A nyelvtörő nyelvtörvényről

Népszabadság • 2001. október 8.

Dr. Hende Csaba, az Igazságügyi Minisztérium politikai államtitkára megtisztelt azzal, hogy válaszolt „A magyar nyelvnek a gazdasági reklámok és az üzletfeliratok, továbbá egyes közérdekű közlemények közzététele során való használatáról” szóló törvényjavaslatról (bizony, ilyen kacifántos neve van szegénynek) írott cikkemre (Ne bántsd a magyart! szeptember 17.). Bár írásának (Szűkszavú és mértéktartó szabályozás, szeptember 25.) keserűen gúnyolódó és néhol enyhén személyeskedő hangnemén meglepődtem, az a tény, hogy egy államtitkár időt szán egy politikai vitafórumon megjelenő állampolgári vélemény elolvasására és megválaszolására, hiteles demokratikus érzületre vall. Az ilyesmi persze természetes kellene hogy legyen, de nem az. Az államtitkár úr – személyeskedés ide vagy oda – valódi érveket hoz fel az általa beterjesztett és általam egyszerűen fölöslegesnek ítélt törvény mellett. Ezt mindenesetre le akartam szögezni, mielőtt félreértenénk egymást. Mivel a törvénnyel, annak nyelvi igényességével és a törvényről folytatott alacsony röptű országházi vitával kapcsolatban már elmondtam a véleményemet, viszontválaszomban egy félreértést akarok tisztázni, egy tényt akarok közölni, és az államtitkár úr egy veszedelmes gondolatára akarom felhívni a figyelmet.

1.A félreértés az, hogy természetesen eszem ágában sem volt a mai Magyarország politikai viszonyait összehasonlítani a chilei katonai diktatúrával. Azért hoztam szóba a Pinochet-rezsimnek a „munkás” szó használatára vonatkozó tilalmát, hogy ezt az abszurditást felidézve felhívjam az olvasók figyelmét: a politikusi ostobaságnak a nyelvvel kapcsolatban sincs határa. Szerintem a szavak használatának törvényi befolyásolása tipikus etatista kísérlet, bármilyen enyhe formában történjék is. Ez rossz esetben a nyelvhasználókon tett erőszakhoz, jó esetben vígjátéki helyzetekhez vezet. A magyar kormánynak (így, kisbetűvel, mert jövőre már szerencsére jön a következő) volna rá módja, hogy befolyásolja a magyar nyelvhasználatot. Például nem kellene közpénzen támogatnia a Happy End Kft.-t, amelynek a neve nemcsak idegen, de angolul is hibás, angolul ugyanis „happy ending”-et mondunk. Nem kellene a mi adónkból pénzelnie olyan kampányokat, amelyekben klasszikus magyar költők verseit hibásan idézik (l. József Attila: Amit szívedbe rejtesz). A kormánytagok pedig felhasználhatnák aránytalanul sok közszereplésüket a példamutatóan szép magyar beszéd elterjesztésére. De ahhoz, hogy a saját pénzén ki milyen cégtáblát készíttet, a magyar kormánynak semmi köze.

2.A tény, amit közölni akarok, az, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársai, akiket a javaslat most döntőbírói szerepre kötelez, már jóval a törvénytervezet beterjesztését megelőzően nyilatkozatban tiltakoztak bármiféle nyelvtörvény ellen.

3.A veszedelmes gondolat, amire fel akarom hívni a figyelmet, az államtitkár úr következő mondatában található: „Megállapítható tehát, hogy a Javaslat lényegével csak a két parlamenti szélsőség nem ért egyet.” Egy európai demokráciában szélsőségesnek nevezni a liberálisokat és ezzel a bolsevikokkal és a fasisztákkal hozni őket egy nevezőre: legalábbis hatalmas politikai hiba. Minthogy mi itt a nyelvtörvényről folytattunk vitát, ebbe a kérdésbe nincs módom belemenni. Ezért csak annyit kérek az államtitkár úrtól, hogy máskor gondolja meg, mit beszél. Szeptember 11. óta talán még a liberálisokat elvakultan gyűlölő konzervatívok számára is világos, hogy a magyar politikusok közül kivel osztoznak a demokrácia alapértékeiben és kivel nem.

Fábri Péter
író