Cseresnyési László:
  
  
  Nemzetközpontú nyelvtudomány
  
  
  
  „A nyelv nyelv. A nyelv beszél.”
  (M. 
  Heidegger)
  
  
  
  
  
  Nincs ezzel a címmel semmi baj — jó kis politikus 
  cím, ereje van, és olyan lendületet ad ennek az írásnak, hogy győzzünk csak 
  fékezni a végén. A nyelvész szó a magyar köznyelvben alapértelmezésben 
  ‘nyelvművelő’ jelentésű, a nyelvművelés mérvadó specialistái pedig többször is 
  kifejtették, hogy a norma gondozása nemzeti ügyünk. Aki tudja, hogy a 
  „nemzetközpontú nyelvtudomány” a nyelvművelés önelnevezése (vö. Grétsy 1993, 
  1998), talán már le is vonta a következtetést: ez a kis tanulmány 
  tiszteletadás kíván lenni a nyelvtudomány nemzetben gondolkodó egyszerű 
  munkásainak.
  
  
  Mindazonáltal vannak, akik a „nyelvtudomány” szó használatát itt nem tartják 
  helyénvalónak. Megoszlanak ugyanis a vélemények azzal kapcsolatban, hogy a 
  nyelvi norma terjesztése, hegemóniájának biztosítása tudományos tevékenység-e.
  
  
  Gombocz Zoltán (1877–1935) 
  például éles határt húzott a nyelvtudomány és a nyelvművelés közé (Gombocz 
  1931), egy másik nagy nyelvtudósunk, Laziczius Gyula
  (1896–1957) pedig így 
  fogalmazott: „A nyelvtudomány nem 
  nyelvművelés, a nyelvművelés nem nyelvtudomány.” 
  Ezért a nyelvművelés 
  nemzetközpontúságáról és tudományosságáról egyaránt szólnunk kell.
  
  Európában a romantika korától különös hangsúlyt kap az a gondolat, hogy a 
  nyelv egysége és a közös eredet a nemzetet összetartó legfontosabb erő. Sokan úgy vélték, hogy a nemzet egységének záloga a nyelvi 
  egység, azaz a nemzeti nyelvbe özönlő idegen elemek, a szakadár területi 
  nyelvváltozatok és a radikálisan újító csoportnyelvek a nemzet politikai 
  egységét bomlasztó tényezők. Tudjuk azonban, hogy a világ államainak zöme 
  nyelvileg nem egységes, azaz a határokon belül több nyelv, illetve ugyanazon 
  nyelv több változata él egymás mellett. Olaszország nyelvi sokszínűsége 
  például közismert, de Franciaországban sem más a helyzet. Történetileg még 
  inkább igaz ez: egy 1790 táján született felmérés szerint a 25 millió francia 
  állampolgárnak negyede vagy harmada nem vagy alig értette a sztenderd 
  (párizsi) franciát, mert anyanyelvként sajátos nyelvjárást vagy különálló 
  nyelvet beszélt, pl. provánszit, gascognit, katalánt, korzikait, elzászi 
  németet, flamandot, bretont vagy baszkot (Grau 1985: 19). Ha elfogadjuk azt a 
  tényt, hogy Olaszország, Franciaország vagy akár Kína nem afféle régiókra 
  forgácsolódott kis államocskák, akkor belátható az is, 
  hogy a 
  
  központi nyelvi norma hegemóniája nem 
  előfeltétele a nemzet 
  politikai egységének. A nyelvi egységnek 
  főként 
  szimbolikus 
  jelentősége van. Az embert az anyanyelvéhez 
  szenvedélyes érzelmek fűzik, de ennek ellenére sem igaz az, hogy a nemzeti 
  egység záloga a nyelvi egység lenne.
  
