Lázár A. Péter

Propagand(um)a

 

Úgy kezdődött, hogy 1996. márciusában a Hócipő főszerkesztője a Népszabadságban belekötött egy pártvezérbe, mert szerinte az rosszul használta a médiák szót: valahogy úgy, hogy a médiák hazudtak. És hogy ezt nem lehet így mondani, mert „a média a médiumok... összefoglaló többese”.

Április 4-ikén a MaNcs kulturális rovatvezetője tudatta mindegyikünkkel, az addig tévelygő Farkasházyval főleg, hogy már régesrég cseréptörés van, hiszen a Beszélőben majd egy éve megjelent egy írás, amelyben az ismert filozófus kinyilatkoztatta: a médium szó nem úgy használandó, ahogyan azt a főszerkesztő használni leend, hanem éppenséggel úgy, ahogyan majd – mi már tudjuk – a másik, a pártvezér-féle kánon szerint helyes. Tamás G. M. azt is megírta még, hogy itten szerkesztők „nem tudnak magyarul”, és hogy a „magyar nyelv .... szerves része a deákos magyarság”. Erről az egészről ő egyébként nem nyitna vitát, ezt kérem, érezni kell. Egyben kérte a „műveletlen kartársakat, ne javítsák magyartalanra” kéziratait (sic, sic, sic, sic). A MaNcs pedig Farkasházyval úgy járt el, mint a pengős malaccal, de megérdemelte, mivel nyilván nem szokta olvasni a Beszélőt, hisz ha olvasná, akkor rég tudná, mi az igazság nyelvészetileg médium-ügyben, hozzáférhető a Farkasházyét überelő té-gé-em-i krátkij kursz (Beszélő, 1995. április 13.).

Európa akkoriban még legjobb hetilapja már akkoriban is legjobb rovatának a vezetője szerény véleményem szerint ezzel kétrendbeli minősített bornírtságról tett bizonyságot. Nem jutott eszébe, hogy attól, hogy valaki olvasta az illető Beszélő-számot, esetleg megmaradt a régi véleménye mellett. Én például ajánlom magamat, úgyismint jó ellenpélda. A másik: Farkasházy és Tamás után harmadikként neki sem jutott egyszerűen eszébe, hogy magyar embereknek magyar szavakat – meg talán portugál, stb. embereknek portugál, stb. szavakat – kétféleképpen lehet, illetve szabad használni. Sőt több. És hogy ez jó dolog.

Mármost ez azért tragikus, mert azoknak, akik véleményére a leginkább adok, eszébe se jutna, hogy annak a jó édes anyanyelvnek a szféráján kívül bármiféle más kérdésben csakis egyféleképpen szabadjon csinálni valamit. Ettől a központilag kötelező uniformizmustól ugyanis mindegyikünknek egyformán undora támadna, legyen szó zakó-, nevelés-, hajszín-, vagy folyóirat-preferenciáról. Ettől van az akolmeleg. Csakhogy azután MaNcsban soha többé nem esett szó erről az egész szomorú kakasviadalról. Senki nem szólt közbe, hogy „Uraim, lehet, hogy nem tudják, mit cselekszenek, de lehetetlent – és Önökhöz aligha méltót – kívánnak: hogy a másik ember ne olyan legyen, amilyen, hanem olyan, mint Önök.” Úgy látszik, a kérdésben a MaNcs szerint konszenzus van: magyarul úgy kell beszélni, ahogy azt Tamás mondja, Farkasházy meg megbukott, mint Rottenbiller. (Hogy egyébként Farkasházy valóban mért auszgetippelt ebbe köt bele T. J.-vel kapcsolatban, az számomra is rejtély.)

Mindez régen gyötör, kívánkozik kifelé, s azért csak most hozakodom elő az egésszel, mert a MaNcsban végre – a fenti „vitától” teljesen függetlenül – Bori Erzsébet egy helyen kimondja, hogy a „nyelvhelyességi szőrözés” nem csupán visszafelé sülhet el, de ostobaság is. Nos, hogy mennyire veszélyes ez az izgatott fegyvertisztogatás, izgága piszkálgatás, azt lám szegény főszerkesztő esete kitűnően mutatja. Rálőni készül a pártvezérre, de arra jár a ravasz filozófus, ujjai már a T. G. M. mintájú elsütő billentyűn pihennek, és Bumm! bele Farkasházyba. Aztán jön a Rottenbiller barátja, Turcsányi, és még egyet beleereszt.

Ha mindössze annyit látunk be, hogy a „kicsinyes piszkálgatás” visszafelé sülhet el, akkor sajnos mégiscsak belementünk a piszkálódók játékába, elfogadtuk a szabályaikat, amelyek szerint szőrözni lehet és kell is, csak pontosan, szépen, különben megjárhatjuk. Gondolom, ezért teszi hozzá Bori Erzsébet is, hogy „nincs királyi út”. Vagyis  nem az a kérdés, kinek van igaza, hanem az: ugyan miért gondolják a piszkálódók, hogy speciel ebben a kérdésben valakinek igaza lehet. Hármójuk vitája stílusváltozatokról, ízlésről, egyéni használatról, a nyelvhasználat helytől és időtől (vagy éppen semmitől nem) függő inherens sokféleségéről folyik, kijelentéseik tehát éppen olyan komolytalanok, mintha egyikük kivörösödésig állítaná, hogy a művelt magyar férfiember igenis mindig öltönyt hord,  a másik pedig gutaütésig, hogy márpedig sose tesz ilyet. Nézzünk csak körül: van ilyen is, olyan is.

