Válaszúton a kisebbségek Európája

Népszabadság 1994. szeptember 17.

Lehetséges, hogy még a szavaknak és a fogalmaknak is más a keleti vagy kelet-közép-európai jelentésük, mint a nyugati? Hogy mást társít ezekhez a keleti és mást a nyugati képzelet? Mert ha azt mondom, Európa e viszályoktól és gazdasági vergődésektől átitatott térségében, hogy "nemzeti kisebbség", "töredék etnikum", akkor itt már szinte szinonimaként ugrik be a diszkrimináció, az elnyomás, az erőszakos asszimiláció, az etnikai tisztogatás, sőt a népirtás fogalma. Mindez egy angol könyv, Ernest Barker: Nagy-Britannia és a brit nép című munkájának olvastán ötlik eszembe.

"A nemzet, amelynek angol az anyanyelve, valamivel több mint “angol“. “Brit“ ez a nemzet, amely az Egyesült Királyság (Nagy-Britannia és Észak-Írország) területén él, nemcsak Anglia nemzete, hanem Skótország, Wales és Észak-Írország, más szóval Ulster nemzete is. A brit nemzetet méltán nevezik soknemzetiségű nemzetnek." "Soknemzetiségű nemzet?" A mi fülünknek ez meglehetősen különösen hangzik. Mifelénk szinte minden ország soknemzetiségű ország, de a nemzet fogalomba errefelé az "államalkotó" nemzet tartozik. A többi legfeljebb nemzeti kisebbségnek, etnikumnak minősül. A négy nemzetből álló Nagy-Britannia azonban nem a kontinentális ismérvek szerinti különálló nemzetnek tekinti magát.

A mi fogalmaink szerint az angol, skót, ír együttélés közelebb áll az önálló régiók fogalmához, mint az önálló nemzetéhez. Igaz, például Wales középületein az Union Jack mellett ott van a walesi zászló, a walesi polgár pedig nem angolnak, hanem welshnek mondja magát, de a walesi gael nyelvet ma már kevesen beszélik. A walesi nyelv legfeljebb a bányák, üzemek, futballpályák nyelve, ahogyan az írek közül is kevesen beszélik a kelta eredetű ír-gael nyelvet. Annak ellenére is, hogy a Welsh Language Act. törvény 1967-ben a walesiek számára a helyi nyelvet egyenjogúsította az angollal.

Kisebb a presztízs

A nemzeti és nemzetiségi problémák sokrétűségére azonban csak egy példa a briteké az európai palettán, s a huszonhat éve tartó (most talán a megoldás reményét keltő) észak-írországi terrorháborúskodás mutatja, milyen szélsőséges határok között mozog ez Nyugat-Európában is. Az 1992-ben, az olaszországi Aosta-völgyben a kérdésről tartott nemzetközi kollokvium elnöke, André-Louis Sanguin előadásában ezt a skálát a kisebbségi törekvések fokozatai szerint jelölte meg. Az első fokozat ezen az elismerés, majd befogadás és részvétel az egyenjogúság alapján. S ha ez nem történik meg, a további fokozatok a szeparáció, az autonómia, majd a teljes függetlenség irányába fejlődnek. E fokozatok a nyugat-európai kisebbségek körében országonként változóan, de fel ismerhetően léteznek. Az elzásziak, a svájci és észak-olaszországi rétorománok vagy ladinok, a hollandiai frízek például még csak elismertetésüket kívánják, de a skála másik végén levő baszk vagy korzikai nacionalisták szélső szárnya már a függetlenség fegyveres kikényszerítését akarja. A különböző helyzetek csaknem összehasonlíthatatlanok, mert azokat az illető ország gazdasági, társadalmi és politikai fejlődésének különbözősége motiválja. Egészen a XIX. századig a kisebbség fogalma nem a jogokból kizárt etnikai kisebbséget jelentette, hanem a vallási kisebbségeket. A népszuverenitás elve valójában a francia forradalom idején, az 1789-es Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatával jelent meg, mint a nemzeti államok alapelve. A népek önrendelkezési joga pedig az első világháborút követő békeszerződések vitáiban.