  1844 óta 
  Magyarország hivatalos nyelve a 
  
  magyar. A határokon belül a nyelv fennmaradását és kizárólagosságát nem 
  fenyegeti sem a külső ellenség fenekedése, sem pedig a belső ellenség (így pl. 
  a suksükölők) ármánykodása és cselszövénye. A nyelvi 
  megosztottság és fenyegetettség témája mégsem kerül le napirendről. Nyelvünk 
  úgymond olyan, mint a szirteken széttörni készülő hajó, 
  nyelvművelőink pedig olyanok, mint a 
  világítótornyokban 
  szolgálatot teljesítő őrök (MNy 1997: 389). Van 
  olyan vélemény, miszerint a nemzeti nyelvi norma (köznyelvi norma, médianorma 
  stb.) érvényre juttatásához és gondozásához való viszony politikai kérdés, vö. 
  pl. Balázs (2000: 15):
  
  
  
  
  
  Amikor 
  tehát az igényes, a lehető legnagyobb megértést, egyúttal nyilvánosságot 
  jelentő médianorma mellett érvelünk, akkor éppen a polgári nyilvánosság, a 
  demokrácia szellemében járunk el.  
  Úgy vélem, hogy ez éppen a participációs (részvételi) demokrácia egyik fontos 
  „nyelvi” kritériuma. ... Aki pedig ezt az egyéni szabadság, az önkifejezés 
  egyébként tisztelnivaló értékeivel érvelve tagadja, s a médianormát ezekkel 
  állítja szembe, azonkívül, hogy demagóg, a társadalmi együttműködésben kíván 
  zavart kelteni.
  
  
  
  Legyen szabad Balázs Géza véleményével szemben — az ELTE Mai Magyar Nyelvi 
  Tanszékét vezető professzorról van szó — tiszteletteljes ellenvéleményünket 
  kifejezni. A „zavarkeltés” eredménye feltehetően a zavar, a dolgok természetes 
  rendje pedig a nyelvművelők vélelme szerint az, hogy a nyelv kérdése nem 
  pusztán a nyelv kérdése: a nyelvi norma ápolása a nemzeti önvédelem eszköze. 
  Ha a norma gondozásának (azaz a nyelvművelésnek) nincs nemzetmentő társadalmi 
  jelentősége, akkor a norma gondozójának (azaz a nyelvművelőnek) sincs. Ha a 
  tanulmányunk mottójában hivatkozott (liberál-heideggeriánus) die Sprache 
  ist Sprache koncepció befurakodna a magyar közgondolkodásba, akkor ennek a 
  nyelvművelők számára a teljes presztízsveszteségen túl gazdasági 
  következményei is lennének. A norma gondozói számára kínálkozó 
  munkalehetőségek megcsappannának: nem lehetne (szerény díjazás fejében vagy 
  akár társadalmi munkában) szakértői véleményeket kiadni, a médiában 
  szerepelni, nyelvművelő tanfolyamokat vezetni, mikrofonengedélyeket aláírni és 
  tudományos alapon eldönteni, hogy jogosult vagyok-e leányomnak a hivatalos 
  jegyzékben nem szereplő Csermely keresztnevet adni. A nemzeti nyelvi 
  norma „ápolásának” jelentősége tehát (feszes ábécérendben haladva) három 
  szóban foglalható össze: pénz, pozíció, presztízs. 
  
  Úgy véljük, hogy a rádióhallgató dolga az, hogy beírjon a rádióba: 
  „Sitzfleisch Emőke képtelen egy épkézláb mondatot mondani, palócosan beszél, 
  néha még selypít is”, az adásszerkesztő dolga pedig az, hogy eldöntse, 
  hogy mit kell az ilyen hallgatói levelekkel kezdeni. Úgy véljük, hogy nem 
  tekinthető „normális esetnek” az a világ országaiban csaknem példátlan 
  gyakorlat, hogy utónevet a szülők alapvetően egy jóváhagyott listából 
  választhatnak (vö. a 
  
  1982. évi 17. törvényerejű rendelet és az ezt módosító 2002. évi 45. törvény). Úgy véljük, hogy nem liberális vagy netán anarchista 
  politikai állásfoglalás az, ha erről a dologról másképp gondolkodunk, mint 
  nyelvművelők.
  
