Lázár István:

Magyar nyelvtörvényt!

1995. december 13.

Értem én a szándékot, hogy ha egy külföldi cég olyan magyar munkatársat keres, akinél elengedhetetlen az anyavállalatnál használt nyelv tudása, akkor toborzó hirdetését ezen a nyelven jelenteti meg. Vélelmezve, hogy ez néminemű előszűrést jelent: a hirdetésre föl sem figyel, jelentkezni sem fog, aki az adott nyelven nem olvas, nem beszél. Mégis, vajon holmi nemzeti túlérzékenység-e, ha ezt kifogásolni merjük.

Ha ez, sokunk szerint, a kultúrimperializmus egyik jele. És ellene akár törvényt is szeretnénk.

Az idegen nyelvű hirdetések csak egy csekély hányadát adják a hazánkat (is) elárasztó nyelvi imperializmus kiáltó jegyeinek. A legfeltűnőbb az új vállalkozások elnevezésében, valamint a cégtáblák világában eluralkodott idegennyelvűség. A nagy hagyományú nemzetközi vállalkozások és leágazó sarjadékaik persze nem fognak külön, magyar nevet kiagyalni maguknak.

Ne is tegyék. Még azt is megértem, ha az újdonatúj vegyes vagy akár a színmagyar új vállalkozások, amelyek kivitelre törnek, ugyancsak igyekszenek a nemzetközi üzleti életben is ismerősen hangzó nevet választani.

Az viszont, hogy ma már mind kevesebb az üzlet, a bolt, az ivó, a vendéglő, a kocsma, a szálló vagy szálloda; valamint az, hogy a jövő századot előlegező, új eljárások és felszerelések idegen szaknyelvét jobbára már nem is próbáljuk meg magyarra fordítani, aggasztóan vetíti előre egy olyan társadalom képét, amelynek a nyelve magyarságában úgy szegényedik el, hogy igazán az átvett ­ javarészt angol ­ nyelvanyaggal sem válik gazdagabbá. Mert az utóbbi amolyan szakmai pidginként honosul csak, nem szervesedik.

Természetesen tudom: olyan folyamatokról van itt szó, amelyeket törvényekkel szabályozni nehéz, sőt megnyugtatóan lehetetlen. Ezért az általam javallott magyar nyelvtörvénynek főként jelképes értelme lenne. Jelzésértéke. Azt tükrözné, hogy mind nyíltabb nyelvi gyarmatosításunkat nem hagyjuk szótlanul.

Fölmerülhet eközben, hogy ma, 1995 és 1996 fordulója táján magyar nyelvtörvény meghozatalát javasolni nem mást jelent, mint dacos visszavágást. Ez a vélelmezés nem egészen indokolatlan. De hitem szerint éppenséggel nem szabadna követnünk sem elveiben, sem előírásaiban és eljárásaiban némely, szomszédságunkban lévő, ifjabb nemzetállamok etnikai-nemzeti kisebbrendűségi érzésükből fakadó heveny nyelvóvó törvényeit vagy törvényen kívüli törekvéseit.

Ellenkezőleg, a magunk nyelvtörvényét úgy kellene megalkotni, hogy az a nálunk honos kisebbségek anyanyelvhasználatát, legyen az egyéni vagy közösségi, helyi, iskolai vagy hivatali, semmiben ne korlátozza, hanem éppenséggel szorgalmazza. Nem a nagyobbat védené a kisebbtől ­ ami legalábbis meglepő, rendhagyó ­, hanem a kisebbet a nagyobb(ak)tól.

Főként persze a lehengerlő angol- angol amerikai hatástól. Mert nincsen ugyan semmi kifogásom az ellen, ha az eszperantóval és a többi, eleve hamvába holt műnyelvvel szemben nyilvánvalóan az angol kínálkozik ­ ha lesz ilyen egyáltalán ­ világnyelvül. Ehhez azonban nem szükséges az, hogy az angol a kisebb-nagyobb más nemzeti nyelveken belül is túlságos erőre, befolyásra tegyen szert. Ez akkor sem indokolt, nem "jogos", ha egy múltbeli példa, a latiné ehhez előképül szolgálhat.

Végezetül még egy érv a magyar nyelvtörvény meghozatala mellett. Talán egy kicsikét ez is segítene elejét-erejét venni a mind gyakoribb, rosszízű, hebehurgya, ártalmas magyarkodásnak.

1995.12.13.