FARAGÓ VILMOS:

Nyelvbajok

Magyar Hírlap 1997. április 25. 7

Anyanyelvünk sohasem volt olyan nagy veszélyben, mint amilyenben ma van. Szokatlanul drámai helyzetértékelése ez Grétsy Lászlónak, hiszen ő mindig nyelvvédői türelmet javasolt és képviselt eddig. A baj csakugyan nagy lehet, ha már ő is riadóztatja a közvéleményt. A most zajló anyanyelvi hét megnyitó rendezvényén A veszélyeztetett anyanyelv címmel tartott előadást, s a tudósítások szerint különösen az angol szavak beáramlását minősítette fenyegetőnek. Ha a számítógépes és a reklámnyelv elangolosodására gondolt, a veszélyt joggal minősítette nagynak, bár gyanúm szerint szakemberként ő tudhatja legjobban, hogy anyanyelvünk volt már ekkora veszélyben. Nagyobb veszélyben is. A tanár úr túlzott tehát, de nevelői célzattal, jó ügy érdekében tette.

Ha finnugor eredetű szavaink együttese jelenti a magyar alapszókincset, anyanyelvünk azt az inzultust is megélte többször, amit nyelvcserének hívnak. Eltűnnek, akik eredetileg beszélték, csak a nyelv marad meg mások ajkán. A magyarul beszélő sztyeppei nomádoknak már semmi közük embertanilag az ugor ősökhöz. Ha úgy tetszik, inzultus volt a honfoglalás után a szláv szavak beáramlása az addigra iráni, bolgár-török, besenyő szavakkal feldúsult magyar nyelvbe, később az oszmán törököké, a németeké, a latinitásé, még 1945-től az oroszoké is. Anyanyelvünkben épp az a csodálatos, hogy delfinmozgással siklik előre az időben: hol elmerül, hol felbukkan, mindig gazdagabb és árnyaltabb lesz, s mindig magyar marad.

Ami az amerikai-magyar szavak mostani divatját illeti, nem azért hat-e mindent elárasztón szem- és fülsértőnek, mert rikít és ordít? Latra tette-e valaki ezt a szótömeget, és mérte-e arányát a teljes magyar szókincshez? Hátha csak ezer az egymillióhoz? A rendszerváltás szótára címmel könyvet jelentetett meg a Móra kiadó, s bárki megnézheti: aggályos gyűjtőmunka után is sovány az eredmény. 1990 után körülbelül nyolcszáz új szó vagy szószerkezet kelti a rendszerváltás lármáját. És ebből is legfeljebb száz tekinthető amerikai-angol szónak. Az ember megy az utcán, és azt látja, hogy shop meg second hand; bekapcsolja a rádiót és azt hallja, hogy tender, meg menedzsment, de mindegyikre van jó magyar szó is, a tenderező majd leszokik az újgazdag pipiskedésről. Hiszen lám, milyen pompásan kifejező leleményekre képes a rendszerváltó magyar, amikor gunyorosan átkosnak, meg kisátkosnak nevezi a tegnapi rendet, amikor csalárd csődöt emleget, pántlikázott pénzt, karvalytőkét, bársonyos forradalmat (ezek mind fenti szótárban találhatók), vagy milyen bájos rövidítés a "ványa", hogy azonnal keresni kezdjük "tányát" is, de csak vállalati nyereségadó (ványa) van a szótárban, társasági nyereségadó (tánya) nincs.

A nyelv szókincsénél egyébként is nagyobb veszély fenyegeti a nyelv szellemét. A hivatalos körülményeskedéssel, mely a tömörség ellen vét, nem tudván kapcsolatról, csak kapcsolatrendszerről, keresetről, csak kereseti lehetőségről, a lakosságnak szóló üzenetről, csak a lakosság felé küldött üzenetről, megrendezendő ünnepségről, csak megrendezésre kerülőről, vagy a zűrzavarral az igekötők használatában, a bonyolítással a lebonyolítás helyett, a lerendezéssel a rendezés helyett. Élő beszédünk keletiesen tempós nyugalmát hadarásdivat veszélyezteti (fiatal politikusaink többsége beszédtanárra szorul), az ejtett szó írásképnek való megfelelését a végszótagok elnyelése, a jellegzetesen magyar szókezdő hangsúlyt a hangsúly önkényes áthelyezése, a kijelentő mondat ereszkedő hanglejtését az emelkedő (éneklő) hanglejtés, a magyar prozódiát pedig teljes semmibevétel a popénekesek dalszövegeiben.

S mindez még hagyján. A beáramló rontásnál súlyosabb a kipusztulással járó romlás. Amit átveszünk, részben még hasonulhat. Amit elvesztünk, még részben is nehezen szerezhető vissza. Fogynak rokon értelmű szavaink. A nyelvész óvatosan nyilatkozhat csak erről, az újságíró merészebben mondhatja: a fogyásban a politika a ludas. Az elmúlt évtizedek úgynevezett mozgalmi zsargonja. Az a szertartásrend, amely egy bizonyos fogalomra csak egy bizonyos főnév, egy bizonyos cselekvésre csak egy bizonyos ige használatát engedélyezte. Amit a bolt művelt, az nem kereskedés volt, amit a kórház, az nem gyógyítás, amit a vendéglátó, az nem etetés-itatás, hanem ellátás. A szó mögül az atyai (sőt az anyai) állam sejlik elő, ő az aki ellát bennünket. Még pontosabban: ő az, aki ellátást biztosít. Senki és semmi nem kínál, ad, nyújt, teremt, mindenki biztosít. A bolt kenyérellátást biztosít, a vasút szállítást, a kórház beteganyag-ellátást, a kocsma pedig biztosítja a nyári sörellátást. És az is jellemző, hogy nem boltos, vasutas, orvos, kocsmáros teszi ezt, hanem elvont szervezete. Ez a nyelv eltünteti a cselekvő személyt, tehát a cselekvés felelősét is; a dolgot nem csinálja valaki, a dolog történik. Ez magyarázza, hogy a "születik" felzabálta igetársai sokaságát. A határozatot, a döntést, az ítéletet nem hozza valaki, ez mind születik. A tervet nem készítik, a cikket nem írják, a széklábat nem faragják. A terv, a cikk, a székláb születik. A szerkesztőségi zsargonban nincs hír, tudósítás, riport, glossza, vezércikk stb., csak "anyag" van. És itt aztán igazán nem történt rendszerváltás. Ezek a szinonímapusztító szavak mint nyelvi zárványok (csúf rovarok a borostyánkőben) az idők végezetéig őrizni fogják egy politikai korszak emlékét. És hát fogyás? Sorvadnak a tájnyelvek, üresednek a szófordulatok, csupaszodik írásunk-beszédünk, használóikkal együtt kopik a szavak hitele. De ez már nemcsak nyelvi baj. Ez a társadalmi érintkezés zavara.

Politikai baj.

FARAGÓ VILMOS