  Meg kell azonban jegyezni, hogy a nyelvművelés jelenségének valóban van 
  politikai vetülete is. A 
  nyelvművelésnek 
  tömegbázisa van: a nyelvművelői javak széles fogyasztói réteg számára 
  keresett árucikknek minősülnek — Magyarországon, Franciaországban, 
  Németországban és sok más országban. A konzervatív értékekre 
  fogékony, feltörekvő középréteg létezése magyarázza azt, hogy a Duden Kiadó 
  
  Nyelvi Tanácsadó Központjába (Sprachberatungsstelle der Dudenredaktion) 
  ma is évi mintegy húszezernyi telefon és levél érkezik. Németország első 
  „népi” nyelvművelő egyesülete az 1885-ben alapított 
  
  Der Allgemeine Deutsche Sprachverein 
  volt 
  (1923–1945 Deutsche 
  Sprachverein néven), amelynek lapja a
  Zeitschrift des Allgemeinen deutschen 
  Sprachvereins 1925-től Muttersprache c. jelent meg. Egy múzeumigazgató alapította, és olyan 
  nyelvtudósok tartoztak a tagjai közé, mint Friedrich Kluge vagy Otto Behaghel. 
  Mindazonáltal nem volt tudósi szervezet: tagságának kétharmada a 
  kereskedői-iparosi középrétegbe tartozott (1886-ban 6500, 1915-ben 38 000, 
  1930-ban 49 000 tagja volt). A szervezet 
  fő feladatának az idegen szavak németesítését tartotta, de 
  valamiféle középosztálybeli, a jobboldal irányába sodródó társadalmi mozgalom 
  is volt.
  A 
  University 
  of Bristol által 2003. áprilisában rendezett „Nyelvi purizmus a germán 
  nyelvekben” (Linguistic Purism in the Germanic Languages) c. konferencián több 
  előadó is megpróbálta értelmezni a (szélső)jobboldali eszmeiség és a 
  nyelvművelés korrelációját. 
  Jim Walker előadása például „szerelmi viszony”-nak (love affair) nevezte ezt 
  a kapcsolatot (http://eis.bris.ac.uk/%7Egexnl/research/conference/abstracts.html). 
  Úgy vélem azonban, hogy Walker adósunk maradt azzal a kézenfekvő 
  megfigyeléssel, hogy a nyelv dolgainak erős kézben tartását nem csupán a 
  jobboldali eszmeiségű középréteg tartja tökéletes megoldásnak, hanem a 
  politikai színpad másik oldalán álló, rendpárti egyéneknek is tetszik az, ha 
  nem a sok zavarosfejű liberális dönt az olyan nagy horderejű kérdésekben, mint
  egyen vagy egyék.
  Ha a német 
  nyelvművelés és a jobboldal viszonyát „szerelmi viszony”-nak nevezzük, akkor 
  szólnunk kell egy nagy szerelmi csalódásról is. 
