Sándor Klára
Nyelvművelés nálunk és más
nemzeteknél*
(Társadalomkutatás, 20
(2002), 121–149.
„Rossz” nyelvek és nyelvváltozatok
Az eltérő nyelvekkel és nyelvhasználattal szembeni türelmetlenség elterjedt
jelenség. Gyakran találkozunk azzal, hogy a hivatalosan elfogadottá
nyilvánított sztenderd nyelvváltozattól, illetve az államnyelvtől eltérő
nyelvváltozatok/nyelvek beszélőit megbélyegzik, s hátrányos helyzetbe hozzák.
Ez voltaképpen a lingvicizmus megjelenési formája — azt az ideológiát nevezik
így, amely szerint bizonyos nyelvek, illetve nyelvváltozatok jobbak, mint más
nyelvek, illetve nyelvváltozatok, következésképpen beszélőik logikusabban és
világosabban gondolkodnak, s így természetes, hogy jobb állásokat kapnak, s
egyéb előnyöket is élveznek (vö. Skutnabb-Kangas 1997: 20). Azokban a
társadalmakban, amelyekben ez az ideológia mélyen be van épülve a
hétköznapi gondolkodásba, a „rosszabb”
nyelvek, illetve nyelvváltozatok beszélői a társadalom perfiériájára kényszerülnek.
Az egyesülő Európában persze nem volna kívánatos, ha a tagállamok nyelveit
hasonló minősítésekkel látnák el: az efféle szemlélet hozzájárulna ahhoz, hogy
a „nagy” nyelvek „hasznos”-nak, „nagyszerű”-nek, „kulturált”-nak minősítése
olyan nagy tekintélyt biztosítana nekik, hogy a „kis” nyelvek „haszontalan”-ná
válnának, amelyeket beszélőik nem látnának érdemesnek fenntartani. A
következmény a kulturális és nyelvi sokszínűség fennmaradása helyett annak
gyorsuló megszűnése lenne.
Noha a modern európai gondolkodásban már nem illik „jobb” és „rosszabb”
nyelvekről beszélni, az európai államok többségében az emberek semmi
kivetnivalót nem találnak abban, hogy saját nyelvüknek „jobb” és „rosszabb”
változatait különböztessék meg. Az ellenszenv, lenézés nemcsak a tekintélyes
nyelvváltozatok beszélőiben alakul ki, hanem azokban is, akik a megbélyegzett
változatot beszélik — saját nyelvváltozatukkal szemben. Ha ez nem szüntethető
meg, az adott nyelvváltozattól beszélői igyekeznek megszabadulni. Ez
természetesen nyelvekre is érvényes: a nyelvcsere megállításának és
visszafordításának kulcskérdése, hogy sikerül-e megerősíteni a közösség egykori
anyanyelvéhez való kötődést, s megszüntetni a saját nyelvvel szembeni
ellenszenvet.
Az a mechanizmus, amely során egy társadalomban a nemsztenderd változatokkal
szemben negatív attiűdöket alakítanak ki és tartanak fenn, ugyanazon az elven
működik, mint ahogyan negatív attitűdök alakulnak ki és maradnak fenn egy másik
nyelvvel szemben. Éppen ezért a nemsztenderd nyelvváltozatok megbélyegzése
nemcsak igazságtalan, és nyelvészetileg teljesen alaptalan, hanem magában rejti
azt a veszélyt is, hogy a kialakított megbélyegző mechanizmus a
nyelvváltozatokról a nyelvekre is átterjed. A sztenderd nyelvváltozatokat
Európa legtöbb országában kiemelt megbecsülés és túlzó társadalmi tekintély
övezi— ennek kialakításában az iskola játssza a vezető szerepet. Márpedig, ha a
gyerekek megtanulták a megbélyegző mechanizmust anyanyelvük nemsztenderd
változataival szemben, és elsajátították a lingvicista ideológiát, akkor nagyon
nehéz elejét venni annak, hogy ez a nyelvi türelmetlenség más nyelvekre is
átterjedjen, hiszen a gyerekekben könnyen kialakul az a nézet, hogy vannak
„értékes” és „értéktelen” nyelvek, ha már megtanulták és természetesnek
tartják, hogy vannak „értékes” és „értéktelen” nyelvváltozatok. Egy ilyen
szemlélet általánossá válása elsősorban a „kis” európai nyelvek létét
veszélyezteti. A veszély előidézésében pedig — bármily paradoxnak is hangzik —
jelentős szerepet játszik az a törekvés, amely e nyelvek „tökéletessé”
tételére, illetve megtartására irányul, ha ez a megtartás a sztenderd nyelv
tekintélyének további növelését vagy akár csak fenntartását jelenti. Az iskola,
amikor az anyanyelv „legjobb” formájának megtanítását tűzi ki célul, s amikor
ezt szigorúan be is hajtja a tanulókon, olyan élesre állított ideológiai
fegyvert ad a kezükbe, amelyet nemcsak saját tágabb értelemben vett
beszélőközösségük egyes tagjai ellen fordíthatnak (erre még ösztönzik is őket),
hanem a beszélőközösség és annak fenntartandó nyelve ellen is.
A nemsztenderd beszélőket sújtó nyelvi diszkrimináció azonban ezek nélkül a
veszélyek nélkül is éppen elég társadalmi baj okozója, így megszüntetése
mindenképpen kívánatos. Az általános attitűdök megváltoztatásához a kultúrába
különböző mélységben beágyazódott hiedelmekről kell megmutatni, hogy hiedelmek
(vö. Sándor megjelenőben/a), s mindez elképzelhetetlen az oktatásban dolgozók
segítsége nélkül. Amíg az iskolai tanulmányok során a gyerekek természetesnek
veszik, hogy vannak közöttük „helyesen” és „helytelenül” beszélők — hiszen
tanáraiktól ezt sokszor hallják; amíg a tanári kézikönyvek arra biztatják a
tanárokat, hogy a gyerekekkel nevettessék
ki „nyelvhelyességi hibát” ejtő társaikat (vö. Győri 2000); s amíg a
tanárok fölkészülésük során azt tanulják, hogy bármilyen tárgyat tanítsanak is,
kötelességük a „hibák javítása” —
azaz tanítványaik nyelvi megbélyegzése —, addig nehéz elképzelni, hogy
egyáltalán létezhet társadalom, amely a nyelvi türelmet tartja ugyanannyira
magától értődőnek, mint mi a nyelvi türelmetlenséget.
„A nyelvi megbélyegzéstől a nyelvi türelemig”
Pedig létezik ilyen, s létezik az is, hogy egy, a magyarhoz régebben nagyon
hasonlító, erősen normatív társadalom fokozatosan a nyelvi türelem irányába
mozduljon el. Mivel a nyelvi megbélyegzés leghatékonyabb intézményes
közvetítője az iskola, a változások lehetőségének megteremtésében is
nyilvánvalóan nagy szerepe van. A tanárképzésben például — a nyelvészeti
ismeretekkel egyébként összhangban lévő — nyelvi türelem oktatása helyett
nálunk is, sok más országban is a nyelvi megbélyegzés ideológiáját, eszközeit
és ürügyét tanító „nyelvművelés” kap szerepet még mindig. Ezért látta fontosnak
egy nemzetközi kutatócsoport, hogy olyan tananyagot készítsen elő a tanárképző
intézmények számára, amely a különböző nyelvi háttérrel rendelkező emberek
közötti kölcsönös elfogadást, azaz a nyelvi türelmet erősíti, különösen azokban
az esetekben, amikor a nyelvi eltérések éles szociális, gazdasági és/vagy
földrajzi elkülönöléshez is szorosan kapcsolódnak — mind nemzeti, mind kultúrák
közötti viszonylatban.
A program címe A nyelvi
megbélyegzéstől a nyelvi türelemig volt (eredeti címe From Stigmatization to Tolerance); 1998 őszétől 1999 őszéig
tartott. A programot a Socrates Comenius-2 (a közoktatásra és tanárképzésre
irányuló) alprogramja támogatta (ösztöndíjszám 57138-CP-1-98-1-HU-COMENIUS-C2).
Résztvevői valamennyien nyelvészek voltak: Maria Sifianou (Kapodisztrián
Egyetem, Athén; Angol Tanszék) és Eleni Skourtou (Égei Egyetem, Rodosz;
Pedagógia Tanszék) Görögországból; Kontra Miklós (József Attila
Tudományegyetem, Szeged, Angol Alkalmazott Nyelvészeti és Tanárképző Tanszék;
valamint MTA Nyelvtudományi Intézet, Budapest, Élőnyelvi Osztály) és Pléh Csaba
(József Attila Tudományegyetem, Szeged; Pszichológia Tanszék) Magyarországról;
Gulbrand Alhaug (Tromsři Egyetem, Norvég Nyelvi és Irodalmi Tanszék), Ernst
Håkon Jahr és Helge Omdal (mindkettő Kristiansandi Egyetem, Agder Kollégium;
Norvég Nyelvészeti Tanszék) Norvégiából; valamint Lars-Gunnar Andersson
(Göteborgi Egyetem; Svéd Nyelvészeti Tanszék) Svédországból. A kutatásvezetőn
(a jelen írás szerzőjén; Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Szeged, Magyar
Nyelvi Tanszék) kívül két tanácsadó is dolgozott a csoporttal, Karol Janicki
(Bergeni Egyetem, Angol Tanszék; Norvégia) és Peter Trudgill (Fribourg-i
Egyetem, Angol Tanszék; Svájc).[1]
A program célja egy olyan tervezet kidolgozása volt, amely alkalmas az
európai országok nyelvi diszkriminációs sajátosságainak egységes szempontokat
figyelembe vevő összehasonlítására; föltárja, hogy miben hasonlít és miben
különbözik a nyelvi diszkrimináció intézményi háttere, illetve a megbélyegzés
típusai és módjai. A tervezet kidolgozásakor nemcsak a kutatók által képviselt
országok jellegzetességeit tudtuk figyelembe venni, hanem — a két tanácsadó
révén — a lengyel, a brit és a svájci helyzetet is.
A munka első fázisában a kutatók saját országuk sajátosságait írták le; az
eredményekről az 1999. május 29. és június 1. között, Szegeden tartott
műhelykonferencián számoltak be. Ebből kiindulva született meg az a
szempontrendszer-terv, amelyet a csoport második találkozóján, 1999. szeptember
28—30. között a görögországi Androszon vitattunk meg és véglegesítettünk. A
szempontrendszer alkalmas arra, hogy az említett országok mellett más, nem kizárólag európai országok hasonló és eltérő
vonásait is le lehessen a segítségével írni — s reményeink szerint egy több
országra kiterjedő leírás hamarosan alkalmazni is fogja. A munka első
szakaszában gyűjtött adatokból tanulmányok születtek, ezek az alább
ismertetendő kötetben jelentek meg.