A kisebbségi létnek talán a pszichológiája az, ami leírható közös vonásokkal. Az etnikai kisebbség legtöbb helyen a társadalom kisebb presztízst élvező csoportja. Olyan kulturális (esetleg fizikai) vonásai vannak, amelyeket a társadalom domináns csoportja leértékel. A kisebbségi státus öröklődik az egymást követő generációk számára.

Az egy tömbben élő etnikumok viszonylag zárt közösséget alkotnak, szándékosan vagy hagyományparancsaik szerint egymás között házasodnak. Sorsuk, helyzetük alakulása nagy mértékben függ az illető ország, társadalom demokratikus berendezkedésétől. Megfigyelhető, hogy Nyugat-Európa azon országaiban, ahol az elmúlt évtizedekben gyors és nagyarányú gazdasági fejlődés, modernizálódás ment végbe, az integrálódás is viszonylag simán, nagyobb zökkenők, konfliktusok nélkül történt. Ahol a nemzetiségi régiók fejlődése elmaradt vagy éppen leszakadt, ott a "másodrendűségi" érzés, a gazdasági és kulturális hátrányok, a nyelvi-identitási problémák is hangsúlyozottabbak. Belfast katolikus gettóit kimutathatóan jobban sújtja a munkanélküliség, a gazdasági pangás, mint az "integrált" unionista övezeteket, s még nagyobb a különbség Anglia központi körzeteitől. A belgiumi vallon régió részint elavult ipari (szén- és acélipar) települései hátrányosabb helyzetben vannak, mint az élénk és gyorsan fejlődő gazdaságú flamand területek. Az évszázados német­francia háborúskodások és nacionalista összecsapások régi színhelyén, a rendkívül dinamikus gazdaságú Elzászban ma már nincs reális tere semmiféle autonomista-szeparatista nacionalizmusnak. Ezzel szemben a mintegy 15 százalékos munkanélküliségtől, elvándorlástól, tőkehiánytól szenvedő Korzika fortyogó tűzfészek maradt napjainkban is.

Érték a többnyelvűség

Ha a nyugat-európai kisebbségi problémákat általában jellemezni akarnánk, akkor azt mondhatnánk, hogy azok ma már jórészt regionális- területfejlesztési és nyelvi-kulturális kérdésekben jelennek meg. Sanguin előbb idézett skáláját tekintve, a fokozatok az elismertetés, a részvétel, az alkotmányos jogok biztosításának követelése szintjén maradnak. Sok függ természetesen az adott ország kormányának az etnikai kérdésekben tanúsított érzékenységétől és empátiájától is. Nagyvonalú és demokratikus a közismert finn példa a kétnyelvűség terén. A lakosság mintegy 6 százalékát kitevő háromszázezres svéd népességet nem kulturális kisebbségnek tekintik, hanem "államalapító társnak", és az 1922. évi nyelvtörvény garantálja, hogy a svéd nyelvet a közhivatalokban, bíróságokon, a svéd lakosú Aland kerületben éppen úgy használhatják, mint a finnt.

A territoriális nyelvi szuverenitás jellemzi a belga és a svájci gyakorlatot is. Belgium, mint önálló királyság csak 1830 óta létezik, de Nagy Károly óta uralták már germánok, frankok, szászok, frízek, burgundiak, spanyolok, osztrákok, franciák, s csatolták már Németalföldhöz is. Etnikumainak elhelyezkedései szerint 1970-ben az országot nyelvi szempontból három régióra osztották: egy francia nyelvűre, egy flamand és egy német nyelvűre. A lakosság mintegy 55 százaléka a flamandot beszéli, 33 százaléka vallon-francia nyelvű és van egy kis német nyelvű szektor. Ezt a felosztást egy sajátos "nyelvi háború" előzte meg, és a határmegvonások mentén vegyes nyelvű enklávék jöttek létre. Vegyes nyelvű maradt a főváros, Brüsszel is. Települések egyesültek vagy váltak szét nyelvi okokból a helyi önkormányzatok döntése szerint. A nyelvi tarkaság mégsem vezetett se súlyosabb összecsapásokhoz, se felbomláshoz, mert mindez a tolerancia, a kölcsönös elismerés, a helyi lakosság demokratikus döntései alapján ment végbe. Ez persze nem jelenti azt, hogy viták, viszályok, konfliktusok nem léteznek akár területfejlesztés-beruházás, akár iskolák ügyében, különösen a parlamenti választások előtt, amikor a flamand­ vallon erőviszonyok újabb politikai próbája következik. A belga gazdaság és kommunikáció magas fokú integrációja, beágyazottsága az Európai Unió vérkeringésébe a jelenlegi életszínvonalon értelmetlenné teszi a nagyobb konfliktusok keresését és a kelet-európai típusú nacionalizmust. Sőt, az emberek azt is belátják, hogy a kölcsönös függőség mai szintjén a két- vagy többnyelvűség hallatlan szerencse a nemzetközi versengésben, a munkát és beruházást hozó tőke megtelepítésében, és ez önmagában is az ország értékei közé tartozik.