  1933-ban az történt ugyanis, hogy a Sprachverein vezetője kéréssel fordult 
  Hitlerhez: mellőzze a Führer az olyan idegen szavakat mint
  Propaganda, Organisation, Garant, avisieren, Konzentrationslager, 
  Sterilisation, hogy a vezér gondolatait a nép még jobban érthesse és azok 
  még népközelibbé (volksnah) 
  váljanak. A Sprachverein ekkor már gőzerővel munkálkodott azon (vö. 
  Muttersprache 1933), hogy elfoglalja a neki megfelelő helyet a harc 
  frontján (den Deutschen Sprachverein in 
  dieser Kampffront an der richtigen Stelle einzuschalten), illetve, hogy a 
  Sprachverein a német nyelv rohamosztagává válhassék (SA unserer Muttersprache). Mozgalom indult a boltok cégtábláinak, az 
  étlapoknak, a pályaudvarok, terek, sportegyesületek neveinek, a köztéri 
  reklámplakátoknak a németesítéséért. 
  Göring birodalmi 
  marsall rokonszenvezett az idegen szavak és használóik lefülelésének és 
  megregulázásának gondolatával, de Goebbels 1937. május 1-jén a 
  Reichskulturkammer ülésén váratlanul megdorgálta a párt nyelvi rohamcsapatát. 
  Ezért a Sprachverein vezetésének 1937-ben Stuttgartban nyilvános önkritikát 
  kellett gyakorolnia. Sziszegve bár, de kimondták, hogy most már aztán ideje 
  megálljt parancsolni a szertelen németesítgetésnek és nyelvgyártásnak (haltlosen Verdeutscherei und 
  Sprachschöpferei), illetve, hogy nagy tévedés a hazafias érzületet pusztán 
  az idegen szavak használata alapján megítélni (Beurteilung vaterländischer Gesinnung nach dem Fremdwörtergebrauch). 
  Az 1937-es stuttgarti közgyűlés nagyreferátuma, Ewald Geissler „A nyelvművelés 
  mint faji kötelesség” (Sprachpflege als 
  Rassenpflicht) c. előadása immár helyesen azonosította a német nyelv igazi 
  ellenségeit. Geissler úgy látta, 
  hogy a német nyelv Thomas Mann, Feuchtwanger, Stefan Zweig és más ilyen 
  személyek írásai nyomán való megbomlása
  (Zersetzung) miatt időszerűvé 
  vált bizonyos felészakiasítás (Aufnordung). 
  Alfred Götze, a jeles germanista és fegyvertársai is rámutattak, hogy a fő 
  ellenség a német nyelvbe furakodott zsidó elem. És újra helyreállott a német 
  politika és a nyelvművelés már-már elveszettnek hitt harmóniája.
  Mi is az a nemzeti nyelvi norma 
  és kik a hordozói? A „norma” szó két különböző dologra utal. 
  
