DUDÁS ATTILA

 

MESE A SZÁLLÓIGÉKRŐL MEG A NYELVŐRÖK HATALMÁRÓL

 

„Szépasszony szájára szeretnék kerülni, ha már nem leszek” — így sóhajtott egy napon öreg barátom, Articsóka úr. — „Mert a halhatatlanság legszebb formája, ha az ember szállóigévé lesz egy asszonyi szájon — még ha fertelmes káromkodás formájában is, mondjuk egy porban térdeplő takarítónő cserepes ajkain. Mert szállóige szerettem volna lenni világéletemben! S ha valóban így lesz — adná az ég, hogy így legyen! —, és testem nem lesz más, csak marék por, én magam pedig cifra szavakba öltözött szállóige, akkor majd nyugodtan mondhatjátok: ím, a test szállóigévé lőn! ”

S itt a mester hosszan, lehunyt szemmel csókolta karcsú, üvegtestű „szeretője” száját, mintha csak ama szépasszony szája lett volna, s aztán mámoros, bortól elérzékenyült hangon folytatta. „Mert olyanok a szavak, miként a gyöngyöző súlyemelők meg a táncoló bokszolók! Akad közöttük papírsúlyú, harmatsúlyú és légsúlyú meg lepkesúlyú is. Van szó, amelyik a súlyt elemeli a halandóról, s olyan is van, amely alatt összerogysz. S van aztán, amelyik gyomorszájba vág, és akad szó, mely szíven üt. Pedig az ökölvívásban ismeretlen fogalom a szívmélyi balcsapott!

Más súlycsoportba tartozó szavakkal másként áll a helyzet.

Papírsúlyú szavakkal költők birkóznak. A lepkesúlyú szavakat szerelmesek kergetik. És légsúlyú szó minden füstbe ment ígéret. S harmatsúlyú szavaktól a szemünk harmatozik. S az ólomsúlyú szótól megszakad a szív!

S én úgy, de úgy szerettem volna gyermekkoromban egy csodás, finom mérleget, mellyel megmérhettem volna szavaim súlyát! Hogy tudjam, mikor mit beszélek; s hogy akaratlanul ne bántsak meg senkit sohasem. Hogy a mérleg nyelvéhez igazíthassam nyelvemet.

De azt aztán végképp nem gondoltam volna, hogy milyen körülmények között látom majd meg azt a bizonyos szómérleget.

Történt egyszer, hogy egy szép napon a nyelvőrök átvették a hatalmat a városban. Attól a naptól fogva nemcsak a csúnya beszéd meg a szerelmes kiáltozás minősült tiltott dolognak, hanem még a legkisebb nyelvi szabálysértés vagy kihágás sem maradt megtorlatlanul. A tényleges hatalmat a helyesírási bizottság, egy amolyan nyelvi vésztörvényszék gyakorolta felettünk. S az ember soha nem tudhatta, mikor ugrik elő a kapualjból egy ott árnyékként meglapuló nyelvőr, hogy azonnal, még ott a tett színhelyén, szinte a kimondás pillanatában a szó legszorosabb értelmében szaván fogja a megszeppent hibázót. S aztán a fülön csípett delikvens sokszor a következő éjszakát a nyelv börtönében tölthette. S ott, egy nagybetűnyi, szűk cellában, egész éjszaka a csillagos eget fürkészve nyugodtan eltöprenghetett a teljes hasonulás húsba vágó kérdésein.

S az volt a legnagyobb baj, hogy alig lehetett felismerni a nyelvőröket. A civil ruhás nyelvőrök esetében ez persze teljességgel érthető. Ám az már sokkal kétségbeejtőbb volt, hogy sokszor az egyenruhás nyelvőröket is csak akkor ismerte fel a gyanútlan járókelő, amikor már elkésett a hallgatással. A nyelvőrök egyenruhája ugyanis a megszólalásig hasonlított a vasutasok sötét zubbonyára, de akadtak, akik kora esti szürkületben kéményseprőnek néztek két járőröző nyelvőrt, s már csak amikor gombjaikat érintették és csavargatták vidáman, csak akkor, az utcai lámpa gyenge fényében fagyott arcukra lassacskán a mosoly. Aztán gyors ragozás, majd előállítás következett. S a szúrós szemű nyelvőrök előtt rendszerint magától megbicsaklott a nyelv. Sokszor még az is megesett, hogy egy egyszerű igazoltatás során magyartanárok is lebuktak. S aztán hiába bizonygatták különféle hivatalos papírokkal, hogy ők egyébiránt minden szempontból megfelelnek a nyelvhelyesség követelményeinek — nem volt apelláta. S a nyelv börtönében aztán, mint holmi bukott diákok, büntetésből ezerszer írhatták le a helyes megoldást.

De mindezen megtévesztő hasonlóságok mellett a nyelvőrök egyenruhája engem legjobban a gyászhuszárok fekete egyenruhájára emlékeztetett. S habár aláírom, hogy minden nyelvőr voltaképpen szájunk kéményseprője és nyelvünk szigorú, kalauza, ki legkivált lyukasztani szeret, én mégis inkább azt mondanám, hogy minden nyelvőr valójában a nyelv gyászhuszára. Mert a nyelvőröket minden zavarta, ami szabálytalan volt, s ami rakoncátlanul és kiszámíthatatlanul mozgott, legkivált az eleven szó, és mindent szerettek, ami szilárd lábakon állt, és soha nem mozdult. Legszívesebben a beszélt nyelvet is holt nyelvvé nyilvánították volna, vagyis végleges és változatlan, tökéletes nyelvvé. Ami makulátlanul tiszta s amiben nincsen semmi szeplő vagy háromvonalas hiba. S ekkép minden nyelvőr valójában a holttá nyilvánított nyelv őrének tekinthető. S egyenruhájuk talán éppen azért volt fekete, melyhez a szabályok szerint egy különös fegyver is tartozott. Mert a tökéletes könyv kritériumának, melyben nincsen semmiféle hiba, nézetük szerint csupán egyetlen könyv felelt meg, a helyesírási szabályzat, amit afféle szent könyvnek tekintettek, s ami a nyelvőrök egyetlen igazi fegyvere volt, melyet oldalukra erősítve viseltek, s melyet csak végszükség esetén kaptak elő, hogy vele a nyelvi szabálysértő fejére üssenek.

