyelvészeti alapot nélkülöznek. És, ahogyan más kérdésekben is tanácsos figyelni erre, itt sem szabad elfelejteni, hogy az egyén szabadsága csak addig terjedhet, amíg nem sérti vele mások szabadságát. A nyelvművelő szabadsága is csak addig terjedhet. Az anyanyelvhez való jogot, vagyis azt, hogy mindenki a saját maga által választott nyelven beszélhessen, az alapvető emberi jogok közé sorolják. Nincs okunk arra, hogy az elsődleges nyelvváltozathoz való jogot ne tartsuk ugyanilyen alapvető emberi jognak. A szokatlanság sokszor nemtetszést kelt, és nincs is semmi különös abban, ha valakinek nem tetszik, ha valaki másképpen beszél, mint ő. Baj akkor van, ha a nemtetszést, az elítélő nyilatkozatokat hivatalossá teszik, az Akadémia vagy a kormány támogatásával. Egyébként megfigyelhető, hogy minél központosítóbb egy politikai ideológia, annál inkább támaszt találhat a nyelvművelésben – tehát minél több autonómiát enged a politikai ideológia a helyi közösségeknek, annál kevésbé fér össze vele a „nemzeti”, egységesen érvényes nyelvhelyesség ideológiája. A nyelvtanórákon a hagyományos, előíró szemléletű nyelvtan magoltatása helyett nagyon sok érdekességet lehetne elmondani a nyelv szerkezetéről, történetéről, működéséről, változásáról. Meg lehetne például tanítani a gyerekeket arra, hogy hogyan kell érthető, gördülékeny szöveget szerkeszteni, ehhez szövegtani, pragmatikai – vagyis nyelvészeti és nem nyelvhelyességi – ismereteket kellene átadni nekik. A mai nyelvtankönyvek tartalmaznak ilyen témaköröket is, de tananyagukat, sajnos csaknem kivétel nélkül, óriási szakadék választja el a nyelvtudományban ma elfogadott ismeretektől. A nyelvtanórákon arra is rá lehetne ébreszteni a gyerekeket, hogy milyen sokféle módon kapcsolódik a nyelv az emberhez és a közösség kultúrájához, s hogy a nyelv sokszínűségének milyen fontos funkciója van, nemcsak „dísz”, „esetlegesség”, netán „tökéletlenség”, hogy ugyanazt a dolgot az emberek többféleképpen is kifejezhetik, a beszédhelyzettől függően, vagy attól függően, hogy melyik közösségben nőttek föl, vagy éppen melyikkel vállalnak azonosságot. Sokan kívánatosnak tartanák ugyan, hogy a magyar beszélőközösségre is a nyelvi türelem váljon jellemzővé a nyelvi türelmetlenség helyett, de utópisztikusnak tartják, hogy ez megvalósuljon. Azért nem értem ezt a kétkedést, mert sokan a vallási türelem megjelenését sem tartották lehetségesnek, mégis sikerült megvalósítani. Európában elsőként nekünk, magyaroknak.