Szabó György:

LEVÉL
egyetlen birtokunk elherdálása ellen

Népszabadság 1997.05.03. 10.o.

Múlt szombaton e lap hét végi mellékletében megjelent László-Bencsik Sándor cikke, melyre régóta várt a magyar szellemi élet (ha van még ilyen). Azt kéri benne, hogy jöjjön vissza a gyermekkor elemi iskolájából a tanító néni, mert egyszerűen nem lehet elviselni már nyelvünk (igazából egyetlen birtokunk) romlását. Jöjjön vissza az, aki ellene volt a beszédzavarnak, a rossz hangsúlyozásnak, a helyesírási hibáknak, a pongyola fogalmazásnak, a szókincs szegényedésének, az idegen kifejezések majmolásának, a durvaságnak és a nyegleségnek.

Érződött a levegőben, hogy ezt végre haragosan ki kell mondani. Már korábban is felszisszent itt-ott valaki, a Pesti Bulvárban Gordon Istvánnak akkor szakadt el a cérna, amikor a sok negédes „kovi ubi” becézgetés őrületében egy cukros zacskón azt látta, hogy az „hevi savi” (azaz Hevesből származó savanyú). Grétsy professzor pedig újfent kardot rántott a cégtáblákat elárasztó anglománia ellen. E sorok írója már tavaly augusztusban bátorkodott szót emelni e helyen a félművelt kényelmeskedés meg a hibás szóhasználat miatt. Sok eredménye nem lett persze ennek se, legfeljebb a rosszul alkalmazott „bombasztikus” után most éppen a „kutakodik” van divatban; és magyar színész mondja bele az arcomba a szórakoztató (azaz „show”) nagymesterének műsorában, hogy „vica versa”. És a gyártó csapatból senki nem veszi észre, hogy rossz latinsággal van dolgunk, mivel a kifejezés a „vicis”-ből származik, tehát „vice versa” a helyes, nem pedig Vica, akit a művész úr így (Vica versa) egyszerűen fejre állít.

De nem érdemes tovább mazsolázni, a mindenféle „shop”, „pí-ár”, meg „center” amúgy is bosszantja az embert. És a senki nem tudja micsoda „péhá-érték”, meg a szellemeskedés a csempék összeragasztának gyönyörűségéről, háttérben Bach legszebb fúgájával. (A fuga van a fürdőszobában, de a hirdetőt a rövid vagy hosszú „u” nem zavarja.) Szép hevületű, sok jó érvvel alátámasztott írásában László-Bencsik, akit Történelem alulnézetben című remek szociográfiája tett híressé (1973), meggyőzően összegzi, miféle nemtörődömség állapotában vagyunk. Legfeljebb annyit lehet hozzátenni, hogy a társadalmi közeg most ugyanilyen, vagyis a nyelvromlás csak egyik következménye az általános erkölcsi és értékrendi szétesésnek. Ráadásul itt vannak körülöttünk a riasztó példák, hogyan nem szabad ez ellen küzdeni, hiszen mondjuk a szlovák nyelvtörvény utcájába épeszű nem téved be. Ennél mi szerencsére jobban állunk. De nem takaríthatjuk meg magunknak az elemzést, miért kapott erőre nálunk is a közöny és az igénytelenség. Mert ezek rokonai a mucsai közönségességnek. Hirtelen zúdult ránk a jóléti társadalom megannyi terméke, szokása, igénye, anélkül sajnos, hogy e lepusztult vidéken a fogadói kultúra időben kialakult volna hozzá. Behozatalunk hirtelen hatalmasra nőtt, francia tej, német járgány, olasz tészta, amerikai sapka s akciófilm, kivitelünk viszont alig; maradt hát a szabadság nyomorúsága, a máshonnét felületesen átvett eszmék, módszerek, öltözékek, magatartásformák és beszédstílus provincializmusa. A „tehénen a gatya” esete ez. Tombol a költekezésre csábítás, viszont – bizonyára egyensúlymentő védekezésből – a „monetáris megszorítás” gyakorlata uralkodik. E két, meglehetősen drasztikus irányzat között pedig felőrlődik idegrendszerünk. A pénz, csak a pénz megszerzése mindenáron: szörnyű kényszer, mely hátra tolja a gondolatot, a költészetet, a nemes érzelmet s az esetek nagy többségében megaláz. Aki pedig gyarapítani tudja vagyonát, a csiricsárét kedveli, gyakorta bárdolatlan, bemocskolja még a nyelvet is. A példa, amit ad, rendkívül rossz hatású. Emlékeink tanító nénije lassan már az iskolában is harsány kacagást váltana ki szigorával. Sokkal többet kellene tennünk tehát, mint visszaállítani a beszéd- és értelemgyakorlat régtől hiányzó óráit, s mellé (régi vágyam) a madarak és fák napját. Az ország szellemiségének kellene gyorsabban erősödnie ebben a lassan fölsejlő demokráciában, ahol ugyan haladunk, vitathatatlanul, de a mindenkit egyenlően érintő nagy kérdések (mint amilyen a nyelvünk kincse) egyelőre nem kerülnek elő, annyi a pallérozatlan vagy öntetszelgő magánbeszéd. Pedig fönnmaradásunk egyik záloga, ha szépen tudunk magyarul.