Kis Tamás

Kinek kell nyelvtörvény?

A T/4899. számú törvénytervezet már kétszer szerepelt a parlament előtt, következő vitája novemberben várható, és ha minden rendben halad, akkor jövőre hatályba is léphet ez a reklámfeliratok mögé bújtatott nyelvtörvény, amelynek el(ő)készítése során egyetlen nyelvész szakértőt sem kérdeztek meg, mert helyettük csak a magukat a tudomány képviselőinek kikiáltó dilettánsok, nyelvészeti hályogkovácsok véleményére voltak kíváncsiak a törvényalkotók. Mivel a törvényt így is, úgy is elfogadják, a kérdés már csak az, hogy kinek jó, kinek kell egy ilyen, a józan ész határait messze átlépő jogi szörnyszülött.

Nyilvánvalóan nincs szüksége erre a törvényre a reklámozóknak és a reklámok megcélzottjainak. Az előbbiek, ha ebből bármilyen hasznuk származna, már rég megtették volna ezt a lépést maguktól is, az utóbbiak számára pedig teljesen mindegy, hogy ha éppen üdítőt akarnak vásárolni, az Enjoy! vagy az Élvezd! felszólítást látják-e a plakáton. Számukra az a fontos, hogy a keresett márkát megtalálják a boltban.

Nem igaz az sem, hogy azoknak lesz majd jobb, akiket zavarnak az idegen nyelvű feliratok. Ha valakit azért zavar az idegen nyelvű felirat, mert nem érti a nyelvet, azt továbbra is idegesíteni fogják a plakátok, hiszen a Gut, Besser, Gösser! helyén álló esetleges Jó ser, jobb ser, Gösser!-ből (egy kollégám magyarítása) nem fogja megtudni, hogy mit jelent a gut, és hogy mi köze van a besser-hez. (Azt meg egyébként mindenki tudja, hogy minden reklám azt jelenti: ezt vedd meg!)

Ha valakinek az a baja az érintett feliratokkal, hogy idegen nyelvűek, akkor őt ezután is zavarni fogják ezek (miként bizonyára ugyanígy irritálják őt a külföldiek, a színes bőrűek, a nyomorékok és a homoszexuálisok is), hiszen az idegen nyelvű szöveg továbbra is ott maradhat a feliratokon.

Szóba jöhetnének még a nyelvtörvény élvezőiként a nyelvészek is, ha már a nyelvről van szó. Erre az eshetőségre azonban ismételten nemmel válaszolhatok: a nyelvészek mindig is határozottan tiltakoztak a kormányzati ciklusonként visszatérő nyelvtörvény-ötletek ellen. Számukra azért érdekes ez az ügy, mert rájuk hivatkozva, de nélkülük fognak meghozni egy szakmailag hibás, végrehajthatatlan törvényt.

Végül is csak két, létszámát tekintve periferiális, de befolyásos csoport marad, amely szóba jöhet a törvény érintettjeként: a politikusok és a nyelvművelők. Nekik kell, mert nekik jó a nyelvtörvény.

Ez utóbbiak, a nyelvművelők a nyelvtörvény legfőbb támogatói, akiknek nemcsak jó a tervezett törvény, hanem égetően fontos is (ne feledjük: ők azok a „nyelvvédő civil szervezetek”, akik a törvény kitalálói, sőt megfogalmazói is egyben). Rájuk vall a nyelvtörvény tipikusan nyelvművelő szemléletű (annak is a legrosszabb fajtájából, a fajvédelemmel analóg nyelvvédelemből való) indoklása, ideológiája, szóképhasználata. A nyelvművelőknek kell leginkább ez a törvény, ami segíti őket további intézményesülésükben, aminek révén tágasabb csatatereken vívhatják meg az emberek nyelvhasználatát megbélyegző harcaikat. Ezzel a törvénnyel olyan új pozíciót szerezhetnek, ami részben kárpótolja őket a tudományból való kiszorulásukért is.