Bizonyos értelemben hasonló mondható Elzászról is. A sok szenvedés, amit a korábbi nacionalista gyűlölködés okozott, bölccsé és toleránssá tette az ottani embereket. Noha az elzászi nyelv vagy dialektus már a hochdeutsch előtt létezett (ez utóbbi keletkezését 1526-tól, a Luther-fordítású Biblia megjelenésétől számítják), szomorúan, de tudomásul veszik, hogy az elzászi nyelv (vagy dialektus) visszahúzódott. A negyven éven felüliek 80 százaléka még beszéli ugyan, vagy érti, de a huszonöt éven aluliaknak már csak 20 százaléka.

Az irodalmi és a hivatalos nyelv a francia, sőt a köznapi és munkahelyi nyelv is az. Viszont az elzászi a németre konvertálható, hiszen az elzászi dialektusnak német alapváza van. Ezt a régió ki is aknázza, és példásan együttműködik a Rajnán túli német gazdasággal. Naponta hatvanezer ember megy át a határon dolgozni német és svájci vállalatokhoz, ahol szorgalmuk, nyelvi és szaktudásuk miatt keresett munkaerők. Természetesen ez csak az utóbbi 20-25 évben alakult így. Franciaországban ­ noha a liberális szabadságjogok klasszikus hazája ­ nyelvi-kulturális tekintetben elég merev magatartás érvényesül. A legkorábban központosított nemzeti állammá alakult Franciaországban például hét különböző etnikum él (a bevándoroltakat nem számítva). A németen kívül van holland, korzikai, okszitán, katalán, baszk, breton kisebbségi nyelv és etnikum, de ugyanakkor Franciaország zárva maradt az etnikai kisebbségek kulturális jogainak törvényi védelme előtt. Ez a nagy liberális hagyományokkal és szabadságjogokkal rendelkező ország egyetlen állama Nyugat-Európának, amely nem írta alá a kisebbségi nyelvek védelméről szóló nemzetközi okmányt, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartáját, mert az ellenkezik az 1992-ben módosított alkotmány azon tételével, amely szerint: "A Köztársaság nyelve a francia." Ez nem azt jelenti, hogy a kisebbségek nem használhatják szabadon a nyelvüket.

Számos helyi rádió és tv-állomás is ad műsort számukra. De a hivatalokban, a bíróság előtt, a műszaki és tudományos életben, a közoktatásban gyakorlatilag nem boldogulhatnak vele. A francia az angolhoz és a némethez hasonlóan roppant erős és nagy kultúrát, történelmi szerepet hordozó nyelv. Kiszorító ereje önmagában is érvényesülne. A korai államszerveződés a centralizált bürokráciájával még rátett erre egy bizonyos nacionalizmussal. Megvetése és lebecsülése a belső etnikumok nyelve iránt legjobban a patois szóban jelenik meg. A patois egyaránt jelent tájnyelvet, zsargont, kisebbségi nyelvet lefokozó értelemben.