Ó hányszor, de hányszor szállt fel fejemről a helyesírási szabályzat pora, mely por fejem és a hanyagul karbantartott helyesírási szabályzat hirtelen érintkezéséből származott. Az ikes igék ragozásával ugyanis világéletemben hadilábon álltam, köszönhetően annak az egyszerű ténynek, hogy én valójában a dajkáimtól tanultam meg beszélni, nem pedig a szüleimtől, s mindennek következtében nyelvhasználatom csodálatosan szabálytalannak mondható. S azt hiszem, éppen ezért az én beszédem igazából nem is anyanyelv, mint inkább dajkanyelv, melynek váratlan szépségeibe és fordulataiba oly sokszor ringattam bele lehunyt szemmel magam. S aztán persze észre sem vettem, mikor hibáztam. S aztán mehettem én is a nyelv börtönébe.

Az eljárás mindig egy fekete ruhás vészbíróság, a helyesírási bizottság előtt zajlott. A bíró előtt egy finom patikamérleg állt a pulpituson. Akkor láttam életemben először szómérleget. S ott, a bíróság füle hallatára újból meg kellett ismételnem a hibámat, mégpedig úgy, hogy a lehető legközelebb kellett hajolnom a mérleg egyik serpenyőjéhez, egészen pontosan: a mérleg serpenyőjébe kellett beszélnem, s a kimondott szó súlya a leheletem párájának képében egy pillanatra megjelent a serpenyőben, amit egy villámkezű, fiatal nyelvőr (aprócska ellensúlyoknak a másik serpenyőbe történő elképzelhetetlenül gyors pottyantásával) gyorsan lemért, s aztán ez — vagyis hibás szavaim súlya — határozta meg a büntetés mértékét. S mielőtt végleg elvezettek volna, papírt és tollat kaptam, majd bezártak a nyelv börtönének egyik cellájába. S ott büntetésből annyiszor kellett leírnom a megszegett szabályt, amíg csak a papírom meg a tintám tartott. Sokszor napokat töltöttem a nyelv börtönében.

Így nyögtük mindnyájan a nyelvőrök igáját. S őszintén szólva magam sem láttam a kiutat. Ugyan ki dönthetné meg a nyelvőrök hatalmát? Már csak néma gyerekben vagy egy csodálatos analfabétában tudtam bízni, aki annyi hibát követ el beszéd közben, amennyi csillag van az égen.

S aztán onnan jött a szabadulás, ahonnan sosem vártam volna. A nyelv börtöne ugyanis piaci napokon tele volt kofákkal. S ezek a sötét ruhába öltözött, kérdőjellé görbült nénikék söpörték el a nyelvőrök hatalmát, folytonos locsogásukkal, mely lassan, de biztosan alámosta a nyelv börtönének s a nyelvőrök hatalmának alapjait, azzal, hogy szájukra vették az egész várost, mert mindig mindent tudtak mindenkiről (még a nyelvőrökről is!), de mindent másképpen tudtak, mint ahogyan volt, és mindent jobban tudtak bárkinél, sokszor még annál is, akiről mendemondájuk szólt, s az ember ennek fényében hajlamos lesz azt hinni, hogy igazából fekete ruhás öregasszonyok költik a valóságot, mint afféle vén kotlósok, s a vénasszonyok nyelve elől nem volt menekvés, mert a pletyka volt az, ami megdöntötte a nyelvőrök hatalmát, mert a vénasszonyok szája be nem állt, nem hallgattak még. a nyelv börtönében sem, s a pletyka hálójába gabalyodott nyelvőrök inkább kiengedték őket, hogy menjenek, amerre látnak, csak vissza ne jöjjenek, de akkor már nem volt menekvés, a nyelvőrök is a vénasszonyok szájára kerültek, hiába futottak el, mert tele voltak az utcák menekülő nyelvőrökkel, mert a holt nyelv őreit legyőzte az élő beszéd, a tökéletes nyelvi tisztaságot a csodálatos, utánozhatatlan hiba, a nyelvi gyászhuszárok fekete seregét pedig megfutamította a piaci kofák fekete serege, akik fekete árnyakként gurultak végig batyuikkal a hajnali utcákon. Ez volt a vénasszonyok forradalma!

S azóta áldom én a vénasszonybeszédet, a szent pletykát, a mindent elsöprő szóbeszédet, aminek a fele sem igaz, s ami mégis mindenképpen, ki tudja, hogyan, de igazabb a tiszta, szabályos igazságnál. Mert vénasszonyok szájára kerülünk mind! S nekem ez az egyetlen reményem: ha egyszer majd por leszek, vénasszony szájára kerülök én is, s aztán majd szállok, csak szállok, vénasszonyszájról vénasszonyszájra…”

 

(Ex Symposion, 2001/36–37: 88–89)