„A nyelvművelésről”
A kutatócsoport tagjai szerint a nyelvészek felelőssége, hogy rámutassanak:
az előíró szemléletben rejtett lingvicizmus húzódik meg, méghozzá szinte
észrevételenül, hiszen a nyelvi szempontból normatív országokban az előíró
szemlélet és az ennek megfelelő viselkedés általános emberi és nemzeti
értékekhez van kapcsolva, s ez elfedi a lingvicizmus okozta veszélyeket. Így
aztán sokszor észrevétlen marad, hogy az anyanyelv sztenderd változatának
propagálása vezet nemkívánatos következményekhez. A nyelvi megbélyegzés
formáinak összehasonlító leírása föltárhatja, hogyan marad fenn a lingvicista
szemlélet a kultúra különböző elemeinek (pl. irodalom, hazafiság, nemzettudat,
az ország függetlensége stb.) védőpajzsa mögött. Ezek széles körben elfogadott
értékek, s mivel művelődéstörténetileg a nyelvhez kapcsolódtak, az előíró
szemlélet érvként használja őket — voltaképpen ahhoz, hogy a különböző
társadalmi hátterű tanulókat, akarva vagy akaratlanul, egyenlőtlen helyzetbe
hozza az iskolában. A kutatócsoport tagjai egyetértenek abban is, hogy a
nyelvészek felelőssége nemcsak az, hogy fölhívják a figyelmet az előíró
szemlélet nyelvészeti megalapozatlanságára, és a belőle származó káros
következményekre, hanem az is, hogy ezen a helyzeten változtatni próbáljanak —
többek között a tanárképzésben használt és az iskolai, nyelvre vonatkozó
tananyag megváltoztatására tett javaslatokkal.
Ezt szem előtt tartva készült az Issues
on Language Cultivation című kötet is (Sándor szerk. 2000). A könyv hat
tanulmányt tartalmaz: a görögországi helyzetről Maria Sifianou, a
magyarországiról Kontra Miklós és Sándor Klára, a norvégról Helge Omdal és Ernst
Håkon Jahr, a svédről Lars-Gunnar Andersson írt tanulmányt. Az írások azt
ismertetik, hogy a nyelvművelésnek milyen intézményei és milyen
jellegzetességei vannak a szerzők hazájában. A kutatócsoport tagjai azért
látták célszerűnek a szegedi találkozón ismertetett tanulmányok megjelentetését, mert az országok
közötti eltérések bemutatása segíthet megdönteni azt a hiedelmet, hogy ami van,
az azért van, mert a dolgok természetéből adódóan kell úgy lennie — a kötet lehetővé teszi, hogy ezeket az ismereteket
máris használhatóvá tegyük az oktatásban, tanárképzésben is.
A négy ország összehasonlító elemzése azért különösen érdekes, mert nyelvi
normativitás szempontjából ezek az országok egészen különbözőek: nemcsak abban
az értelemben, hogy különböző helyet foglalnak el a nagyon normatív és a nagyon
liberális közötti skálán; hanem abban is, hogy a görög „nyelvművelő” viták a
megszokottól eltérő természetűek. Másrészt viszont mind a négy ország helyzete
nagyon hasonló abból a szempontból, hogy a nyelv kérdése a 18. század végén, a
19. század elején vált elsőrangú fontosságúvá, mindegyik esetben a modern
nemzettudat kialakulásához, és Svédország kivételével egyben függetlenségi
törekvésekhez kötve. És ezek az országok abban is hasonlítanak egymáshoz, hogy
nyelvük nem tartozik a nagy európai nyelvek közé.
Görögország
A görög helyzet bemutatása nemcsak azért volt tanulságos, mert általában is
keveset lehet tudni a jelenlegi görög szociolingvisztikai helyzetről, hanem
azért is, mert a nyelvészeti szakirodalom egyik klasszikussá vált tanulmányában
(Ferguson 1959, magyarul 1975) a diglosszia-helyzet
egyik tipikus megvalósulásaként Görögországot ismerhettük meg. (Diglossziának
azt az állapotot nevezik, amikor egy közösség két, egymástól nagyon eltérő
nyelvváltozatot használ, s ezek a nyelvváltozatok élesen különülnek el
egymástól; a magas presztízsű változat senkinek sem anyanyelve, az iskolában
sajátítják el, és a magaskultúrában, a hivatalos életben, a felsőoktatásban, a
médiában használják; az alacsony presztízsű változatok a hétköznapi életben,
népköltészetben, esetleg a helyi médiában használt, anyanyelvként elsajátított
változatok.) Ez a helyzet a diglossziáról szóló tanulmány írása óta jelentősen
megváltozott — erről viszont jóval kevesebben tudnak, mint amennyien Ferguson
cikkét olvassák.
A nyelv kérdése tehát Görögországban is a 18. század végén kapcsolódott
össze a függetlenségi törekvésekkel. Ebben az időben a modern görögöt kizárólag
a beszélt nyelvben használták, az írásbeliség nyelve a török, vagy a görög egy
archaikus, bizánci típusú változata volt. Adamantiosz Koraisz (1743—1833)
nevéhez kapcsolódik a katharévusza
nevű nyelvváltozat kialakítása. Ez a beszélt (modern) görögre alapul ugyan, de
úgy, hogy megpróbálták kiszorítani belőle azokat a török elemeket, amelyek a
több évszázados török uralom alatt kerültek a görög nyelvbe — innen a változat
neve: a katharévusza ‘tisztító’-t jelent. Annak ellenére, hogy a modern görögre
épül, nagyon sok ógörög és bizánci elem is található benne, többek között annak
következményeképpen , hogy a török szavakat megpróbálták (a magyar
nyelvújításhoz hasonlóan) belső forrásból létrehozott szavakkal helyettesíteni.
Ebből a törekvésből rengeteg hiperkorrekt és szokatlan képzésű szó is
származott. Az 1800-as évek első harmadában zajló szabadságharcoknak
köszönhetően Görögország déli részén független állam alakult; ennek konzervatív
kormánya Koraisz eredeti szándékait jócskán túlteljesítve „tisztította” a
nyelvet. A katharévusza 1850-re stabilizálódott ugyan, de mivel mesterséges
változat volt, anyanyelvévé senkinek nem vált; sokak számára érthetetlen volt
ugyan, viszont erős hazafias érzések kapcsolódtak hozzá.
Ezzel párhuzamosan egy másik közös nyelvváltozat is kialakult, a dimotiki (‘népi’). Ez valóban az emberek
által használt nyelven alapult; azon a koinén, amely az 1820-as évek
törökellenes fölkelései utáni népességkeveredés következtében a
Peloponnészoszi-félszigeten jött létre. Ez a koiné eleve köztes, sokak számára
érthető nyelvjárásokból alakult, s mivel földrajzilag is központi helyzetű
volt, valamint használatát a görög szabadságharcokkal társították, gyorsan elterjedt.
A 19. század folyamán ez a nyelvváltozat egyre nagyobb szerepet kapott; a
század végén (1888-ban) Iannisz Pszicharisz ebben a változatban jelentette meg
regényét. Pszicharisznak sok követője volt ugyan, de nagy fölháborodást is
keltett a dimotiki írásban való használata: 1901-ben az Iliász, 1903-ban pedig
az Újszövetség dimotikire fordított megjelenése torkollott tüntetésekbe, utcai
verekedésekbe.
A 20. században a két nyelvváltozat méginkább politikai csatározások
tárgyává vált. 1911-ben az alkotmány államnyelvvé tette a katharévuszát; ezután
1976-ig a politikai változásoknak megfelelően nyolcszor változott az oktatás
nyelve Görögországban. A katharévusza mindvégig a klasszikus múlttal, a
császársággal, a kereszténységgel és a jobboldali politikával, a dimotiki pedig
a köztársasággal, a modern görög azonosságtudattal, a demokráciával és a
baloldali politikával asszociálódott. 1964-ben Papandreu liberális kormánya a
dimotikit tette az oktatás nyelvévé; 1967-ben, a fasiszta puccs után viszont
újra a katharévusza lett az egyetlen hivatalosan elfogadott nyelvváltozat.
Ennek lett végül a következménye, hogy a katharévusza 1976-tól kiszorult az
oktatásból: ez a nyelvváltozat olyan szorosan kötődött a rezsimhez, hogy a
junta bukása után még a jobboldali napilapok is áttértek a dimotiki
használatára, mert a katharévusza támogatása egyben a bukott rendszer
támogatását is jelentette.[2]
Ilyen előzmények után érthető, ha a nyelvvel kapcsolatos kérdések
Görögországban nem a „helyesség” köré csoportosulnak, sokkal inkább magukat az
említett változatokat érintik. 1976-ban, a diktatúra bukása után a
miniszterelnök vezetésével, nyelvészek és politikusok részvételével bizottság
alakult a nyelvi kérdések kezelésére; a parlament már ebben az évben
megszavazta, hogy az oktatás minden szintjén a dimotiki legyen a közvetítő
nyelv, később pedig azt is, hogy ez legyen a hivatalos élet, a politika és a
jog nyelve is. Hogy az új változatot mentesítsék a korábbi politikai
összetűzések emlékétől, a bevezetett nyelváltozatot nem dimotikinek, hanem újgörög-nek nevezik. Ugyanakkor a
katharévuszát sem tiltották be, de — az említett politikai kötődések miatt — a
többség írásban az újgörögöt használta, annak ellenére, hogy ez kezdetben nem
volt egyszerű feladat. Nagyon kevesen voltak, akik írásban is képesek voltak
alkalmazni az új nyelvváltozatot, hiszen az írásbeliség sokáig a
katharévuszához kapcsolódott; szóban is gyakran kevertek az új sztenderd
változatba katharévusza elemeket. A
reformok viszont nem tartalmaztak arra vonatkozó előírásokat, hogy mit
tartalmaz az új változat (azaz a korpuszt nem kodifikálták), ennek szerencsés
következményeképpen az új változat nem vált diszkrimináció alapjává. A normatív
szabályokat maguk a nyelvhasználók teremtették, így az új változat
stabilizáldott ugyan, de kellőképpen megengedő és rugalmas is maradt.
Görögországban a nyelvművelés szó
megfelelőjét (tkp. ‘nyelvjobbítás’) ritkán használják, s amikor igen, akkor az
iskolai fogalmazástanításra, a kifejezőkészség fejlesztésére vonatkozik.
Görögországban az akadémia 1929-ben alakult, a tudományok támogatására, s — más
akadémiáktól eltérően — a nyelv kérdéseivel nem foglalkozik; ezirányú
tevékenysége kimerült a görög nyelv történeti szótárának elkészítésében. Az
akadémia 1966-ban megalapította ugyan A
Szaknyelvek és Neologizmusok Hivatalá-t, de ez nagyon későn, 1982-ben
kezdett csak működni. Feladatának a szókincsbővítést és a neologizmusok mellett
vagy ellen szóló javaslattevést tartja — tevékenységét és kiadványait azonban a
görögök alig ismerik.