  Minden beszélőközösségben létezik valamiféle, a helyességre vonatkozó, spontán 
  megegyezés, nyelvi konszenzus — azaz 
  közösségi norma. Ezt a hallgatólagos konszenzust sokszor központilag is 
  kodifikálják. Ennek eredménye az 
  intézményes (akadémiai) norma, amely a közösségi normán alapul, de 
  általában kevésbé toleráns a változatokkal szemben. A spontán norma 
  változásait az intézményes norma mindig némi késéssel tükrözi — ez a 
  rugalmatlanság pedig mindig több-kevesebb feszültséghez vezet. A két norma 
  viszonya dialektikus, vagyis a spontán és az intézményes norma 
  kölcsönösen hatnak egymásra. Az intézményes norma képviselői a nyelvművelők, 
  akik módosítani próbálják mindazoknak a nyelvhasználatát, akik nem a 
  kodifikált akadémiai nyelvszépség szabályainak megfelelő módon írnak és 
  beszélnek, tehát vagy a spontán közösségi normát követik, vagy egy annál 
  szűkebb nyelvhasználati csoportnormához igazodnak. A spontán közösségi normát 
  követi például az, aki a „helyes” Nyelvtanulás végett ment Angliába 
  helyett a „helytelen” Nyelvtanulás miatt ment Angliába típusú 
  szerkezetet használja. A spontán közösségi normától eltérő, régiónként is 
  változó csoportnormát követi az, aki a Félek, hogy elhalasztják 
  szerkezet helyett a Félek, hogy elhalasszák szerkezetet használja. A 
  nyelvművelők által vállalt harmadik feladat a beszéd alkalomszerű és esetleges 
  kisiklásainak éber szemmel való figyelése. A véletlenszerű kisiklások és 
  nyelvbotlások kipellengérezése azonban elméletileg megkérdőjelezhető feladat. 
  Mondhat például valamit egy gimnazistáról, ha érettségi dolgozatában Móricz 
  „háromrészes Erdély trilógiájá” emlegeti (talán nem tudja, hogy a trilógia 
  három részből áll), de ez mégsem a magyar nyelvközösséget érintő 
  kérdés. Az egyedi és a rendszerszerű jelenségek közti határvonal megvonása 
  alapvető módszertani megkülönböztetés (lenne).
  Mi a létjogosultsága a nyelvi norma gondozásának, a nyelvművelésnek, 
  illetve magának a normativitásnak a nyelvészetben? A nyelvészek meg szoktak 
  különböztetni preskriptív 
  (normatív, előíró) és deskriptív 
  (tisztán tényleíró) megközelítési módot. Egyesek eleve tudománytalannak 
  minősítik a preskriptív megközelítést, de belátható, hogy valójában a 
  normativitás és a tudományosság között nincs kapcsolat. Egy leírás 
  tudományossága ugyanis csak attól függ, hogy a tényekről mennyire kimerítően 
  és pontosan ad számot: ebből pedig a csatolt értékítélet semmit nem vehet el — 
  igaz, semmit nem is adhat hozzá. A nyelvleírás „preskriptív/deskriptív” 
  minősítése helyett egyébként inkább a normativitás fokozatairól kellene 
  beszélni. Egy idegen anyanyelvűek számára írott nyelvtannak például 
  preskriptívebbnek kell lennie, mint ugyanazon nyelv akadémiai nyelvtanának. 
  Tévedés tehát azt állítani, hogy a preskriptív (normatív) jelleg eleve kizárná 
  a tudományosságot. Nyilván nem azonos például a Morális Lény fogalmi 
  megközelítése, magatartásának objektív leírása, illetve ezek értékelése és az 
  erkölcsös viselkedés normáinak megszabása, de egy objektív és rendszeres 
  etikai leírás (deskripció) nem veszíti el az értékét amiatt, mert az olvasóit 
  a „helyes viselkedés” normáinak követésére szólítja fel (preskripció). Azt sem 
  állítjuk, hogy az etikai normák közvetítése haszontalan lenne, amiként a 
  nyelvi nevelésnek, a társadalmi presztízzsel rendelkező, kifinomultabb és 
  bonyolultabb nyelvváltozatok terjesztésének a jelentőségét sem vonjuk 
  kétségbe.
  