Azt próbálnám röviden bemutatni, hogy valóban mennyire nem létezik királyi út. Éppenséggel nem azt állítom, hogy nyelvi kérdésekről nem lehet szakmai vitát folytatni, sőt. De csak bizonyos fajta kérdésekről és nem így, hanem szakszerűen. A piszkálódók a legelemibb szakmai érvelés nélkül, önnön „nyelvérzékükre”, „fülükre” hivatkozva szokták kifejteni tudományos elméleteiket. Így történt ez most is. Mindhárman ismerni látszanak például az „összefoglaló többes” (eredetileg Farkasházytól származó) illetve a „kollektív egyes számú főnév” (eredetileg Tamás használta) kifejezés fogalmát, hiszen magyarázataikban ezzel operálnak. E terminusokat ezúton kérem tisztelettel pótlólag definiálni.

Farkasházy azt állítja, hogy a média többes számú alak. Nem ritka vélekedés ez, csak éppen butaság. Többes számú magyar alakhoz ugyanis többes számú, egyes számúhoz könyörtelenül egyes számú állítmány dukál: nincs megírták az újság és nincs megírta az újságok. Sokszor ha máshonnan nem is, ebből mindig megállapítható a nyelvtani szám. Egyes vagy többes szám-e a telek szó? Egyes számú itt: drága volt a telek; többes számú itt: enyhék voltak a telek. A média szó tehát egész biztos nem többes számú alak, mert nincs ilyen: Megírták a média. Lehetnek nyelvek a világban, ahol a média szó többes számú (s ilyen igét vesz maga mellé); az is lehet, hogy ez a szó azt jelenti: ‘eszközök, közegek’ (a latin történetesen ilyen nyelv). A magyar használat szempontjából azonban érdektelen, hogy a latinban mi a helyzet. Latinul a referendum egyes számú, a korrigenda többes számú; magyarul ettől teljesen függetlenül az előbbit egyes számúként um-os formában használjuk és „rendes” -k-val tesszük többesbe; az utóbbi viszont így hangzik: korrigenda–korrigendák. Ez a szó csak a latint ismerő művelt beszélők számára kapott kétszer többesszámot. Ez csak a látszat: magyarul csak egyszer kapott többes számot. Az átlag magyar beszélő – ha úgy tetszik: „a magyar nyelv” mint olyan – számára a banda–bandák, a panda–pandák, és a korrigenda–korrigendák pontosan egyforma képzésű.

Egyszerű, regisztrálandó tény az is, hogy a művelt magyar beszélők nyelvében a médium és a média szavak egyaránt használatosak ‘tömegtájékoztatási eszköz’ értelemben, s mindkettő használatos egyes számúként (tehát egyes számú igével). Ugyanilyen tény, hogy a művelt magyar beszélők egy része a médiumok többes számot, más részük a médiák alakot használja (többes számú igével). Néha tréfásan a médiákok alakot is: ez is tény, még ha magam sem fetrengek tőle a röhögéstől. Azt már láttuk, hogy a média többes számot senki fia magyar ember nem használ(hat)ja, mert nincs ilyen többes szám. Nos, e tényeket csak annyira ildomos figyelmen kívül hagyni, mint bármely más vizsgált jelenség esetében. Ezt a filozófus sem teheti meg. Nem írhat le olyat, hogy „a helyes többes szám: médiák, a helyes egyes szám: médium.” Az ilyesmit egyebek közt indokolni, motiválni, esetleg empirikusan alátámasztani szokás.

Tegyük hozzá, hogy az sem abnormális, ha valaki egyszer így, másszor úgy használja e különféle alakokat. Az is előfordul, hogy akinél egyszer ez a médium szerepel, az következő mondatában így használja ugyanezt: ezek a médiák; egy másik beszélőnél esetleg ez a média áll szemben ezek a médiumok-kal.

Hogy mindez honnan tudható? Megfigyelhető: iskolázott beszélők gondozott beszédjében és írott szövegeiben.  Mellesleg (igazán csak adalékként) én is használom így. Akadnak természetesen e beszélők között nálam műveltebbek is, műveletlenebbek is szép számban. Az ebben az értelemben vett műveltségnek azonban a nyelvhasználathoz semmi köze: abban mindenkor a magyar beszélők közössége dönt, és néha úgy alakul, hogy párhuzamos alakokat is „szentesít”.

E ponton persze – talán a „szentesít” hallatán, talán hogy kiderült, mégiscsak jól használta ő azt a fránya szót, meg hogy a magyar beszélők közössége végre egy döntésnél helyzetbe lett hozva – alighanem még a pártvezér is bekiabálná: „De hogy úgy van!” Dehát azér attól még télleg úgy van.