Az emlékeken vitatkozni nem lehet. Ha valaki úgy emlékszik, hogy a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnokcsapata, akkor az úgy is van. Számomra legalábbis így van. És így van még néhány tízezer ember számára, akik legalább egyszer láthatták ezt a csapatot a pályán, a Dózsa-kisstadionban.

Számomra a világ valaha volt legjobb férfi kézilabda csapata örökre a Debreceni Dózsa 1975-ös bajnokcsapata marad. Pedig az 1975-ös bajnokcsapatot nem is láttam játszani soha. Egy alföldi kisvárosban voltam gyerek, ahol nem volt kézilabda, és a sport se igazán érdekelt. Míg egyszer valami csodát nem láttam. Talán 1976-ban történt. Teljesen véletlenül feledkeztem ott a tévé előtt. A Debreceni Dózsa játszott egy szláv csapattal. Nem emlékszem az ellenfélre, nem emlékszek szinte semmire az egész meccsből, csak egy Varga Pista-hetesre, amiből annyit lehetett látni, hogy csinál egy lövőcselt, majd sarkon fordul, és indul vissza a saját térfelére. A kapus meg csak állt, várta a lövést (csapattársai integettek neki, hogy szedje már ki a hálóból a labdát), a riporter értetlenkedett, hogy hogy került a labda a kapuba, és csak a lassítás mutatta meg azt a hihetetlen csuklómozdulatot, ami a kar mozgásával ellentétesen test mellől ellőtte a labdát. Ha nincs lassítás, a mai napig sem tudnám, mi történt bő harminc esztendeje.

És persze akkor még nagyon sok minden történt azon a pályán. Az antik tragédiák felemelő katarzisa járta át az embert (és nem csak akkor) a Dózsa játékát, azt a csapatot nézve. Nem kellett még kicsit sem szakértőnek lenni, hogy érezzem: csodát látok, valami tökéleteset, aminél magasabb szintre jutni nem lehet. Másképp lehet csinálni, de tökéletesebben, több örömmel, játékkal nem. Akkor ott szinte egész későbbi életem eldőlt. Elkezdtem kézilabdázni – kézilabda csapat híján először magamban, az udvaron gyakorolva, majd pár év múlva, akkor már  középiskolásként, a város induló csapatának alapítótagjaként. Emlékszem, egy egész kéthetes téli szünet ment rá a gimnázium tornatermében a felemáskorlátot sorfalnak használva, míg megtanultam a Varga-féle elhajlásos-elvetődéses szabaddobást úgy-ahogy megcsinálni. (Egyetlen időntúli szabaddobás gólomat is így lőttem.) Majd Debrecenbe jöttem továbbtanulni (a koliszoba falán a kiírás: „Pista, te vagy az Isten!”), itt alapítottam családot, itt élek, itt dolgozok negyedszázada. Minden ott dőlt el azon az 1976. évi tévémeccsen.

Erről a csapatról, az 1975-ös bajnok Debreceni Dózsáról és legkedvesebb játékosaimról szól ez a honlap. Mert ma az internet világában nem találni róluk szinte semmilyen információt az interneten. Pedig ők még mindig nagyon sokunknak nagyon fontosak. Igyekszek összeszedni mindent, ami hozzájuk kötődik: a meccsek eredményeit, az újságcikkeket, interjúkat, képeket, hangfelvételeket, Mindent, ami fellelhető, összegyűjthető. Egyelőre csak a magam gyűjteményéből, majd könyvtárakból. Ha valakinek vannak idekapcsolódó anyagai, és elküldi nekem, azokat örömmel fogadom, és felteszem a honlapra. Ha tévedéseket tartalmaznak az itt olvasható szövegek, és felhívják rá a figyelmemet, szívesen kijavítom. De egyelőre nem akarok krónikás lenni, nem akarom a játékosokat, vezetőket megkeresni. Talán egyszer később. Mert érdemes lenne mindent összegyűjteni, és három évtized távlatából megérteni, hogy az a csapat, amelyikben a világ legjobb játékosai közül többen is játszottak (minimum Varga és Süvöltős, majd a kupagyőztes csapatban már Hoffmann is), miért csak egyszer nyert bajnokságot, miért indult fokozatos hanyatlásnak az 1979-es MNK kupagyőzelem után, és miért szűnt meg 1998-ban. Jó volna tudni, mi igaz azokból az anekdotákból, sztorikból, amik a csapathoz, a játékosokhoz, a szövetség, Faludi és a Debreceni Dózsa kapcsolatához, bíróverésekhez, ugratásokhoz, a debreceniek válogatottságához stb. stb. fűződnek.

Talán egyszer ezekre is sor kerül. De egyelőre csak gyűljenek az emlékek! Mert volt egy csapat, amelyik megérdemli, hogy soha se felejtsék el.