Görögországban vannak ugyan nyelvi bizottságok, de kevés rendszeres kutatás
folyik, s még a „javítási” javaslatok száma is elég alacsony. A legismertebb
nyelvi intézmény az Újgörög Tanulmányok
Intézete, mely a dimotikivel való foglalkozást tekinti fő feladatának. Az
Intézet 1941-ben jelentette meg azt az újgörög nyelvtant, amelyre a tankönyvek
is alapulnak. 1982-ben alakult meg a Görög
Nyelvi Társaság; célja a görög nyelv idegen szavakkal szembeni védelme és a
nyelvről szóló vélemények közreadása. A Társaság szerint a görög nyelv nagy
veszélyben van, s leginkább úgy védhető meg, ha a nyelv több ezer éves múltját
használják forrásként. A Társaság nézetei nagy vitákat váltottak ki, jóllehet
csak burkoltan támadták az 1976-os reformot. Nézeteik egy része újabb vitákhoz
vezetett azt illetően, hogy ismét bevezessék-e az ógörög oktatását a középfokú
iskolákban (ez fokozatosan meg is történt az 1990-es évek első felében). Egy
másik szervezet, a Filológusok Pánhellén
Társasága nem állítja ugyan, hogy a görögöt veszélyek fenyegetik, de osztja
azt a nézetet, hogy a nyelv gondoskodást igényel. 1994-ben az Oktatási
Minisztérium égisze alatt alakult meg a Görög
Nyelv Központja. Ez olyan tudományos intézmény, amelynek tagjai szerint a
görög nyelvvel nem előírások és korlátozások formájában kell foglalkozni, hanem
történetét és jelenkori állapotát kell tanulmányozni. A Központ tevékenysége
főként arra irányul, hogy hogyan lehet a görögöt idegen nyelvként és második
nyelvként tanítani, hogyan lehet a görög emigránsok és a visszatelepült görögök
nyelvét fenntartani, illetve „újraéleszteni” — tehát nyelvoktatási, alkalmazott
nyelvészeti feladatokkal foglalkozik. A tankönyvek és nyelvtankönyvek
nyelvezetéért és tartalmáért az Oktatási Minisztérium felelős.
Görögországban nincsenek nyelvhelyességi tanácsadó szervezetek,
telefonszolgálat vagy hasonlók. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a
görögök ne fogalmaznának meg a nyelvvel kapcsolatos vélekedéseket — a panaszok
többnyire a napilapokhoz érkeznek. Az aggodalmak nagy része az írással
kapcsolatos. 1982-ben a korábbi politónikus helyesírást monotónikussal
váltották föl: ez azt jelentette, hogy eltörölték azoknak a diakritikus
jeleknek a használatát, amelyeket egykor azért vezettek be, hogy az ógöröghöz
képest történt kiejtésbeli változásokat jelöljék velük — még a hellénisztikus korban.
Ez a rendszer teljesen funkciótlanná vált, hiszen az újgörög kiejtés megintcsak
más, ezért az új rendszerben csak a hangsúlyos szótagot jelöli mellékjel. A
hagyományos, ám bonyolult és funkciótlan
írásmód megszüntetésében sokan nagy veszélyt láttak: úgy gondolták, „a
hangsúlyjelek olyan fontosak, mint a Parthenon oszlopai”. Szépirodalmi művekben
ma sem ritka a politónikus írásmód használata, s vannak, akik szeretnék
visszaállítani. Szintén a helyesírással kapcsolatos probléma, hogy a görög
eredetű szavakban az etimologikus írásmódot kellene alkalmazni — csakhogy
időnként többféle eredetmagyarázat is létezik. Ez ellen a gyakorlat ellen szól,
hogy nehéz és funkciótlan; akik mellette vannak, azok viszont a nyelv
folytonosságának megtestesülését látják benne. A görög helyesíráshoz kapcsolódó
legsúlyosabb gondokat azonban valószínűleg az okozza, hogy a görög ábécét az
Európában használt számítógépes rendszerek túlnyomó része nem támogatja. Ez
nemcsak az elektronikus levelezésben okoz problémát, hanem az Európai Unió
adminisztrációjában is: a görög szövegeket sokáig latinra átbetűzve tárolták. Az
átírással egyébként további bajok is vannak, mert bár 1983-tól van javaslat az
egységes átbetűzésre, ezt nemigen tartják be, így az átírás meglehetősen
egyéni.
Az imént említettek mellett más típusú panaszok is olvashatók a levelekben:
egy-egy szó „téves” használatáról, „rossz” nyelvtani formákról. A változatok
közül régebben a dimotiki formákat bélyegezték meg, mostanában inkább a
katharévuszát. Görögországban is találkozhatunk az idegen (főként angol,
esetleg török eredetű) szavaktól való félelemmel. Egy tanulmány szerint a görög
purizmus etnocentrikus indíttatású, xenofóbnak, maradinak és didaktikusnak
találják a szerzők. A görög nyelv védelmezői kétféle érvcsoportot használnak:
társadalmit és nyelvit. A társadalmi típusú érvek leginkább metaforákon keresztül
valósulnak meg. Az alapmetafora a háború — azt sugallja, hogy a görögnek
együttes erővel kell harcolniuk nyelvük védelmében. A nyelvnek belső ellenségei
is vannak: azok, akik nem állnak a védők oldalára, de a fiatalok és a média is,
akik nap mint nap tovább rombolják a nyelvet. A nyelvi érvek valójában a
társadalmi érvekhez kapcsolódnak: a görög nyelv felsőbbrendűségét,
hagyományait, történelmét, egykori nagyságát hangsúlyozzák — ez természetesen
más nyelvek rejtett lenézését is jelenti. Az idegen szavak „elözönlik” a görög
nyelvet és „megölik” a görög szavakat; más metaforák szerint „szennyezik” és
„megfertőzik” a nyelvet. Gyakori az a félelem is, hogy egy idő múlva, a nyelv
folyamatos romlása következtében, csak mutogatással és kiáltozásokkal fognak „beszélgetni”
az emberek, végül pedig sehogysem. Ezt megelőzendő, mindenkinek hazafias
kötelessége a nyelv „ápolása”, mind „kerti”, mind „gyógyítási” értelemben. A
nyelvféltő írások néha összegyűjtve, kötetben is megjelennek.
Norvégia
A göröggel ellentétben a norvég szociolingvisztikai helyzet bemutatása
viszont elég gyakori: Norvégia a nyelvi türelem mintaországa, így sokszor
hivatkoznak rá.[3]
Görögországhoz (és Magyarországhoz) hasonlóan Norvégiában is a 19. század
eleji függetlenségi törekvések egyik szimbólumává vált a nemzeti nyelv.
Norvégia 1814-ben vált függetlenné Dániától, s mivel az írásbeliségben addig a
dánt használták (a dán és a norvég kölcsönösen érthető nyelv), a függetlenség
kivívása után a norvégok nagy többsége érezte úgy, hogy új, norvég írott
nyelvváltozatot kell megalkotni. Ez a törekvés két írott változatot hozott
létre. Az egyiket Knud Knudsen dolgozta ki: ezt bokmål-nak (‘könyvnyelv’-nek) hívják, s bár a korabeli norvég felső
középosztály által beszélt nyelvváltozatra alapul, elég közel áll a dánhoz. A
másik írott változatot, a nynorsk-ot
(‘újnorvég’-et) viszont megalkotója, Ivar Aasen a norvég nyelvjárásokra
alapozta, s igyekezett megtisztítani a dánra emlékeztető sajátosságoktól. A két
változat között nincsenek nagyon nagy eltérések (főként morfológiai különbségek
vannak köztük), és kölcsönösen érthetőek is. A két sztenderd változatot
megkísérelték összevonni: ezt a célt szolgálta az 1917-ben, 1938-ban, majd
1959-ben bevezetett nyelvreform. Ez azt jelentette, hogy a bokmålba olyan
formákat vezettek be, amelyeket sokan használtak ugyan, de korábban nem voltak
a bokmål részeként kodifikálva. A bokmålt előnyben részesítők egy része azonban
elégedetlen volt ezekkel a változtatásokkal, a megreformált, „radikális”
bokmålt keveréknek, csúnyának, közönségesnek tartották (1951-ben a bokmålt a
nynorsk felé közelítő samnorsk
‘össznorvég’ iskolai használata ellen hevesen tiltakozott például a szülők egy
része); mások viszont a „konzervatív” bokmålt tartották sznobnak, és „nem igazi
norvég”-nak. Végül úgy oldották meg ezeket a problémákat, hogy a „radikális”
bokmål alakjait megtartották ugyan, de visszavették mellé a „konzervatív”
alakokat is.
Mindkét írásban használt norvég nyelvváltozat rendkívül rugalmas tehát, és
önmagán belül is választási lehetőségeket biztosít, van „konzervatívabb” és
„radikálisabb” változatuk — ez azt jelenti, hogy a norvégok lényegében négy
sztenderd változat közül választhatnak, ha írni akarnak; sőt van még két nagy
tekintéllyel rendelkező (osloi) változat is, amelyet „sztenderd” változatként
lehet fölfogni.
A tanulók választhatnak, hogy a két írott sztenderd közül melyiket akarják
„fő nyelvként” tanulni — ugyanis mindenkinek mindkettőt kell tanulnia. A
nynorsk elsősorban Norvégia vidéki lakossága körében népszerű, a városokban a
bokmålt részesítik előnyben. Ma körülbelül a gyerekek 17%-a választja az
előbbit, de a kormány minden eszközzel próbálja biztosítani a nynorsk
fennmaradását. A két változat használatát törvény szabályozza, ennek
megfelelően a hivatalos ügyintézésben és a sajtóban legalább 25%-ban a
nynorskot kell használni.
Sem a nynorsk, sem a bokmål nem használatos viszont a beszédben, mindkettő
hatóköre az írásbeliségre terjed csak ki. Szóban mindenki, minden helyzetben
saját, elsődleges nyelvváltozatát használhatja, s nagyon sokan használják is. A
gyerekek az iskolában azt a nyelvet beszélhetik, amit otthon tanultak, sőt 1878
óta törvény tiltja, hogy a tanárok megköveteljék tanulóiktól szóban a sztenderd
haszálatát; vagy hogy bármilyen módon beleavatkozzanak tanulóik
nyelvhasználatába. Ezt a jelenleg érvényes (1984-ben alkotott) iskolai törvény
is rögzíti.
A nyelv ügyében hozott hivatalos intézkedések egy ideig sokkal demokratikusabbak
voltak, mint maguknak a nyelvhasználóknak a vélekedései. Régebben gyakran
hallott sztereotípia volt például, hogy a bokmål „természetes”, a nynorsk
viszont „mesterséges” változat, s hogy ez utóbbi használata csak vidéken
helyénvaló, amikor valahogyan a mezőgazdasághoz, folklórhoz, népviselethez
társul. Természetes volt az is, hogy ha az emberek vidékről a városba
költöztek, akkor próbálták megváltoztatni beszédüket és alkalmazkodni a városi
nyelvváltozathoz, különösen Osloban. A nyelvjárási beszéd a színházban,
filmeken, televízióban jobbára csak jellemrajz, paródia céljából fordult elő.
Az 1960-as, 1970-es években jelentősen megváltozott a helyzet. Ma
Norvégiában ugyanolyan természetes jelenség a parlamentben, az egyetemi
katedrán és a televízióban nyelvjárásban beszélni, mint otthon, s a
színházakban, filemeken sem parodisztikus céllal, hanem természetes módon
használják. (Természetesen a városi nyelvváltozatok is dialektusnak számítanak,
és a nyelvi türelem rájuk is kiterjed.) Nemcsak a helyi televíziókban beszél
mindenki saját nyelvjárásban, hanem egy 1992-től működő kereskedelmi csatornán
is. Ha manapság valaki megjegyzést tenne a másik ember természetes beszédére,
nevetségesnek, tudatlannak, maradinak gondolnák — de az ilyen megjegyzések
szinte elképzelhetetlenek Norvégiában. Így aztán az is értelmezhetetlen, hogy
hogyan lehetne (a nem norvég anyanyelvűeken kívül) „rosszul”, „helytelenül”
beszélni norvégul.