  Úgy véljük azonban, hogy a „létező nyelvművelés” nem járul hozzá a 
  szocializáció minőségének a javításához, a nyelvileg hátrányos helyzet és más 
  hasonló társadalmi probléma megoldásához. Az 
  „ingyenesen 
  hívható zöldszám”-ot „ingyenesen hívható szám”-ra vagy 
  „zöldszám”-ra javítani afféle kellemes úri passzió. 
  Ez 
  talán lehet 
  az anyanyelvi 
  nevelés ízesítésére szolgáló fűszer, de nem maga az „anyanyelvi nevelés”. 
  Sokunk számára ismert például a babfőzelék és a babérlevél közötti (igen 
  intim) kapcsolat, mégis meglepődnénk, ha valaki a babérlevelet babfőzeléknek 
  nevezné. Tátódjék hát el a száj annak hallatán is, hogy a létező nyelvművelés 
  „anyanyelvi nevelés” lenne!
  Úgy véljük továbbá, hogy „létező 
  
  nyelvművelők” 
  által használt fordulatok a nyelv „őrzésé”-ről, 
  „védelmé”-ről, „rontásá”-ról, „szennyezésé”-ről fennhéjázóak és sértőek azokra 
  nézve, akiknek a nyelvi kultúráját úgymond emelni kívánják. 
  A 
  nyelv rendületlen védelmezőjének öntudata és az ezzel járó honfiúi/honleányi 
  pátosz elnyomja az eltérő nyelvváltozatot használó másik ember iránti 
  tiszteletet. Metaforaválasztása szerint a nyelvművelő olykor huszár, aki védi 
  a nyelvet és harcba száll annak ellenségei ellen, kertész és földmíves, aki 
  kiirtja a nyelv testén tenyésző gyomnövényt (avagy nyesegeti a nyelv 
  vadhajtásait), de lehet felcser is, aki operál és purgál, legyőzi a 
  betegséget és kivágja a rákos kelevényt. 
  A kedvező 
  társadalmi megítélésű formák terjesztése nem szükségszerűen jár együtt a 
  beszélő nyelvváltozatának megbélyegzésével, a „vulgáris”, „műveletlen”, 
  „kigyomlálandó” címkézéssel, de a létező nyelvművelésben mégsem a 
  melléültető, hanem a növényirtó jelleg dominál. A
  hozzáadó és a
  felcserélő pedagógia különbségéhez vö. Lanstyák (1994) és Kontra 2003).
  Harmadrészt, úgy véljük, hogy a létező nyelvművelés arány- 
  és kortévesztése nem véletlen. 
  Platón 
  (Állam 409bc, 477b) szembeállítja az 
  episztémikus és az empirikus tudást,
  azt mondván, hogy a tárgy természete dönti el, miről lehet csak 
  véleményünk (doxa), illetve tudásunk (episztémé). Az első fennmaradt európai 
  nyelvtan, Dionüsziosz Thrax műve a tárgyát „a költők és prózaírók szokásos 
  nyelvhasználatának empirikus ismerete”-ként határozta meg. Ezzel a grammatikai 
  mesterséget egyszerűen a tapasztalat és jártasság szintjével jellemezhető 
  gyakorlati tudás kategóriájába sorolta: ami az elvek és racionális 
  összefüggések ismeretén alapuló tudás (episztémé) 
  ellenpárja (vö. Plátón Állam 409b, 422c, Törv. 720b, 857c, 
  Gorg. 463b és Arisztotelész Metaph. 981a2, Nik. Eth. 
  1139b.). 
  Egy 
  régi kommentár szerint Dionüsziosz Thrax azzal, hogy empirikusnak nevezte a 
  grammatikai mesterséget, lejáratta azt, mert az empíria elvi alap 
  nélküli foglalatosság (vö. Hilgard 1901: 166.25). Ezt a szót az orvosokra 
  használják, akik elvek nélkül (aneu logou) 
  kezelik a betegeket. 
  
  Tudják, hogy egy gyógyszer hat a 
  fekélyre, de ha megkérdezzük, hogy miért, akkor zavarba jönnek. A 
  grammatikában viszont minden a szükségszerű szabályosság elvén alapul (meta logou kai tész deouszész analogiasz kanonizei). Ez a régi 
  kommentár jól mutatja, hogy milyen régi hagyománya van a nyelvészetben az 
  empirikus és az episztemikus tudás közti határvonal elmosásának, a nyelvi 
  helyesség körüli ködösítésnek. Értelmetlen ugyanis azt állítani, hogy bárkinek 
  a nyelvhelyességi ítéletét a nyelv géniuszának tudományos elemzése motiválná, 
  mert a helyesség nem egyszerűen a nyelv elvont, belső természetéből, hanem a 
  használatából következő tulajdonság. 
  Talán olykor lehet egy nyelv 
  „belső, mélyebb logikájá”-ról beszélni, de ez mindig valamiféle, a mérvadó 
  beszélők nyelvhasználatához képest létező racionalitás, pl. az adott 
  nyelvben szokásos kifejezésekhez képest lehet valamit „terjengős”-nek 
  minősíteni. Az ama fa alatt vagy azon fa alatt, illetve 
  az az alatt a fa alatt szerkezetek közötti választásunk 
  egyszerűen azon alapul, hogy ma az utóbbit szokás használni. Botorság lenne, 
  ha valaki az előbbi kettőt „jóval frappánsabbnak és logikusabbnak” nevezné, 
  mint a „terjengős” az alatt a fa alatt szerkezetet. 
  
