Tamás Pál:

Fosztóképző

Népszabadság  2001. 10. 31.

 

A nyelvvédelmi törvény körüli néhány vitairaton hamar túltettük magunkat. Az ügy lényege a politikai osztályt láthatóan nem érdekli. A reklámipar forgalmához képest az esetleges végrehajtás költségei feltehetően elenyészők lesznek. Legfeljebb, ha egy kereskedő nem tud az önkormányzattal valamiben megegyezni, akkor, gondolom, hirtelen felfedezik majd az „idegen” feliratokat a cégtábláján, az üzletében. Valamilyen büntetést ki lehet majd róni. Nincs ebben semmi különös. Én sem írnék róla, ha nem került volna a kezembe egy jegyzőkönyv. Az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága – úgy, ahogy kell –, megvizsgálta a törvénytervezetet. Meghívott két nyelvész szakértőt és a pártképviselők is – a szokásos módon – előadták kommentárjaikat. Ez önmagában érdektelen lenne, de van két zavaró elem: a szakértők beszédmódja és a pártképviselők reakciói a „nemzeti” problematikára.

A legfeltűnőbbek a nyelvész szakértőknek a mai magyar tudománypolitikai beszédmódtól kirívóan eltérő megfogalmazásai. Én már nagyon régen láttam utoljára olyat, hogy valaki a vele vitatkozó vagy elvi kérdésekben szembenálló szakértői csoportokat egyértelműen, szinte gyermeki szenvedéllyel politikailag feljelentse. Ez elképzelhetetlen volt már a hetvenes években is, amikor a párt illetékesei – bizonyos habozás után – embereket erőszakosan a pálya szélére szorítva a magyar szociológia irányítását átrendezték. Biztosan ma is sokan lobbiznak minisztériumokban, önkormányzati vezetőknél, pártoknál, magukat partnerként kínálva, de hogy egy állami testület nyilvános ülésén jegyzőkönyvbe mondták volna, hogy szakmájukban szükséges lenne némi politikai tisztogatás?!

Márpedig a meghívottak itt előadják, hogy – a nyilvánvalóan más szakmai csoportokhoz tartozó – akadémiai kutatóktól ne is várjanak a politikusok segítséget, hiszen a Nyelvtudományi Intézet a mai magyar nyelvet csak amúgy mellékesen kutatja, ott „a magyar nyelv kultúrájával két és fél ember foglalkozik hivatalosan”, a „szociolingvisztikai, vagyis magyar élő nyelvi kutatásokat ...egy orosz–angol szakot végzett... kolléga irányítja”, és 1997-ben az igazgató is aláírt munkatársaival együtt egy nyilatkozatot arról, hogy „minden idegenszó-üldözés idegengyűlölethez vezet”. Ráadásul ezek a steril, a mai magyar nyelvműveléstől idegen tudósok „kapják a nagy ösztöndíjakat, a kutatási segélyeket, és most már egyre inkább ők rohamozzák meg a pozíciókat a magyar nyelvészeti tanszékeken is”. Következésképpen „nagy a veszélye annak, hogy a Nyelvtudományi Intézet elvállalja ezt a feladatot” – mármint amit a mostani törvényjavaslat rábízna vagy rábízott volna – „még nagyobb a veszélye, hogy el is szabotálja”. Tehát létre kellene hozni egy másik intézetet, „egy olyan bázist, amely ezeknek... a célkitűzéseknek valóban segítséget tud adni”. Más szóval, szakmai ellenfeleink, akik ráadásul most nyeregben vannak, megbízhatatlanok, „nemzeti” feladatot rájuk bízni nem lehet. Ha az Országgyűlésnek fontos az anyanyelvünk, hozzon létre – a jelenlegi struktúrákkal szemben – valamilyen intézményt annak védelmére. Az ilyesmit feljelentésnek szokták hívni. Hasonló megfogalmazásokat én eddig leginkább Liszenko híveinek felszólalásaiban olvastam, az egykori szovjet Agrárakadémiának a genetikával leszámoló ülésszakáról a 40-es évek végén készült jegyzőkönyvben.

