Kenesei István nyelvész, egyetemi tanár:
Nyilatkozat vita helyett
Nyelvészeti igazság, társadalmi gondok
Népszabadság 1997.06.18. 10.o.
Fellángolt újra a vita a nyelvhasználat törvényi szabályozása körül: az elmúlt hetekben a rádióban és a tévében többen meghúzták a képletes vészharangot a magyar nyelv állapota miatt. Felpanaszolták: az idegen szavak és az idegen nyelvű szövegek egyre nagyobb teret hódítanak, és ezért személyiségi jogaikban érzik sértve magukat. Érveik szerint a cégnevek, a reklámfeliratok, hirdetési szövegek idegennyelvűsége a hivatalos magyar nyelvű országban nehezen elviselhető.
Még rendőrért is kiáltanának – ha lett volna törvény, amire hivatkozhattak volna. Tulajdonképpen törvény van is, meg nincs is; olyan ez, mint a szeszes italok reklámozásának a tilalma, hiszen kiderült, érvényes rendeletek szabályozzák, hogy az újonnan alakult cégeknek elfogadható hangzású nevük legyen. A cégbíróságok kezdetben kértek is szakvéleményt a Nyelvtudományi Intézettől, de mindössze két-három hónap után elálltak ettől a gyakorlattól, s azóta is mennek a saját fejük után.
Amikor a legutóbbi Magyar Nyelv Hetén az első vészkiáltások elhangzottak, néhány nyelvész egy nyilatkozatot szerkesztett, amelyben tudománytalannak minősítik az idegen szavak behatolását ártalmasnak tartó nézeteket és kifejtik: legjobb lenne a nyelvet hagyni, hadd változzon, amerre akar. A 39 egyetemi és intézeti aláíró többsége azonban hivatásszerűen általános vagy angol nyelvészettel foglalkozik, és ez akkor is szépséghiba, ha sokan közülük jelentős publikációkat tettek le a magyar nyelvészet asztalára. Két párt alakult ki: a nyelvet védeni szándékozó főleg „magyar nyelvészek” és „nyelvművelők”, valamint a nyelvi fejlődést öntörvényű folyamatnak tartó „általános és anglista nyelvészek” csoportja.
A két nézet ebben a pillanatban élesen szemben áll. Ha csupán nyelvészeti kérdésekről lenne szó, nyilván nem került volna az ügy a tévé híradójába, hanem megmaradhatott volna a Magyar Nyelvőr hasábjain, ahol is részletesen olvasható annak a vitának a jegyzőkönyve, amelyen nyelvművelők elutasították a nyelvtörvény gondolatát – bár újabb nyelvvédő rendeletek megalkotását sokan pártolták.
A nyilatkozat – legalábbis az én véleményem szerint – azért volt elhamarkodott, mert a vita helyett jelent meg. Mielőtt tovább mérgesedne a helyzet és újabb nyilatkozatok vonnák kétségbe a másik oldal tisztességét és jó szándékát, javaslom tehát, fejtse ki véleményét a két tábor érzelmektől mentesen és egymás álláspontját tiszteletben tartva. Lehetőleg egy nyilvános vitában tegyék ezt, amelyről a nagyközönség is értesülhetne. Így legalább világosan látnánk, milyen érvek támogatják egyik vagy másik oldalt.
Ha létrejön ez a nyilvános (vagy zártkörű) megbeszélés és ha sikerülne a tudományos kérdésekben megegyezésre jutni (jóllehet ez nem szükséges feltétele a vitának), a másik, a fontosabb kérdést még akkor sem tisztáztuk megnyugtató módon. A nyelvészeti igazság esetleges megállapítása ugyanis nem oldja meg a társadalmi gondokat. Ha a nyelvvédők valós közérzetet közvetítenek, hiába lehet igazuk a nyilatkozat aláíróinak tudományos értelemben, a probléma társadalmi és politikai oldalával akkor is foglalkozni kell. Ha jelentős számú magyar állampolgár úgy gondolja, személyes élete vált kevésbé elviselhetővé az idegen szavak, kifejezések, mondatok áradatától, akkor, akár végzetes ez a folyamat a nyelv változásában, akár nem, a politikának cselekednie kell. A köztársaság alapeszméje ugyanis a közjó szolgálata és az egyének boldogságának megteremtése.
Ha pedig a többség számára e nyelvi folyamatok az élet minőségét rontják, akkor a politikus dolga, hogy cselekedjék. Hadd hozakodjam elő egy érzelmileg sajnos nem közömbös hasonlattal. Ma már gyakorlatilag mindegy, hogy Bős–Nagymarosnak lehetett volna-e környezetileg elfogadható változata. A közvélemény olyannyira ellene fordult, hogy támogassa bármilyen érvekkel is a tudomány vagy a szakma, magyar politikus valószínűleg már sohasem fogja támogatni. És bármennyire meg vannak győződve fizikus kollégáim az atomerőmű ártalmatlanságáról, ha a választópolgár ellene szavaz, akkor a tudományos igazságot befőttesüvegbe zárhatjuk a spájzban.
A nyelvünket az idegen hatásoktól védeni kívánók a Magyar Tudományos Akadémiára tekintenek, hogy az cselekedjék. Mire is a tudós akadémikusok, a fizikusok, orvostudorok, mezőgazdászok és a többiek kérdőn néznek a nyelvészekre: ugyan mi köze a magas tudománynak ahhoz, hogy az egyik cég a „Let’s make things better!” jelmondattal fejezi be minden hirdetését? (Bevallom egyébként, engem jobban zavart egy üdítőitalnak a velejéig magyar nyelvű, ám meglehetősen értelmetlen „Kapd be!” felszólítással kísért reklámja.) E szakemberek ugyanis elfeledik, hogy az Akadémiát – francia és olasz mintára – azzal a céllal alapították, hogy megmagyarítsa a tudományok nyelvét. Mészáros Lázárt, az 1848-as kormány hadügyminiszterét például azért választották akadémikusnak, mert a hadi tudományokról magyarul publikált. Talán ezért is lett a tudós társaság első osztálya a nyelvtudományé (is). Persze az Akadémia azóta német mintára a tudomány, a kutatás szentélye lett.
A múlt azonban kísért: manapság egyre több egyetemen hangoztatják, hogy vannak szakok, melyeket legjobb lenne angolul oktatni, hiszen a hallgatóknak azzal segíthetünk a legtöbbet, ha az adott diszciplína világnyelvén tanulják meg az ismereteket. A világ tehát fordult egyet, s ugyanott vagyunk, mint majd’ kétszáz évvel ezelőtt, amikor a nyelvújítás és egyáltalán a Magyar Tudós Társaság gondolata azért fogant meg, mert magyarul nem lehetett a tudományokat elsajátítani.
Mit tehet ebben a helyzetben a tudomány és az Akadémia, ahonnan a döntést várják? Azt, ami összeegyeztethető a tudós lelkiismeretével: információt kell kérnie arról, valóban általános-e az elégedetlenség az idegen szavak beáramlása miatt. Meg kell tudakolnia különböző nézeteken álló tudóscsoportok véleményét, s választania kell közöttük elfogadhatóságuk szerint. Meg kell jósolnia, hogy ha rendeletekkel fogják szabályozni életünknek ezt a területét is, akkor vajon nem áll-e ez útjában a gazdasági folyamatoknak, amelyek ritkán szoktak a hozzánk hasonló széplelkek intő szavára hallgatni. És végül kutatnia kell, mi vezet a nagyobb társadalmi békéhez és elégedettséghez.
De ez már a legkevésbé sem nyelvészeti feladat.