Az viszont előfordul, hogy megjegyzést tesznek mások természetestől eltérő
beszédére: Norvégiában a legnagyobb, szinte megbocsáthatatlan nyelvi „bűnnek”
az számít, ha valaki affektál, azaz megpróbálja beszédét egy másik
nyelvváltozat, vagy ami még rosszabb, valamelyik (főként a bokmål) írott
változat irányában megváltoztatni. Erre a jelenségre külön — erősen elítélő —
kifejezés is van: a knot ‘affektálás’
és a knote ‘affektálni’; a jelenség
maga a kisebb közösségek nyelvi és kulturális önvédelme Oslo erős befolyásával
szemben.
Mindennek az a következménye, hogy Norvégiában ritka a kódváltás (és az
ennek alapjául szolgáló bidialektalizmus),[4] gyakori viszont a kódkeveredés. Egyre általánosabb, hogy mindenki saját
természetes nyelvváltozatát használja a formális helyzetekben is; és már nem
jellemző az sem, hogy lakóhelyváltoztatás után alkalmazkodnának az új
környezetben beszélt változathoz. Ezért van az, hogy bár Norvégiában rendkívül
nagy a lakosság mobilitása, szinte nincs nyelvjárási kiegyenlítődés. Erre
alapulhatott az a vetélkedősorozat, amelyet az 1980-as években sugárzott a
norvég televízió. A háromszor is meghirdetett vetélkedő összesen 21 adásában mintegy
130 norvég nyelvváltozatot ismerhettek meg a nézők; a vetélkedő csapatok
feladata pedig az volt, hogy azonosítsák, Norvégia melyik részéről származik a
hallott beszélő (5 és 85 év közötti életkorú, mindenféle foglalkozású ember
volt az azonosítandók között), s minél pontosabban körül tudták határolni a
származási helyet (lehetőleg az azonosító sajátosságok megnevezésével), annál
több pontot kaptak. A vetélkedő annyira népszerű volt, hogy az 1988-as adás
42%-os nézettséget ért el.
Az Európában — sajnos — szokatlanul türelmes nyelvi attitűdök
kialakulásának egyik oka minden valószínűség szerint az, hogy a második
világháború után a norvég politika egyik legfontosabb törekvése az volt, hogy
csökkentse az államban élők közötti anyagi különbségeket, s hogy egyenlő
lehetőségeket biztosítson mindenkinek. A helyi rádió- és televízióadók
megjelenése szintén támogatta a nyelvi türelem növekedését: miután a
nyelvjárások megjelentek a médiában, az emberek megtapasztalhatták, hogy ezek a
változatok alkalmasak a formális beszédfunkciók betöltésére, s hogy érthetők is
más változatok beszélői számára. A tolerancia növekedése egyébként azt is
eredményezte, hogy egyre több írott szöveg készül nynorskban. Az Európai Unióba
való belépés ugyan a norvégok esetében is gondokkal jár — az uniós tolmácsok
soha nem tudhatják, hogy akinek a szavait fordítaniuk kell, az melyik norvég
nyelvjárásban fog beszélni — ez azonban nem a norvégoknak okoz fejfájást.
Svédország
Svédországot sokszor emlegetik úgy, hogy nyelvművelő szempontból
Magyarország párhuzama — ennek egyik jeleként a språkvård szót szokás említeni, ami ‘nyelvőrség’-et jelent. Mint az
alábbiakból[5] kiderül, a párhuzam régebben ennél több vonatkozásra is kiterjedt ugyan
(például a nyelvművelés Svédországban is akadémiai keretek között kezdődött),
manapság a hasonlóság — a svéd nyelvszemlélet türelmesebbé válása nyomán —
egyre csökken.
Svédországban három szervezet foglalkozik nyelvművelési kérdésekkel. Az
egyik az 1786-ban alapított Svéd Akadémia.
Ez ma egyik legfontosabb nyelvvel kapcsolatos feladatának a Svéd Akadémiai Szótár elkészítését
tartja (az 1520-tól máig írásban használt svéd szavak alapos leírása);
tíz-tizenkét évenként pedig közzéteszi az Akadémiai
szólistát, amelyet az oktatásban és a sajtóban a sztenderd ragozás és
helyesírás alapjául használnak. Az 1999-ben közzétett Svéd nyelvtan viszont sokkal inkább leíró, mint előíró, ugyanakkor
ismerteti az egyes formákkal kapcsolatos normatív nézeteket is.
A másik szervezet az 1944-ben alapított Svéd
Nyelvtanács. A főként állami és alapítványi támogatással működő szervezet
feladata a nyelvi tanácsadás, leginkább a hétköznap délelőttönként hívható
telefonszolgálaton keresztül — helyesírási, stilisztikai és egyéb nyelvet
érintő kérdésekben. A tanácsok mindig „kondicionált” és nem kategorikus
jellegűek: az intézmény munkatársai általában körülírják az egyes formák
megszokott stilisztikai környezetét, nem pedig egyszerűen „használható”-nak
vagy „nem használható”-nak nyilvánítják a kérdéses alakot. Gyakran válaszolnak
az idegen szavakkal kapcsolatos kérdésekre is, például hogy egy-egy új szó
milyen nemű, melyik paradigma szerint ragozódik stb. Az intézménynek van egy
lapja, a Språkvård, évente négyszer
jelenik meg, nagyon gyakran tartalmaz rövid írásokat éppen zajló nyelvi
változásokról, és van kérdés-felelet rovata is.
A harmadik svéd nyelvművelő intézmény a Svéd
Szaknyelvi Központ. Ezt 1941-ben hozta létre a Műszaki Tudományok
Akadémiája azzal a céllal, hogy kezelje a svéd szaknyelvekkel kapcsolatos
kérdéseket, például segítsen létrehozni vagy a svédhez illeszteni szakszavakat.
Ennek egyik alszervezete a Svéd
Számítógépnyelvi Csoport — ez, mint a neve is mutatja, a számítógépes
szaknyelv svédesítésével foglalkozik. Javaslataikat leginkább csak formális,
írott szövegekben alkalmazzák, a beszélt nyelvben kevéssé érvényesülnek.
Ezeken a szervezeteken kívül nyelvműveléssel kapcsolatos munkát végeznek a
nagyobb napilapoknál alkalmazott olvasószerkesztők, és a Svéd Rádiónál
alkalmazott két tanácsadó. Az utóbbiak feladata jórészt az, hogy az idegen
nevek kiejtését illetően adjon tanácsokat a bemondóknak.
A svéd hivatalos nyelvművelés tehát főként a szaknyelvre és az írott
nyelvre irányul, javaslatai általában részletes stilisztikai elemzést
tartalmaznak, és sokat foglalkozik ismeretterjesztéssel is. A svédországi nem
hivatalos nyelvművelés jóval türelmetlenebb és konzervatívabb, mint a svéd nyelvművelők
— ez kiderül a nyelvművelő műsorokhoz, lapokhoz írt levelekből. Mint
Lars-Gunnar Andersson írja, ő eddig mintegy 5000 ilyen levelet kapott. Ezeket
rendszerezve azt tapasztalta, hogy a levélírók egy része kérdez, azt szeretné
tudni, hogy két forma közül melyik helyes, melyik nem az; másik része
panaszkodik, hogy ő ugyan tudja, hogyan kell helyesen mondani valamit, de mások
rosszul mondják; harmadik részük pedig a nyelvre, nyelvekre vonatkozó általános
kérdésekre kér választ (pl. hány nyelv van a földön stb.). Sosem talált még
viszont olyan levelet, egyetlen egyet sem, amelyik egy éppen zajló nyelvi
változás fölismeréséről úgy számolt volna be, hogy a levélíró a változás
fölötti elégedettségét fejezte volna ki.
Ez nem jelenti azonban azt, hogy az egész svéd társadalom erősen normatív
lenne, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy a tollat ragadók az általános
véleményt képviselik — Andersson szerint a csöndes többséget nem érdeklik az
ilyen kérdések. Sőt: úgy véli, az utóbbi 50 évben a svéd társadalom a
korábbinál türelmesebben viszonyul a nyelvi kérdésekhez. Korábban a
nemsztenderd változatokkal és a kisebbségi nyelvekkel szemben is erős
ellenérzések jellemezték a svédeket és iskoláikat; ma jóval elfogadóbbak. A
svédországi kisebbségi nyelvek vonatkozásában ez úgy nyilvánul meg, hogy az
ország északi részén beszélt számi (lapp) változatokat, illetve a finnt
1970-től tannyelvként is választhatják a számi, illetve finn anyanyelvű
gyerekek, míg korábban nemhogy órákon, de még a szünetekben is tilos volt ezeket
a nyelveket az iskolában használni. Az emigránsok nyelveit sújtó asszimilációs
politikát, szintén az 1970-es, 1980-as években, fölváltotta a kétnyelvűséget
támogató politika. A nemsztenderd nyelvváltozatokat a 20. század első felében
az iskola segítségével akarták kiiktatni; ma viszont az iskolának úgy kell
megtanítania a sztenderdet, hogy közben a gyerekek otthoni nyelvváltozatát
tisztelnie kell. Nem használják már azt a könyvet sem, amely 1936-ban jelent
meg először „Helyes svéd nyelv” (Riktig
svenska) címmel. A könyv a nyelvi változatosságot próbálja kiküszöbölni
kategorikus „helyes”—„helytelen” ítéleteivel, és egészen az 1970 körüli időkig
használatban volt a tanárképzésben. Svédországban ma a nyelvműveléssel
foglalkozók nézetei közel állnak a nyelvészek nézeteihez, s a szigorú előíró
szemlélet helyett jobban figyelembe veszik a nyelvi változatosság és változás
létét.
Magyarország[6]
Magyarországon a nyelvművelésnek hosszú időre
visszanyúlóan nagy a tekintélye. Köszönhető ez többek között[7] annak, hogy meglehetősen jól kiépült intézményi háttérrel rendelkezik.[8]
A Magyar Tudós
Társaság-ot 1825-ben a magyar nyelv művelése céljából hozták létre
(1830-ban alakult át Magyar Tudományos
Akadémiá-vá) — ez akkor, és még évtizedek múlva is leginkább a magyar szókincs
bővítését jelentette; az alapítók szerint a nyelv „megbéklyózása” (előíró
szabályok közé szorítása) egyenesen „türannoszi” cselekedet. Az Akadémia a 19.
század végéig, a 20. század elejéig ebben a szellemben tevékenykedett, a
második világháború után viszont a „rendszabályozó” nyelvművelést képviselte. A
Magyar Tudományos Akadémián ma a Magyar
Nyelvi Bizottság foglalkozik leginkább nyelvhelyességi kérdésekkel (ez az
Anyanyelvi, illetve Helyesírási Bizottság jogutóda). A Bizottság feladata a
helyesírási szabályok esetleges módosítása, tanácsadó szótárak összeállítása;
időről időre megvitat más kérdéseket is, 1995-ben például arról tanácskozott,
hogyan lehet megreformálni (illetve hogy szükséges-e ez egyáltalán) a
nyelvművelést; 1996-ban arról, hogy kell-e Magyarországon (a Bizottság tagjai
szerint) nyelvtörvény stb. (A tanácskozások anyagát a Magyar Nyelvőr közölte
1996-ban, illetve 1997-ben.) A Bizottság a szaknyelvek kérdéseivel (helyesírási
vonatkozásokkal és a szaknyelvek magyarosításával) is foglalkozik, nyilván
ezért van, hogy tagjainak mintegy harmada nem nyelvész, hanem egyéb
tudományterületek képviselője. Úgy tűnik, leginkább e Bizottság feladatának
tartják (a tagok és talán az MTA vezetése is) az MTA egyik kiemelt, stratégiai
programjának, A magyar nyelv jelene és
jövője címűnek a gondozását is — a program keretében eddig két konferenciát
tartottak, 1997. június 30-án A magyar
nyelv jelene és jövője címűt,[9] ezen nyelvészeti előadások is szerepeltek, a 2000. december 4-én rendezett
Mit tehetünk a magyar nyelv
korszerűsítéséért? címűn viszont csaknem kivétel nélkül nyelvművelő
előadások hangzottak el.