Fotó: Marabu

A parlamenti bizottság, hála istennek, végül is nem hiszi, hogy ebben az ügyben állást kell foglalnia, de egyetlen olyan megjegyzést sem olvasok a szövegben, amelyben valaki elutasította volna ezt a hangnemet, kifejezésmódot, mint a parlamenti testülettől idegent. A nyelvművelést ugyanakkor valamennyi hozzászóló nemzeti ügyként üdvözli. Kormány és ellenzék között a különbség ebben elhanyagolható. Persze, nálunk a nyelvépítés, nyelvformálás alapvetően XIX. századi fogantatású intézményrendszere sok vonatkozásban szinte érintetlen maradt, sőt – ahogy a szegedi egyetemen Sándor Klára ezt alaposan kikutatta – az ötvenes-hatvanas években tovább is épült. Sok más európai kis nemzetéhez képest rendkívül kiterjedt, esetleg akár túlfejlesztettnek is tűnő „nyelvművelő iparunk” a hazai közvélemény számára szerves, a helyén van. Az XIX. században megszülető modern polgári magyar állam aktív szerepet vállal az identitásépítésben, s ennek a nyelv fontos eszköze. Nem tudom, hallja-e a magyar politikai elit, amit a modern nyelvtudomány hazai jelesei mondanak arról, hogy a mostani felfogás szerint mi lenne értelmesen megvalósítható vagy egyáltalán kivitelezhető e régi programokból? Gondolom, nem. Az azonban jól látszik, hogy sok helyen – a legszélesebb értelemben vett politikában is –, sokak számára a kilencvenes években a „nemzeti” jelző a korábbi időszakok „szocialista” jelzőit váltja ki. Nem gondoljuk, hogy mindent magyaráz, hogy mindenütt értelme van, de jobb a békesség – gondolja a játékosok elsöprő többsége. Ahogy annak idején a közéleti szereplők igyekeztek elkerülni, hogy „antiszocialistának” lehessen őket nevezni, most ugyanígy vigyáznak arra, nehogy valamiképpen „nem nemzetinek”, vagy akárcsak a nemzeti ügyek iránt nem eléggé érzékenynek tűnjenek. Kisebb csoportokat leszámítva persze, a „nemzeti” a fantáziájukat nem mozgatja erősebben, mint annak idején a „szocialista”. S az sem érdekes, hogy nincsenek pontos meghatározások, mi is minősíthető nemzeti ügynek, nemzetcentrikus megközelítésnek, nemzeti feladatnak, és mi nem? Erőforráshiányos területeken, irodalmi folyóiratok támogatásánál, helyi kulturális programok beindításánál az ilyen jelzők használata, illetve mások nyilvános megfosztása ezek magukra vonatkoztatásának lehetőségétől, meghatározott érdekekhez kötődik.

Valamikor a kilencvenes évek elején a tudománynak, és azon belül is a humán tudományoknak különösen kevés pénz jutott. Az irodalmárok, régészek, nyelvészek nyilvánvalóan nem kaphattak komolyabb piaci megrendeléseket, de a szociológusoknak, közgazdászoknak mégiscsak voltak olyan módszereik, készségeik, amelyekért a gyakorlat szereplői hajlandók voltak fizetni valamit. Valamennyi pénzt a leszakadtabb, szegényebb területekre is át kellett csoportosítani, és azt hitték, hogy ideológia nélkül ez nem megy. Kijelentették, a pénzt a nemzeti tudományokra kell összpontosítani. És persze a „kemény” társadalomtudományokkal szemben itt a klasszikus bölcsésztudományokat minősítették nemzetieknek. Az összegek nem voltak jelentősek, nem tűnt végzetesnek a dolog, de emlékszem, öszszegyűltünk, hogy tiltakozzunk. Miért lenne a magyar társadalom vagy gazdaság kutatása kevésbé nemzeti, mint a nyelvé vagy az irodalomé?

Nálunk a kezdetektől kulturális nemzetépítéssel kellett kiváltani a politikait. Először azért, mert ugyan egyetlen államunk volt, de azt meghatározó pontokon külső erők ellenőrizték. Később meg azért, mert a korábban létrejött politikai nemzet egy része az államhatárokon kívülre került. Most a globalitás felerősödésével és a gazdasági, politikai szuverenitások megroppanásával ismét előbbre kerülnek a kultúrnemzet-koncepciók. Az az állam, amely exportját, honvédelmét, nagy infrastrukturális projektjeit már nagyobb külső erőknek rendelte alá vagy legalábbis hozzá, identitását szükségszerűen a kulturális szférában keresi.

Ez azonban nem mehet a minőség rovására. A magyar államnak, tudományirányításnak, kutatástámogatási rendszernek kiemelkedő felelőssége azon területek támogatása, amelyek elvben a nemzeti önképépítéshez, a magyar identitások fenntartásához, a hazai szakpolitikák hatékonyságának növeléséhez kapcsolhatók. De éppen ezért itt a rendelkezésre álló erőforrásokat a legkorszerűbb módszerek, a legmesszebb vezető összehasonlítások, a legmodernebb elméletek alkalmazására és nem múlt századbeli harci jelszavak kritika nélküli átvételére kellene vagy lehetne használni. Számos területen máris ez folyik, épp erre irányul a honfoglalók genetikai anyagának kutatása, a strukturalista alapon megírt új magyar nyelvtan, az irodalmi kánon újraértelmezési kísérletei stb. A nemzeti jelző nem lehet fosztóképző. Nem jelenthet felmentést vagy védelmet a nemzetközi megméretés, a legújabb szaktudományi módszertanok alkalmazása alól, hanem az egész társadalom számára legfontosabbnak tűnő, legkorszerűbbet jelző márkát kellene jeleznie. A nyelvi vita politikai környezetében nem ez történik.

Tamás Pál
szociológus

Válaszol rá: Deme László: Igekötő-átértékelődés