Mancs

MaNcs, XIII. évf. 46. szám, (2001.11.15)

Tisztelt Hende úr!

A lap nov. 1-jei számában hosszú válaszban bírálta a reklámnyelvtörvénnyel kapcsolatos cikkemet. Megtisztel, hogy vitába szállt velem, és az is, hogy hangsúlyosan kitért költői tevékenységemre, bár nem esett jól, hogy a "költő és hadvezér" meg "a magyar nyelv felkentje" címkékkel illetett. Én Önről ilyen hangnemben nem írtam, a nevét sem említettem cikkemben. Nem tudtam, hogy Ön írta a törvény kifogásolt részeit; iróniámmal ezek szerint megbántottam. Ön azt sugallja: tartózkodjunk egymás bírálatától - csakhogy a kettőnk írásai közt van egy fontos különbség: amit Ön ír, abból törvény lesz, mindnyájunk életét befolyásoló, míg az én jambusaimat legföljebb széplelkű postáskisasszonyok olvassák. Ezért bírálói viszonyunk nem kell hogy kölcsönös legyen.

Látszik, hogy Ön lelkes, a magyar nyelv iránt érdeklődő ember. Vélekedései között azonban téveszmék és féligazságok is vannak. Ezeket ki kell igazítanom, különösen így, hogy teljes ornátusban, mint államtitkár hirdeti őket.

1. Ön azt hiszi, hogy a magyar nyelv a magyar nép alkotása. Téved. Ha igaza volna, akkor a magyar nem volna finnugor nyelv: hiszen hogyan alkothatott volna egy nép olyan nyelvet, amely 90 százalékban megegyezik távoli, számára rég feledésbe merült népek nyelvével? Az Ön nézetét - a magyar nyelv szokatlan alakja, látszólagos rokontalansága miatt - a 19. század folyamán sokan vallották, pedig ahogy a görög nyelvet sem a görög nép alkotta, hanem az ős-indoeurópaiból örökölte, úgy a magyar is megszakítatlanul öröklődött az uráliból. A mai magyar - a szónak egy nagyon lényeges értelmében - ugyanaz a nyelv, mint amit uráli őseink beszéltek. Ön azt kérdezi: ki az örökhagyó? A válasz: az ugor beszédközösség, mely viszont a finnugortól, az meg az urálitól örökölte. Lehet, hogy halszagúak az örökhagyók, de nekünk ez van. Üsse föl a Történeti-etimológiai szótárat (szerk. Benkő Loránd), és minden esetben azt fogja találni a nem kölcsönzött (tehát "eredeti") magyar szavaknál: "ősi örökség."

2. Ön úgy véli, a televízióra "ma sincs megfelelő magyar szavunk", de nem indokolja, miért nem tartja ezt megfelelő magyar szónak. Talán mert idegen eredetű? Ez téves felfogás, ugyanis csak a használat, a közismertség, a nyelvbe való belesimulás számít. Márpedig a televízió nem tartalmaz a magyartól idegen hangot, könnyen ragozható és képezhető, mindenki ismeri és használja. Ezzel a logikával a rádió, motor, melódia, vírus szavakat se tarthatja megfelelőnek, hiszen azok is latin-görög eredetűek. Itt némi következetlenséget látok, mert levele más helyén az angol pub helyett a szláv kocsma szót ajánlja.

3. Helyesen látja, hogy "a magyar nyelv képes volt évszázadokon keresztül befogadni, és [...] a maga képére formálni az idegen szavakat". De azt tévesen hiszi, hogy "mára ez a folyamat megszakadt. [...] Nincs idő befogadni, átalakítani, magunkévá tenni, hanem csak kritikátlanul átvenni." Ezt a súlyos állítást nem igazolja a nyelvészet. Sőt, éppen a televízió szó a cáfolat: ezt a magyar nyelv mind kiejtésében (hangsúly az első szótagon), mind helyesírásában (hosszú í, ó, illetve -z-), mind alaktanában (a latin nominativusi -io visszaállítása a magyar hagyománynak megfelelően) átalakította, sajátosan magyarrá tette. Nem ismerek más európai nyelvet, ahol e szót ilyen alakban használnák. Nincs alapunk azt mondani, hogy a frissen átvett diszkó, karate, mobil, klón(oz) vagy macsó szavakat a magyar kevésbé tenné a magáévá, mint a régebben bekebelezett opera, cigaretta, poén vagy petróleum szavakat.

4. A "Maximum íz, no cukor" ugyanolyan kedvesen önironikus, mint annak idején Csokonai Dorottyájának vagy Karnyónéjának félig megemésztett idegenszerűségei. Azt üzeni: na, gyerekek, ennyit azért ugye tudunk külföldiül? Hiszen az egyetlen idegen elem benne a no szócska (= angol "semennyi"). Ezek a játékok (a nyelvészetben az ilyet "makaronikus" szövegnek hívják, ilyen pl. Petőfi Diligenter frequentáltam kezdetű verse) nem ártanak a nyelvnek, sőt annak életképességét, a hibridizációra való alkalmasságát mutatják - ami, mint a biológiában is, a fennmaradás legbiztosabb záloga. A nyelvnek nem ez, hanem a kényszer- és tükörfordítás árt igazán, ennek veszélyét mutattam meg az Ön törvénytervezetében.

Végül megjegyzem, hogy Ön félreértett: "meglepő, hogy a nyelvész-költő rendben lévőnek tartja a jelenlegi helyzetet" - írja. Holott azzal kezdtem: "magával a kívánalommal általában egyetértek: a jó ízlés, az emberi figyelmesség diktálja, hogy [...] írjuk ki és mondjuk be a dolgokat magyarul is", ezt "udvariassági, sőt végső soron erkölcsi kívánalomnak" neveztem, és utaltam is a szerintem követendő stratégiára. Csak azt nem helyeslem, hogy ennek törvényi úton szerezzünk érvényt.

Tisztelettel

Dr. Nádasdy Ádám,
a nyelvtudomány kandidátusa,
tanszékvezető egyetemi docens