  
  A nyelvész ítélete nem a „jól megalapozott elméletből, azaz a nyelv 
  szerkezetének elmélyedő tudományos búvárlatából” indul ki (Papp 1939: 18). 
  Elmélkedik, elmélyed, sőt olykor tán búvárkodik is, de a nyelvész sem tud 
  mást, mint a laikus: megfigyeli a nyelvhasználatot. Nyelvhelyességi 
  kérdésekben a nyelvész — akárcsak a laikus — a mérvadó beszélők 
  nyelvhasználatának ismerete, a nyelvi tapasztalaton alapuló
  ízlés alapján dönt, és a
  vélekedésének (doxa) ad hangot. A nyelv változatainak, 
  a nyelvi ízlés hátterének alapos ismerete talán feljogosítja a nyelvészt vagy 
  az írót arra, hogy a nyelvi értékítéletekkel kapcsolatos véleményét kifejtse 
  és másoknak tanácsokat adjon. Ha ezt teszi, akkor világossá kellene tennie, 
  hogy nem a tudomány egzaktságát képviseli, hanem csupán az általa mérvadónak 
  vélt normát. Mivel ezt a normát a nyelvművelők nem átfogó felmérések, hanem 
  egyéni tapasztalataik alapján ismerik, tág tere van az eltérő véleményeknek. 
  Ha a nyelvhelyességi ítéleteik pontosan tükrözik a mérvadó beszélők 
  nyelvhasználatát, akkor empirikusan adekvátak, de a megalapozott empirikus 
  tudás sem episztémikus tudás. Szemfényvesztés azt a látszatot kelteni, hogy a 
  nyelvhelyességi ítéletek alapja nem a nyelvi ízlés, hanem valami titokzatos 
  episztémikus tudás lenne.
  Ezzel összefüggésben kell szót ejtenünk a „nyelvművelői 
  hozzáértés” legendájáról. Grétsy László (Népszabadság, 2000. április 
  7.) egy vita során azt állítja vitapartneréről, hogy „mint »általános 
  nyelvész« a magyar nyelvészethez elég kevéssé, a nyelvműveléshez pedig 
  egyáltalán nem ért”. Az olvasó ennek alapján úgy gondolhatja, hogy a 
  magyar nyelv leírásának értelmében vett magyar nyelvészet és a nyelvművelés 
  közötti viszony az azonosság, rokonság, közelség stb. fogalmaival 
  írható le. Erről szó sincs: a magyar nyelvészet és az általános nyelvészet 
  sajátos szakterületek — tévhit, hogy a magyar nyelvészet specialistái „kis 
  híján” nyelvművelők. Az olvasó netalán még azt is gondolhatja, hogy az 
  általános nyelvészeknek (vagy a nyelvtudomány egyéb szakterületén dolgozó 
  kutatóknak) kevésbé „hiteles jogosítványuk” van arra, hogy nyelvhelyességi és 
  nyelvesztétikai kérdésekben véleményt nyilvánítsanak. Erről sincs szó: a 
  nyelvhelyesség kérdéseiben éppúgy nem „perdöntő” a nyelvművelő vagy a nyelvész 
  véleménye, amiként nem az esztéták és kritikusok kizárólagos joga és 
  kompetenciája annak a megítélése, hogy melyik festmény szép és ezért a Nemzeti 
  Galériába való. Tévedés azt hinni, hogy a magyar nyelvészek vagy esetleg a 
  média nyelvművelő műsorainak szereplői jobban értenének a helyes magyarság 
  megítéléséhez, mint egy magyar finnugrista, netán mint az orosz, francia stb. 
  nyelvészet magyar szakembere — vagy akár egy jó ízlésű laikus.
  