Az MTA-hoz közvetetten kapcsolódó nyelvművelő intézmény
az MTA 1949-ben alakult Nyelvtudományi Intézetének nyelvműveléssel foglalkozó
osztálya (korábban Mai Magyar Nyelvi Osztálynak, ma Nyelvművelő Osztály-nak hívják). Az itt dolgozó nyelvművelők
irányításával készült a kétkötetes Nyelvművelő
kézikönyv;[10] ezen kívül levelező és hétköznap délelőttönként telefonos tanácsadó
szolgálatot lát el, valamint véleményezi a Magyar
utónévkönyv-ben nem szereplő nevek anyakönyvezésére irányuló kérelmeket.
(Munkatársai természetesen nyelvművelő cikkeket, köteteket is írnak.)
A fenntartó intézményen keresztül szintén állami
támogatással működik a Magyar Rádió,
illetve a Magyar Televízió Nyelvi
Bizottsága. Feladatuk vélhetően (e bizottságok feladatainak és céljainak
leírásához nem sikerült hozzájutnom) a közszolgálati adók műsorainak figyelése
nyelvhelyességi szempontból.
A nyelvműveléssel civil szervezetek is foglalkoznak.
Legismertebb talán az 1989-ben alakult Anyanyelvápolók
Szövetsége (elnöke Grétsy László) — ez a Hazafias Népfront „Olvasó népért”
mozgalmának beszéd- és magatartáskultúrát gondozó albizottságából jött létre. A
Szövetségnek 1997-ben körülbelül 1500—2000
tagja volt nagyjából 25 fiókszervezetbe tömörülve; a zömében tanárokból és
diákokból álló szervezet tagjainak mintegy fele 25 év alatti; Ifjúsági
Tagozata, vajdasági és erdélyi társszervezete is van. A Szövetség célja a
nyelvművelés népszerűsítése, és az „anyanyelvi öntudat” fölébresztése, illetve
ébrentartása; támogatja az anyanyelvi táborok és versenyek szervezését;
pályázatokat hirdet (pl. szavak magyarítására, rokon értelmű szavaknak és a
magyar nyelv „furcsaságainak” gyűjtésére, nyelvhelyességi hibákat ostorozó
„reklámok”, „szlogenek” írására stb.); 1999-ben sajtó-, rádió-, televízió- és
feliratfigyelő szolgálat fölállítását tervezték.[11] Nyelvművelő szervezetnek nevezhető az 1989-ben alakult Anyanyelvi konferencia (A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi
Társasága) is, ennek elnöke Pomogáts Béla. A szervezet kiemelten
foglalkozik a nem magyarországi magyarság nyelvmegtartásának kérdéseivel;
nyelvművelő konferenciákat szervez (pl. 1997. október 8-án az Írószövetségben
volt egy összejövetel; anyaga megjelent a Nyelvünk
és Kultúránk 100. számában), saját folyóiratot jelentet meg Nyelvünk és Kultúránk címmel.
Civil nyelvművelő szervezet az 1991-től működő A Szép Magyar Nyelvért Alapítvány is.
Célja a nyelvművelő folyóiratok, versenyek, táborok anyagi segítése, a
nyelvművelő munka jutalmakkal, díjakkal való elismerése; ennek érdekében hozták
létre pl. a Lőrincze-díj-at 1993-ban.
Szintén nyelvművelő jellegű szervezet az 1999 novemberében alapított Bárczi Géza Értékőrző Kiejtési Alapítvány
(az 1999 januárjában alakult Igényes (15
magánhagzós) Kiejtésért Munkaközösség utóda). Célja a megalakulását
bejelentő levél szerint „a hagyományos szép magyar kiejtés ápolása, különös
tekintettel a tizenötödik magyar magánhangzó, a ‘zárt e’ megőrzésére”;
tevékenysége kiadványok, pályázatok megjelentetése, kiejtési versenyek
rendezése, díjazása.
A nyelvművelés intézményei közé sorolható az 1960-as évek
végétől évente (áprilisban), a TIT által megrendezett Magyar nyelv hete — ez tulajdonképpen az ekkortájt országszerte
szervezett, iskolákban, könyvtárakban, művelődési házakban tartott nyelvművelő
előadásokat fogja közös név alá. Nyelvművelő rendezvényeket a határon túl is
szerveznek: ilyen az adai Szarvas Gábor
Napok, a kassai Kazinczy Napok és
a marosvásárhelyi Erdélyi Nyelvművelő
Napok.
A magyar nyelv hete megnyitó előadását hagyományosan
politikusok tartják (pl. 1984-ben Fejti György, 1987-ben Berecz János, 1989-ben
Pozsgay Imre, 1993-ban Katona Tamás, 1997-ben Magyar Bálint, 1999-ben Hámori
József, 2000-ben Orbán Viktor). A nyelvművelés egyéb politikai támogatást is
élvez: a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a Nemzeti Kulturális
Alapprogram (illetve elődintézményeik) az Anyanyelvápolók Szövetségének
közleménye szerint (Édes Anyanyelvünk
2000. december, 2.) 1992-től segíti a szövetség lapját, az Édes Anyanyelvünk-et (az impresszumban egyébként ezeken kívül az
Oktatási Minisztérium, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága és a Nyelvtudományi
Társaság is támogatóként szerepel). A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma
pályázatokat is hirdet magánszemélyek és civil szervezetek számára: 1999-ben a
pályázat célja a negatív nyelvi jelenségek gyűjtése, leírása; s javaslattevés a
negatív jelenségek helyettesítésére volt — a pályamunkákból a Minisztérium
szinte több, mint reprezentatív külsejű kötetet is megjelentetett (Grétsy és
Balázs szerk. 2000). 2001-ben „a magyar nyelv értékeinek feltárása, megóvása és
gyarapítása” a pályázat célja, két témakörben: 1. „a pályázat az informatikai
technológia már létrejött értékes, illetve javasolható, ajánlható magyar nyelvi
jelenségek bemutatását tűzte ki célul”; 2. „anyanyelvi rejtvénytár”
összeállítása, ennek célja „nyelvünk kimeríthetetlen belső tartalékainak a
feltárása”. Nem állami, hanem párthoz kötődő politikai támogatás például a
Magyar Demokrata Fórum 1997-ben kiírt „Édes nemzetemnek nyelve!” című
pályázata, ennek célja „anyanyelvünk őrzése, ápolása és védelme”, pontosabban
valamilyen ezzel kapcsolatos tevékenység bemutatása volt, különböző
korosztályoknak szólóan (kisiskolástól nyugdíjasig).
A nyelvművelés legfőbb intézményes hátterét az oktatási
intézmények jelentik. Egyrészt azzal, hogy a magyar nyelvtanoktatás nagyon
erősen nyelvhelyesség-központú, a nyelvtani ismereteket általában
nyelvhelyességi megjegyzések is kiegészítik, mind az általános, mind a
középiskolai tananyagban. Volt olyan javaslat is (Graf 1993), amely szerint az
egész tananyagot a nyelvhelyesség köré kellene építeni. A magyar szakos
tanárképzésben nemcsak külön tárgyként kap helyet a nyelvművelés, hanem sok
esetben a leíró nyelvészeti tárgyakat is az előíró szemlélet határozza meg (l.
pl. a ma is sok helyen használt Mai
magyar nyelv c. tankönyvet vagy A. Jászó Anna szintén gyakran használt,
199?-ban megjelent könyvét); a tanárképző főiskolákon nemcsak a magyar
szakosoknak, hanem mindenkinek kell nyelvművelést tanulnia. Általános az a
szemlélet, hogy a tanárnak kötelessége javítania a tanulók nyelvhelyességi
hibáit, ennek a kívánalomnak a tanárok többnyire eleget is tesznek, ráadásul
úgy, hogy a nyelvhelyességi „hibák”-at az ismeretek hiányából vagy a gyerek
általánosan gyenge képességeiből következő hibáknak tekintik (vö. Varga 2001).
Vannak, akik egyenesen úgy gondolják, hogy a dolgozatban elkövetett helyesírási
vagy nyelvhelyességi hiba miatt a dolgozat tartalmára vonatkozó érdemjegynek
alacsonyabbnak kell lennie. A matematika, történelem, biológia stb. tárgyakból
rendezett tanulmányi versenyektől eltérően a magyar nyelvi versenyek nem a
nyelvtani ismeretekre épülnek (s különösképpen nem a nyelvészeti ismeretekre),
hanem a nyelvhelyességgel vannak szoros kapcsolatban. Az Országos Középiskolai
Tanulmányi Verseny témái az előíró szemlélet jegyében fogannak; a győri Kazinczy-verseny a szép („helyes”)
kiejtést, a sátoraljaújhelyi Édes
anyanyelvünk a nyelvtani és nyelvhelyességi feladványok megfejtésén kívül
főként a „helyes” élőszöveg-szerkesztést jutalmazza;[12] a nyelvművelés a témája a celldömölki Kresznerics
Ferenc anyanyelvi versenynek; a Verseghy
Ferenc Nyelvművelő Verseny nevében is jelzi orientációját. Sok iskolában
működik „Beszélni nehéz” nyelvművelő
kör, és az Anyanyelvápolók Szövetsége tagjainak túlnyomó része is tanár és
diák. Sok anyanyelvi tábort is szerveznek, szintén tanár és diák résztvevőkkel:
többek között Balatonbogláron, Csongrádon, Győrben évente rendeznek nyelvművelő
tábort, de van vándortábor például a „Beszélni nehéz!”-körök vezetőinek, és
vannak anyanyelvi táborok a határontúli iskolásoknak és tanáraiknak is.