A 90-es években ugyanis egyre erőteljesebbé vált a nyelvészetnek a nyelvműveléssel mint nem-tudománnyal való szembefordulása. Elveszítvén tudománybeli kiváltságos helyzetüket a megélhetési nyelvművelők három fő irányba próbálnak menekülni: egyesek saját hagyományukat követve az uralkodó politikai ideológiákat építik be elveikbe, s a nyelvművelést önmaga jogán akarják fenntartani; a második csoport a nyelvművelést minél inkább a nyelvtudomány kebelén belülinek szeretné feltüntetni; a harmadik csoportba tartozók pedig immár nyíltan vállalják, hogy politizálnak, s nem a nyelvtudomány, hanem a politika oldalvizein kísérelnek meg továbbhajózni. Nem új dolgok ezek, nyelvművelés mindig is támogatott mindenféle rendszert és ideológiát a fasizmustól a kommunizmusig.

A nyelvművelők felajánlkozását elfogadva a jogalkotók szokás szerint átlépnek a felvetődő problémákon. Hogy az új törvény jogot sért, amikor nemzetközileg elismerten jogvédett alkotásokba (az érintett reklámok, feliratok többsége ilyen) nyúl bele egy politikai döntéssel, vagy amikor a Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának szellemével ellentétesen a hazai kisebbségi nyelvekre nem terjeszti ki az idegen nyelvű szöveg anyanyelven való megjelenítésének kötelezettségét, azaz a magyar nyelvet különleges jogokkal látja el más nyelvekkel szemben. A nyelvek és nyelvváltozatok rangsorolását, az ezekhez való érték-hozzárendelést a lingvicizmus (a nyelvi rasszizmus) egyik tipikus eseteként tartja számon a nyelvi jogok szakirodalma.

De nem vesznek tudomást törvény elfogadói az állami és a magán nyelvhasználati szféra különbségéről, illetve nyelv és szólásszabadság viszonyáról sem. Pedig erről a viszonyról az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága 1993. március 31-i határozatában már véleményt nyilvánított, amikor a québeci nyelvtörvénynek azt a passzusát értékelte, mely szerint Québecben a közterületi reklámok gyakorlatilag kizárólag francia nyelvűek lehetnek. A Bizottság megállapította, hogy a québeci nyelvtörvény eme passzusa megsérti a szólásszabadságot, mivel a közterületi kereskedelmi reklámok a nem-állami nyelvhasználati szférába tartoznak, így azok szabályozásához az államnak nincs joga.

A nyelvi és jogi problémák azonban nem zavarják a politikusokat, hiszen nekik is jó ez a törvény. Jó, mert ennek segítségével úgy bizonyíthatják a nemzet iránti elkötelezettségüket, hogy semmilyen „veszélyt” nem kell felvállalniuk: a szomszédos államok nem fognak tiltakozni, és az Egyesült Államok vagy Németország se fog szót emelni az angol vagy a német nyelv „háttérbe szorításáért”. Egy ilyen törvénynek nincsenek pénzügyi következményei, ráadásul elfogadásával mindegyik párt megmutathatja, hogy a nemzet sorsát érintő nagy kérdésekben képes együtt szavazni – egy-két deviánstól – eltekintve az egész országgyűlés.

Erről szól leginkább a nyelvtörvény. Arról, hogy hogyan talált egymásra újból az, ami mindig is összetartozott: a politika és a nyelvművelés. Ezért nem volt szükség egyetlen nyelvtudományi szakvéleményre sem, amelyből kiderült volna, hogy abban a korban, amikor a faj, a bőrszín, a vallás vagy a nem alapján történő hátrányos megkülönböztetés nyilvánosan nem fogadható el, a nyílt társadalmi diszkrimináció utolsó bástyája az emberek nyelvhasználata alapján történő diszkrimináció. A 2001. évi T/4899. törvény ezt a diszkriminációt és ennek intézményesült terjesztőit, a szellemi alvilág álnyelvész szélhámosait támogatja.

(A szerző nyelvész, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanára)