Balássy Zoltán:

Törvény védhetné anyanyelvünk tisztaságát

Népszabadság 1997.04.01. 15.o.

Gazdasági bajaink mellett sem ártana felfigyelnünk arra a veszélyre, hogy kihalás fenyegeti a kis nyelveket, ezért legalább a konzerválásukról még idejében kellene gondoskodnunk. Ilyen kis nyelvek például nálunk a napjainkban már kihalófélben lévő magyar vagy nemzetiségi nyelvjárások is, amelyeknek már régóta tanítójuk sincsen, s a gyerek legfeljebb jól megmosolyogja a nagymama furcsa kiejtésű és válogatású szavait. Benedek Elek írta valahol Erdéllyel kapcsolatban, hogy „az ország nyelvét meg kell tanulni és az anyanyelvet nem szabad elfelejteni”. Az emberek a környezetük nyelvét igyekeznek a mindennapokban használni, a szomszédokat, a tanulótársakat utánozzák, a tájszólást igyekeznek levetkőzni. Egyes munkahelyeken meg is követelik, hogy ezt megtegyék, a tájszólás kuriózummá vált.

A bajban – véleményem szerint – még nagyobb baj, hogy nyelvünk nemcsak a kiejtésben, a hanghordozásban, dinamikájában romlik, hanem szókészletében is, mert abba hibás és hibásan alkalmazott idegen szavak furakodnak bele, az eredetit ismerők számára felismerhetetlen jelentéstartalommal. Valaha erősen szidtuk, joggal, azokat a germanizmusokat, amelyeket sokkal értelmesebb magyaros változattal el lehetett volna kerülni. Ma nyelvi posványosodás fenyeget, amelyben ha a környezet élőbb, használhatóbb nyelvet kínál, könnyen bekövetkezhet a nyelvcsere. Mint ahogyan a történelem folyamán többször is megtörtént ez hazánkban is.

A múlt században a nyelvújítás minden túlzása ellenére idejében és sikerrel akadályozta meg egy magyar–német–latin–szláv keveréknyelv uralomra jutását. Ma talán már itt él egy halandzsanyelv, amelyet a média – a korszerűséggel indokolva – még propagál is, az iskola nem küzd ellene és olykor még a tudomány is elkerülhetetlen fejlődésként fogadja el. Nem lehet vigasztaló az a tudat sem, hogy minden európai nyelv erre a lejtőre jutott. Talán a franciák küzdenek ellene a legjobban. Nyelvtörvény kellene, amely hatékonyan segítené a hétköznapi nyelvhasználat leromlása elleni küzdelmet legalább azzal, hogy a nyilvánosságnak szánt nyelvi megnyilvánulások, cégtáblák, plakátok, a média nyelve ne a hibáival „fejlessze” a köznyelvet. Nemcsak a magyar nyelvet, hanem minden nyilvánosságnak szánt megnyilvánulásét, különös gonddal ügyelve nemzetiségeink nyelvére és az idegenforgalomnak szánt közlemények nyelvére is.

Különös szigorral kellene kezelni a nagy tömegekkel kapcsolatot tartó média hibás, pongyola és otromba nyelvi megnyilvánulásait. Fischer Sándor tanár úr jobbító szándékú törekvését tisztelettel megmosolyogták annak idején, amikor a tévéstúdióból szenvedélyesen okított a szép magyar beszédre. Ma különösen fontos volna nagyobb teret szentelni az általa megkezdett munka folytatásának! Sajnos, ezzel szemben a nyelvünket javító műsorok egyre kevésbé kapnak helyet az elektronikus médiában, írott sajtóban.

Más kérdés, van-e ma elegendő, a nyelvek eredményes tanítására alkalmas, elhivatott tanár, vagyis megoldható volna-e a jó nyelvoktatás akkor, ha volna erre pénzügyi fedezetünk? A nyelveket – beleértve az anyanyelvet – ugyanis nem tanítani, hanem megtanítani kellene. Az utóbbi évtizedben ebben jelentős balsikerkészletet sikerült felhalmoznunk. A közoktatás színvonalát ugyanis nem egy-két iskola szabja meg, azok jó eredménye példa lehet ugyan, de hivatkozási alap nem. Iskoláink többségében azonban akár csak anyanyelvünket tekintve sem igen dicsekedhetünk magas színvonallal.

Dr. Balássy Zoltán
egyetemi docens
Gödöllő