A fölsorolásból úgy tűnhet, hogy e szervezetek,
pályázatok, versenyek sok embert vonnak be aktívan a nyelvművelésbe. Valószínű
azonban, hogy nem így van: a szervezetek tagjai, a pályázatokban résztvevők, az
iskolai „anyanyelvi mozgalmak” aktivistái között jelentős átfedések vannak.[13]
A magyar nyelvművelésnek önálló folyóirata van: az évente
ötször megjelenő Édes Anyanyelvünk. A
lap nyelvművelő írásokat, rejtvényeket, hibás feliratok, apróhirdetések
fényképét, nyelvművelő híreket, esetleg olvasói leveleket közöl. Rendszeresen
jelennek meg hosszabb terjedelmű nyelvművelő írások a Magyar Nyelvőr, a Nyelvünk és
Kultúránk című folyóiratban és az Egyetemi
Fonetikai Füzetek című ELTE-kiadványban; időnként a Magyar Nyelv-ben és a Magyartanítás-ban.
Szintén rendszeresen közöl nyelvművelő cikkeket a Gyógyszerészet és az Élet és
Tudomány is. Bár az írott napisajtóban manapság talán kevesebb nyelvművelő
cikk jelenik meg, mint az 1989 előtti években (akkoriban a napilapokon kívül
pl. a Rádió- és Televízióújság is
közölt nyelvművelő írásokat), ma is vannak napilapok (pl. a Szabad Föld, a Népszava stb.), amelyek rendszeresen közölnek nyelvművelő cikkeket.
Az elektronikus médiában a közszolgálati csatornákon
foghatunk nyelvművelő műsorokat. A rádióban a legterjedelmesebb adás a hétfő
esténként a Kossuthon jelentkező Értsünk
szót! — ezt még egy rövid nyelvművelő műsor követi, a Tetten ért szavak vagy a Beszélni
nehéz!. Vasárnap reggelenként ugyanezen a csatornán hallható az Édes anyanyelvünk. A Magyar Televízió
1-es csatornáján kéthetente csütörtök délután látható a Szószóló című műsor (ezt vasárnap az M2-n megismétlik); a Duna
Televízióban hétfőtől csütörtökig esténként 5 percben a Hej, hej, helyes beszéd, szombaton és vasárnap délelőtt összevont
ismétléssel; szombat délelőtt sugározzák váltakozva a Nyelvőrző, a Nyelvédesanyánk
és a Csillagjel című műsorokat is.
Jóllehet az 1990-es évek derekán a nyelvművelő
konferenciák és beszámolók visszatérő
témája volt, hogy a nyelvművelés korábbi anyagi támogatása jelentősen
megcsappant, s a nyelvművelő fórumok száma is jócskán csökkent (vö. Eőry 1993:
454, Zimányi 1995, Fábián 1996: 388—389, 1997: 110—111), az összevetésből
kitűnik, hogy más országokhoz viszonyítva Magyarország valóságos
nyelvművelő-paradicsom. Annál is inkább, mert a nyelvművelés 1990-es évek első
felében megbillent biztos pozíciója az MTA említett stratégiai kutatási
programjának köszönhetően (pontosabban annak köszönhetően, hogy „a mai magyar
nyelvállapot feltárását” a nyelvműveléssel azonosították) újra stabillá vált az
Akadémián belül.
A hagyományos, a nyelvészet eredményeit elutasító magyar
nyelvművelés sikerrel nézett szembe azzal a kihívással is, amelyet nem az
anyagi gondok, hanem azok a törekvések jelentettek, amelyek a magyar
nyelvművelést a nyelvtervezésről szóló szakirodalom tanulságait fölhasználva
kísérelték meg átalakítani. Voltak, akik a „gyógyítás” megkezdése előtt
szükségesnek látták volna az adatgyűjtést (azaz valamiféle „diagnózis”
fölállítását, l. Tolcsvai Nagy 1989, Heltainé Nagy 1993, Eőry 1993, 1997),
mások azonban nem tekintik érvényesnek a szociolingvisztikai fölmérések adatait
(l. pl. Deme 1995, 1996, Balázs 2000),
még a reprezentatív fölmérésekét sem (pl. Kemény 1993, Wacha 1996). Voltak,
akik a nyelvművelés teljes reformját javasolták, azt hangsúlyozva, hogy
egységes ítéletek helyett figyelemmel kellene lenni a beszédhelyzetre, a beszélők
társadalmi hovatartozására, s arra is, hogy Magyarország határain belül,
egynyelvű helyzetben, vagy a határokon túl, kétnyelvű környezetben élnek-e
(Lanstyák 1993a, 1993b, Tolcsvai Nagy 1993, 1994, 1996a, 1996b). Ezeket a
javaslatokat, amelyek nem voltak egészen előzmény nélküliek a magyar
nyelvművelés történetében, hiszen lényegében Lőrincze Lajos (1980)
„emberközpontú nyelvművelésének” programját újították föl és egészítették ki,
nagyon határozottan utasították vissza (Deme 1993, 1994, 1995, Jakab 1993,
1994).[14]
A nyelvművelés társadalmi tekintélyét még ennyi veszély
sem fenyegette. A magyar nyelv hetének nyitóbeszédei arról tanúskodnak, hogy az
állami vezetők pártállástól függetlenül kötelességüknek érzik, hogy hitet
tegyenek a magyar nyelv pallérozásának és mederben tartásának fontossága
mellett. Hasonló, szenvedélyes vagy kevésbé szenvedélyes hitvallások gyakran
olvashatók írók, más (nem nyelvészként működő) tudományágak képviselőitől is.[15] Az aktív nyelvművelésben ugyan valószínűleg (a nyelvművelő szervezetek
taglétszámából következtethetően) az ország lakosságának, sőt az ország
értelmiségének is csak nagyon kis hányada vesz részt; a nyelvművelés
tekintélyét azonban azok az értelmiségiek sem igen kérdőjelezik meg, akik a
nevénél többet nem tudnak róla. Hat éve minden magyar szakos évfolyamot (évente
körülbelül 120 embert) megkérdezek arról, fontos-e a nyelvhelyesség, és eddig
alig néhány „nem” vagy „nem tudom” választ kaptam. Arra viszont eddig egyetlen
hallgató sem tudott válaszolni, hogy mi is az. A nyelvművelő műsorok közül,
akik egyáltalán ismernek ilyet, csaknem kizárólag az Álljunk meg egy szóra! címűt említik (nem tudván, hogy már nem
létezik), és az általuk ismert nyelvművelők között sokkal nagyobb gyakorisággal
szerepel Vágó István, mint az egyébként több rádió- és televízióműsorban is
szereplő Balázs Géza. Arra a kérdésre sem kaptam még igenlő választ a
hallgatóktól, hogy olvasnak-e nyelvművelő cikkeket. Ez azt mutatja, hogy a
nyelvművelés fontosságáról valószínűleg nem saját tapasztalataik alapján
győződtek meg, hanem egyszerű tanári közlések sugallatára.[16]
Arról egyelőre nincs adatunk, hogy hogyan viszonyulnak a
nyelvműveléshez azok, akik nem írnak a műsoroknak, nem járnak magyar szakra, s
nem szerepelnek a nyilvánosság előtt — akiket Andersson svéd vonatkozásban
„csöndes többség”-nek nevezett. A fölmérések szerint (vö. Pléh 1995) a magyar
mindenesetre erősen normatív beszélőközösségnek minősíthető. Erre utal, hogy
nagyon erősek a hiperkorrekciós tendenciák, azaz az emberek sokszor félnek kimondani
egy-egy nyelvi formát, ha az adott formával azonos alakú formákat társadalmi
megbélyegzés sújtja: formális helyzetekben nem merik használni a
„suksükölésgyanús” alakokat, akkor sem, ha fölszólító módot akarnának (pl. lássuk), inkább körülírást alkalmaznak
helyette; vagy a hová kérdésre
válaszoló határozókban is a -ban
ragot használják (pl. bementem az
épületben); stb. A félnek és a nem merik az előző mondatban szó szerint
értendő: a hiperkorrekció (vagy túlhelyesbítés) gyakorisága egyenesen arányos a
nyelvi bizonytalanság erősségével.
A megbélyegzett nyelvi formák a nyelv bármelyik
alrendszeréből származhatnak: lehetnek hangtaniak (pl. az -l, -r törlése szóvégen;
diftongusok ejtése stb.), alaktaniak (pl. a -nák változat használata egyes szám első személyben), mondattaniak
(pl. a természetesen hogy-féle
szerkezetek használata), szövegtaniak (többnyire az élőbeszédre jellemző
sajátosságokat kifogásolják), pragmatikaiak (pl. a mondatkezdő Hát... használata). A megbélyegzés
sokféle módon történhet. A nemtetsző alakot nevezhetik „műveletlen”-nek,
„parasztos”-nak, „csúnyá”-nak, „fölösleges”-nek, „illogikus”-nak,
„nemlétező”-nek, „nem magyaros”-nak, „idegen”-nek, „nemkívánatos”-nak,
„keverék”-nek stb. A nyelvművelés alapelvei és velük együtt a leggyakoribb hiba-minősítések
is korszakonként változnak; a nyelvművelés alapelvei az adott korban uralkodó
politikai ideológiától függenek, ez befolyásolja, hogy mikor mit tartanak a
nyelvre leselkedő legnagyobb veszélynek (részletesen l. Sándor 2001).
A magyar nyelvművelés társadalmi tekintélyének
fenntartásában valószínűleg nagy szerepet játszik az, hogy a hivatásos
nyelvművelők írásai közül nem egy retorikai remekműnek tekinthető (vö. Bujdosó
2000); s még inkább az, hogy a nyelvművelő írások előszeretettel használnak metaforákat.
A leggyakrabban használt metaforák a kert,
a betegség — mindekettőt „ápolni”
kell — és a háború. A betegséggel
való példálózgatás (a nyelv testét fekélyek borítják, koleraként pusztít benne
egy-egy új jelenség stb.) mindenképpen ijesztő gondolatokat és veszélyérzetet
kelt, s jóllehet a kert metafora
lehetne éppen az ültetéssel, nemesítéssel, öntözéssel, a sokszínűségben való
gyönyörködéssel kapcsolatos is, figyelemre érdemes, hogy a nyelvet „őrei” soha
nem virághoz vagy a természethez, hanem mindig gyomosodó, elvaduló,
fattyúhajtásokkal teli kerthez hasonlítják. A nyelvművelő ezekben a
metaforákban az elvadulást, illetve a kór elhatalmasodását megakadályozó
kertész, illetve orvos. Nagyon kedvelt a meglehetősen erőteljes „háború”
metafora is: a nyelvet veszélyek fenyegetik, nemcsak gyomok és kórok, hanem
idegen, a létére törő támadók, ellenség formájában is. Az ellenség lehet
egy-egy jelenség, amely ellen „küzdeni, harcolni” kell, de lehet az is, aki a
kifogásolt formákkal él, tehát maguk a nyelvhasználók. A magyar nyelvművelő
irodalom szinte tobzódik a háború körébe tartozó metaforákban — a nyelvművelés
csata, harc, küzdelem, hadviselés, háború, portya; a nyelvművelő őr, baka; a
nyelvművelő lap könnyűlovasság stb. Az 1930-as években népszerű volt a szemét, szenny (és ezekhez kapcsolódva
a tisztítás, söprés, nagytakarítás) metafora — ez manapság nyelvi környezetszennyezés-ként kezd
újra divatba jönni. A nyelvművelők időnként a folyószabályozó mérnök
tevékenységéhez hasonlítják saját munkálkodásukat („megfelelő mederben” akarják
tartani a nyelv változásait), újabban előfordul, hogy a világítótorony veszélyt
jelző őréhez vagy a katasztrófát előre jelezni képes szeizmográfhoz tartják
magukat hasonlatosnak.[17] A metaforák ereje abban áll, hogy észrevétlenül terjesztik ki az egyik
jelenség tulajdonságait egy másikra: miután
az emberek a nyelvet veszélyes idegen támadók célpontják, gyomos kertnek,
súlyos betegnek, zátonyok közt vergődő hajónak, a nyelvi változásokat pedig
pusztító földrengésnek képzelik el,
már nem kérdőjelezik meg, hogy háborúra és hadvezérre, gyomirtásra és
kertészre, gyógyításra és orvosra, világítótoronyra és szeizmográfra van
szükség. Azt a kérdést szinte soha nem teszik föl, hogy miért volna a nyelv gazos, beteg stb.