  Általánosan elterjedt téveszme az is, 
  hogy a nyelv őrzői, a nyelvhelyesség letéteményesei, illetve a nyelvművelés 
  gazdái főként az írók és a költők lennének. Amiként a nyelvész és a 
  nyelvművelő sem gazdája a nyelvnek, az író és költő sem az. A 
  magyar írók és költők (Csokonai, Vörösmarty, Arany János és mások) nyelvi és 
  nyelvészeti kérdésekről írott munkáit szükségtelen itt méltatni.
  
  Mivel 
  a magyar kultúrában az írók és költők tekintélye igen nagy, szentségtörő 
  gondolatnak tűnhet az, hogy például Kosztolányi egyes, a nyelvre vonatkozó 
  megállapításaihoz kritikailag kell viszonyulni (vö. Sándor 
  2001). Sokak számára Kosztolányi megfellebbezhetetlen tekintélynek számít (Deme 1946, 1960), de például az idegen szavakkal 
  kapcsolatos elképesztően szélsőséges nézeteit a mai nyelvművelők zöme sem 
  osztja (legalábbis remélem, hogy nem), vö. még Radics (2002).
  A „nemzeti norma” tulajdonát nem lehet sem a 
  nyelvművelőkre, sem pedig az írókra és költőkre átruházni, mert az — alanyi 
  jogon — a miénk. Ami pedig az ezzel járó állítólagos „felelősségünket” illeti, 
  az egyfajta oroszlánfejű, kecsketestű, kígyófarkú szörnyeteg, amelyet 
  alighanem a nyelvművelők találtak ki a profán tömeg és persze szegény 
  Bellerophón szórakoztatására.
  
  
  
  
  Hivatkozások:
  
  
  
  Balázs Géza 2000. A média nyelvi normája.
  Magyar Nyelvőr 124: 5–24.
  Deme László 1946. Kosztolányi Dezső, az 
  elméleti és gyakorlati nyelvtisztító. 
  Magyar Nyelv 42: 34–42.
  Deme László 
  1960. 
  Kosztolányi és a magyar nyelv. Magyar
  Nyelvőr 84: 136–148.
  Gombocz Zoltán 
  
  1931. Nyelvhelyesség és nyelvtudomány. 
  Magyar Nyelv 27: 1–11.
  Grau, Richard 1985. Les langues et les 
  cultures minoritaires en France. Québec: Documentation du Conseil de la 
  Langue Française.
  Grétsy László
  
  1993. Nemzetközpontú nyelvművelés. 
  Magyar Nyelvőr 117: 402–404.
  Grétsy László
  
  
  1998. Nyelvhasználat és nemzeti tudat. 
  
  Magyar Nyelv 
  94: 31–37.
  Hilgard, Alfredus szerk. 1901. 
  Grammatici Graeci. I. 3. Lipsiae: Teubner, repr. Olms: Hildesheim, 1965.
  Kontra Miklós 
  2003. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? Papp István igaza.
  Magyar Nyelvjárások 41: 355–358. 
  
  
  Lanstyák István 1994. 
  
  Kétnyelvűség és anyanyelvi nevelés. Nagy Attila szerk., Olvasásra nevelés 
  és pedagógusképzés. HUNRA konferenciák előadásai, 56–63. 
  
  Budapest: Országos Széchényi Könyvtár; Újraközlés: Nyelvünkben – otthon, 
  41–47. Dunaszerdahely: Nap Kiadó, 1998.
  Papp István 1939. 
  Magyar nyelvtudományt! Magyar Élet 4.2: 14–21
  Radics Anita 2002. Kosztolányi Dezső helye és szerepe a magyar nyelvművelés 
  történetében. Üzenet 
  
  http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/65/radicsa.html.
  Sándor Klára 2001. Írás Kosztolányi 
  nyelvszemléletéről. Üzenet 
  
  
  http://www.zetna.org.yu/zek/folyoiratok/53/sandor.html.
  
  
  
  
  Részlet a
  
  „Három arabeszk a nyelvészetről” c. rövidesen megjelenő 
  tanulmányból. A szövegrészlet kiemelése néhány apróbb módosítást tett 
  szükségessé.