A patois e szemszögből magán viseli a kulturálatlanság, a szociális alsóbbrendűség jegyeit. A század elején még mindenki beszélte a provanszált a délfrancia falvakban. Ma már legfeljebb belső családi érintkezés nyelve. A breton, az okszitán még az sem. A nyugat-európai etnikai mozgalmak tekintélyes része ma már nem nacionalista mozgalom, hanem elkésett nyelvi rehabilitációs mozgalmak és versengés, hogy az etnikai régiók felzárkózhassanak a centrumhoz, ne érezzék, hogy periférián vannak és egy belső kolonizáció áldozatai. Talán Svájc az, ahol a sajátos nyelvi kantonális szerkezet és történelmi fejlődése során egyenrangúnak maradt meg a három domináns nyelv, a német, a francia és az olasz, és egyik se érzi "periférián" magát.

A különleges domborzati viszonyok még annak is ellenálltak, hogy a német- svájci Switzerdütsch hat különböző dialektusa és a francia-svájci patois 12 dialektusa elenyésszen. Bonyolultabb a helyzet Spanyolországban, ahol hétmilliós katalán népesség lakik, s ahol a kasztíliai spanyollal szemben (a hivatalos nyelv) a Communitat Autonoma Valenciana ­ a Valenciai Autonóm Közösségben a lakosság 60 százaléka beszéli és 70 százaléka érti a katalán nyelvet. Az államvezetés bölcsességére vall azonban, hogy 1979-ben Katalóniát visszaállították, s azóta a katalán nemcsak hivatalos "társnyelv" lett, hanem kulturális nyelv, noha a kasztíliai spanyolt beszélők ezt még "helyettesítő" nyelvnek tekintik. Még bölcsebb politika, hogy Valencia a Spanyol Királyság egyik legdinamikusabb gazdasági fejlődésű régiója, s éppen Barcelonának, a katalán "fővárosnak" engedték át az olimpia megrendezését.

Tarkábbak lettünk

Korunk paradoxona, hogy Nyugaton a hagyományos kisebbségi és etnikai kérdések helyett a jövő új dimenziói nyugtalanítják a nemzeti érzékenységet. Ez pedig egyik oldalon az Európai Unió létrejöttével történő föderalizálódás következtében a kulturális-nyelvi-nemzeti értékek és arányok hátrányos eltolódásától való félelem. A másik, legalább ilyen arányú gond, vagy talán még sürgetőbb, a bevándorolt népesség tarka nyelvei, etnikai összetételének, szociális, kulturális és gazdasági integrálása és az új bevándorlók inváziójától való rettegés.

Az Európai Unió tizenkét országában már a nyolcvanas évek közepén tizenhárommillió bevándorolt "vendégmunkás" élt legálisan vagy illegálisan, felkorbácsolva az idegengyűlöletet és féltékenységet a munkahelyek, iskolai férőhelyek, lakások elfoglalása miatt. A véres összecsapások, felgyújtott török vagy arab otthonok jelzik a feszültség mértékét.

A merőben eltérő kultúrák találkozásának sokkhatását és nagyságrendjét mutatja, hogy a bevándorló népesség közül mintegy nyolcmillió a nem európai, többnyire színes bőrű lakos. Európa tarkább lett, mint valaha a modern népvándorlástól, s a kelet-európai, a balkáni és kelet-közép-európai gazdaságok összeomlásszerű állapota miatt még felnagyított rémképek is ijesztgetik egy új "barbár" invázióval kontinensünk gazdagabbik felét. A Nyugat szorongásait csak fokozza, hogy vajon a kelet- európai sovinizmus és szeparációs láz nem ragad- e át hozzájuk, nem éleszti-e fel a náluk kialudt tüzeket. Szinte minden kérdés Európa újjárendeződésében új dimenziókat kapott és új válaszokat, új megközelítéseket követel. Ha mintának vagy modellnek közvetlenül nem is használhatjuk fel a Nyugat tapasztalatait a helyzet túlságosan is eltérő volta miatt, a mi hátrább járó régiónknak érdemes megérteni és figyelembe venni azokat.

Rózsa László

Európa tarkább lett, mint valaha...

a kelet-európai, a balkáni és kelet-közép- európai gazdaságok összeomlásszerű állapota miatt még felnagyított rémképek is ijesztgetik egy új "barbár" invázióval kontinensünk gazdagabbik felét.

A Nyugat szorongásait csak fokozza, hogy vajon a kelet- európai sovinizmus és szeparációs láz nem ragad-e át hozzájuk, nem éleszti-e fel a náluk kialudt tüzeket.