Sok ember szemében teszi megkérdőjelezhetetlenné a
nyelvművelés létjogosultságát az is, hogy a nyelv művelését, a „nyelvi
igényességre” törekvést nagyon szorosan összekapcsolják a nemzettudattal. A
magyar kultúrában szintén a 18. század végén, a 19. század elején vált a nemzeti
nyelv a nemzeti identitás egyik legfontosabb összetevőjévé; a 19. század utolsó
évtizedeiben azonban a „beszéljünk magyarul” jelszava jelentősen megváltozott —
az új követelmény a „helyesen beszéljünk magyarul” lett. Az a gondolat, hogy
„az anyanyelv nemzeti létünk föltétele és biztosítéka” mára az egyetlen
helyesnek elfogadott nyelvváltozat (a sztenderd magyar) tekintélyét biztosító
érvvé vált, azonosítva a magyar nyelvet, sőt minden magyar anyanyelvét ezzel az
egyetlen magyar nyelvváltozattal.
Tanulságok
Noha a kutatócsoport voltaképpen csak előkészített egy nemzetközi kutatást,
már az előkészítő munka során összegyűjtött ismeretekből is megfogalmazható az
előíró szemlélet néhány figyelemre érdemes sajátossága.
Az egyik tanulság az, hogy a népi nyelvészeti (azaz nem képzett nyelvészek
által megfogalmazott) vélekedések nagyon hasonlítanak egymásra azokban a
kultúrákban, amelyekben az a nézet vált általánossá, hogy a nemzet
szempontjából egyetlen központi sztenderd változat jelenti az üdvösséget. Hasonlóak
a félelmek, és mint a görög példa mutatja, hasonlóak a metaforák is.
Egy másik tanulság, hogy a nyelvészek nemcsak az angolszász világban
tartják munkájukra nézve kötelezőnek a leíró szemléletet az előíróval szemben.
A nyelvész és a nyelvművelő tevékenységét Magyarországon nagyon szorosan
összetartozónak gondolják az emberek; Svédországban valamivel jobban szétválik
a kettő; Görögországban nem nyelvészek végzik a nyelvművelést — Norvégiában
pedig nemcsak a nyelvészek, hanem a nem-nyelvészek is abszurdnak tartanák a
nyelvművelő tevékenységet.
További, örvendetes hír, hogy az erős nyelvi normativizmus akár egy-két
évtized alatt is enyhülhet. A hivatalos svéd nyelvművelő tevékenység ugyan nem
olyan régen még a magyarhoz hasonlóan rigorózus volt, ma viszont sokkal inkább
ismeretterjesztő és tanácsadó, mintsem előíró. Olyasmi, mint amilyen a magyar
nyelvművelés lehetett volna, ha Lőrincze Lajos szemléletét nem tartotta volna a
magyar nyelvművelők többsége „túlzottan liberálisnak”, s nemcsak hivatkoztak
volna rá, hanem gyakorlatát is követték volna (vö. Sándor 2001: 195—199; és
Sándor 2000). Tanulság az is, hogy ha a hivatalos nyelvművelés arra hivatkozik,
hogy „de az emberek igénylik a szigorúságot”, akkor nem várhatók változások a
nyelvi diszkriminációt illetően. A svéd példa azt mutatja, hogy a nyelvészeknek
és a tanácsadó, ismeretterjesztő nyelvművelőknek erőfeszítéseket kell tenniük
azért, hogy a normativizmus erőssége csökkenjen, s még így is időbe telik, míg
a korábban erős normativizmushoz szoktatott közvélekedés elfogadóbbá válik.
A norvég példa pedig azt mutatja, hogy ennek érdekében nemcsak a
nyelvészeknek kell erőfeszítéseket tenniük, hanem az államnak. A „norvég csoda”
nem kis részben annak köszönheti létét, hogy az utóbbi két évszázad norvég történelme során a nyelvvel
kapcsolatos döntések mindig a helyi értékek tisztelete, és sohasem a
központosítás érdekében fogantak. A kezdőlépés megtételét a rendkívül
szerencsés történelmi körülmények segítették ugyan, hiszen a nemzeti érzés a
helyi nyelvváltozatokhoz kötődött, s nem a dánhoz közelálló sztenderdhez — a
további lépések megtétele viszont az egyre tudatosabb, a nyelvi türelmet
megvalósító nyelvpolitikának köszönhető, amely mindvégig az emberek által
beszélt változatokat támogatta a sztenderd tekintélyének rovására.
A nyelvi türelem megvalósításával Norvégia példát szolgáltat arra, hogy egy
nyelv akkor is fennmarad, ha nem akarnak mindenáron központi normát erőltetni
mindenkire — a sokféleség, a nyelvváltozatok egyenrangúsága sem nemzeti
szétesést, sem kulturális lepusztulást, sem megértési nehézségeket, sem
gazdasági csődöt nem okoz. Sokkal inkább azt, hogy az emberek jól és
biztonságban érzik magukat saját bőrükben, anélkül, hogy föl kellene adni
elsődlegesen kialakult identitásukat és kultúrájukat. Ez minket arra int, hogy
a helyi autonómiák szövetsége nyelvi értelemben sem utópia, ráadásul jól
működik; s arra biztat, hogy a lassan anakronisztikussá vált nemzetállami
eszmék bűvköréből kiszabadulva (vö. Korridor csoport 2001) nyelvileg is
„Magyarországi Egyesült Államok” legyünk. Peter Trudgill említi (1996: 9), hogy
Európa három leggazdagabb országa, Luxemburg, Svájc és Norvégia történetesen
Európa három leginkább dialektusokban beszélő országa is: Luxemburgban tudnak
ugyan németül és franciául, de anyanyelvük a luxemburgi német; Svájcban a
lakosság többsége szintén dialektust beszél, a német anyanyelvűek csaknem
minden helyzetben; Norvégia pedig, mint föntebb láttuk, a legtoleránsabb ebből
a szempontból, nekünk alig elképzelhető nyelvi paradicsom. Trudgill ugyan
túlzásnak tartaná az említett országok jólétét egyedül a nyelvi türelemből
származtatni, azt is írja viszont, hogy „ne becsüljük alá az elidegenedésnek
azt a mértékét sem, amely azokban a helyzetekben áll elő, amikor az emberektől
megtagadják annak méltóságát, hogy beszédük alapnyelvi formája is tekintéllyel
bírjon. Ugyanígy nem szabad alábecsülnünk azokat az előnyüket sem, amelyek
abból származnak, hogy az ország lakossága folyékonyan fejezheti ki magát saját
alapnyelvi változatán, anélkül, hogy állandóan arra kellene figyelnie, vajon
‘helyesen’ beszél-e vagy sem.” Erkölcsi szempontból kötelező, emberi jogi
szempontból kívánatos, de talán még gazdasági szempontból is érdemes volna
kipróbálni, igaza van-e. Veszíteni nemigen veszíthetünk rajta.
Hivatkozások
A. Jászó Anna. 19??. A magyar nyelv
könyve. Budapest: Tankönyvkiadó.
Andersson, Lars-Gunnar. 2000. Language
cultivation in Sweden. In: Sándor K. (szerk.), Issues on Language Cultivation, 85—98.
Andersson, Lars-Gunnar és Peter Trudgill. 1990. Bad Language. London: Penguin.
Balázs Géza. 1999. A magyar nyelvművelés állapota. Tudománypolitikai
áttekintés, javaslatok. Válaszok. Magyar
Nyelvőr 123, 11—27.
Balázs Géza és Grétsy László szerk. 2000. Anyanyelvünkről anyanyelvünkért. Budapest: a Magyar Kulturális
Örökség Minisztériuma.
Bauer, Laurie és Peter Trudgill (szerk.). 1998. Language Myths. London: Penguin.
Dányi Hajnalka. 2000. Fegyverbe!
Strukturális metaforák a nyelvművelő irodalomban. Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián,
Szeged, 2000. november 2.
Deme László. 1998/99. Anyanyelvi mozgalmaink és morális hozamuk. Magyar Nyelvőr 122, 261—269, 390—399;
123, 1—8.
Deme László. 1999. Az anyanyelvészet fogalma és társadalmi feladatai. In:
Glatz F. (szerk.), A magyar nyelv az
informatika korában, 49—56. Budapest: MTA.
Eőry Vilma. 1993. A nyelvművelés új feladairól. Magyar Nyelvőr 117, 453—455.
Fábián Pál. 1984. Nyelvművelésünk
évszázadai. Budapest: Gondolat.
Fábián Pál. 1996. Hozzászólás a „Nyelvi tervezés, nyelvi politika” vitában.
Magyar Nyelvőr 120, 380, 385,
388—389, 398, 401, 402.
Fábián Pál. 1997. Hozzászólás a „Van-e szükség Magyarországon anyanyelvi
törvényre?” vitában. Magyar Nyelvőr
121, 104, 109—111, 112—113, 118, 120.
Ferguson, Charles A. 1959. Diglossia. Word
15, 325—340.
Ferguson, Charles A. 1975. Diglosszia. In: Pap M. és Szépe Gy. (szerk.), Társadalom és nyelv, 291—317. Budapest:
Gondolat.
Glatz Ferenc. 1997. Anyanyelvünk az informatika korában. Nyelvünk és Kultúránk 100, 18—24.
Glatz Ferenc szerk. 1999. A magyar
nyelv az informatika korában. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.
Graf Rezső. 1993. A nyelvművelés lehetőségei a jövő gimnáziumában. Magyar Nyelvőr 117, 462—464.
Grétsy László. 1997. Nyelvművelés. In: Sipos Lajos (főszerk.), Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és
irodalom, 140—144. Budapest: Dunakanyar 2000.
Győri Zsófia. Hogyan tanítsunk diszkriminálni, avagy az anyanyelvi nevelésről.
Előadás a Nyelv és hatalom c.
konferencián. Szeged, 2000. november 2.
Horváth Tibor. 1993. Hozzászólás. Magyar
Nyelvőr 117, 464.
Jahr, Ernst Håkon. 2000. On the use of dialects in Norway. In: Sándor
(szerk.), Issues on Language Cultivation,
75—84. Szeged: JGyF Kiadó.
Jahr, Ernst Håkon szerk. 1993. Language
conflict and language planning. Berlin: Mouton de Gruyter.
Janicki, Karol. 1999. Against Essentialism:
Toward Language Awareness. Lincom Europa.
Kontra Miklós. 1994. Milyen hatása van a mai magyar nyelvművelésnek? Magyar Nyelv 90, 333—345.
Kontra Miklós. 1999. Közérdekű
nyelvészet. Budapest: Osiris.
Kontra Miklós. 2000. Language cultivation in Hungary: an Overview. In:
Sándor K. (szerk.), Issues on Language
Cultivation, 35—41. Szeged: JGyF Kiadó.
Kontra, Miklós et al. szerk. 1998. Language:
A Right and a Resource. Budapest: CEU Press.
Korridor csoport 2001. Magyarországi
Egyesült Államok? Budapest: Helikon.
Lanstyák István. 1993a. Álom és valóság között. Gondolatok nyelvünk
egységéről. Irodalmi Szemle 1993/3,
58—69; 1993/4, 64—74.
Lanstyák István. 1993b. Nyelvművelésünk vétségei és kétségei. Irodalmi Szemle 1993/3, 58—69; 1993/4,
64—74.
Nyelvművelő kézikönyv 1—2. kötet. 1980/1985. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Omdal, Helge. 2000. Changes in the linguistic climate in Norway? In: Sándor
K. (szerk.), Issues on Language
Cultivation, 63—74. Szeged: JGyF Kiadó.
Pap Mária és Pléh Csaba. 1972a. A szociális helyzet és a beszéd
összefüggései az iskoláskor kezdetén. Valóság
15/2, 52—58.
Pap Mária és Pléh Csaba. 1972b. Nyelvhasználat és társadalmi helyzet. Szociológia 1, 211—234.
Pléh Csaba. 1995. On the dynamics of stigmatization and hypercorrection in
a normatively oriented language community. International
Journal of the Sociology of Language 111, 31—45.
Sándor Klára. 2000. „... ki nem nyelvész, én vagy te?” Előadás a Nyelv és hatalom c. konferencián.
Szeged, 2000. november 2.
Sándor Klára. 2001. Nyelvművelés és ideológia. In: Sándor K. (szerk.), Nyelv,
jog, oktatás, 153—216. Szeged: JGyF Kiadó.
Sándor Klára. Megjelenőben/a. „A nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó
bástyája”: az emberek nyelvhasználata. Replika.
Sándor Klára. Megjelenőben/b. Nyelvtervezés, nyelvpolitika. nyelvművelés.
In: Kiefer F. (szerk.), A magyar nyelv
enciklopédiája. Budapest: Corvina.
Sándor Klára. Megjelenőben/c. Ki hogyan javít?
Sándor Klára szerk. 2000. Issues on
Language Cultivation. Szeged: JGyF Kiadó.
Sándor Klára szerk. 2001. Nyelv, jog,
oktatás, Szeged: JGyF Kiadó.
Sándor Klára, Pléh Csaba és Juliet Langman. 1998. Egy magyarországi
„ügynökvizsgálat” tanulságai. Valóság
1998/8, 27—40.
Sifianou, Maria. 2001. Language cultivation in Greece? In: Sándor (szerk.),
Issues on Language Cultivation,
11—34.
Sinkovics Balázs. 2000. Mit tehet a sejt? A nyelvművelés mint mozgalom.
Előadás a Nyelv és hatalom c.
konferencián. Szeged, 2000. november 2.
Skutnabb-Kangas, Tove. 1997. Nyelv,
oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány.
Tolcsvai Nagy Gábor. 1989. A nyelvművelés esélyei. Valóság 1989/10, 95—103.
Tolcsvai Nagy Gábor. 1994. Nyelvárulás és nyelvmentés: kánon vagy
diskurzus? Irodalmi Szemle 1994/9,
73—85.
Tolcsvai Nagy Gábor. 1996. Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi
tervezésben. Magyar Nyelvőr 120,
237—249.
Tolcsvai Nagy Gábor. 1996. Irányok és lehetőségek a Kárpát-medencei magyar
nyelvi tervezésben. Irodalmi Szemle
1996/6—8, 124—131.
Tolcsvai Nagy Gábor. 1996c. A Nyelvművelő kézikönyv nyelvi
rétegződésmodellje. In: Csernicskó I. és Váradi T. (szerk.), Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat,
85—90. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.
Trudgill, Peter. 1975. Accent,
Dialect and the School. London: Edward Arnold.
Trudgill, Peter. 1996. Az olvasókönyvek és a nyelvészeti ideológia —
szociolingvisztikai nézőpontból. In: Csernicskó I. és Váradi T. (szerk.), Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat,
1—10. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.
Varga Veronika. 2001. Szolgálnak és
védenek? Nyelvi értékítéletek az iskolában. Szeged: szakdolgozat (SzTE
JGyTFK, Magyar Nyelvi Tanszék).
Zimányi Árpád. 1995. Anyanyelvünk a tömegtájékoztató eszközökben. Magyar Nyelvőr 119, 206—208.
*Ez az írás a Socrates Comenius-2 programja (57138-CP-1-98-1-HU-COMENIUS-C2) támogatásával készült.
[1]A csoport csaknem minden tagja a nyelvi diszkrimináció és az előíró nyelvszemlélet témakörének nemzetközileg elismert kutatója. Trudgill, a világ egyik legismertebb szociolingvistája, számos a témával foglalkozó cikket, és több könyvet publikált (Trudgill 1975, Bauer és Trudgill 1998), az egyiket Anderssonnal közösen (1990); Janicki az esszencialista nyelvszemléletről írt kitűnő könyvet (1999); Jahr több tanulmány mellett a nyelvtervezésről szerkesztett kötetet (1993); Kontra szintén számos tanulmányt publikált a nyelvi diszkriminációról és a nyelvi emberi jogokról (egy részük összegyűjtve: 1999); az utóbbi témáról egy kötetet társ-szerkesztője (Kontra et al. 1998); Pléh a magyarországi nyelvi normativizmus erősségéről és a normatudat iskolai kialakulásáról publikált írásokat (1995 és 1972a és 1972b, az utóbbi kettő társszerzője Pap Mária); valamint a nemsztenderd beszélőkkel szemben megnyilvánuló nyelvi attitűdöket vizsgálta Juliet Langmannal Sándor Klárával (1998). Az előíró nyelvszemlélettel foglalkozik a Sándor (2001) által szerkesztett kötet több tanulmánya is.
[2]A fönti három bekezdés Trudgill 1996-os munkája alapján készült; a Görögországra vonatkozó alábbi megjegyzések pedig Maria Sifianou (2000) írása alapján.
[3]A norvég helyzet bemutatása Omdal (2000), Jahr (2000) és Trudgill (1996) alapján készült.
[4]Bidialektalizmus-nak nevezik, ha a beszélők ugyanannak a nyelvnek két változatát használják a különböző beszédfunkciókban, s a helyzetnek megfelelően váltanak közöttük. (A két változat közül az egyik többnyire a sztenderd, a másik egy nemsztenderd változat.)
[5]A Svédországról szóló rész Andersson (2000) alapján készült.
[6]A magyar nyelvművelésről természetesen jóval több adathoz férhet hozzá a magyar olvasó, mint a másik három országot illetően, ezért itt csak arról lesz szó, ami az összehasonlító elemzés szempontjából fontos. A magyar nyelvművelés belső története Fábián Pál (1984) könyvéből ismerhető meg; önmeghatározásukról l. a Nyelvművelő kézikönyv nyelvművelés címszavát, valamint az 1992-ben, illetve az 1995-ben tartott nyelvművelő konferenciák anyagát (megjelentek a Magyar Nyelvőr 1993-as, illetve 1996-os évfolyamában); önértékelésükről l. Grétsy 1997; jelenlegi programjaikról Deme 1999 és Balázs 1999; a magyar nyelvművelés problémáiról Tolcsvai Nagy 1989; a megreformálására tett javaslatokról Lanstyák 1993a, 1993b, Tolcsvai Nagy 1994, 1996a, 1996b. A nyelvművelés csekély hatékonyságáról l. Kontra 1994, a politikai ideológiával való összefonódásáról l. Sándor 2001, nyelvpolitikai beállítottságáról és a nyelvtervezéshez való viszonyáról l. Sándor megjelenőben/b.
[7]A nyelvművelés tekintélyének további okairól l. Sándor megjelenőben/a.
[8]Az intézményi rendszer bemutatásához fölhasználtam Kontra (2000) írását is.
[9]L. Glatz szerk. 1999; a kötet előszavában a konferencia címeként Tudomány és magyar nyelv jelent meg; a meghívókon és az Akadémia internetes oldalain a fönti cím szerepel.
[10]A Kézikönyv kategóriarendszeréről l. Tolcsvai Nagy 1996c.
[11]A Szövetségre vonatkozó ismeretek Grétsy 1997-ben és Deme 1998/99-ben megjelent írásaiból, valamint az Édes Anyanyelvünk c. lap híradásaiból származnak.
[12]Ez nem azonos a Kazinczy-versennyel, eltérően attól, ahogy Balázs (1999: 24) fölsorolásában szerepel.
[13]Az „anyanyelvi mozgalmak”-ról l. Deme 1998/99; a nyelvművelés mozgalmi jellegéről l. Sinkovics 2000.
[14]Vö. még Tolcsvai Nagy megújító javaslatainak vitáját és a szerző hozzászólását a vitához, Magyar Nyelvőr 1996/4; az itt idézett írások többsége megtalálható a Kontra és Saly által szerkesztett, 1998-ban kiadott kötetben is.
[15]L. pl. Horváth Tibor (1993: 464; a műszaki tudományok doktora, a Magyar Nyelvi Bizottság tagja) fölszólalását az 1992-es nyelvművelő konferencián: „Taníthatunk mi, amit akarunk, ha azt nem érjük el, hogy jól, szépen magyarul beszélni érték legyen, és szégyen legyen rosszul beszélni. Ha ezt nem értük el, akkor nem értünk el semmit”; vagy l. Glatz Ferencnek, az MTA elnökének az 1997-ben az Írószövetségben rendezett konferencián elhangzott szavait (1997: 23): „Nyugaton elképzelhetetlen, hogy megválasszanak közfunkcióra olyan akadémikusokat vagy olyan egyetemi tisztviselőket, akik -nák, -nék-kel, netán -suk, -sük-kel beszélnek, és akik egyszerűen képtelenek magukat pontosan vagy megközelítően pontosan megfogalmazott magyar mondatokban kifejezni. Hadd jegyezzem meg ezt is: öregedő tanárként az a véleményem, hogy aki nem tud pontosan fogalmazni, annak nincs rend a fejében.” [Az első idézett mondat talán azt jelenti, hogy Nyugat-Európában és Észak-Amerikában nem választanak meg sem közfunkcióra, sem akadémikusnak, sem egyetemi tisztségek betöltésére olyanokat, akik a nákolásnak vagy a suksükölésnek megfelelő súlyú „hibákat” követnek el. Esetleg azt is jelentheti a mondat, hogy akadémikusnak és egyetemi tisztségek viselőinek megválasztják ugyan őket, de egyéb közfunkciókra már nem.]
[16]Egy 1998/99-ben végzett fölmérés adatairól részletesebben l. Sándor megjelenőben/c.
[17]Az 1990-es évek magyar nyelvművelő irodalmának metaforahasználatáról részletesen l. Dányi 2000.